Csutak Gabi

Amint elhagyjuk a hegyvidéket, szinte egyik pillanatról a másikra merülünk alá a forróságba. Nem látni mást csak kopár mezőket és az élesedő fényben szétváló majd hirtelen egybeolvadó fekete vonalakat az ide-oda hajló villanyoszlopok között. Csak az egyre sűrűbb fonadék jelzi, hogy közeledik a város. Amikor beérünk Bukarestbe, már egy kibogozhatatlan háló alatt sodródom a kijárat felé. Az útikönyv szerint ez az öröm városa.

Adrian ott álldogál a peron szélén, túljátszott könnyedséggel, mint aki unalmában éppen ide tévedt, és ha már itt van, nézegeti egy kicsit a vonatokat. Néhány másodpercig úgy pásztázzuk végig egymás arcát, mint egy sosem látott domborzati formát, egy távoli bolygó felszínét. Aztán minden úgy zajlik, ahogyan ilyenkor illik: puszi, hátizsák le, hátizsák fel, jaj de meleg van, hogy utaztál, gyerünk.

Adrian viszi a kezemet, a kezem pedig engem vonszol maga után, mint valami koloncot. Vonatgőz, klór, palacsinta, szófoszlányok, hangosbemondó. Aztán tovább, izzó fénysávon át, cipőnk majdnem beleragad az aszfaltba, tarkómon sercegő verejték, forró olaj. Pont az elviselhetőség határán merítkezünk meg a metró hűvösében. Jó lenne addig ringatózni az érthetetlen állomásnevek ritmusára, amíg ki nem hűlnek a fölöttünk izzó épületek. Halandzsanyelven dúdolom az esőhívó varázsigét.

Mégsem enyhül a hőség. Mire a felszínre érünk, teljesen elsivatagosodik a város: az úttest helyén kiszáradt folyómeder, rozsdás  csövek  és  törmelék.  Minden  épület  felállványozva, mintha díszletek között járnánk, mintha senki sem lakna a zöld hálóval eltakart ablakok mögött. Ha mégis van ott valaki, már rég beleolvadt az egész városra rátelepülő végtelen délutáni álomba. Csak mi botorkálunk a lécekből összetákolt járdán, mégis figyelnek minket a gödrök mélyéről. Adrian szerint ilyenkor itt, a csövek között húzódnak meg az utcagyerekek és a kóbor kutyák. Nem kell félni tőlük, de azért ajánlatos elkerülni a tekintetüket. Hirtelen vízzubogás hallatszik: egy csőből sárszínű sugár buggyan ki nagy erővel, és már ott is lubickol visongva a sok gyerek, mintha a csőből kerültek volna elő. Nagyon sóvárogva nézhetem őket, mert Adrian szól, hogy mindjárt fürödhetünk mi is, tud egy nekünk való helyet. A következő sarkon leugrunk a deszkajárdáról, nagy lendülettel, mintha trambulin lenne. Víz persze sehol, de az utcakép hirtelen megváltozik: most már betonon járunk, tízemeletes panelházak között. Itt már vannak emberek az utcán, az árnyékos sávokban többen is összezsúfolódnak. De mintha még mindig díszletek között lennénk. Egyes épületeket szinte teljes egészében beborítanak a többemeletes reklámok. Egy hatalmas repülőgép fényképe előtt többen is keresztet vetnek. Adrian bevisz a lepel mögé. Két tömbház fogja közre valószerűtlenül szorosan a kicsi, hagymakupolás templomot. Megcsap a hűvös tömjénillat. Mostantól bízom Adrianban.

Már visz is tovább szó nélkül, át a szürke hasábok közötti réseken, mindig egy lépéssel előttem, mindig az árnyékos oldalon. Néha húzatom magam, mint egy gyerek, aztán észbe kapok, és igyekszem lépést tartani. Két épület között végre zöld füvet látni, tudom már, hogy oda igyekszünk. És már rohanunk is, hogy fel tudjunk kapaszkodni a meredek töltésen. Amikor felérünk, szinte megtántorodom a fénytől. Egy mesterséges tóhoz értünk, határai majdnem egybeesnek a láthatárral.

