Potozky László

CSALÁDREGÉNY UTASTÉRBEN

Tudom, hogy mindenkire ezt mondják, de ő tényleg olyan, mintha aludna. És milyen jól áll neki ez a kosztüm, el is szóltam magam, amikor megvettük, hogy talál a szeméhez, mire ő lehajtotta a fejét, megtámaszkodott a próbafülke falában, azt hittem, ki fog törni, de csak annyit mondott szenvtelen, fakó hangon, hogy ott, ahol ő ezt viselni fogja, nem nagyon látszik az ember szeme. Negyedévbe sem telt, és annyira legyengült, hogy az ágyból sem tudott fölkelni.

Az utolsó hetekben minden este elmondta, hogy most már bármelyik reggel egyedül ébredhetek, vagyis nem teljesen egyedül, ott lesz ő is, csak máshogy. Amúgy nem félt a haláltól, egyedül attól rettegett, hogy nem veszem észre idejében, és el kell törni az ízületeit, hogy fel lehessen öltöztetni. Még langyos volt, amikor felriadtam, fogalmam sincs, meddig feküdhettem moccanatlanul, míg végre meg mertem mozdulni, de akkor is csak óvatosan, a paplant sem hajtottam félre, nehogy veszítsen a hőmérsékletéből. Mosdatni nem kellett, minden este megfürdött, legalább ezzel ne kelljen bajlódnod, mondta. Legszívesebben a kosztümöt is előre felvette volna, ha nem fél, hogy álmában összegyűrődik, mert adott magára, nagyon adott a drágám, még akkor is, amikor más nők eleresztik magukat, és egyebet sem tesznek naphosszat, mint jobb híján előszedik a már megposhadt pletykákat, ha pedig azokból is kifogynak, egymást kezdik ki. Akkoriban győztem meg, hogy ne fesse többé a haját, hordja inkább kontyban, hófehéren, csak úgy nagymamásan. Egyedül a szemét húzta ki néha, rúzst sosem használt, még hatvanévesen is telt és vörös volt az ajka, jó a véred, mondtam, sosem leszel beteg. Akkoriban szerettem belé másodjára, de úgy igazából talán először, és nem csak olyan öregesen: sosem hittem volna, hogy tud még újat mutatni, de a mai napig megborzongok a gyönyörűségtől, ha arra gondolok, milyen izgató volt ott lent, miután már nem borotválta, mert irritálta a bőrét, ahogy öregedett. Még három-négy évig dolgozott, amikor én már nyugdíjba mentem; éjjelente a lehető legkésőbb feküdtem le, hogy minél tovább aludjak, de úgy sem tudtam eléggé megkurtítani a délelőttöt és a kora délutánt, míg ő hazaért. Nem is csináltam egyebet, csak vártam rá, volt olyan, hogy az ágyból sem keltem ki, ilyenkor, amikor hazajött, berántottam magam mellé, ruhásan, ahogy volt, és azt mondtam neki, hogy látod, nem is olyan rossz, hogy elköltöztek a gyerekek, élhetünk egy kicsit magunknak is. Azelőtt csak ritkán lehettünk kettesben, egy-egy hetecskét nyaranta, szerencsére jól kerestem, a legjobb helyeket engedhettük meg magunknak, mígnem szegénykém örökre megirtózott a tengerparttól. Egyedül ment be a vízbe, én kint maradtam, rádióztam, szerencsére elég unalmas volt a műsor, fel-felpillantottam, és egyszer csak ráeszméltem, hogy milyen hosszú ideje nem láttam már sárga fürdősapkáját. Először azt hittem, hogy bója, olyan messze volt a parttól, szeszélyesen ringott a vízben, hol felbukkant, hol elmerült. Vadul rontottam be a tengerbe, hamar elértem a fürdőövezet határát, onnan pedig már vitettem magam az áramlattal, ami őt is magával sodorta. Sem azelőtt, sem azután nem ölelt olyan görcsösen, a víztől már piros volt a szemem, nem vette észre, hogy sírok, én meg sosem mondtam el neki. Pedig mennyit kérlelt, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer láthassa a könnyeimet, nem egyébért, csak hogy érezze, hogy én is kitárulkozom, de tizenhét éves korom óta nem sírtam, még akkor sem, amikor kellett volna. Hálás lehetek, hogy mindig megbocsátott és soha nem állt bosszút, de ilyen volt ő, ezért szerettem a legjobban mind közül. Mert ahogy egyre sikeresebb lettem, úgy nyúltak hosszabbra a röviditalok sorai és az éjszakák, és úgy kellett egyre többet a félrejáró férfiak szállóigéit szajkóznom, hogy ne hisztizz, a pénznek is megvan az ára, mire ő csak annyit mondott, hogy tudom, de nem hiszem, hogy azt baszásban mérnék. Nő mellől rohantam a szülészetre is, a magzatvíz elfolyásánál sem voltam otthon, de mit csináljak, ilyen nagyvérű voltam, apám, nagyapám sem volt különb. Friss házasok voltunk, nem álltunk a legfényesebben anyagilag, meg is rémültünk, amikor a fiú felsírt, és az orvos szólt, hogy hamarosan érkezik a következő. Akkor volt a legszebb, nemhiába mondják, hogy az anyaság megszépíti a nőket, talán az a bágyadt mosoly teszi, nem tudom. Kiszámoltam, Rómában fogantak az ikrek, még nem voltunk házasok, csak kirándultunk egyet, anyámék adtak pénzt, nagyon szerették őt, tőle nem sajnálták, nem olyan, mint a többi cafka, mondták. Többször elsétáltunk a Colosseum előtt, a Vatikánt is körbejártuk, mégsem őrzök egyetlen pillanatot sem olyan tisztán, mint azt, amikor operába készülődtünk; én már felöltöztem, az ablaknál álltam, beszívtam az eső utáni föld illatát, és néztem őt, ahogy harisnyát húz: fél lába a széken, ruhája feltűrődve, csupasz combja fehér és sima, mint a tej. Már akkor így képzeltem el, amikor először találkoztunk. A tizenhetes buszon történt, legalább nyolc megállón át bámultam, míg felálltam a helyemről és hozzáléptem. Keresem a tekintetét, szinte belehajolok az arcába, de ő még csak egy pillantásra sem méltat. Elhatározom, köszönök neki, szia, mondom, mire rám néz, telt, vörös ajkai közt keskeny rés nyílik, de sosem tudom meg, hogy csak a döbbenettől, vagy tényleg szólni akart, hirtelen megmozdul az utasteret kitöltő embertömeg, és magával sodorja őt. Még kipillantok a becsukódó ajtón, de nem néz viszsza, máris a zöldségesnél áll,és az almák közül válogat, mert valami mindig fontosabb, mint én. És sosem felelnek, tekintetük pedig párhuzamos az enyémmel. Egyfolytában buszozom, ha kimenőm van az árvaházból, a legzsúfoltabb vonalakat járom a legforgalmasabb órákban, de a nap végére csak ülök a vécén és bőgök, közben pedig egyfolytában tizenhét éves vagyok.

