Kertész Ákos

Mindig utólag derül ki az elmúlt pillanat jelentősége, utólag látjuk, hogy ez volt az a drámai, sorsfordító pillanat, ami mindent megváltoztatott, amikor kizökkent az idő, ami után soha többé nem lehetett a dolgot ott folytatni, ahol előtte abbamaradt. Nem igaz, hogy baljós volt már az érkezés is, az érkezés ugyanolyan súlytalan, szürke, átlagos esemény volt, mint egy reggeli fogmosás.

New York-i közvetlen járat vezető stewardesse közli a kedves utasokkal, hogy megkezdték a süllyedést, húsz perc múlva Budapest, Ferihegy kettőre érnek…

Az egyik jobb oldali ablak mellett fiatal lány ül egymaga, Lukács Beatrix. Huszonhét éves, barna haja sima, semmi smink, praktikus, sportos utazóruhát visel. Szép nő, de nem mutatja.

Kibámul az ablakon. A fekete égen csillagok. A fiúra gondol, aki várja, harmincas, jóképű, jókedvű srác: Kari. Éppen a számítógépénél ül, e-mailezik: „Ha 20:20-kor landoltok, talán 20:45-kor már kint is lehetsz – én 20:30-tól várlak, addig is imádlak…” A szobáját egy festőállvány uralja, tipikus értelmiségi káosz, őskosz, rendetlenség, „a rend a középszerűek menedéke, a zseni átlát a káoszon” – szokta megideologizálni trehányságát. Percek múlva találkoznak, ő már a reptér érkezési csarnokában robog a fiú felé a csomag-trélerrel, amire Kari fölugrik, áthajol a vezérlőn, megöleli, őrült csókolózás közben Bea vakon rohan majd az üvegfal felé a trélerrel, jaj, istenem, belerohanunk! – de hirtelen, még az üvegfal előtt, megállnak.

Kibontakoznak: boldogan, lihegve nézik egymást. A lány elfordul az ablakbeli látomástól.

Nem így lesz. Soha semmi nem történik úgy, ahogy az ember elképzeli.

Kifutópálya éjszakai fényei, a gép landol. Ferihegy kettő, érkezési oldal.

A csarnokban, ahová kiözönlenek a frissen érkezett utasok, mindenkit vár valaki. Ölelkezések, családok, barátok, szerelmesek. A késői óra ellenére még kisgyerekek is jöttek a papa, mama, nagymama, nagynéni elé. Boldog, fölfokozott zsongás.

–     Hogy utaztál? – Jól nézel ki! – Milyen volt? – És itthon? Rendben volt minden?

Bea egyre csalódottabban ácsorog. Gondolhatta volna. Gondolta is. De mégse ennyire… már több mint fél órája. Előveszi a mobilját.

Vár. Rövid habozás után mégsem hív senkit, elteszi a telefont. Újra előveszi. Megint elteszi.

A reptéren tömeg, nyüzsgés. Bea egyre komorabb. A várócsarnok többször kiürül, megtelik.

A pénzváltó mellett van a taxirendelő-ablak is. Bea pénzt vált, taxit rendel. Arca merev. Rosszkedvű.

A taxi zárt parkolóba kanyarodik. Itt a lány kocsija, egy Toyota Yaris.

Bea kifizeti a taxit, a parkolóőr bódéjánál kiváltja a kocsiját, a taxissal átpakolnak, Bea kezet fog a parkolóőrrel és a taxissal is. Barátságos, nyitott, vidám, de nem játszik. Egysze-rűen: ami bántja, az ő baja, nincs joga másokat terhelni vele.

Beül a Toyotába, kigurul a parkolóból. Valahol  az  Új-Lipótvárosban,  az  új  házaknál  leparkol, kiszáll a kocsiból, lezárja, fölkapja a cuccait, akár egy automata. Lift, bejárati ajtó, kulcszörgés, villany… levágja a csomagjait, kibújik a ruháiból, azokat is csak ledobja. Hosszan zuhanyozik, mintha a rosszkedvét akarná lemosni magáról. Valamennyire sikerül: a düh, fájdalom lejön a bőréről a habbal, marad a szorongás, a szomorúság. Az belül van, úgy látszik, gondolja. De hol? Vesében, májban, idegekben?

Marhaság!

Be az ágyba, gyorsan elaludni!

De nem tud.

Ingerülten bámulja a félhomályt. Fölkel, újra villanyt gyújt, összeszedi a szétdobált ruhákat, némelyiket a szekrénybe teszi, másikat a szennyesbe. A bőröndből is kivesz pár cuccot, a helyükre teszi őket, néhány dobozt, zacskót az asztalra, egy pár pipereholmit a fürdőszobába, a bőröndöt lezárja, kiviszi.

Lakályos, de nem agyondíszített női lakás, Bea rendet tart. Gépasztal, íróasztal, a polcokon sok könyv, komputer, nagy monitor, laptop, amit most vett elő a bőröndből, televízió – egyedülálló értelmiségi nő otthona.

Visszafekszik, de így sem bír aludni, meredten nézi a mennyezeten az utca visszfényeit. Egyszerre kulcs csikordul a zárban, Bea éktelenül begurul, fölkönyököl, hogy megnézze, csakugyan az a pofátlan alak jött-e, akire számítani lehetett.

És csakugyan. Saját kulcsa van. És Bea, amikor megjött, zaklatottságában kihúzta a saját kulcsát a zárból.

–     Te mit keresel itt?! – Bea nemcsak rosszkedvű, most már gyilkosan dühös. Ez a pimaszság kiborítja. – Hívott valaki?

–     Nálad ez a köszönés?

Még neki áll följebb… és szellemeskedik!

–     Én köszönjek? Én törtem be a lakásodba egy előzetes telefon… egyáltalán, kopogás nélkül?

–     Isten hozott, drága Bea! (angolosan: „bí”)

–     Van fogalmad egyáltalán, hánykor érkezett a gépem?!

–     Van fogalmad egyáltalán, milyen dugó volt a városban?

–     Vasárnap este? Van. És fölösleges hazudnod, menj szépen vissza, ahol eddig voltál, folytasd a bulit! A fiú, mint aki a fogalmat sem ismeri:

–     Milyen bulit?

–     Ahol eddig piáltál… bűzlesz az alkoholtól… így ültél kocsiba, te állat?! Így hoztál volna haza, ha olyan hülye lettem volna, hogy megvárlak?

–     Én vagyok a hülye, hogy hanyatt-homlok rohanok egy hisztis kurva elé, aki nem bír öt percet várni…

–     Másfél órát... és nem azért, mert hiányzott az a piaszagú személyiséged, hanem mert ragaszkodni szoktam a megállapodásaimhoz…

–     És a napirendedhez, és mert a nyárspolgári lelkednek hiányzott az obligát fogadtatás rózsaszínű orchideával…

–     És ez a barom, aki ilyen szöveget lök nekem… nekem!!! ...ez állítólag három éve ismer…

–     Mi több, baby, te is ismersz három éve…

–     Na, ez az a pillanat, amikor eltűnsz a francba!

–     Hát nem azért autóztam keresztül a fél várost…

Jézus Mária, Bea most döbben rá, hogy ez nem akar lekopni. Ez itt fog randalírozni hajnalig, vagy amíg a piától el nem ájul… Ordít:

–     Aludni akarok!

A fiú meg se hallja, csak mondja a magáét: – …hanem hogy illő fogadtatásban részesítselek öt hét távollét után…

–     A fogadtatást elszalasztottad… és fantasztikus férfiasságod nem vonz, se a hányadékszagú alkoholbűz, ami a pórusaidból is árad… úgyhogy tűnj a francba, ahonnan jöttél…

–     Látom, tiszteletre méltó ősöd megint teledumálta az üres kis fejecskédet az ő geometrikus életfilozófiájával…

–     És apámat végleg kihagyod, mert még tökön is rúglak… Kari rámászik az ágyon, ölelgetni próbálja, Bea csakugyan lerúgja, birkózás, a fiú le akarná teperni, előnyben van, mert Bea le is van vetkőzve, de a lány kisiklik a karjából, bezárkózik a fürdőszobába, fölrángatja a ruháit, a srác közben kifeszíti az ajtót… nem lehet kulcsra zárni – minek, Bea lakik itt egyedül – s a rigli enged… szabályos verekedés kezdődik, Kari még mindig azt képzeli, hogy leteperheti, és ha már itt van, ma még dugni fog… és le is teperi, Bea két lábbal rúgja le magáról, de a férfi újra támad, megint leteperi, és már a gatyáját is letolja, de a szerszám nem engedelmeskedik, mert részeg is, és a verekedéstől is kimerült,

Bea csúfondárosan röhög, ettől a srác elveszti a fejét, már nem dugni akar, csak büntetni, szétverni a lány pofáját, de Bea elszánt (fölszedett egy kevés önvédelmi harcművészetet is), és ő józan, míg a srác részeg.

Néhány jól irányzott ütés után kicselezi, be a szobába, fölkapja a táskáját, másik kezével a cipőjét, aztán az ajtónál folytatódik a birkózás, a fiú kifelé, Bea befelé húzza, aztán ki az előszobába, Kari szerencsére nem zárta be maga után az ajtót, Bea gyorsabb, nemcsak kiugrania sikerül, de még be is tudja zárni az ajtót maga mögött, Karinak vissza kell mennie a kulcsáért, beleugrik a lerúgott cipőjébe, a kulcsát is elő kell rángatnia, hogy kinyissa a bezárt ajtót.

Bea fölhívja a liftet, de mire az fölérne, már nyílik is az ajtó, Bea nem tudja megvárni, leszáguld a lépcsőkön, hét emelet, mezítláb, a cipője a kezében, nem semmi, hallja még, hogy a srác bevágja maga mögött az előszobaajtót és utána veti magát, a negyediken egy ajtó résnyire nyílik, valaki kikukucskál… rohannak lefelé, Bea elöl, Kari szorosan mögötte, néhányszor majdnem utoléri, egyszer elkapja a karját is, de a lány kitépi magát.

Mindketten tudják, hol a kapunyitó gomb, Bea kimenekül az utcára, bevágja a kaput, de Kari máris kinyitja a gombbal, Bea föltépi a kocsija ajtaját, beugrik, indít, mezítláb tapogatja a pedálokat,

Kármentő is föl akarja rántani a Toyota ajtaját, de elkésett, Bea kilő, a kocsija jól megrántja Kármentő karját, Kari végre elengedi a Toyota kilincsét…

…káromkodva bevágódik a saját kocsijába, időt veszít, mert az ő kocsija távolabb parkol, a sarkon majdnem elveszíti szem elől Bea Toyotáját, de aztán meglátja, gázt ad, de olyat, hogy egy repülőgép is fölszállna vele, ám ettől inkább befékez a motor, Kari még részegen is érzi, hogy rögtön lefullad, visszaveszi a gázt, és lassan, fokozatosan  nyomja  újra,  most  fölgyorsul,  de  ezzel  együtt mégis nőtt a távolság a két kocsi között.

Szabályos autós üldözés kezdődik az éjszakai városban.

Szerencsére alig van forgalom.

Elöl Bea a Yarisszal, mögötte a VW Golffal Kármentő.

Bea  igyekszik  nem  szabálytalankodni,  megpróbálja kihasználni a kapu előtt, elinduláskor szerzett előnyét, nem úgy Kari, Bea a Ferdinánd hídon keresztül az autópálya felé tart, reméli, ott fölgyorsulhat és egérutat nyerhet, de a fiú többször egymás után életveszélyesen megközelíti, mellé csúszik, le akarja szorítani, Bea még szabályosan átcsúszik az útkereszteződésen, a fiú már csak pirosban jut át, aztán egy sarkot az egyirányú utcában száguld végig, éles kormányrángatásokkal kerülgetve a szembejövőket, hogy Bea elé vágjon, egy másik, még éjjel is forgalmas útkereszteződésben nem ad elsőbbséget a jobbról érkezőnek, összecsattannak, a VW megpördül, át a szemközti sávba; a szembejövő teherautóval frontálisan ütközik, fülsiketítő csattanás, a nagy acéltömeg szinte maga alá gyűri a törékeny személyautót.

Bea már elkanyarodott a keresztező főútvonalon jobbra, onnan látja a bal válla fölött és a visszapillantóból a karambolt; fölsikolt, de továbbmegy, az első saroknál kis ívben befordul, megáll, lezárja a kocsit, belebújik a cipőjébe, gyalog visszarohan.

Reszkető térddel megáll a bámészkodók, szörnyülködők és a segíteni akarók között.

–     Senki se nyúljon semmihez! – irányítja a tömeget egy önkéntes intézkedő – ha a sérültet megmozdítják, meg is ölhetik…

–     Ha még él… – mondja egy másik pasas.

Az ötlet abszurd… a sérült egy összetört személykocsiban félig a teherautó alatt, meg se lehetne érinteni…

Egy nő spéttel, hisztérikusan és folyamatosan föl-föl sikolt.

Már hallani a szirénázást.