A töltés betonlapjai és a tó zsíros felülete között szemétsáv. Egy pillanatra, mintha szabályos alakzatban úszó vadkacsákat látnánk,  de  amint  közelebb  érünk,  kiderül,  hogy  csak  zöld műanyag  flakonok.  Szép  sorban  beékelődnek  a  part  menti masszába a konzervdobozok, óvszerek és nejlonzacskók közé.

Adrian diadalmasan néz körül, mintha egy nehéz túra után most értünk volna fel a hegycsúcsra, és már dobja is le magáról a ruháit.

Nem akarok csalódást okozni, így én is vetkőzni kezdek. Üvegszilánkok borítják a göröngyös betont. Csak úgy merek elindulni a vízhez, hogy már a töltés tetején visszatartom a lélegzetemet. Nem  sikerül  teljes  szélességében  átugranom a hordalékot, vadul tempózom, hogy lerázzam a lábujjaim közé került meghatározhatatlan eredetű nyálkás anyagot. Meglepően hideg a víz, pedig már több napja tart a kánikula. Adrian hallgat róla, hogy egy templom és egy temető fölött lubickolunk éppen. Talán mert félig-meddig elhiszi a városi legendát: a meggyalázott sírok miatt ilyen hideg a víz, és persze az sem véletlen, hogy olyan sokan megfulladnak itt.

Amint egyre beljebb úszunk, egy kápolna körvonalai kezdenek kirajzolódni a víz fölött. Nem kápolna, szökőkút, válaszol Adrian a még fel sem tett kérdésre. Azt csak később fogja elmesélni, hogy ennyi maradt a diktátor utolsó grandiózus tervéből: a félkész szökőkút és néhány csenevész pálmafa. Lelőtték, még mielőtt beköltözhetett volna a gondosan megtervezett édenkertbe.

A betonra tapadt csúszós nyálka miatt nehezen kászálódunk ki a tóból. Mire felérünk, már teljesen száraz a hajunk. Elindulunk a töltésen. A forróság még a gondolataimat is felszárítja. Szédülök kicsit. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy Adrian vezessen. Ne aggódjak, mindjárt itt a piac, mondja, mielőtt még tényleg aggódni kezdenék. Pár lépés után érzem is az erjedő zöldségek és a fáradt olaj szagát, de csak a dinnyehegyek árnyékában nyitom ki a szemem. Adrian felfrissül a nyüzsgéstől. Élvezettel szagolgat, morzsolgat, kopogtat, kóstolgat. Egyre szaporodnak a kis csomagok a kezében, lassan minden ujjára jut egy, de nem hagyja, hogy segítsek. Úgy emel ki valahonnan egy valószerűtlenül nagy paradicsomot, mintha forrásvizet akarna itatni velem a két tenyeréből. Én szívesen belé is meríteném az arcomat. Rózsaparadicsomnak nevezi. Később büszkén meséli, hogy náluk a legnagyobb szegénység idején is termett évente legalább egy olyan paradicsom, amiből salátát lehetett készíteni az egész családnak. Nem kérdezem meg, hogy hol van az a „náluk”.

Most már csak a sajt hiányzik a lakomához. A vevők ájtatos arccal csippentik le az áttetsző lemezkéket a kések hegyéről. Adrian is ott áll az áldozók között. Amikor ordát kínálnak neki, és a remegő, fehér massza lecsusszan a pengéről, gondolkodás nélkül belenyal az asszony tenyerébe.

Először zubog fel bennem a vágy. Napokig lubickolunk majd benne, ujjongva, mint az utcagyerekek. Adrian felgyorsítja lépteit.

A piacról kilépve megint csak szürke hasábokon vibráló forróság. Furcsa fémes zajt hallok. Adrian ezúttal kicsit megkésve figyelmeztet, hogy ne forduljak hátra. Kóbor kutyák körme karistol mögöttünk a betonon. Remélnek valamit. Átvágunk egy játszótéren. Néhány srác üldögél a csúszda árnyékában. A nagyobbaknak kereszt, a kisebbeknek lakáskulcs lóg a nyakában. Még pár lépés, és végre mi is kifújjuk magunkat az árnyékban, mint a fuldoklók, akik az utolsó pillanatban értek a felszínre. Csak pár lélegzetvétel után vesszük észre a nénit, aki ott ül mellettünk egy hokedlin a tömbház bejárata előtt. Arcán ugyanaz az álmatag kifejezés, mint a játszótéri srácokén. Kicsit odébb krumplit hámoz egy másik. Percek múlva is halljuk majd, ahogyan szabályos időközönként csobban egy-egy gumó a piszkosfehér mosdótálban.

