Ónagy Zoltán
Szeptemberi utazótáska

A férfi az idei Mindenszenteket különösen nem bírja. Soha nem volt jól az áhítatos temetőjárással, de most a heti közeg összekenve különféle mocskos dolgokkal. Folyamatosan azt érzi, utolsó útja a hegyek közt az erdő mellé, gyerekkora emlékei, almafái közé. Utolsó út ez a kényelmetlen, zűrzavaros, fájdalmas.

A férfi zsibbad. Combját égeti az ölébe vett táska. Az öregasszony lelassulva, bódultan a gyógyszerektől, a kortól. Lánya, a húg, nyomja, pörgeti, ahogy szokta. Be nem áll a szája. Mielőtt megállnak virágot vásárolni, a férfi ott tart, kiveti magát valamelyik szakadékba.

Terhére van minden. A sok hülye női beszéd. A sok agyatlan, összefüggéstelenül öncélú női beszéd. Közte a csúsztatások, a tudatos vagy ösztönös hazugság. Terhére a gyanú is, ez az utolsó útja. Anyja hal meg, vagy ő. Egyik esetben sem teszi meg az utat többé. Úgy figyeli, azzal a tudattal nézi az ismerős elágazásokat, a százszor megjárt hegyeket, bámulja a hullámokban hömpölygő ködöt a gerincről a völgyekbe, mint aki utoljára látja.

Közben az öregasszony motyogása, az öregasszony lányának agresszív szövegkezelése, parancsnoki stílusa. Belezsibbad. Hátrahajtja a fejét. Elég, gondolja. Elég volt.

Nem veszi ki a kabát alól, a farmerzsebből a telefont, nem nézi meg, ki hívta. Nem is látja szemüveg nélkül. Majd a következőnél. De amint lekanyarodnak virágot, koszorút nézni egy közbülső falu központjában, a templom és a kocsma előtti téren, újra remeg. Hallótávolságon kívülre húzódik.

–     Igen.

–     Úton? Húgoddal? – kérdezi a nő.

–     Igen.

–     Mi bajod?

–     Semmi.

–     Hallom, magad alatt vagy. Anyáddal valami?

–     Nem, nincs semmi.

–     Nem nyúzni akarlak, ne beszélj, ha nem akarsz.

–     Nyúzz csak. Jólesik beszélni.

Szünet.

–     Egy szót mondj, abból tudom, mi a baj – kéri a nő.

–     Nehéz volna egy szóban.

–     Próbáljuk meg.

–     A szó nem takarja le, magát a szót hiába mondanám. Túl közönséges, egyszerű. Túl semmicske.

–     Lebecsülsz. Nem gondolod? Minden rezdülésed ismerem. Azt is hallom, halálfélelmed van. Vagy anyádat félted, az ő halálától van halálfélelmed. Szünet. Tényleg, gondolja a férfi, ez lehet. Ez is lehet. Fél éve, mióta ideiglenesen a húgához települt, nem találkozott az anyjával. Rémülten látta, fél év alatt hármat lassult, öregedett. Szokja, próbálja szokni.

–     Jöjjön az egy szó – mondja a nő.

–     Táska. Utazótáska.

–     Ajna. Egy táska?

–     Nem egy darab. A táska, ami az ölemben van. Az enyém.

–     Mit csinálhat egy táska?

–     Nem csinál semmit, hallgat.

–     Miről hallgat?

–     Legutóbbi pesti útjáról.

–     Ez megint libadal – mondja a nő.

–     Az. Amikor hazaértem dolgavégezetlenül, bevágtam az ágy mögé a sarokba.

–     Mi tehettél volna? A táska nem napi dísztárgy.

–     Na persze. Csakhogy este, amikor pakolni kezdtem a mai útra, előbb ki kellett szednem a két hónappal korábbi út hagyatékát. És találtam benne ezt az. Két gatyát, két zoknit, szürke alvóinget. Penészes rántott húst alufóliában. Savanyúságot csavaros üvegben. Motorosan szelt, hogy ne morzsázzuk össze az ágyat, félbarna kenyeret.

–     És?

–     És nem esett jól rátalálni. Éppen nem esett jól. Eszembe jutott, hogy az egyiket a négyből odakínáltam egy éhes kóbor kutyának. Elfogadta. Megköszönte. Egy éhes, kóbor kutya. Pedig nem neki választottam a hentesnél, nem neki bundáztam, sütöttem. Nem a kutyának vittem. Mind a négyet odaadhattam volna. Jobban járok. Nem találok rá, nem emlékeztet. A  másikat  megettem  az  Olvasóban  kenyér  nélkül.  Kettő maradt a négyből. Kettő, összenőve. Fehérre penészedtek.