Bea liheg a futástól, a meneküléstől, már az egész testében reszket, arca dermedt és kifejezéstelen, tudata lebénult. Befut egy URH-s rendőrautó, a rendőrök kiugrálnak, de tehetetlenek, ide tűzoltókocsi kell daruval és mentő, hát a zsaruk köszönet nélkül átveszik az önkéntes pasastól az irányítást, mindenkit hátraszorítanak, Beát is.

Hamarosan a tűzoltók és a mentők is megérkeznek.

–     Le kell emelni róla a teherautót! – rendelkezik a tűzoltóparancsnok, noha ez több mint magától értetődő.

Bea  elszürkült  arccal  bámulja,  ahogy  a  tűzoltók  lassan megemelik a teherautó elejét, kihúzzák alóla az ijesztően összetört VW-t.

Feszegetik a lemezeket, előkerül egy hatalmas kétkaros lemezolló, egy acélfűrészgép, kibontják a karosszériát, kiemelnek a vezetőülésből egy emberi testet, s óvatosan ráfektetik a mentősök hordágyára.

–     Tessék kérem hátrább menni, hagyják dolgozni a mentőket…! – kiabál egy rendőrnő, ez Beának is szól, mert ő is ott nyújtogatja a nyakát, de nem lát semmit, aztán a mentőorvos komoran fölemelkedik a test mellől.

–     Él? – kérdezi a rangidős rendőr.

–     Még igen… – mondja nem túl bizakodva a mentőorvos, aztán a sérülthöz fordul, hátha hallja: – Tarts ki, fiú, mindjárt segítnek rajtad!

Betolják a hordágyat a kocsiba.

Beának végre sikerül odafurakodnia, de a mentős az orra előtt csukja be a kocsi hátsó, kétszárnyú ajtaját.

–     Vele kell mennem!

–     Maga ki?

–     Együtt voltunk!

–     A kocsiban?!

–     Együtt járunk!

–     Ezt akárki mondhatja…

Megint hülye volt, igazat mondott, azt kellett volna mondania, hogy a felesége, a húga, az anyja, az apja… minden jobb, mint az igazság…

–     Hová viszik? – legalább ezt kell megtudnia.

–     Kórházba.

–     De melyikbe?

–     Ön családtag? – avatkozik be egy rendőr is.

Bea már nem jön zavarba, gátlástalanul rávágja: – A felesége.

–     Szabad a személyijét?

Beletúr a táskájába, természetesen nincs nála, az útlevelét pedig már kirakta. Hogy a bánatos francba volna nála, amikor fejvesztve menekült. Lebénul.

–     Akkor elnézést… – mondja a rendőr és faképnél hagyja, fontosabb dolga van egy ilyen félbolond baleseti kukkolónál.

A mentős beszáll elöl a mentőautóba, fölhangzik a sziréna és a kocsi elindul.

Bea tudomásul veszi, hogy vesztett. – Egy null, ez nem az én köröm volt… – egy rendőrhöz fordul, aki most nem ér rá észrevenni, aztán egy bámészkodó középkorú úrtól kérdezi:

–     Nem tetszik tudni… él még?

„Tetszik” – mint egy gyerek…

–     Hát persze – mondja a középkorú úr –, ha nem élne, nem szirénázna a mentő…

–     Aha…

Bea visszatámolyog a kocsijához, beül, és ide-oda telefonál.

 –    Értem… és még hová vihették?... köszönöm… Újabb tárcsázás…

–     Halló… Lukács Beatrix… keresek valakit, akit most hozhattak be… Kármentő Ottó, 35 éves, alig néhány perce, balesetes, autókarambol… súlyos… köszönöm… és még hol kereshetném?...

Újabb számot hív

–     Sürgősségi? Kérem, nem vittek oda véletlenül… nincs egy  félórája,  súlyos  karambol…  férfi…  értem,  és  még  hol kereshetném?…  olyan  gyorsan  történt,  a  mentős  nem  adta meg, hová viszik…

–     Hívja föl a rendőrséget, a baleseti helyszínelőket, talán ők tudják – javasolja egy nő, a kórház diszpécsere.

–     De velem nem állnak szóba, nem a férjem…

–     A pasija, mi? Várjon, én megkérdezem.

Bea  alig  akarja  elhinni,  hogy  ilyen  emberek  léteznek még… Egy óra múlva a kórház folyosóján ül a padon, valahonnan a sebészorvos és az asszisztensek csapata fordul ki a folyosóra, a sebész hosszú csipesszel fog egy cigarettát, úgy szívja, Bea föláll, a sebész megtorpan.

–     Sajnos…

De Bea ennél pontosabb fogalmazáshoz szokott.

–     Sajnos?

–     Elvesztettük…

–     Igen… de… és hogyan?

–     Megtettük,  amit  tudtunk…  frontális  koponyasérülés, hat bordája eltörött, az egyik belefúródott a szívbe… elvérzett.

A felesége?

–     Menyasszonya…

–     Nem is lenne szabad fölvilágosítást adnom…

–     Tudom. Volt szerencsém tapasztalni…

 

Parkerdő a város szélén. Csönd, béke, a városi fények távolról villódznak, itt csak a csillagok fénylenek s a hold világít.

Bea megáll. Egy darabig ül a kocsiban, maga elé bámul, aztán kiszáll.

Céltalanul ődöng, a félhomályban fölfénylik az arca. Sír.

Végül visszaül a kocsiba, indít.

Később Mátyásföldön, Budapest egyik peremkerületében, egy családi ház ajtaja előtt csönget, hosszasan. Még éjszaka van.

Idősebb asszony nyit ajtót, kócosan, fürdőköpenyben, Mária.

–     Hajnali három óra, az isten áldjon meg!

–     Bocs, megyek…

–     Mész ám a majdmegmondom hova, rám törsz, kivered a szememből az álmot, és most lelépnél?!

–     De látom, alkalmatlan…

–     Öreg vagyok, magányos vagyok, idegroncs vagyok, nem bírok aludni, hát nincs benned irgalom…

–     Bocs, Mária néni, de mondom: már itt sem vagyok…

–     Hohó! Ha már ideevett a fene, leteszed a fenekedet és elmondod, mi a kórság hozott a nyakamra…

Bea végre elmosolyodik. – Mert benned viszont van irgalom…

–     Te, ne humorizálj a rovásomra, mert kapsz két olyan fülest, hogy lerepül a fejed! És nincs bennem irgalom, csak kíváncsiság.

Hát igen… Máriát ezért kell imádni…

–     Meghalt.

–     Mi?! Meghalt? Ki?!

–     Kari…

–     Az ki?

–     Izé… a fiúm… vőlegényem…

Mária nem is ismerte. De most mégis megfogja a lány vállát, behúzza, inkább berántja a lakásba, aztán teát készít, leülnek a konyhaasztalhoz. Kavargatják a teát.

Bea csöndesen, de vigasztalanul sír. Mária türelmes.

–     Vőlegény akárki lehet – mondja később. – De neked fontos.

–     Nem tudom. Azt sem tudom, fontos volt-e, amíg élt.

Vagy most, hogy meghalt… Mária néni… terhes vagyok. Tőle.

Ez fontos. Védekeztem, de becsúszott valami hiba… kint jöttem rá. Ezzel jöttem haza, ezt akartam újságolni, illetve… megbeszélni, mert nem tudhattam, örül-e majd neki…

–     És?

–     Ez az. Nem tudom. Azt sem tudom, akarok-e gyereket valaha egyáltalán (néha azt gondolom, egyenesen bűn, tekintettel egyre tökéletesebb világunk trendjére, és most nem a hazai  állapotokra  gondolok,  az  egészre…),  azt  pláne  nem tudom, hogy tőle akarok-e. Segíts!

–     Mit segítsek?

–     Eldönteni…

–     Ez nem az én asztalom.

–     És amikor a Krisztit… a Temesi Krisztit harmadikban…

–     Az nem ugyanaz. A Kriszti egy tizenhét éves kamasz volt, bigott keresztény szülőkkel, az apja a krisztusi szeretet nevében a konyhakéssel szúrta volna le, ha kiderül… ott nem tanácsra volt szükség, hanem orvosra.

–     Egyszer azt mondtad, még amikor az osztályfőnököm voltál, hogy néha mintha a lányod lennék… És ha csakugyan a lányod lennék, és azt mondanám, el akarom vetetni, akkor mit mondanál?

–     Hogy a te dolgod. Persze tudom, hogy nem a te dolgod, hogy nemcsak a te dolgod, de nem is az enyém… ezt mondanám. Ha az anyád volnék…

–     Jó, nem a Mama, hanem a Nagyi… vagy az apám…

–     Azt mondanám… – Mária most dühbe gurul –, egyáltalán… hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen felelősséget lőcsölj rám?!

Csönd. Mindketten a teájukat szürcsölgetik.

–     Ne haragudj, Mária néni, hülye ötlet volt, csak hirtelen úgy éreztem… nem bírtam  volna hazamenni… igazad  van, minden ember maga dönt… Mária egyre ingerültebb.

–     Az  egészet  kikérem  magamnak,  mi  vagyok  én?!

Siratófal?! Nincs három éve, hogy meghalt a férjem, egy fél éve temettem el Gábort… nekem mindent ki kell bírni, kötelező??!!

Mindenki az én nyakamba akarja pakolni a saját elszart életét?! Ne haragudj…

–     Hogy haragudnék, abszolút igazad van. Csak tudod, Apa messze van… és ha nem is mondtam még – apámon kívül csak te vagy nekem. Tudod, az, hogy pár órája még veszekedtünk, meg akartuk ölni egymást, igen, utáltam, mint a szart. Le akart teperni… erről az oldaláról nem ismertem, részeg volt, de be is lehetett lőve, menekültem előle, gyűlöltem, amiért hazajöttem, hozzá, mert Apa marasztalt, de én úgy éreztem, itt a helyem, a hasamban az ő kölykével, mellette. Ez az egész tébolyult este, az apámmal töltött hónap után, ami maga volt a paradicsom… na az túlzás… a szanatórium… ebbe a Kármentő Ottó-féle elmebajba… azt kívántam, dögöljön meg… és most halott. Nem, ez így sok… ezt azért nem érdemeltem meg… és mi legyen a gyerekével? Tudom, az én gyerekem is, de nem ezt érzem, azt érzem, valami idegen anyag van a hasamban, valami betegség… giliszta… undorító vagyok, mi?

Mária témát vált. – Most Kari vagy Ottó?

–     Ottó, Kármentő Ottó, de valamiért mindenki „Kari”-nak hívta a családneve után. Így hívták állítólag már az óvodában is, ami nem igaz, de én úgy tettem, mintha elhittem volna, Karinak hívtam én is, mert tudtam, hogy utálja az Ottó nevet.

Ottó-Lottó: ezzel csúfolták, a Karit ő találta ki magának, és amilyen  erőszakos  fráter,  kiharcolta,  hogy  mindenki  Karinak nevezze, és ha a „Kari”-t félreértik, és helyette Charlie-t mondanak, olyankor boldog… illetve boldog volt.

–     Te most, hogy meghalt, nem érzed, hogy legalább a gyereke ott van, hogy mégsem halt meg egészen, mert a génjei… és magadban hordod… szóval… érted, ugye?

–     Persze, Mária néni, az a baj, hogy nem! Ez az Ottó-Kari, ez is annyira jellemző. Imádta a hamis szituációkat, ez nem egyszerűen játék, ez egy kedvére való látszatvalóság, amibe tudatosan belemenekült. Nem, nem érzem, nem jó, nem elégtétel… amit kérdeztél, hogy valami belőle megmaradt… a génjei… Azt sem tudom, a saját génjeimet akarom-e örökíteni, nemhogy az övét… „ó, emberiség, kit törött anyám szenvedni szaporított…” de minek?

–     Mégis három évig voltál vele, miért? Valami csak vonzott benne… vagy nem is szeretted? Jó, nem kell mindenre válaszolni… főképp nem azonnal… még magadnak sem. Feküdj le, eleged lehet… megágyazok. Énrám is rám férne még egy kis alvás…

–     Mária néni… én öltem meg! Gyilkos vagyok!

–     Hülye vagy. Ez nem minősítés, ez egy állapot.

–     Csak  nem  azt  akarod  mondani,  hogy  nincs  közöm hozzá?!

–     Közöd van hozzá, de se gyilkos nem vagy, se felelős a haláláért. És most alvás! Mind a ketten eltesszük magunkat, utána megbeszéljük…

De nem bír elaludni, Mária viszont fáradt, mélyen alszik, s hajnalban arra ébred, Bea megszökött. Bement a rendőrségre.

Önként jelentkezett tanúnak, de a rendőri szervek elég értetlenül fogadták. A rendőrfogalmazó (Beával egyidős fiatalasszony, hadnagy) sem fogta föl, mit keres itt, ha még csak idézést sem kapott. Bea ingerült.

–     Ide küldtek! Az a tiszt, ott az eligazítóban!

–     Na, akkor még egyszer: milyen kapcsolatban állt az áldozattal?

–     A fiúm volt. Én láttam élve utoljára.

–     Tudja ezt igazolni valamivel?