Adrian belép egy üvegajtón. Ne, még ne, mondja, pedig már elkezdtem levegőt gyűjteni a fellélegzéshez. Nagyokat szippantok a szemétszagú, de a kintinél mégiscsak hűvösebb levegőből, miközben áthaladunk a lépcsőházon. Adrian megkér, hogy hunyjam be a szemem. Kivezet a hátsó ajtón, nyikorgás, becsapódó kapu, még néhány lépés a puha, göröngyös talajon. Na most, mondja Adrian. Kinyitom a szemem. Olyan, mint amikor azt álmodom, hogy felébredtem, de aztán kiderül, hogy mégsem. Egy elvadult falusi kertbe léptünk.

Végighúzom a tenyerem a meggyfa kérgén. Tényleg ott van, és a meggy is igazi, ahogy az egymásba fonódó málnaés egresbokrok is igaziak. Bódultan megyek tovább az ösvényen: birsalma, körte, egy csenevész akác, két ágyás tele zöldhagymával és kaporral, végül a rózsabokrok és a hatalmas lila hortenziák mögött ott áll a vadszőlővel befuttatott falusi ház. Adrian úgy tessékel be, mint egy bűvész, aki mindjárt eltüntet a varázsdobozban.

Nem tudom felidézni a későbbi történések sorrendjét. Minden egyszerre lebeg egymás mellett az egresbokrok tüskéibe akadva.

Adrian vastag paplant terít a fűre, minden sarkába szúr egy-egy karót, aztán rácsomózza egy lepedő sarkait. Ez lesz a baldachinos ágyunk. Alig várom, hogy bevessük magunkat a kékesfehéren lebbenő vászon alá. Pont ezért ilyen lassúak a mozdulatai. Ellenpontozza türelmetlenségemet. Elfogadom a felkínált játékszabályt, hogy minél tovább kell nyújtani a vágyakozás idejét. Bízom az arányérzékében, az érzékeiben, pedig nem tudok róla semmit azon kívül, hogy hatalmas paradicsomok nőnek náluk a kertben. Persze akad majd néhány elejtett mondat, amivel mégiscsak elárul majd magáról olyasmit is, amit nem lehet kifigyelni, kitapintani, kiszagolni: hogy van egy bátyja, akit szeret, hogy az egyik piros pólóját az anyjától kapta ajándékba, hogy a nagymamájára és a bátyja kislányára sosem tudna megharagudni, de ő nem akar gyereket, mert kicsoda ő, hogy egy lényt a világba vessen a saját örömére. Információból ennyi elég is.

Előbb még abroszt terít a paplanra. Én engedelmesen elhelyezkedem a szélén törökülésben. A nyakamon egyre szaporábban lüktet egy ér, miközben a mozdulatait figyelem. Ahogyan végigsimít a szinte magától szétnyíló paradicsomon, mielőtt egyenlő szeletekre vágná és gondosan elrendezné a kecskesajt hajszálvékony szeletei köré, ahogyan levágja a zöldhagyma szárát, ahogyan megszagolja az ujját, miután kaprot hintett a krémesre kevert ordába, ahogyan csípőjéhez szorítja a kenyeret, miközben lekanyarítja az első szeletet – csupa fegyelmezett érzékiség.

A bokacsontomat is úgy érinti meg az ujja hegyével, mint aki ismeretlen ételbe kóstol. Egy könnyednek szánt mozdulattal elterelem a tarkómig kúszó érintést egy elszabadult hajtinccsel együtt. Még nem akarom megszegni a játékszabályokat. Így még váratlanabbul ér, hogy a következő pillanatban tényleg belém kóstol, olyan magától értetődően és könnyedén, a félrecsúszó pamutot alig érintve, mintha már rég meztelen lennék.

Éjszakára majd levesszük a karókra csomózott lepedőt, hogy lássuk a fölénk hajló tömbházak fénylő ablakait. Többször álmodom majd, hogy ránk dőlnek, és csak azért nem történik így, mert Adrian álmaiban a fénylő tornyok arra valók, hogy kilőjenek minket az űrbe.