 

AZ AKVÁRIUM LAKÓI

 

Édesapám egészen kisfiúkora óta szeretett volna akváriumot, de nagymamám nem engedte; én, amióta az eszemet tudom, szerettem volna kutyát, de allergiás voltam minden szőrmókra, és hiába bizonygattam, hogy egy kis könnyezést, orrfolyást szíves-örömest elviselek, csak egy ekkorka pincsicském lehessen, ni, mutattam az öklömet, édesanyám – aki sem akváriumot, sem kutyát nem szeretett volna – hajthatatlan maradt: ismeri jól a magunkfajtát, mondta, legfeljebb három hétig tart nálunk a lelkesedés, aztán valami újabb őrültségre adjuk a fejünket, és akkor őrá marad a vízcsere, az etetés, a sétáltatás összes gondja. De édesapámnak sikerült addig erősködnie, hogy végül édesanyám beleegyezett az akváriumba, azzal a feltétellel, hogy ő egy ujját sem mozdítja azokért a büdös dögökért. El is válhatsz tőlem, ha csak egy körömfeketényi tápot is kell szórj nekik, tette a szívére édesapám a kezét, és olyan szélesen vigyorgott, hogy megkérdeztem, egyúttal nem vehetnénk-e egy kutyát is. De ő meg sem hallotta, a tanszereim között kotorászott, rajztömböt, vonalzót, körzőkészletet vett elő, majd kituszkolta édesanyámat a konyhából, letelepedett az asztalhoz, és munkához látott. Először az akvárium méreteit jegyezte le, aztán nekilátott a rajzolásnak, legalább másfél rajztömböt összetépett, hol a szögekkel bajlódott, hol az illesztések nem találtak. Maga az összeszerelés nem tartott sokáig, nem volt túlságosan bonyolult az előre kivágatott üveglapokat összeragasztani, különösen miután hagyta, hogy segítsek, mert annyira összevagdalta a kezét, hogy alig tudott fogni.