–     Jó, akkor ne erőltessük. Már itt se vagyok.

–     Ne tessék idegeskedni, kérem. Na, szóval… Kármentő Ottó… mikor történt a baleset?

–     Egy negyvennyolckor. Ezt már itt mondták, mert mikor maga alá gyűrte a teherautó, nem az órámat néztem…

–     Tegnap…

–     Nem tegnap. Ma. Hajnalban.

A rendőrtiszt asszony fölnyalábolja a papírokat, átmegy velük egy másik helyiségbe.

–     Jöjjön!

Ott egy civil nyomozó veszi át az ügyet, nehezen fogják föl, hogy Bea mit akar.

–     Nem családi, az istenért, annál szorosabb kapcsolat… a fiúm volt, a szeretőm, a vőlegényem, össze akartunk házasodni…

A tiszt kissé bugyuta, és tök értelmetlen keresztkérdéseket tesz föl.

–     És mikor történt?

–     Mi?

–     A baleset.

–     Jaj! – Bea egyre ingerültebb a fafejű hivatalnokoktól, de ezt a rendőr nem érzékeli, nem éli át a saját fafejűségét. – Ma, hajnali 1:48-kor, de ezt már itt mondták. Én viszont ott voltam. Láttam.

–     Hol látta? A műtőasztalon halt meg.

–     A balesetet láttam. És amikor meghalt, ott voltam a műtő folyosóján.

–     És honnan tudott az egészről? Honnan tudta, hogy a műtőben van?

–     Mintha már mondtam volna, hogy láttam… tanúja voltam a balesetének…

–     Éppen arra járt?…

–     Igen. Vadásztam egy kis balesetre…

–     De kérem, tessék normálisan…

–     Akkor kérdezzen normálisan! Tőlem jött… és én is… szóval együtt voltunk… ott voltam, de nem az ő kocsijában…

–     Ugyan! Ezt már kinyomoztuk, Szirmai György, Jávorka utca 27. Tőle jött. Ott rúgott be egy házibuliban…

Újabb iroda, új asztal, új nyomozó. Mögötte másik civil. Bea sóhajt és elölről kezdi:

–     A gépem 19:15-kor… fél nyolc és háromnegyed között már az előcsarnokban voltam… de nem ért ki, én valamivel fél tíz előtt ültem taxiba, akkor még nem volt ott. Hazamentem, lefeküdtem, fél tizenkettő, tizenkettő lehetett, amikor beállított. Részegen. Összevesztünk, összeverekedtünk, meg akart erőszakolni…

–     Na de hát…

–     Igen, ha ő akarta, én nem, és letepert… az mi? Szerelmi előjáték? Családon belüli erőszakról nem hallott még? Menekültem, ő utánam, én be a kocsiba, ő utánam, de nem tudott elkapni, ő is kocsiba ült pocsolya részegen, ezt sajnos én már nem tudtam megakadályozni, elkezdődött egy kis fogócska…

–     Kocsival?

–     Naná, lóháton! Én éppen befordultam előle jobbra, ő nem vette észre, továbbment egyenesen, át a piroson… minden a hátam  mögött  történt,  csak  a  csattanásra  fordultam  hátra. Megálltam, gyalog odarohantam, a maga kollégái nem engedtek a közelébe, azt kérdezték, testvér, szülő, feleség, mondtam, együtt vagyunk, a szeretőm! De mintha nem tudtak volna magyarul… kinevettek és elzavartak.

A nyomozó most megfordul, és bemutatja Beának azt a férfit, aki eddig némán várakozott.

–     Ismerik egymást?

–     Nem.

– Szirmai György.

–     Ja, nálad rúgott be. Bea a nevet már hallotta.

–     Tudtuk, hogy eléd akart menni, de nagyon el volt varázsolva, nem akartuk így elengedni, de akkor már nem lehetett beszélni vele.

–     Nem vagytok felelősök, én vagyok a felelős, én öltem meg.

–     Micsoda? Maga okozta a karambolt?

–     Végső  soron  igen,  mert  ha  nem  menekülök,  ő  nem üldöz…

–     De őt senki nem kötelezte arra, hogy üldözze magát… nézze, kislány… vagyis hölgyem, ezt intézze el a saját lelkiismeretével, ez nem a rendőrségre tartozik. Az áldozat egyedül élt?

–     Igen  –  egyszerre  mondják  Szirmaival. A nyomozó  is mindkettőjüknek teszi föl a következő kérdést.

–     A szülei élnek? Őket értesítette valaki?

–     Azt hiszem, nem… de én tudom a címüket…

–     Bocsi, te, gondolom, ismered a szüleit… és eszedbe se jutott?

–     Képzeld, nem…

–     Jó – lép közbe a nyomozó – , ez nekem könnyebb lesz, nekünk már rutinunk van, sajnos, az ilyesmiben. – Bea véleménye a nyomozóról kezd megváltozni. – Megvan a szülők telefonszáma? Adja meg, majd fölhívom őket…

Bea a heverőn fekszik a pszichiátrián, a doktornő telefonon beszél Máriával. Nehezebben viselte, mint hitte volta, váratlanul, minden előzmény nélkül összeomlott.

–     Azt mondja, nincs Magyarországon közeli rokona, ön áll hozzá legközelebb, és önben abszolút megbízik.

–     Na, most kint vagyok a vízből… – reccsen Mária agyoncigarettázott hangja.

–     Nem kötelező, ez nem rendőrségi idézés, csak kérjük. Ő is, és én is…

–     És ő nem tud telefonálni? – csattan föl Mária.

–     Nem. Egyrészt alszik, másrészt én így találom jobbnak.

–     Ez a rendőrkórház?

–     Ördögöt rendőrkórház! A Szent Nikolett Kórház pszichiátriája! Mária, bár a pokolba kívánja ezt az új terhet a nyakán, természetesen bebattyog a Szent Nikolettbe.

–     Minden sokkal korábban kezdődött… – beszél Bea folyamatosan, de a nyugtatóktól kissé vontatottan – , még nálad kérdeztél valamit, Mária, hogy ha tudtam, hogy ennyire nem illünk össze (és én tudtam, ő nem!), minek voltam vele három évig. Tudod, Kari egy olyan igazi trendi fiú volt, amilyennek egy harmincöt éves, diplomás fiatalembernek, egy szabadúszó képzőművésznek ma lennie kell. Én megszülettem, és talán már akkor is kilógtam a sorból, aztán tízéves koromban kicsit átment rajtam az úthenger, túléltem, de ettől aztán egészen más lettem, szabálytalan, igen, nekem kellett volna szólnom, mert én láttam… és nem megvárni, amíg terhes leszek tőle. Nem tudom mivel indokolni… tetszett, hogy nagyon nem olyan, mint én?... az ellentétek vonzzák egymást?... Aki autonómiára hajlamos, az ebben az elidegenedett, atomizálódott világban a magány ellen is szeretne odabújni valakihez, aki nagyon is olyan, mint a többi, ezzel valami közösséget, akolmeleget keres? Tudod, ezt akartam megbeszélni  vele.  Ezzel  jöttem  haza,  és  törvényszerű,  hogy semmi nem lett belőle, hogy ez lett belőle… Ezt magának is mondtam már, doktornő, hogy ha beszélni tudunk, talán nem vagyok olyan ingerült az egész miatt, hogy nem várt a reptéren, hogy éjszaka beállított piásan, hogy aztán meg akart dugni.

Igen, ha én nem akarom megbeszélni vele életünk kulcskérdéseit annak tudatában, hogy a hasamban van a gyereke…

–     Na, de ettől maga még nem gyilkos, Beatrix!

–     Ezek csak szavak, doktornő, felelős vagyok, mert azt tettem, amit tettem… mintha fölzavartam volna ezt a szerencsétlent szórakozásból a cirkusz kupolájába biztosítás nélkül…

Máriánál folytatják, kettesben.

–     Egyszerűen úgy kerültem oda, hogy rosszul lettem, és odavittek.

–     A gyanúsítástól?

–     De hisz mondtam már, senki sem gyanúsított, önként jelentkeztem, tanúként hallgattak ki, mégis lefordultam a székről, akkor átvittek a kórházba, a sürgősségire, onnan a pszichiátriára. És megállapították, hogy poszttraumás szindróma, magas vérnyomás, szívritmuszavarok, szomatikus mániás depresszió, és főképp: fixa ideák. A fixa idea, az már súlyos, az mániákus, és a mániákus nem egyszerűen pszichopata, az már elmebeteg. Tudod, aki azt képzeli, hogy ő Napóleon vagy ő egy gyufaskatulya… nem azt képzelem, hogy konkrétan én öltem meg, hanem hogy a haláláért felelős vagyok. Ettől fixa idea, és ez megfoghatatlan, az benne a szép. Fiktív bűntudat. Csak én tudnám bizonyítani, hogy nem az, de én bolond vagyok, nem vagyok beszámítható, vili?... így ez  circulus vitiosus.

–     Elég fárasztó.

–     De világos, elemezhető. Intelligencia dolga. Nézd, azt mondja… mondta… a három év alatt ezerszer: mi van, „Bí”, meghülyültél? Mivel etetett meg már megint az apád? Ez mindig szóba jött, valahányszor Apa írt vagy e-maileztünk, vagy telefonáltunk,  SMS-eztünk  vagy  skype-on  beszéltünk…  Ha valami jellemző az apámra, akkor az, hogy gyereket még sohasem „etetett meg” semmivel. Ő meghallgatott (rendszerint meg se kellett hogy hallgasson: tudta), aztán javasolt, tanácsot adott, kielemezte a helyzetet, megmagyarázta, miért tanácsolja ezt meg amazt, különben azt csinálok, amit akarok… De hát, Mária néni, te ismered!

Bea két-három éves lehetett akkor, éppen fölállt a biliről, Apa előtte guggolt, a kislány szaladt volna, de az apja elkapta.

–     Hé! A fenekedet ki fogja megtörölni?

–     Te!

–     Nem én, te! Már nagy lány vagy.

–     Nem akarom.

–     De muszáj, mert kakis. És ha megszárad a luk körül, kicsípi a fenekedet.

Apja a kislány kezébe adta a papírt, ő végül sután megtörölte a fenekét, miközben apja magyarázott: – A fölnőttek is így csinálják.

–     Te is?

–     Én is. Még a Mama is. És ha nem törlöd ki, kakis lesz a bugyid, és azt szegény Mamának kell kimosni.

–     Meg neked… – mondtam én, erre ugyan nem emlékszem, valószínű, hogy Apától tudom, mert ő meg büszke volt rám, hogy ez a pici lány mi mindent észrevesz már. Nem fura, hogy pont ez jut az eszembe? Az ember nem szokott emlékezni ilyen kicsi korára, de ez a jelenet pontosan előttem van, akár egy régi családi videó… – Bea elneveti magát –, „Szegény Mama” persze nem mosta ki, hát kimosta ő…

–     És most nem őt kellene megkérdezned?

–     Nem ez az egyetlen, amiben ő nem adhat tanácsot.

–     Miért?

–     Mert, mert… mert őrületesen elfogult. Mert nem tudja elképzelni…  mert…  hosszú…  Még  Amerikában  kezdődött. Neked sem mondtam el, senkinek sem… szóval én szerettem Karit, a lábszagú zsenialitásával együtt, és úgy éreztem, neki el kell mondanom azt a rémtörténetet, amitől ilyen lettem, amilyen vagyok. Hogy vegye tudomásul, nem bírom magam körül elviselni sem a koszt, sem a hónaljszagot, sem a mosogatóban tornyosuló edényhegyeket, sem a bagóbűzt, sem a piaszagot, sem  a  lelki  rendetlenséget,  sem  az  identitászavart,  ennek semmi köze előítéletekhez meg a kispolgári gátlásokhoz, ahogyan Kari föltételezte… de soha nem tudtam belekezdeni…

Akkor se, amikor ott feküdtünk Karival félig levetkőzve nálam, az én lakásomon (mert én nála, a „zseni őskáoszában” soha nem bírtam öt percnél tovább megmaradni), szóval nálam voltunk,  olyan  szeretkezésközeli  hangulatban…  előtte  vagy utána, már nem tudom… amikor ő nyomta a szokott ostoba macsó szövegét, ami engem mindig jóleső vitára ingerelt…

–     Nem igazán nyerő nálam, ha egy csaj sokat gondolkodik, a kékharisnyáktól pedig kifejezetten vakaróznom kell… – mondta.

–     Képzeld, tudom, teremtés koronája, a gondolkodó csajokat egyetlen krapek sem szereti, különös tekintettel a képzőművészekre...

–     ...valóban, Sugar Baby, a képzőművész az a főemlős, aki szerint egy zseni elég egy családban…

–     Hogy szavamat ne feledjem, ott tartottunk, hogy Önök, csövön  keresztül  pisilők,  nem  a  gondolkodó  nőtől  félnek, hanem a személyiségtől, mert a saját személyiségük nem versenyképes, ne szarj be, nem lettem mostanában feminista, de sosem szerettem a túlzott absztrakciót, miszerint a nő picsa, vagy még elvontabban ragadva meg a lényeget: „rés”.

