Nógrádi Gábor

Első találkozásunkra, a megismerkedésünkre ezelőtt 52 évvel 1965 tavaszán került sor. A rádió ifjúsági irodalmi pályázatán a próza kategóriában, ha jól emlékszem, Szilveszter az első lett. A Nemzeti Szállodában helyeztek el minket, mint vidéki gyerekeket, az első vagy második emeleten, szemben a Blaha Lujza térrel, ahol éppen a Nemzeti Színházat bontották, amit találkozásunk után egy hónappal felrobbantottak. Egy szobában helyeztek el, fél éjszaka beszélgettünk, és utána mintegy negyven évig folytattuk a dialógust egy virtuális térben akkor is, ha hónapokig nem találkoztunk.

A barátsághoz, ahogyan a szerelemhez vagy a harci szövetséghez, szellemi társuláshoz,  nem kell a másiknak, nem  kell  másoknak  jelen lenni.  A barátságot, szellemi rokonságát egyedül, magunkban is át tudjuk élni, mert a másik mindig ott van. Akár él, akár elhunyt. Erre szokták mondani, hogy ha   egy hozzánk szóló, nekünk való könyvet olvasunk, akkor is egy barátunkkal beszélgetünk. Sok embernek kevés emberbarátja van, de van ezernyi könyv-barátja. Miután Szilveszter mindig filozófiai eszmefuttatással tömte tele a fejemet, mikor találkoztunk- nem véletlenül nevezi kisprófétának Tarján Tamás egy két napos békési utazásuk kapcsán, amelyen Tamásnak úgy fél tucat saját mondatra volt módja, bár egész éjszaka - úgymond - beszélgettek (és Tamás sem az a ritka szavú medvebocs!) - szóval Szilveszter elméletei nyomán magam is kisprófétáskodni fogok most az ő stílusában. Három gondolat kifejtésével akarok emlékezni a barátomra mellszobra felavatása alkalmából, ha van türelmük meghallgatni.

Az első gondolat: az alkotó és az alkotás egysége vagy különbsége. 

Mű és alkotó, regény, vers és szerzője, mint köznapi személyiség, mint civil gyakran különválik. (Ezzel kapcsolatban zárójelben megjegyzem, hogy sok évtizede- saját magamból kiindulva- hiszek abban, amit Mészöly Dezső is ír  Erzsébet  királyné verseiről  szóló  könyvében:  a  költő, az  író gyakran sokkal okosabb a műveiben, mint köznapi emberként.) Visszatérve mű és alkotó szétválására, ismerünk írókat, akik világirodalmi szintű műveket, de legalábbis kiváló, ma is élő, érzékletes, élvezetes pontos történeteket írtak, és aztán elvonultak a politikai jobb oldalra egészen a fasizmusig, mint Ezra Pound, Celine, Knut Hamsun... Magyarokat nem említek. Ugyanakkor sok író szinte tökéletesen azonos a műveiből áradó erkölcsi, esztétikai üzenettel. Biztos vagyok benne, hogy Szilveszter esetében mű és alkotó, regény és erkölcsi világkép, irodalom és egyéni magatartás egységben volt.
Önmagát írta és a regényeit élte.
Csak egy apró köznapi példát említek erkölcsi tartásáról. Itt állunk egy lakótelepi tízemeletes panelház mellett, ahol a tizedik emeleten az egy plusz három félszobás lakásban öten éltek. Csilla, aztán Bálint és Máté, a két fiú, valamint a nagymama és a barátom. Szilveszter szobája kisebb volt, mint egy kolostori cella. 

Nem véletlen a hasonlat. Inkább lsten nélkül élő barát, plébános, remete lelkű kispróféta volt, mint vagyongyűjtő polgár. Itt élt, pedig az ő helyzetében némi támogatással bizonyára beköltözhetett volna egy tágasabb polgári lakásba. Ezt az utat ő nem járta, ezeket a kapukat ő nem nyitotta meg. 

Úgy volt keresztény erkölcsű, hogy nem volt vallásos, úgy volt párttag, hogy nem volt kommunista, úgy volt magyar, hogy nem volt magyarkodó, és úgy volt író, hogy használni akart, nem csak tetszeni. 

A második gondolat szintén az erkölcshöz kötődik. Szilveszter is hitt József Attila két hexameterében.