Ki kellett dobnunk a fogast meg a cipőspolcot, hogy az akvárium elférjen. Szép volt, ahogy a levegőpumpából kirajzó buborékok megtáncoltatják a műnövényzetet és a trópusi halak testén szivárvánnyá törik a mesterséges napfény. Édesapám nem szerette, ha a közelébe mentünk, nehogy elhomályosítsuk leheletünkkel az üvegfalat vagy nyomot hagyjon rajta az ujjunk. Az első éjszakák kicsit nehezen teltek el, a víz szüntelen bugyogása még a fejünkre szorított párna alá is behallatszott, négyszer-ötször keltünk fel vécézni, én egyszer be is pisiltem, de aztán megszoktuk. Édesapám egyfolytában az akvárium előtt gunnyasztott, szemében vízinövények és tarka halsereg. Hamarosan már az éjszakákat is ott töltötte egy karosszékben, abban bóbiskolt, ha pedig felébredt, a derengő vízbe bámult: arcát megöregítették az árnyak, és én attól féltem, hogy meg fog halni. Aztán már csak vécézéskor szakadt el a halai mellől, mígnem előkerítette a régi bilimet, attól kezdve pedig a nap minden percét az akvárium előtt töltötte. Hiába kérdeztük, mi a baj, még csak meg sem mukkant. Egyetlenegyszer felelt, akkor, amikor megkérdeztem, nincs-e szüksége valamire. Nincs, mondta. Magára akartam hagyni, de visszafordultam. Mi a baj, kérdeztem. Semmi. Egy darabig hallgatott, majd hozzátette: hiányzik valami.

Egyik nap üresen találtuk a karosszéket. Édesanyám sírt, átkozta az akváriumot s benne a halakat, és már épp jelenteni akartuk édesapám eltűnését, amikor hirtelen betoppant, de azonnal vissza is hőkölt édesanyám hisztérikus ölelése elől, és megcsóválta a fejét, azt akarod, hogy valami baja essék?! Kezében vízzel teli, átlátszó tasak, aljában élénksárga takonyszerűség. Óriási műgonddal eresztette bele az akváriumba. Egy darabig moccanatlanul hevert az aljzaton, mígnem édesapám megkocogtatta az üvegfalat, akkor feléledt és mozogni kezdett. Beletelt vagy fél órába, mire elérte az üvegfal tövét, és még egy annyiba, míg felkúszott a közepéig, ott aztán megállapodott, nem mozdult többé, egyedül a hasán levő lyuk tágult ki egyszer, és valami zöldesbarna folyadék szivárgott ki rajta, kakál, büszkélkedett édesapám, ugye mondtam, hogy hiányzik valami? Na, megint kinek lett igaza, ugye nekem, ugye nekem, de ezt úgy mondta, mintha könyörgött volna, másnap reggeltől pedig ismét nem hallottunk tőle egyebet, csak hogy hiányzik valami, valami kell még. Édesanyám minden este odament hozzá, megigazította háziköntöse gallérját, cirógatta a haját, közben pedig az akváriumot dicsérte: sosem gondolta volna, hogy létezhet valami ennyire kész, ennyire tökéletes, úgyhogy most már le lehet feküdni, a halaknak is pihenniük kell, édesapám azonban holt tekintettel meredt maga elé, szemében ott virított a sárga csiga, és kakált, kakált szüntelen.

Sok mindennel próbálkozott még: tengeri csikókat hozott, aztán igazi, élő korallal díszítette ki az akváriumot, a műnövényeket is igazira cserélte, utoljára pedig az aljzattal bajlódott, színes kavicsokat kevert a homok közé, de mindhiába. Karosszéke annyira besüppedt, hogy még akkor is őrizte teste alakját, amikor édesanyám rávette, hogy tisztálkodjék néhanapján: beállította a kádba, órákon keresztül dörzsölte hablabdával, szivaccsal, körömkefével, de csak nem tudta legyűrni a testéből áradó tömény halszagot.

Napokig volt távol, amikor utoljára otthagyta az akváriumot. Borostásan, elgyötört arccal tért haza, szeme alatt táskák, mégis, sosem láttuk soha olyan boldognak. A kikötőben szereztem, megharcoltam érte rendesen, mondta, miközben belesülylyesztette az akváriumba a kezében tartott nejlontasakot, és kiengedte belőle azt az arasznyi szürkeséget.