 

–     Tudod, Mária néni, igazság szerint untam, de kirúgni nem akartam, azt akartam, hogy sértődjön meg és menjen el… de nem ment, esze ágában sem volt, imádta a céltalan, hülye szóváltásokat, lendületesen és szellemesen vitatkozott, és ilyenkor késsel sem lehetett megsérteni. Ha már így történt, gondoltam, mondom. Azt mondtam, hogy nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni, amit az apám.

–     Én nem akarok jó ember lenni, mert az apám, az: jó ember (jámbor), a szó igazi, hazai értelmében, magyarul ez ugyanis szinonimája a jó hülyének, a baleknak, a marhának, a hatökörnek, a baromnak, a birkának, a tuloknak (állattartó nép voltunk, a variációk száma töméntelen). Azonkívül kíváncsi volt. A kíváncsiság, ha jól emlékszem, a hét főbűn egyike. Ő, aki atomfizikus, kutató magfizikus, valószínűleg genetikusan hordozta magában a rend és az absztinencia iránti vonzalmát, másképp nem bűvölte volna meg a matézis, a logika és a természettudomány, de a hozzáillő normális polgári nők untatták, kíváncsi volt viszont minden deviánsra, őrültre, alkoholistára, szétesett személyiségű művészfélére, „zsenire”.

Fölugrottam mellőle, le-föl járkáltam, örültem volna, ha Kari megelégeli a hegyi beszédet. – Nem unod? Nincs kedved megsértődni és elhúzni?

–     A dumádat unom, de téged, ahogy így fölhevülve érvelsz, elnéznélek reggelig.

–     Kár… na mindegy… találtam egyszer a valamilyen okból megőrzött levelei között egyet, amit valami régi nője írt neki. Nem szerelmes levél volt, ellenkezőleg, a szakítás utáni csetepaték lenyomata, post-postscriptum. „Neked egy nő – írja a haragvó hölgy – legyen minimum DÖG”. A nőt nem ismertem, apámat igen, és a nőnek igaza volt. Ezt is örököltem tőle, ezért feküdtem le a magyar képzőművészet underground körökben közismert nagy reménységével, veled, kisfiam, aki majdnem olyan veszedelmesen hasonlítasz anyámra, ahogy apámra én, egyetlen dolgot kivéve: belőlem hiányzik az apám határtalan pedagógiai optimizmusa („minél őrültebb, annál jobb, majd én úgyis megnevelem!”), ami nála mindig bevált gyereknél, kutyánál, de a hozzá tartozó nővel kapcsolatban soha. Én eleve nem reménykedem. Csak mondom. Hátha...

–     És akkor miben reménykedsz?

–     Hogy egyszer rájössz magad is, hogy azért irritál téged az apám, mert minden intellektuális és művészi képességed és tehetséged ellenére egy erőszakos, bunkó macsó vagy…

–     Ha ismernéd az én fateromat… hohó! Az ám a macsó, de ő olyan, hogy hozzá képest én nyuszi vagyok, egy mama kedvence, szöszi kisfiú, semmit sem örököltem tőle!

–     Duma. Szerepjátszás. Az a baj, hogy a szerepeidtől nem látom a karakteredet, és néha félek, hogy nincs is. És azt hiszed, én is csak játszom. Azért akarom elmesélni, hátha mégis fölfogsz belőlem valamit. Pár hónappal múltam tíz, a születésnapomon még (már kint, Amerikában) minden együtt volt, kerek volt a világ. Őrülten bicikliztem a lakásban a mountain-bikekal, születésnapi ajándék volt az is, a Mama előbb rám szólt, de oda se figyeltem, akkor a Mama elkapott, összeölelkeztünk, ma is érzem a teste melegét, és hallom a saját vékony gyerekhangom, ahogy sikítva nevetek, mint akit csiklandoznak, lezuhantunk az ágyra, birkóztunk, a Mama hirtelen fölállt.

–     Elég, hé! A szülinaposnak mindent szabad, de ha nem leszek kész, mire a vendégeid megjönnek, elzavarlak benneteket a Mc’Donaldsba!

A Mama visszasietett a konyhába, hogy folytassa a készülődést, én tovább bicajoztam a szobákban. A Mama a tálcákat készítette, szendvicseket, aprósüteményeket pakolt; gyertyákkal és minitűzijátékkal díszítette a születésnapi emeletes tortát, egy marcipántáblácskára tölcséres tortaíróval, színes író-krémmel föliratot készített. Csöngettek, jöttek a gyerekek, az amerikai osztálytársaim, barátaim és barátnőim, volt köztük egy ázsiai és két afroamerikai. Aztán kezdődött az ünnepi zaba, szendvics-, pizza-, süteményfalás, kakaó, kóla, gyömbérszörp. Gyertyák égtek a tortán, egyetlen lélegzettel fújtam el őket, a tűzijáték sisteregve ontotta a színes csillagokat.

Táncoltunk, de leginkább ricsajoztunk, ami az emlékezetemben megmaradt, az a futkározás, a szertelen játék volt a dühöngőben.

Apától megkaptam a mountain-bike-ot, a Mama pedig ezt a fantasztikus zsúrt szervezte, tizenhárom személyeset, mert tizenkét osztálytársamat hívhattam meg, én voltam a tizenharmadik, hűsítők és üdítők, és pirított sós magok és egyéb rágcsálnivalók, és sós meg édes teasütemények, nem boltból, mindent a Mama sütött. És egy mesebeli torta, a Mama csinálta azt is, és saját kezűleg írta rá a tetejét díszítő marcipánlapra, hogy HAPPY BIRTHDAY TO YOU, és magyarul alája, hogy ÉLJEN A TÍZÉVES ÜNNEPELT! – és irtó izgi volt (akkori tízéves magamnak), hogy ezt csak hárman értjük, Apa, a Mama meg én, és nem vettem észre, hogy a konyhából a kupleráj, a mosatlan edények halmaza, a kidobandó papírtányérok, tálcák, műanyag poharak… meg minden… nem akarnak eltűnni. Az edényeket senki sem mossa el, senki sem rakja el, hogy a két szobában, az enyémben meg a „vendégszobában” – ez volt a zsúron a számunkra fönntartott „dühöngő” – és a hozzá tartozó fürdőszobában, ahol a gyerekek kezet moshattak, változatlanul elöl lógnak a koszos törölközők, és hogy változatlan a „tájkép csata után” -

-      szerű romhalmaz, ami egy ilyen gyerekzsúrt követni szokott… Eleinte valahogy az sem tűnt föl, hogy Apa nem mosolyog,  nem énekel, nem teszi föl a kedvenc dzsessz-cédéit, és némán görnyed a számítógépe előtt, mogorva képpel jött haza az egyetemről, nem vettem észre, inkább csak szorongtam, de nem tudtam, mitől.

–     Szia.

–     Szia…

Ennyi. És Apa nem felelt, mintha nem is hallotta volna, komor, szinte kába volt, mintha itt se lenne…

–     Apa, jól vagy? Mi volt a laborban… volt ma előadásod?

–     Nem. – Beszélgetni szerettem volna, Apa hangját hallani, de nem bírtam kihúzni belőle egy mondatot…

–     A Mama még nem jött…

–     Tudom.

–     És hol van ilyenkor? Máskor már rég itthon szokott lenni.

–     Biztos dolga van.

Apa  fáradtan,  mogorván  bóklászott  a  lakásban,  engem észre sem vett, aztán leült a komputeréhez, némán görnyedt a monitor előtt.

Csöngettek, jött a pizzafutár, Apa ajtót nyitott, átvette, kifizette,  aztán  a  konyhaasztalon  félretolta  a  szemetet,  a mosatlan  edényeket,  áruházi  zacskókat,  helyet  csinált  két tányérnak, leültünk, Apa elfelezte a pizzát, némán ettünk, én erőltettem a csevegést.

–     Finom ez a pizza… honnan hozattad? Ez csirkés vagy marhahúsos…  nem,  inkább  olaszos,  ugye,  sajtos,  halas  és paradicsomos… Apa nem felelt, csak evett és szórakozottan bámult maga elé.

–     Apa, miért eszünk mi mindig csak pizzát vagy hideget?

–     Azért, kislányom, mert délben mi mind a ketten úgyis

meleget eszünk, te az iskolai menzán, én az intézetben…

–     Jó, de a Mama hol eszik meleget? Ő az egyetemen? Van ott menza? És mi miért kajálunk minden este kettesben, és a Mama miért csak éjjel jön haza?

–     Kislányom, neki sok dolga van, most indította be a saját orosznyelv-óráit a russzisztikai tanszéken.

Már régen egyedül fürödtem, de ez más volt. Most nem egyedül fürödtem, hanem magamra hagyottan. Aztán kimásztam a zuhany alól, törölköztem, Apa bejött ellenőrizni, hogy rendesen fürödtem-e, érdekes, akkor észre sem vettem, hogy én mégis egy csaj vagyok, Apa meg férfi, szégyenkeznem kellene, de eszembe sem jutott. Apa olyan magától értetődően bírt semleges nemű maradni.

Azért az ágyban akkor is olvastam, mint eddig is, Apa, ahogy máskor, bejött villanyt oltani, s ahogy szokta, leült az ágy szélére…

–     Apa, engem miért mindig te fektetsz le, és miért te jössz be  villanyt  oltani,  és  miért  csak  tőled  kapok  elalvó  búcsúpuszit?

Apa harsányan, és erőltetetten fölnevetett, viccelni próbált, nem hittem neki, csak sajnáltam, mert láttam, hogy szenved.

–     Mi  a  szösz,  az  én  puszim  neked  már  nem  is  jó?! Imádkoztál? Na gyere, elmondjuk együtt a miatyánkot: Our Father which art in heaven, Hallowed be thy name, Thy kingdom come, Thy will be done in earth, as it is in heaven. Give us this day our daily bread. And forgive us our debts, as we forgive our debtors.

And lead us not into temptation, but deliver us from evil: For thine is the kingdom, and the power, and the glory, for ever. Amen.

Aztán jött az esti puszi.

–     Szép álmokat, bajszos angyalokat, szép páros csókokat, ha nincs kivel, a párna csücskivel! Jó éjszakát, kicsi lányom, aludj jól, álmodj szépeket.

–     Ez, tudod, rítus volt, szertartás, ezzel búcsúzott minden este – meséltem még akkor Karinak.

–     Vallásosak voltatok?

–     Dehogy. De apám ragaszkodott hozzá, hogy ismerjem az imákat, a bibliát, mert ez a kultúra része, mint Petőfi vagy Mark Twain.

–     Volt úgy, hogy a Mama még emberi időben, éjfél előtt megjött, ő is puszit adott, én alvást színleltem, mert nem bírtam az alkoholszagát. Lehet, hogy tudta? Mindenesetre gyorsan kiment. De aztán sem bírtam elaludni, mert akkor mindig hosszú és nagyon dühös veszekedés kezdődött, fojtott hangon, hogy ne halljam, de hallottam, csak nem értettem, azt értettem, hogy valami fenyeget, valami rohadt nagy baj, de nem tudtam, mi. A Mama mindenesetre egyfolytában piás volt, ha este nem jött be puszit adni, akkor csak reggel éreztem, mert akkor ő ébresztett (Apa korábban indult), és akkor dőlt belőle a másnapos acetonos kocsmaszag… elég korán megismerkedtem vele, hát ezt értsd meg, ezért nem piálok én, és nem az apám hatására… azóta undorodom az alkoholnak még a szagától is, és a másnaposság szagától még inkább…

Odanéztem Karira, és mit gondolsz, mit látok?

–     Elaludt.

–     Honnan tudod?…

–     Ez a logikus…

–     Hát igen. Fölráztam. Hé! Életem legfontosabb pillanatait mesélem, a pokolbugyrokat, amiket tízévesen megjártam, és te alszol?!

–     Dehogy alszom, hát figyelek, rád én mindig figyelek, mindent hallottam, persze, veszekedtek. Mire az ember tízéves lesz, az ősei már piszokul unják egymást, és mindig veszekednek. Az én szüleim ugyanúgy, különösen éjjel, pedig régen éjjel még  szerelmeskedtek,  de  később  még  verekedtek  is,  az  a macsó apám brutálisan megverte az anyámat. Bizony! De mi még nem tartunk ott, baby, mi még szerelmeskedünk éjjel, nem veszekszünk,  te  kis  okos  kékharisnyám,  imádom,  amikor haragszol, amikor durcás vagy, ne hülyülj, csak nem veszekedni akarsz inkább, mint az őseink… majd ráérünk tíz meg húsz év múlva…

–     Hol leszünk mi már akkor?!

–     Ha az Antarktiszon is, de együtt leszünk, baby, hát mi örökre…

–     És a végén már verekedni is fogunk…

–     Mi csak kefélni fogunk, kamatyolni, dugni, szerelmeskedni, ölelni…  szeretni a végkimerülésig!