„Mért ne legyek tisztességes?"  Például: miért ne akarjak folyton jobbítani, javítani azon, aminek a hibáit látom? Az ember lényege, az evolúció lényege mi más volna, mint az, hogy nem adjuk fel a fejlődés, a haladás, a jobbítás gondolatát. Aki feladja, aki felteszi a kezét és meghátrál, aki lemond a harcról, az már életében is halott. Mért ne legyünk tisztességesek?

Ő is tudta, hogy amelyik nemzetből hiányzik a magas fokú erkölcs, a szolidaritás, a tisztesség, a megbízhatóság, az ugyan nem omlik szét, nem pusztul el, de sokat szenved. Nem a valódi vagy képzelt ellenségei, hanem saját maga miatt szenved sokat. A tisztességtelenség látszólagos alkalmi, pyrrhusi győzelme a tisztességesek felett újra és újra pusztulásba dönti a közösséget. Pontosan írja le ezt- más összefüggésben- Gazdaság és erkölcs című dolgozatában Bod Péter Ákos: etikus magatartás nélkül csikorognak a gazdaság, az állam fogaskerekei, és bár forognak, de törik egymást és saját magukat. Ergo: nincs remény valódi, dinamikus fejlődésre egy erkölcstelen, korrumpált társadalomban.

Szilveszter, ha nem az írói életművét nézem, emberként, személyiségként akkor is erkölcsi példa volt mindenki számára, aki ismerte. Én nagyon gyanakvó, az emberek és a világ iránt túlérzékeny, bizalmatlan, - von haus aus üldözési mániás -figura vagyok. De negyven év alatt egyetlen momentumot, egyetlen cselekedetet, mondatot sem tudok említeni Szilveszterrel kapcsolatban, amely miatt csak egy mákszemnyit is hökkenten, döbbenten hátráltam volna tőle. És hogy ismét szubjektív legyek: nem volt olyan bánatom, vétkem, bűnöm, pedig akadt egynéhány az ötven év alatt, amit ne megértéssel nézett, bírált volna. S nem  volt olyan gondom, problémám - legyen az egy kis ház kimeszelése, a diplomamunkám begépelése egész éjszaka, vagy egy szorongás miatti orrvérzésem -, amelyek ismeretében nem állt mellém azonnal, amelyek megoldása érdekében, időt, energiát nem kímélve nem sietett rögtön a segítségemre, ahogy barátaink: Szegvári Menyhért, Apáti Tóth Sándor, Tarján Tamás,  Ádám Vera, Vizi Szilveszter is tette - és a neveket hál'Istennek még kiegészíthetném jelenlévő társaink nevével  is, csak nem akarom szembe dicsérni őket. Ma itt meg kell említenem mindegyiküket, mert többségükkel 40-50 év köt össze, és remélem, tart e kötelék halálig.

Az etikus Ördögh Szilveszterről, az életműtől függetlenül azért kell szólni, mert ma ő, mint tisztességes személyiség is hiányzik. Hiányzik a tisztessége. Csak ismételhetem a gondolatot: az etikus író, az értelmiségi, a vezető nemzetet javít, nemzetet épít. Ahogy az erkölcstelen rombol.

A harmadik gondolat, a harmadik kispróféta-téma: az arc. Szilveszter arca. Mindannyiunkban él egy kép róla. Kiben ilyen, kiben olyan. Bennem egy fénykép: a világhírű ceglédi fotóművész. Tóth István fotóján látható arca él. Karjára könyököl, kezében-cigaretta, - néz maga elé szótlanul, /ami ugye nem jellemző rá/, de mégis ez az igazi arca. Mint a mondás tartja: harminc felett mindannyian felelősek vagyunk az arcunkért. Az ő arcát, csak a szellemi gyötrelmek, a társadalmi-történelmi kétségek, majd a betegség roncsolta, nem a hibás tettek, botlások, vétkek, mint másokét. Megmaradt annak a tiszta tekintetű gyermeknek, aki volt. Akinek 52 éve megismertem.

No, de miért mondhat többet egy fotográfia, mint a valóságos emlék? Mert - (és talán most éppen az ő szavait prófétáskodom  elő) a valóság sohasem  a valóság,  de semmiképpen  sem az igazság. Amit   látunk, észlelünk, az csak a mi szubjektív képzetünk: látvány a torzult tükörben. A valóság, vagy legalábbis az, ami a leginkább megközelíti a valóságot, az igazságot, csak a megfelelő minőségű művészeti alkotásokban található: regényben, drámában, versben, festményben, fotóban és szoborban. Például Kocsis András Sándor Ördögh Szilveszterről készített mellszobrában.

Nos hát: lássuk!