Csak a csiga pusztult el magától, talán túl lassú volt, hogy méltónak tartsa levadászni; a többi halat módszeresen kiirtotta, pedig még csak kölyök volt. Szerettem volna megkérdezni édesapámtól, miért nézi tétlenül halai pusztulását, de nem lehetett vele beszélni, elhagyta fotelét és az ágyba költözött, hogy bepótolja a sok átvirrasztott éjszakát. Édesanyám szipogva temette el a halakat, van fogalmad, hogy mennyibe kerül egy ilyen, mondta, miközben a vécébe pottyantotta a tetemet. Mire édesapám kialudta magát, teljesen megtisztult az akvárium. Nem lesz így egyedül?, kérdeztem. Hogy lenne egyedül – mondta édesapám –, itt vagyunk neki mi.

Szépen gyarapodott, nem is csoda, húson élt, édesapám napi háromszor szórta be neki a véres cafatokat, ő meg rázta a fejét, mint a kutya, ha koncot kap, közben pedig vörös felhő terjengett elő a szájából. Már ilyen kicsin félelmetes volt a fogazata, de a szeme, az volt csak igazán rémisztő, mintha mindenhová ellátott volna vele. Szerencsére az akvárium vize egyre zavarosabb lett a sok véres hústól, míg végül annyira elsötétült, hogy a neoncsövek fénye sem hatolt át rajta, és ő sem látott ki többé. Néha az akvárium üvegfalának ütődött az uszonya, vagy a hátúszója emelkedett ki a vízből, különösen etetés előtt, érzi a vérszagot, magyarázta édesapám.

Aztán ismét előkerült a rajztömb és a vonalzó, egyre szűkebb lett neki az akvárium, nem tudott már úgy megfordulni benne, hogy uszonyával végig ne söpörjön a falán. Édesanyám a rajzok láttán először azt hitte, édesapám elszámolta magát, hol akarod ezt tartani, a garázsban? Dehogy, felelte édesapám, elment az eszed? Hát akkor? Van még hely az előszobában, mondta édesapám, legfeljebb megszabadulunk a beépített szekrénytől, azzal számításaiba mélyedt, meg sem hallotta édesanyám rimánkodását, majd fenyegetőzését, és az is hidegen hagyta, hogy édesanyám felkattintja legnagyobbik bőröndünk csatjait, és válogatás nélkül dobálja bele a ruhákat. A nagynénémnél húztuk meg magunkat, de csak pár napot maradtunk, édesanyám nem bírta tovább a piszkálódását, hogy édesapám ilyen őrült és olyan senkiházi, meg hogy milyen férfi az, aki a leánykérést a kalitka mellett tölti, és egész végig a papagájokat tanítja beszélni, azok persze meg sem mukkannak, mert ki akarna egy ilyen szerencsétlen félnótással beszélgetni?

Hazatértünkre jócskán összeszűkült az előszoba, épp annyi hely maradt, hogy lehúzzuk a cipőnket, a következő lépésnél pedig már túl is voltunk a nappali küszöbén. Édesanyámnak kétszer kellett becsapnia az ajtót, hogy édesapám észrevegyen bennünket, az üvegmedence szélén könyökölt, és nézte, ahogy a tűhegyes fogak egy csirkét őrölnek. Halljátok, hogy ropognak a csontok a szájában?, kérdezte, mire édesanyám bezárkózott a fürdőbe sírni, én azonban maradtam, és arra gondoltam, hogy velem sem lenne sokkal nehezebb dolga. Többé sosem színeződött el annyira a víz, hogy ne láttuk volna fekete gombszemét, alagútszerű, tág orrlyukát, fogvillogtató vigyorát; miért tartja úgy a száját?, kérdeztem egyszer édesapámtól, mire ő azt felelte, azért, mert szeret minket, és minekünk is szeretnünk kell őt. Én tényleg megpróbáltam, órákon át figyeltem, ahogy az akváriumban kering, néha még az üvegfalhoz is odanyomtam a tenyerem: mintha legyet hessegetne el, úgy csapott oda az uszonyával, testvérek vagytok, mondta édesapám, én meg mosolyt erőltettem az arcomra, és féltem.