És mindig ez volt, az ilyen csibészesen kedves rohamoknak nem tudtam ellenállni, pedig éreztem, most beszélni kellene, vallani kellene, kiteregetni, kiszellőztetni a múltat, mert különben bepenészedik… És megint nem értem a végére, megint nem tudtam elmondani, sohasem tudtam elmondani… és ne feledd,  ez  előtt  a  bájos,  szenvedélyes,  Don Giovannihoz méltó szerelmes lerohanás előtt elaludt, annyira kíváncsi volt az életemre.

–     És aztán? Nem a fiúdnál, Amerikában. Erről sose meséltél, csak a Nagyiról…

–     A Mama mindig is piált, csak eleinte normális polgári keretek között, zugivó volt, még adott a formákra; és akkor még nem értettem, miért vált kemény alkoholistává hirtelen. Egy hétvégén elment víkendezni, elment egyedül, úgy értem, nélkülünk, és otthon az volt a program, hogy rendbe tegyük a lakást és elmosogassuk a zsúr maradványait, a két-három hete gyűlő mosatlant, hogy kitakarítsuk Apa dolgozószobáját és az enyémet olyan mértékben, amennyire ez egy negyvenes évei

utolját taposó krapektől és egy tízéves igyekvő kiscsajtól telik.

Apa akkurátus rendet teremtett a mosatlanok zűrzavarában, külön a tányérokat, kistányérokat, a poharakat nagyság szerint, külön az evőeszközöket, a bögréket, csészéket, a lábasokat, serpenyőket; szemeteszsákokba gyömöszöltük a papírpoharakat, papírtányérokat,  műanyag  evőeszközöket,  mosogattunk, vagyis Apa mosogatott, én törölgettem, és együtt raktuk el a csetrest a helyére.

Apa levitte a szemetet.

És porszívóztam. A bútorokat is elrendeztük.

A Mama ajtajában azt kérdeztem, hogy ezzel a szobával mi lesz? Apa azt mondta: – Mi hagyjuk. Ezt takarítsa a Mama… És közben Apa, amit sose szokott, kinyitott néhány doboz sört, és ha nem is rúgott be, a piaszagot már rajta is éreztem, és undorodtam tőle is, és berohantam a szobámba, és ledobtam magam az ágyra, és bőgtem, amíg Apa oda nem jött, és a fejemre nem tette a kezét. Nem beszélt, nem simogatott, csak a tarkómon éreztem meleg tenyerét, és máris könnyebb volt, és akkor megkérdezte, hogy mi bajom, és azt mondtam, hogy utálom a sörszagot, és egy darabig mind a ketten hallgattunk, és tudtuk, hogy nem ez az igazi baj.

–     Nem – mondtam később –, de azért utálom.

Talán ha mindezt egyszer képes lett volna végighallgatni, ha egyszer kíváncsi lett volna rám, ha meg akart volna ismerni, akkor minden másképp alakul. Vagy lelép, egyszer s mindenkorra, az is megoldás. Vagy megérti azt a gyereket, aki voltam, és rájön, hogy nem az ő ellensége vagyok, a saját integritásomat védem…

Mindegy. Szóval akkor, amikor takarítottunk, és Apa sört ivott, akkor én kitálaltam. Hogy miért takarítunk mi kettesben itthon, és én még a vasárnapi iskolába se mehettem el, mert oda mindig a Mama vitt, és hová megy a Mama víkendezni nélkülünk, és miért éjjel jár haza, és miért részeg állandóan, mert már a napot is úgy kezdi; amikor fölébreszt, nemcsak a másnaposság szagát érzem, de a frissen bedobott whiskyét is.

Felültem az ágyban, Apa megfogta a kezem.

–     Tudod, hogy milyen nehéz a Mamának itt, és legszívesebben hazamenne, de én maradni akarok, hát ezért van a balhé. Igen. Apának jó volt kint, mert csodálatos laboratóriumban dolgozott, és pénz is volt… a kutatásra is, és meg is fizették. Én is hallottam, hogy milyen jól halad, és még egy Nobel-díj lehetősége is ott úszott a labor levegőjében, és az egyetemi előadásai is sikeresek voltak, Apa ráadásul perfekt angol volt, a Mama meg nem, és a Mama előadásaira senki sem járt, mert ezeket a dél-dakotai ifjú cowboyokat a legkevésbé sem érdekelte a magyar nyelv, sem az irodalom, sem a magyar történelem.

Erre a Mama átváltott oroszra, és rögtön annyi hallgatója lett, hogy nem győzte valamilyen emberi ürüggyel eltávolítani a jelentkezők háromnegyedét. Naná, hogy a két véglegesített és persze very american orosztanár és -tanárnő, az eddigi egyedüli kremlinológusok azonnal fúrni kezdték, mert hogy kerül ide ez a nő Keletről, még csak nem is orosz, és nem vendégprofeszszor, a férje az, őt csak a férje kedvéért szerződtették, és nem csoda, ha a Mama haza akart menni.

–     Én tehetek mindenről, mert én maradni akarok, de a Mama nem akar, ő haza akar menni…

Akkor megint nagy csönd lett, és aztán megszólaltam.

Nem kellett volna.

–     És kivel akar hazamenni? Ezzel a négerrel?

Újabb hosszú csönd.

–     Fekete. Így illik mondani. Vagy leginkább „afro-american”.

Aztán egy még hosszabb csönd következett.

–     Kislányom, megihatok én még egy doboz sört?

Nem feleltem, mert már bőgtem.

–     Jó, akkor nem…

De nem azért bőgtem, mert Apa még egy sört meg akart inni, hanem mert már tudtam, hogy igaz, amitől féltem és amit már tulajdonképpen régen tudtam, hogy el fogom veszíteni Apát, vagy a Mamát, vagy mind a kettőt.

–     Istenem – sóhajt Mária –, ez a legszörnyűbb fölfedezés egy gyerek számára, ennek nem lenne szabad kitenni egy gyereket… persze mondani könnyű… tudom…

–     Akkor nem sejtettem, de ma már tudom, hogy a négerről

tőlem hallott Apa először, mert ő nem látta őket együtt, de én egyszer, a suliból jövet, majdnem beléjük rohantam, az utolsó pillanatban sikerült magamat nagy ívben eltéríteni a campus nyugati irányába, mert nem akartam látni, hogy a Mama egy idegen pasas karján zavarba jön előttem. Apa persze a pasasról tudott, csak azt nem tudta, hogy fekete. Én csak azért mondtam ki, mert nekem nem jelentett semmit. Annyit jelentett, hogy magas vagy szőke, vagy zöld kalapot visel. És ez a pasas szép volt ám, mint egy fekete Adonisz, és a Mama hozzá képest, főleg akkor, hogy annyit piált… nem tudom, a néger mit ehetett rajta. Persze ezt tízévesen nem vettem észre, de később, ahogy visszagondoltam rá…

És Apa megszállott antirasszista, tudod, amikor kijöttünk, gondosan kioktatott, hogy feketékkel fogok együtt járni a suliba, és elmagyarázta, hogy a feketéket úgy hurcolták ide Afrikából rabszolgának, és a fehéreknek ezért vezekelniük kell, de az a leghelyesebb, ha az ember nem veszi tudomásul a bőrszínét.

–     De miért? Hiszen az olyan izgi, hogy Jennifer fekete, Nicolette vietnami, Shukiyo japán…

Apát ez egy kicsit zavarba hozta, de megpróbálta kivágni magát. – Igazad van! Az a jó, hogy ilyen sokféle ember van! De például Susan McGuire nem ér többet Jennifernél csak azért, mert fehér, ugye?

–     De hiszen Susan buta! Csak gazdag.

Ezt Apa történetesen hiába magyarázta, mert én már eleve immúnis voltam a rasszizmussal szemben. Nekem a fekete az fekete volt, a latin-amerikai latin, az indián az indián, a fehér meg fehér, de soha eszembe nem jutott különbséget tenni köztük. Hogy is mondjam… rangsorolni. Érted, Mária néni?

–     Én ne érteném? Hajaj!

Mondtam  is  Apának,  hogy  tudom,  hiszen  tanultuk. Minden ember Isten gyermeke. Se a színes bőrű nem ér kevesebbet, mint a fehér, se fordítva. – De Apa – kérdeztem, mert ez viszont izgatott –, mi nem hiszünk Istenben!

–     Jó, de ezt itt Amerikában nem kell hangoztatni. Mi a jó emberekben hiszünk.

Ezt viszont Mária nem értette. Amerikában nem azt mond az ember, amit akar? Dehogynem, ott mindent lehet mondani!

De egy kelet-európai vendégprofesszornak nem célszerű min enbe beleütnie az orrát, ami nem az ő dolga. Ott az emberek általában vallásosak. Hagyni kell őket.

Akkor még nem tudtam, hogy Apa a hitét és a lelkét siratta. Azt mondta, nem is nekem, csak úgy maga elé, hogy olyan világban szeretne élni, ahol lelkifurdalás nélkül utálhatja azt a férfit, aki a családját szétdúlta és a feleségét elvette tőle, még akkor is, ha történetesen fekete. Ezt én azért nem értettem, mert én már egy másik Amerikához szocializálódtam ott az egyetemi suliban. Akkor még nem volt színes bőrű az elnök, de az emberek már készen álltak rá.

Egyszer aztán azt mondta: – Kicsikém, én nem haragszom ám se a Mamára, se a pasijára, nem tehetnek róla, és mi van, ha haragszom? Attól megváltozik valami? Tudod, kislányom, én téged szeretlek a legjobban a világon, mert ezt a szarságot most te csinálod velem végig, és csak benned bízhatok, és csak rád támaszkodhatok.

–     Ne hülyéskedj, Apa, te támaszkodsz rám, egy gyerekre?

–     Igen, mert csak te tartasz vissza attól, hogy a világból kifussak.

–     Jaj, Apa, ne mondj ilyet, mert frászt kapok, még csak ne is gondolj arra!...

–     Félreértesz, kislányom, isten ments! Semmi ilyen őrületre nem gondolok, csak arra, hogy egyedül kilépnék ebből az egész mocsokból, fognám a betyárbútort, Amerika elég nagy, keresnék munkát egy másik egyetemen.

–     De miért ne… miért ne mehetnénk együtt? Apa magához ölelt.

–     Mert nem lehet… hagyjuk itt a Mamát a bajban, betegen… az alkoholizmus betegség! Hagyjuk itt összezavarodva ezzel az amerikai pasassal, akit alig ismer?

–     Igen, ez ő – mondja Mária. – Ilyen az apád… Ő az örök balek, és mégsem igazi vesztes. Lehet, hogy mázlista? Nem tudom, erkölcsileg mindig ő kerül ki győztesen… hogy mondjam… valami… valami őrangyal mindig ott áll mögötte….

Csönd, elméláznak egy percig, aztán Bea folytatja:

–     Tudod, aztán soha többé nem raktunk rendet együtt, mert Apa is kiborult, piálni kezdett, és őkörülötte is ugyanolyan szemétdomb keletkezett, mint a Mama körül. Így persze én sem bírtam tartani magam, irtóra leromlott a tanulmányi eredményem, és csak attól féltem, hogy egyszer elalszom a suliban, mert ha elkezdenek vallatni, akkor esetleg elköpöm, hogy mi megy otthon, és kirúgnak mind a hármunkat mint tetves idegeneket, kelet-európaiakat, mert csak ezt tudták, mert nem tudtak különbséget tenni a magyar, a román, a szlovák, a horvát között.

És akkor jött a doki telefonja, a Nagyi orvosáé, hogy a Nagyinak rákja van, ebben a korban ez nagyon sokáig elhúzódhat, lehet még hátra a Nagyinak akár fél éve, akár egy éve is, és ezután Apa még több sört ivott, és váratlanul, minden ok nélkül elsírta magát.

Akkor már körülöttünk az egész lakást újra elborította a kosz, minden elöl volt, amit el kellett volna rakni, lépten-nyomon belebotlott valamibe az ember, egy fölborult székbe, egy fél pár cipőbe, egy ruhadarabba, ami ott hevert, ahol levetette valaki. Én tudtam, hogy a Nagyi miatt sír, mert megkaptuk a Nagyi levelét is, hogy hála isten makkegészséges, és most, hogy alaposan kivizsgáltatta magát, vállalkozik az útra és jön, három hét múlva itt lesz, és talán hónapokig is marad, majd meglátjuk…

És akkor apa bekeményített, többé nem sírt, és sört sem ivott, és másnap nem ment be a laborba, és megvárta, míg én elkészülök, és fölrázta a Mamát, aki világundorral nyitotta ki a piától bedagadt véreres szemét, de Apában most nem volt irgalom, keményen pattogott, még sose láttam ilyennek. És irtó büszke voltam rá..

A Mamára kiáltott, hogy kapjon magára valamit, és üljön le, a konyhaasztalon félresöpörte a szennyes edényt, leveleket, reklámpapírokat, fölszólításokat, engem is leültetett, és komoran közölte, hogy fontos bejelentést akar tenni.

És fölolvasta a Nagyi levelét, aztán elmondta, hogy mit akar. Szokatlanul keményen, parancsolóan, indulatosan. Szinte egy másik ember volt, ezt a hangot, ezt az arcot nem ismertem eddig.

–     És minden megértésnek, toleranciának, emberhez méltó válásnak, vagyonelosztásnak, asszonyés gyerektartásnak és minden más józan döntésnek a gyerek sorsáról, minden bölcs kompromisszumnak az az ára – hirdette ki ellentmondást nem tűrően, mint egy ultimátumot –, hogy anyám, amíg itt van, nem vehet észre semmit: mind a hármunknak el kell játszanunk, hogy tökéletesen harmonikus és boldog családi életet élünk.

A Mama először hisztérikusan fölnevetett.

–     Te eszeden vagy, mégis mit képzelsz, mi vagyok én, színész vagy titkos ügynök? Különben is, te lennél az első, aki kiesne egy ilyen szerepből.

–     Megmondtam, és nincs alku! Eddig lenyeltem mindent, de ez a minimum, hogy anyámat, élete utolsó hónapjaiban megkíméljük a mi életünk mocskától!

–     És erre tanítsuk a gyereket? Hamisságra, hazug színjátékra?!

–     A beteg, haldokló nagyanyja iránti kíméletre! Eddig mit tanult tőlünk, főleg tőled?! Házasságtörést, alkoholizmust!

De nekem tetszett az ötlet, jókat kuncogtam rajta. Apa azonban nem tartotta viccesnek az egészet, komor maradt és hajthatatlan. És akkor a Mama, úgy látszik, elmesélte a hapsijának, mi az ábra itthon, mert attól kezdve csak nagyon ritkán találkoztak, a Mama nem éjfélkor járt haza, hanem rendesen, mint az-előtt, és kevesebb pizzát ettünk, mert a Mama főzött, és elkezdtük hárman együtt kiganézni a lakást, mint Heraklész Augiász istállóját. Úgy melóztunk, akár három görög félisten, hogy ragyogjon minden, mire a Nagyi megjön, de ha találkoztak – a Mama meg a fekete –, egyszer, legföljebb kétszer egy héten, a Mama előre szólt, hogy nem alszik itthon, miért ne, hiszen most már egyenes adásba ment.

–     Már nem titok – mondtam Apának –, én is tudom.

–     És az egész egyetem – mondta ő.

Az  ilyen  megjegyzések  fölbőszítették  a  Mamát,  szóval hogy Apának olyan fontos a látszat, mit szólnak mások, ez egy nyitott házasság, ez manapság nem ritka, nekem mindig egy nagyon nyitott ház jutott az eszembe, láttam behunyt szemmel a házat, teljesen nyitott volt… Apa ül a számítógépe előtt és megnyerően mosolyog a betörőkre, akik a tárva-nyitva álló ajtón át érkeznek nagy hangtompítós revolverrel a kezükben.

–     Miben segíthetek? – kérdezte nyájasan Apa, a gengszterek összevissza ordítoztak: – Hol a pénz? Hol a kokain?! Hol a páncélszekrény? Hol a nő?!

Erre nyílt az ajtó, belibbent a Mama elegáns bundában, tűsarkú cipőben.

–     Nana! Csak halkan, ez itt egy egyetemi város, itt elvárják az embertől a kulturált viselkedést – és beléjük karolt, és bűbájos volt, csivitelt, csacsogott, és tényleg levette őket a lábukról, és mosolyogva mentek kart karba öltve a kijáratig, és a Mama szép volt és vonzó és kacér és imádni való, én mindig ilyennek szerettem volna látni, és kilibegett az ajtón a betörőkkel.

Aztán  bármennyire  majréztunk  tőle,  csak  fölvirradt  a napja, és megérkezett a Nagyi. Elmentünk érte a reptérre, jó háromórás út volt azzal a baromi benzinzabáló szedánnal, akkora volt, mint egy vitorlás hajó, de egy keletről jött vendégprofesszor nem engedhette meg magának, hogy könnyű, alacsony fogyasztású, frankó kis japán kocsit tartson, azt csak egy menő pénzember engedhette meg magának, aki önmaga volt a saját státusszimbóluma, nekünk kérkednünk kellett a szedánnal.

Tehát robogtunk a dög nagy amerikai kocsival az autópályán. Elöl hármas ülés  volt, Amerikában ez szokás, Apa vezetett, középen ültem én, kínos csönd volt közöttük, én valami zenét kerestem (egy kis recsegés után találtam is), de két perc múlva egyszerre ripakodtak rám kétfelől.

–     Ne!!! – hisztizett a Mama –, kell ez?! Meg lehet tőle bolondulni!

–     Ez a Black Condors – védtem én a zenémet –, ez ma a legmenőbb banda a keleti parton!

–     Akkor is szüntesd meg! – parancsolta Apa. Így  aztán  tovább  zötykölődtünk  néma  csöndben,  mert nem volt egymás számára mondanivalónk, akár három színész a függöny mögött, akik már mindent megbeszéltek, a szerepeket megtanulták, és most feszülten várják, hogy fölmenjen a függöny, és kezdődjék a játék és az ádáz mérkőzés a tapsokért.

Aztán ott álltunk fönn az erkélyen, figyeltük, ahogy a gép landol, ajtók nyílnak, az utasok lejönnek a lépcsőn, buszok, az érkezési csarnok…

És futottunk egymás felé repesve, reptéren – repesve, csók, ölelés, öröm, szipogás, tilos volt észrevenni, hogy a Nagyi megváltozott, hogy sovány, hogy fekete karikák vannak a szeme alatt, hogy a pillantása megtört, hogy a szemében ott van a halál (igenis meglátni az emberek szemében a halált, erre ott jöttem rá, tízévesen, és azóta számtalan bizonyítékot szereztem róla – sajnos)…

A Nagyi boldog volt, mosolygott, igyekezett elrejteni, hogy a csontos arcáról sugárzik a betegség, és Apa is igyekezett elrejteni, hogy látja, a Mama pedig túljátszotta, hogy nem vesz észre semmit. Én nem tudom, milyen pofát vághattam, mert nem láttam a saját képemet, de azt hiszem, rajtam az látszott, amit éreztem, az öröm és az ijedtség egyszerre; mert irtóra örültem, hogy itt a Nagyi, de meg is ijedtem attól, amit a szemében láttam.

Pedig tudtam, tudtam, hogy a Nagyi azért jött, mert beteg, és meg fog halni. De más tudni, és más látni is...

Hazafelé a Nagyi ült elöl, én hátul, és elöl rohadt nagy volt a csönd, kibogoztam magam a biztonsági övből, fölálltam és a fejem a Mama és a Nagyi közé toltam, ez normális körülmények között tilos volt, hiszen balesetveszélyes, de most senki se szól rám, és elkezdem nyomni a szöveget, mert a csönd kibírhatatlan volt.

Hogy a Nagyinak rákja van, titok, hogy Apáék házassága szétesett a fejem fölött, az is titok, csak erről a két fontos dologról lehetett volna (és szerintem kellett volna is) beszélni, a többi csak rizsa. Mindegy, lököm a rizsát, mert a csönd mindennél rosszabb, a csönd szinte ordítja azt, amiről nem akarunk, amiről nem szabad beszélnünk. A suliról szövegelek, hogy milyen hülyék a tanárok, és milyen műveletlenek az amerikai gyerekek, és hogy a legjobb barátnőm egy fekete lány, de nem idevalósi, brazíliai, és persze attól lettünk barátnők, mert mindketten idegenek vagyunk, –              …és képzeld, Nagyi, az amerikai gyerekek először kedvesek és kíváncsiak, és amikor kiderül, hogy mi sem vagyunk hülyébbek, mint ők, akkor már lenéznek, és még a négerek is, és képzeld, Nagyi, egy fekete, ha született amerikai, lenézi az én barátnőmet, aki ugyanolyan fekete, mint ő (sőt feketébb is, meg szebb is), de csak egy brazil.

Megérkeztünk, behurcolkodtunk, kipakoltunk, bepakoltunk, összevissza topogtunk a lakásban, mintha sürgölődnénk, mindenki tudná a dolgát, és nem volna mindenki kölcsönösen irtó zavarban.

És minden csupa negéd, az ember azt várta, mikor csöpög már a plafonról a szirup, hatalmas ünnepi ebéd volt, a Mama napokon keresztül csak bevásárolt és főzött, jó lenne emlékezni rá, mi minden volt az asztalon, de sajnos elfelejtettem, mert csak a Nagyi mosolyára emlékszem, ahogy azt mondogatja, hogy elég, elég!

–     Ne, elég, nem bírok már többet enni, hát elfáradtam, ez a hosszú repülés egy fiatalt is kifárasztana… a jet-betegség, ugye... legszívesebben lefeküdnék…

A Nagyi a Mama tányérját nézte, és rögtön látta, hogy a Mama csak őt akarja zabáltatni, a saját tányérja meg üres, amikor én is tudtam, hogy a Nagyit nem szabad zabáltatni, erőszakosan kínálgatni, hagyni kellene, hogy annyit egyen, amenynyi jólesik.

–     De hisz te alig szedtél magadnak!

A Mama kacarászott (nevethetett volna, de nem, ő kacarászott, sőt, inkább vihogott). – Jaj, Anyuka, drága, én fogyókúrázom, hát én állandóan fogyókúrázom, mióta élek, egy nőnek tragédia, ha hízékony, sose lakhat jól!

–     De ti csak engem tömtök, hiszen látom, kisfiam – ez Apának szól –, hogy te sem eszel…

Gyanakvás volt a hangjában, mintha megérezte volna a hamisságot ebben, hogy a vendéglátók nem esznek, viszont őt olyan erőszakosan, kíméletlenül etetik.

–     De hát én köztudottan kisétkű vagyok, hisz emlékszel, Anyukám, emlékszel, sose ettem sokat, az Öcsi mindig kétszer annyit evett, mint én… Mind a hárman heherésztek, hogy itt ez a rengeteg étel, ki fogja ezt megenni, legalább lenne egy kutya. Csak én ettem nyugodtan, tempósan, rendületlenül, módszeresen, hogy ne utálkozzam a hazudozásuktól, mert ők az idegességtől nem bírták legyűrni az ételt, viszont ha nem tömték volna a Nagyit, az beismerés lett volna, hogy tudják, milyen beteg… annyit zabáltam, hogy rosszul lettem a végén, le kellett feküdnöm, mert majd szétpukkadtam.

Apa Normogastril pezsgőtablettát oldott nekem, egész jó volt, olyan volt, mint egy kicsit savanyú ásványvíz, egy időre megkönnyebbültem, de aztán mégse, és kihánytam a teljes ebédet.

Kirohantam a vécébe, Apa ugrott föl, hogy segítsen, fogta a fejem, én jó hangosan okádtam, és mikor visszajöttünk, azt mondtam bánatosan:

–     Most kezdhetem elölről.

Na, hát kiderült, hogy ellenállhatatlan humorom van, a Nagyi a karosszék karfáját csapkodta, úgy kacagott a benyögésemen. Apa majdnem az asztal alá bukott, a Mamának föl kellett állni, mert mindjárt bepisil, és fogta a hasát, úgy nevetett.

Akkor láttam meg, hogy tényleg reng a hasa, a hasán a háj, hogy elhízott az alkoholtól, míg én nem figyeltem oda; a Mama szép volt, de ezek a hájak nem álltak jól neki, azon gondolkodtam, hogy vajon így is kell-e a fekete hapsijának.

–     Anyu, egy vörösbort? Jót tesz az emésztésnek…

–     Isten ments, köszönöm, sosem iszom, tudod!

Apa,  mint  aki  fontos  gyakorlati  ismereteket  oktat,  úgy magyarázta: – Pedig rád férne, most egy kicsit lefogytál; az alkohol, tudjátok, mindennél jobban hizlal, mert könnyen szívódik föl: tiszta szénhidrát, cukor…

Ezt Apa mintha nekem magyarázta volna, de mind a hárman tudtuk, hogy a Mamának szólt, a Mama erre vidáman fölbontott egy üveg vörösbort, a Nagyi csak egy gyűszűnyit, Apa egy kortyot sem, délután még órája van és vezet, én obligón kívül voltam mint gyerek, és titokban folytattam a zabálást, mert tényleg üres volt a gyomrom.

Aztán a Nagyi lefeküdt, el is aludt rögtön, mi pedig mindannyian megkönnyebbültünk: abba lehetett hagyni a bohóckodást, és a Mama egyedül megihatta az üveg vörösbort.

Erre Mária föláll, hoz egy fölbontott üveg bort és két poharat.

–     Annyit beszéltünk róla, megkívántam…

–     Én nem, kösz. Én sosem… az én életemből valahogy kimaradt.

–     Örülj neki.

Tölt magának egy fél pohárral. – Nekem is ennyi a normám… Bezzeg szegény Gáborék… Na, mindegy, most nem az én lelkem a téma…

Kortyol a borból.

–     Gábor a piától kapta a rákot?