Tudta jól, mi következik, amikor odahúztam a széket a medence mellé és felálltam rá. Szelíden, meghunyászkodón körözött a vízben, aztán látván, hogy azért sem teszem le, feljött a felszínre és kidugta az orrát. Hiába hízelgett. Nem is hallottam a csobbanást, csak a vizet láttam felspriccelni: mintha magasfeszültségi huzalok futottak volna a fejemben, olyan hangos volt a zúgás, de csak a sortűzszerű pukkanásoktól riadtam meg igazán, a medence szegélyébe kapaszkodtam, kevésen múlott, hogy nem nyúltam a vízbe, aminek szilánkossá tört felszíne alatt mintha ezernyi darabban lebegett volna a mozdulatlan szürkeség. Hirtelen ült el a zaj, és a vízfelszín is elsimult, és a pofon sem volt mindennapi, azelőtt sosem kaptam akkorát, hogy felhasadjon a bőröm. Aztán a vér is eleredt, amikor édesapám ökölbe szorított kezében megpillantottam a csatlakozó két fémlábát. A következőtől leestem a székről, és a padlón fekve figyeltem, ahogy édesapám átveti magát az üvegmedence falán, behajol a víz alá, és magához emeli a mozdulatlan, szürke testet. A homloksebemből szivárgó vér a számba folyt, azelőtt még sosem éreztem az ízét, egyszerre volt édeskés és sós. Amikor felültem, a hajszárító még mindig a medence alján feküdt, kezembe vettem a csatlakozót, néztem egy darabig, aztán lenyaltam róla a vért.

Édesapám még mindig a medencében állt, amikor édesanyám hazaérkezett. Végigsimított a sebemen, aztán édesapámra pillantott, aki ellágyultan nézte, ahogy az ölében fekvő szürkeség uszonyaiba szép lassan visszatér az élet. Másfél hónapig laktunk a nagynénémnél, édesanyám már albérlet után kezdett érdeklődni, amikor édesapám utánunk jött: ismét a miénk lesz az egész lakás, mindent helyrehozott, győzködte édesanyámat, engem meg azzal csábított haza, hogy vett kutyát, nem is akármilyent, egy igazi labradort, na mire vársz, kisöreg, csomagolj már, borzolta meg a hajam, én meg felsziszszentem, mert belekapott a sebembe.

Soha többé nem jöttünk el otthonról, a nagynéném már nem is fogadna be, annyira büdösek vagyunk. Mi hamar megszoktuk, néhány nap a homokos szigetecskén, amit édesapám a bejárat elé hordott össze, és már nem is éreztük a halszagot. Jól elfértünk rajta édesanyámmal, teljesen kinyújtózni mondjuk nem tudtunk, de valahogy csak elteltek az éjszakák. Napközben átöleltük a térdünket, úgy üldögéltünk, és néztük a lakásunkat, melynek minden egyes falát mennyezetig érő üveglapok borítottak, hogy ne folyhasson el a két szobát, konyhát és fürdőszobát betöltő víztömeg, amiben olyan boldogan hancúrozott Öcsi meg édesapám. Jó ideje megtanult víz alatt lélegezni, elsőre elég furcsán nézett ki a kopoltyúival, de őt nem zavarta. Aztán édesanyám is beadta a derekát. Én hagytam el utoljára a szigetet, sokat játszottam rajta a kutyával, de mire odáig jutottam volna, hogy nevet adjak neki, Öcsi megette. Először fátyolhalak szerettünk volna lenni, azok nagyon szép, különleges fajták, de nem tudtunk elég hosszú uszonyokat növeszteni, Öcsi állandóan lerágta őket. Amúgy nem bánt egyikünket sem, édesanyámat régebben meg-megkergette, egyszer pedig olyan szerencsétlenül kapott feléje, hogy édesanyám elvesztette egyik szemét. De a másikkal a mai napig jól lát, leereszkedik az aljzatra, néha még sír is, pedig sós vízben nem látszanak a könnyek. Édesapám nagyon boldog, és büszke a családunkra. Nekem sem túl rossz, tornából felmentettek, néha csúfolnak a szagom miatt, én pedig nem tudok visszaszólni, mert a hangom is elvesztettem, otthon szájról olvasunk, ha nagy ritkán mondani akarunk egymásnak valamit. De jobb hallgatni, Öcsit idegesíti, ha beszélni próbálunk. Egyébként egész jól megvagyunk, hagyja, hogy a hínárok között megírjam a leckémet, de utána játszanom kell vele, mert ha nem, mérges lesz. Kergetőzni szeret a legjobban. Menekülnöm kell, mert mindig ő a fogó.