–     Nem tudni… Lehet, hogy anélkül is… De valószínű, hogy  hozzájárult.  Nézd:  májzsugorral  indult…  aztán  gége-, nyelőcső-, gyomorrák… áttételes is lehetett, de minden szervét megtámadta,  amit  az  alkohol  igénybe  vett…  Nagyon  sokat kerestek, telt rá, és a kirendeltségen mindenki ivott. De csak ő halt meg… Na hagyjuk… Majd egyszer… És közben apád és anyád között ment a gyűlölködés?

–     Az köztük sose volt. Apa szomorú volt, összeomlott, a Mama dacosan lázadt, és közben szégyellte magát…

–     Az a fájdalmas itt, hogy végeredményben két rendes ember…

–     Persze. Nemcsak akkor láttam úgy, mint gyerek, nem csak mind a kettőjükhöz kötődtem, Apához is, a Mamához is, ma is úgy látom… nem kellett volna találkozniuk…

–     Az ember vénségére tanulja meg – sóhajt Mária –, te már tízévesen beláttad, hogy vannak megoldhatatlan helyzetek…

–     És valahogy közelebb is kerültünk egymáshoz: a közös színlelés szövetségesekké tett mindhármunkat. Napokig ment így, és én reménykedtem. Abban reménykedtem, hogy egyszer elfelejtik, hogy játszanak, hogy egyszer a Mama tényleg élvezi, és őszintén kacarászik, amikor Apa reggel a seggére ver, egyszer jólesik a megjátszott búcsúcsók…

És mintha valóban… egy reggel a búcsúcsók hosszabb lett, és mintha a Mama kapott volna rá újból az ízére, mintha ő kívánná még tovább, pedig nem, Apán múlott, nem ő akart válni, nem neki kellett más, az ő életében nem volt harmadik, és engem is sokkal jobban szeretett annál, semhogy válási árvát csináljon belőlem.

–     Apád nem zsidó?

–     Miért gondolod?

–     Néha olyan…

–     Túl tökéletes?

–     Milyen sunyi antiszemita duma ez?

–     De Mária néni, én ezt komolyan gondolom! És mi van, ha filoszemita vagyok?

–     Az is rasszizmus. Kontrarasszizmus. Nekem is csak azért jutott eszembe, mert ahogy a családról gondolkodik… a zsidóknál a családi kötelék szorosabb, mint általában.

–     És ez nem pozitívum?

Mária indulatosan, szinte kiabálva magyarázza (indokolatlanul, mert Bea nem is mondott ilyet), hogy ez nem genetikus, mert ez az előítélet minden fajelmélet alapja, hogy egy nép vagy etnikum genetikusan meghatározható! Ez tradíció, és történelmi oka van, az, hogy a diaszpóralét, az állandó üldöztetés, a kirekesztettség, a gettó összekovácsolja a közösségeket. És ettől szorosabbak a családi kötelékek is, nem attól, hogy „a zsidók vérében benne van”! Attól, hogy így szocializálódtak. Bea csak annyit jegyez meg, hogy talán nem bűn, ha ő ezt rokonszenvesnek találja. Különben a mediterrán népek is családcentrikusak, de Máriát ez az összehasonlítás is földühíti. Az más!

Ott a férfibecsületről van szó. A birtoklásról. A nő az enyém, más rá se nézhet! Ha hozzá mersz nyúlni az enyémhez, a becsületembe gázolsz! Aki nem tudja megvédeni, ami az övé, az nem férfi! Bea meghatódik Mária haragjától (imádni való ez a zsidó öregasszony), és nem forszírozza a témát, inkább folytatja a Nagyi  történetét,  csak  később  jegyzi  meg,  hogy  nem  tudja, zsidó-e az apja. Lehet, majd megkérdezi, de Apa erről soha nem beszélt, és biztos, hogy nem azért, mert le akarta volna tagadni… Ebben a rasszista világban Apa konok antirasszista. Talán nem akarta, hogy ő azt higgye, azért, mert maga is zsidó, személyesen érintve van, nem, Apa erkölcsi alapon utasított el minden faji megkülönböztetést, azért, mert ember, humanista, és hisz a krisztusi felebaráti szeretetben akkor is, ha Istenben nem hisz, és őt is erre nevelte.

Aztán egyszer – meséli Máriának tovább –, a reggelinél, mikor Apa és a Mama bohóckodtak, és úgy cikizték egymást, mint két szerelmes kamasz, mintha most élnék a mézesheteiket, és én egyik percben reménykedtem, hogy talán maguk is elhiszik a játékot, a másik percben a torkom összeszorult szegény Nagyi miatt,  ránéztem, hogy nem gyanakszik-e. Mert ezek az  idióták, a tisztelt fölmenőim úgy túlpörgették magukat, hogy kilógtak a képernyőről, és teljesen hiteltelen volt az alakításuk.

És akkor, mondom, ránéztem a Nagyira, és megdöbbentem, mert a Nagyi is rám nézett, és a pillantása azt kérdezte, hogy látom-e, hogy tudom-e, és attól kezdve megváltozott a felállás. Többé nem hárman, az összeesküvők, a színjátszók voltunk a szövetségesek; ketten lettünk szövetségesek, a Nagyi meg én, és vártuk, hogy ennek a két szerencsétlen ősömnek a bohóckodása mikor fordul át igaziba, vagy mikor pukkan szét, mint a luftballon.

–     Őrület! Én nem is tudom, hogy négyőtök közül kit kell jobban sajnálni. Én leginkább azt a gyereket sajnálom, aki voltál…

–     Azt hiszem, nem én voltam a legnagyobb bajban, valahogy a Nagyi jelenléte könnyebbé tette… Igen, más gyerek talán bedilizik, de én túléltem, bele se rokkantam, és tudod, amit túlél az ember, az megerősíti…

–     És a luftballon?...

–     A luftballon nem pukkant szét. Leeresztett. Először a plafonon volt, csak a madzagja lógott le, aztán egyre kisebb lett, löttyedt és ráncos, leszállt a padlóra, és végül egy fonnyadt gumizacskó lett belőle. A Mama inni kezdett, hogy kibírja, Apa belefáradt, és elbújt a komputere mögé.

A Nagyi takarított, ő főzött, hol Apa, hol a Mama akarta kivenni a kezéből a munkát, egyszer a porszívót, egyszer valami konyhai szerszámot, de végül is én segítettem, a Nagyi csak tőlem fogadta el. A Mama egyre többet piált és egyre többet volt házon kívül (állítólag dolgozott), Apa mogorva lett, depressziós,  ő  valóban  dolgozott,  elbújt  a  komputere  mögé,  és akkor a Nagyi egyszer azt mondta, hogy ha a tanév véget ér, hazavisz innen. Már anyanyelvi szinten beszélek angolul, jobban, mint Apa, ő ezt látja, hallja, ha keveset tud angolul, akkor is. És van már Pesten is angol gimnázium, és akkor azt mondtam őszintén, hisz úgyis mindent tudtunk már mind a ketten, hogy nem hagyhatom egyedül Apát.

De igen –, mondta a Nagyi, mert ha mellette maradsz, sose talál magának másik feleséget, pedig neki kell valaki, aki a gondját viselje.

De én akarom a gondját viselni!

Te csak viseld az én gondomat. Nem kell sokáig. Úgyis meghalok.

És akkor nem bírtam tovább és kitört belőlem a bőgés, és a Nagyi ölébe akartam mászni, de a Nagyi nem engedte, és rám ripakodott, olyan nyersen, amilyen hangot sohasem használt még.

–     Ne bőgj! Minden ember meghal egyszer. Te is. De most éppen rajtam a sor. Rákos vagyok.

A Nagyi keménységétől egyszerre abbahagytam a bőgést, én is megkeményedtem.

Szóval ezt is tudta hát. Mindent tudott, fölösleges volt az egész színházasdi. Ja, és utána nem bírtam bőgni többé: ez a lényeg.

Akkor lettem fölnőtt.

–     Meddig élt még nagyanyád?

–     Még három és fél, négy évig. Senki sem hitte volna.

–     Kár, hogy én már nem ismerhettem… Nem is az tartotta életben, hogy te gondoskodtál róla, hanem az, hogy ő gondoskodhatott terólad… mi?

–     Mindent megtett, hogy ne legyen a terhemre. Előre kifizette a Feri bácsinak, a háziorvosunknak a morfiumot, csontsovánnyá aszott, kihullott a haja, csészényire nőtt az a bölcs és

jóságos szeme. ó, te behorpadt arcú, kinek megmerevül mosolya! Mikor ásítasz, recseg a fej, a kicsike csontpalota.

Mindig ez a két sor… ez a két Nagy László-sor jut az eszembe róla… Fájdalmat nem érzett, viccelt még az utolsó nap is. Már nem emlékszem, mit mondott, csak arra emlékszem, hogy mind a ketten nevettünk, ezért nem hittem el másnap, hogy az éjjel szép csöndben örökre elaludt.

–     De hiszen tegnap még viccelt is! Nevetett! – hitetlenkedtem a kórházban, mikor bementem hozzá reggel.

–     Igen, kisasszony, ez így szokott lenni, örüljön, hogy nem szenvedett – mondta a nővérke.

–     Ő vajon most mit mondana?

–     Nem tudom. Nem szokott elérzékenyülni. Szigorú volt és racionális… persze ő is szült három gyereket… De nem véletlenül, és nagyapával nagyon szerették egymást.

–     Bea, nem az apa számít, hanem a gyerek. A zsidó anyákon a századok során keresztülment fél Európa germán söpredéke. A pogromok idején. És a zsidó közösség befogadta a fattyúkat; akit zsidó anya szült, az zsidó, így döntöttek a rabbik.

–     Csodálatos, humanista, toleráns döntés, Mária néni, mégis más! Egy ellenséges közegben élő zárt közösség hová zavarja el a letepert asszonyok zabigyerekeit? Hajtsa ki őket a sztyeppére? És akkor nem volt még abortusz, nem volt alternatíva!

Mária föláll, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. – Na jó, nem győztük meg egymást. Erre mondják a kártyások, hogy pénz az ablakban.

–     Nem vagy éhes?

–     Jaj, dehogynem!

Mária megnézi a frizsidert, a kamrát, edényeket szed elő, együtt kotyvasztanak valamit, megebédelnek, és közben is Bea helyzetén tűnődnek, hiába jelentette ki Mária, hogy ő ebbe nem hajlandó beavatkozni.

–     Képtelen  vagyok  kimondani,  hogy  egy  gyerek  ne legyen…  de  ennek  semmi  köze  nincs  valláshoz,  hithez… Pénteken akkor gyújtok gyertyát, ha nagyon ráérek, szombaton szemrebbenés nélkül dolgozom, sokszor még a nagy ünnepekről   is   megfeledkezem…   én   nem   vagyok   beszámítható. Negyvenhárom évig éltünk Józsi bácsival, az urammal. Hogy halhat meg valaki, aki túlélte a lágert? Hogy halhat meg egy gyerek, akinek az anyja túlélte a lágert?

–     Gáborról beszélsz?

–     Hát kiről?! Az egész thaiföldi kiküldetéssel óriási szerencséjük volt, rengeteget kerestek… két Saabot tartottak, közben gyönyörű házat építettek Gödön, imádták egymást, két szép ember, és két szép, egészséges, okos gyerek… Mi volt a bűne?

Hát ekkora árat kell fizetni egy kevés boldogságért?

Közben leszedik az asztalt, együtt mosogatnak. Mozdulataik ritmikusak, harmonikusak… mintha mindig is együtt éltek volna.

–     Sosem hittem, hogy akármit, akár jót, akár rosszat érdem szerint  oszt  valaki…  aki  hihetőleg  nincs…  –  tűnődik  Bea. 

  • Tudom, te a magad módján hívő vagy, te magyarázatot keresel…

–     Mit tudom én! Azt mondjuk, „hála isten”, meg „tudja isten”, meg „isten veled!”, de ennek semmi köze egy létező Istenhez. Azért nem tudok neked tanácsot adni, mert ez nálam egyszerűen irracionális… nem magyarázható… Illetve, a fenét nem… Auschwitz. Tizenhárom évesen tizenhatnak néztek, de a munkára irányítottak közül vissza akartam rohanni az anyám mellé, amikor egy ismeretlen nő (ő lett aztán a „Lager Mutter”-em) egy nagy pofonnal megállított. A kishúgomat és Anyut, még nem volt harmincöt éves, a harmadik kistestvéremet vár-ta… egyenesen a gázba lökték… Látod, az a gyerek nem születhetett meg… gyűlölöm a halált…

–     De most nem halálról van szó, hanem életről. Legyen, vagy ne legyen?

–     Ne hallgass a vénasszonyra. Az eszem azt mondja, ne legyen. Minek erre a világra születni? De a mániáim azt mondják, legyen. Egy túlélő tartozik ezzel a meggyilkoltaknak…

Már lenn állnak az utcán, Bea kocsiját támasztják kétfelől, de még mindig van mondanivalójuk egymás számára.

– Nem vagyok úgy szingli, ahogy az ma divat. Nem akarok GYEREKÉT EGYEDűL NEVELŐ ANYA lenni, ahogy az ma divat. Mert az is „trendi”. Ha úgy jön ki a lépés… az más.

–     Gondolod, hogy te nem találsz partnert egy gyerekkel?

Bea  lassan  kinyitja  a  Toyota  ajtaját,  aztán  indulatosan bevágja.

–     Nem is keresek! Mindenáron férjhez menni, gyerekhez jól illeszthető apát keresni – az is divat, Mária, ellenkező előjelű divat. Bea már a kocsiban ül, letekerte az ablakot, Mária a kocsit támasztja.

–     Ja, és a világért se befolyásoljon az a valami ott a hasadban. Felejtsd el.

–     Mi ne befolyásoljon?

–     Az a valami itt. – Mária Bea „szívére” mutat. – Ha egyszer úgy érzed, jó volna, ha kisgyerek dörgölőzne a szívedhez…

–     Mária néni… mindig szerettelek…

–     Még szép…

–     Vén boszorkány! Most imádlak!

Beletapos a gázba, kilő.

Mária nevetve integet utána.

Fáradtan, de megnyugodva ér haza; jó volt Máriánál ez a nap. Jó volt végre valakinek elmondania azt a pokoljárást tíz éves korában, Amerikában, hogyan esett szét a szülei házassága, a Nagyit, akit meg kell kímélni, a nagy színjátékot, igen, akkor lett fölnőtt, akkor lett az, aki most is, dr. Lukács Beatrix, kutató mikrobiológus, senki mással össze nem téveszthető autonóm személyiség. A gyerekügyben is megnyugodott: nem most kell döntenie. József Attila jutott eszébe, akit Mária idézett: „nem dörgölőzik sült lapocka számhoz, se szívemhez kisgyerek”… Majd eldönti. Beszél előbb Apával is.

Arra emlékszik, hogy amikor Kari kiugrott a lakásból, és még nem ért föl a lift, és ő kénytelen volt gyalog lerohanni a lépcsőn, Kari bevágta maga mögött az ajtót, még mindig a fülében cseng a csattanás. Hatpontos biztonsági zár van rajta, és ha kívülről csak bevágják, nem zárják kulcsra, akkor se lehet kinyitni, csak a saját biztonsági kulcsával. Roppant bonyolult szerkezet, csak egy helyen lehet hozzá kulcsot másoltatni, a márkaszerviznél. Ha ebben nem lett volna biztos, visszamegy, mielőtt Máriához indul, bezárni az ajtót, ő nem bír olyan zaklatott lenni, hogy egy ilyen lépést csak úgy elfelejtsen, ezért döbben meg annyira, amikor hazaér.

Kívül mindent rendben talál, ajtó csukva, a kulcs a kilincset fordítja el, nem csattan a zárnyelv, de már az előszobában valami gyanús, nem tudja, mi, hiszen számít arra a kuplerájra, amit az este maguk mögött hagytak, az rendben is volna, de mintha valami mozgást észlelne a résnyire nyitott szobaajtó katedrálüvegén. Nem ijed meg, de azért átfut az agyán, hogy most jó lenne előkapni a stukkert, mint egy FBI ügynök az amerikai akciófilmekben, de ez sajnos a magyar valóság, és nincs fegyvere.

Óvatosan tolja be az ajtót.

A nő nyilván a fotelben terpeszkedett, szemben a szétdúlt ággyal, és akkor pattant föl, amikor ő a bejárati ajtót nyitotta, a pasas az ablaknak háttal áll, az ellenfényben nem látni, csak a feje sziluettjét. Bea ösztönösen érzi, hogy támadni kell, csak azzal dolgozhat le valamit a hátrányából, hogy ezek betörtek a lakásába, fölkészülve vártak rá, míg ő most esett be az ajtón és került egy teljesen váratlan helyzetbe. Kiereszti a hangját.

–     A rohadt életbe! Kik maguk?! Hogy kerültek ide?! Az ötlet nem rossz – egyelőre. A nő máris megszeppen.

–     Hát nem ismersz meg?

Bea tartja magát az eddigi taktikához. Ráförmed: – Nem!

–     Ottó mamája vagyok…

Csakugyan… annyira nem számított rá, hogy eddig valóban nem ismerte meg.

–     Jé, tényleg… Ilona… bocsáss meg… De hát akkor is! Ez az én lakásom! Mit kerestek itt? Hogy jutottatok be?!

A pasi ellép az ablaktól, elegáns, öltönyt viselő ötvenes úriember, és nem Kari papája, ahogy Bea gondolta volna. – Dr.

Sasváry Egon. A Kármentő család ügyvédje vagyok.

–     És ügyvéd jelenlétében nem magánlaksértés?! – támad Bea tovább.

–     A kórházban az édesanyának kiadták Kármentő Ottó holmiját, közte a kulcsait. Az ő kulcsával jöttünk be, kvázi az ő nevében, mintha maga lépett volna be abba a lakásba, melyhez kulcsa volt.

–     Hú, de meg van fogalmazva! – Bea elismerése nem éppen dicséret.

–     Ottó holmijáért jöttünk…

–     Természetesen, csak nem gondoltátok, hogy megtartom magamnak?! De mi volt annyira sürgős?

–     Eltűntél. Nem tudtuk, hol keressünk.

Bea már szedi is össze Kari holmiját. Pizsamát, a fürdőszobából a piperedolgokat, fogmosó poharat, borotvakészletet, a joggingját (ő hozta Amerikából), papucsát, két pár cipőt, egy farmert, tísörtöket, egy dzsekit, képeket, amiket Kari festett és ajándékba adott, néhány kisebb  kerámiát, egy nyakláncot… ezeket vette.

–     Tessék, itt vannak az ajándékai is. Vigyétek csak. Hátha egyszer még értékesek lesznek…

–     Törölközője nem volt?

Bea lélegzete egy percre újra eláll ettől a pimaszságtól, de minden szó után nem kaphatja föl a vizet.

–     Az enyémet használta.

Azért még béna. Tudja, hogy ordítania kellene a betörésért, a lakás fölforgatásáért.

–     Okod volt rá, hogy ne akarj velünk találkozni?

Jó kérdés. Ez kellett Beának ahhoz, hogy komolyan bepörögjön.

–     Miért kellene veled találkoznom? A cuccai miatt? Mitől lett olyan sürgős? Ahogy eddig sem volt, ezután sincs hozzátok semmi közöm. Ottóval jártam, nem a családjával!

Sasváry úr lép színre hivatalosan, és tárgyilagosan, úgy is mint ügyvéd.

–     Azért ez nem ilyen egyszerű, hölgyem. Innen indult el halálos útjára.

Ilona próbálja átvenni a szót: – Ez az egész kapcsolat…

–     Mi van ezzel a kapcsolattal?!

–     Te vagy a felelős!

–     Én?! Miért?! Mert részegen rám mászott?

–     Melletted lett alkoholista

–     Na most aztán elég legyen! Részeg volt, nem volt alkoholista! Én nem tűrtem az alkoholt. Még te mersz vádaskodni?! Ez betörés! Magánlaksértés! Mit kerestetek egy idegen lakásban?

Ügyvédet hoztál? Még súlyosabb! Ügyvéd úr nem tudja, hogy itt csak rendőr keresgélhet, az is csak házkutatási paranccsal?

Hirtelen eszébe jut Tolnai bácsi, aki biztos itthon van, mert kell hogy valaki tanúja legyen ennek a disznóságnak. Kirohan, becsönget a szomszédba, az ajtó azonnal nyílik, Tolnai bácsi kigurul a kerekes székkel, biztos ott hallgatózott az ajtó mögött.

Tolnai bácsi gerince egy autóbalesetben törött el, azóta nem bír járni, a felesége ott halt meg mellette, ő négy éve él itt a fiáéknál. A menye, Rozika is kikukucskál utána.

–     Ne haragudjon a zavarásért, Tolnai bácsi, szeretném meg-kérni, hogy tanúskodjanak!

Tolnaiék  nemcsak  készségesek,  de  egyenesen  boldogok, hogy végre történik valami érdekes. A menye is látta, mikor ezek ketten bementek a lakásba, nem is értették, még sose látták őket, igen, hallották az egész éjszakai cirkuszt tegnap, látták, ahogy Beácska menekül, és az a férfi, igen, az udvarlója utána veti magát részegen, persze hogy kinéztek a nagy zajra, még ha Beácska nem is vette észre rémületében.

–     Jaj, drága Tolnai bácsi, ne haragudjanak, hogy megzavartuk az álmukat…

–     Isten őrizz, Beácska, hiszen nem maga csinálta az arénát…

–     Nézze, Tolnai bácsi, a lemezeimet is szétdúlták! Mit kerestetek?

–     Valamit, ami a mienk – kiabál Kármentőné. – Valamit, amit Ottó ellopott.

–     Nem nálam rejtegette. Látja, Tolnai bácsi, látja, Rozika? Így néz ki egy gyermekét sirató anya, egy „mater dolorosa”.

–     Te! Még sértegetsz is?!

–     Milyen lemez volt? CD, DVD? Pornó?

–     Pornó?! Ez megőrült!

–     Akkor  dokumentum.  Milyen  dokumentum?  Iratok?

Videó?

–     Semmi közöd hozzá! Családi…

–     Megagyalt a férjed, mi?

Kármentőnének  szikrázik  a  szeme.  –  Szóval  hazudtál!

Akkor mégis láttad!

A jelenlévők megpróbálják megemészteni a hallottakat.

A csöndet Bea nevetése töri meg.

–     Nem igaz… – a szemét törölgeti, – Még csak nem is mondta. Ráhibáztam. Atyaisten! Azt mondta, de nem most, még régen, hogy a faterja egy bunkó macsó, és ahhoz képest, amit örökölhetett volna tőle, ő egy kis boci… Nem is tudtam a videóról. Egy bolondos ötlet volt…

Hirtelen  azt  kérdezi  Sasváry  doktor,  hogy  nem  fáradnánk-e át a másik szobába, igen, valamit mondani akar, és nem tanúk előtt, a tanúk mindent láttak, amiről tanúskodni lehet, ez csak néhány bizalmas mondat, családi vonatkozású, senki másra nem tartozik. Tolnaiék, akik már kezdenek feszengeni,  azt  mondják,  hogy  ők  eleget  láttak,  mindenre tanúk, de most már mennének, és Bea, mivel kíváncsi, rábólint, jó, nagyon szépen köszöni Tolnaiéknak a segítséget.

–     Kisasszony – kezdi az ügyvéd, amikor magukra maradnak –, a családnak nagyon fontos az a lemez. Nem lennénk hálátlanok, igazán nagyon hálásak lennénk, ha megkerülne.

Ilona könyörög. Bea meg kell hogy értse, miért „törtek be”, nem Bea ellen irányult, itt Ottóról van szó. Az istenért, legyen belátó, Ottó ezzel zsarolta őket. Ebből élt. Az ő társadalmi pozíciójukban ez nem kerülhet nyilvánosságra!

–     Remek – mondja Bea szemrebbenés nélkül. – Most már erről is tudok. Ha megtalálom, én folytatom a zsarolást. Nekem is jól jön az a kis rendszeres mellékes.

–     Ottó a fiam, rá nem küldhettünk bérgyilkost, de téged megöletünk.

–     Akkor ezt tekintsem életveszélyes fenyegetésnek?

–     De nincs tanú.

–     Na most aztán takarodjatok!

Bea kinyitja az ajtót, úgy várja, hogy a hívatlan vendégek elhagyják a lakást, a mozdulatban az is benne van, hogy bármikor ismét visszahívhatja Tolnaiékat. Annál is könnyebben, mert a szomszédék ajtaja résnyire nyitva is maradt. Összeszedik Kari cuccait,  a  fiú  sportszatyrába  sok  minden  belefér,  de  két műanyag bevásárlószatyrot is hoztak magukkal. Kármentőné gyűlölködve,  némán  távozik,  ám  Sasváry  európai  módon, udvariasan elköszön, akár egy diplomata.

Érdekes, gondolja Bea, Kari anyjának a közönséges bunkósága mennyivel emberibb, mint ennek a csiszolt modorú patkánynak a viselkedése.

De ez kellett. Ez azért kellett, hogy megvilágosodjon: ezt a gyereket nem szabad megszülni. Isten őrizz! Micsoda banda… ezektől minél távolabb! Lehet, hogy más is van azon a kazettán.

Fölhívja Máriát, de végül csak azt mondja, hogy szerencsésen megérkezett, mindent rendben talált és fáradt. Nagyon régen aludt rendesen.

Hát Mária nem érdemel kíméletet? Nem terhelt rá ma még eleget? Majd elmondja neki később…

–     Beszéltél már apáddal? Hívd föl! – mondja Mária. – De ne mondd el, mi történt, elég, hogy én tudom. Neki csak annyit mondj: szerencsésen megérkeztél.

Jó. Így lesz. Bea kicsit vár, aztán benyomja az apja gyorshívóját, az óceán túlpartján kicsöng a készülék, a professzor fölveszi, bizonyára dolgozik. Amerikában dél van.

–     Szia, Apa! Szerencsésen megérkeztem.