–     Kidobtad?

–     Persze. Mindent.

–     A táskát is ki kellett volna.

–     Igen. Lehet, itt hagyom az út mellett. Kiveszem a laptopot, a táskát bevágom az árokba. Nem akarom látni többé. Szünet.

–     Kérdezhetek? – mondja a nő tanácstalanul, halkan.

–     Jobb, ha nem kérdezel.

–     Hanem? Mondjam, mit gondolok?

–     Ha nagyon akarod, mondd.

–     Kirúgtad, meggondoltad. Mentél volna. Azt mondta, ne menj. Te mégis csomagoltál, mentél. Ültél. Vártad. Nem jött.

–     Így történt.

–     A  nagy  utazó  kockáztatott.  Kirándult.  Pofára  esett. Késésben volt.

–     Valahogy így.

–     Késő bánat, eb gondolat?

–     Késő bánatok, eb gondolatok. Megesik. Szünet. A nő vigyorog. Ki mással beszélhetné meg az esetet, talán Marával?

–     Lesz otthon neted? – kérdi a nő.

–     Azt  ígéri  a  szolgáltató,  megoldja  valahogy.  Cipelem  a modemet, ad valami kulcsot, amivel beléphetek.

–     Írsz majd?

–     Írok.

–     Nekem?

–     Neked.

–     Hol tartotok?

–     Félút.

–     Akkor vigyázz magadra.

–     Vigyázok. Jó, hogy hívtál. Jót tett.

Katt.

 

 

 

Mellek

 

Fúj az Ipoly-szél, tépi, szórja a gyümölcsfák vörösre vénült leveleit. A nap vadul süt, átvág a bejárat kiskertjében álló három öreg feketefenyő tűlevelei közt.

A férfi munkásoverallban, sapkában, ujjatlan báránybőr bekecsben, lemozgó testű fejszével fát vág az öreg almafák közt. Kuglira fűrészelt akácfát hasogat. A görcsöseket, ahol a fában lévő csomó akadályozza a gyors haladást, félredobja. Nem találta meg az éket, a nagy, direkt erre szolgáló fakalapácsot. Úgy dönt, nem küzd. A nehezére napszámost fogad, vele vágatja fel.

Három vastalicska fát hasogat fel egy-egy nekirugaszkodásra. Csak akkor áll le, amikor úgy érzi, elszáll a baltafej. Ekkor az odakészített kalapáccsal újra meg újra beüti a nyél és a fém közé a kilazuló karcsú faéket. Amikor tele a talicska, amit ezen a vidéken fúriknak nevez a nép, és úgy ítéli, a halom is lehet már  három  adag,  áttolja  az  almafák  közti  puha  földön.

Kenődnek a hullott, földön rothadó jonatánok. Kanyarodik a hosszú veranda előtt, aztán vissza, fel a lépcső előtti betonplaccra. Itt lendületet vesz, felgurítja a lépcsőre helyezett vékony zsalupadlón az ajtóig, be a nyitott, üvegezett verandára, ami hajdan a nagy, közös nyári ebédek helye, amikor voltak nagy, közös nyári ebédek. Ma kidobásra váró lom, szemét és a téli tűzifa tárolója.

Gondosan pakol, ügyelve az egyensúlyokra. Előfordult a múltban, hogy egy-egy fejmagasságig érő sor ledőlt, magával húzva a mögötte álló kettőt. Három sor felhasogatott fa fér el kényelmesen. Néhány éve négyet próbált, de a négy már akadályozza a közlekedést, a következő évben inkább helyet készített a fal mellett, és végigrakta a veranda keleti falát, kihagyva a hosszú ablakszemek helyét, de elöl és hátul felrámolt fejmagasságig. Azért nem magasabbra, hogy az öregasszony le tudja szedni, de ne kelljen ágaskodnia semmire.

A lakásban fatüzelésű cserépkályhák adják a meleget. Szenet gyerekkora óta nem látott. Nem érti, miért alakult így a rendszer, de ma már nem töri a fejét.

Izzad a férfi. Izzad a baltától, a hajlongástól, a talicskázástól, aztán megint a hajlongástól. De legfőképpen attól, hogy elszokott mindenféle néven nevezhető fizikai munkától. A vérnyomását is idesorolhatja. A pocakját is. Ha szigorúan veszi, rosszkedvét is bekalkulálhatja az izzadásba. Otthon akarna lenni. Vagy bárhol, nem itt, mint húsz és negyven éve.

Leül, rágyújt. Ekkor hallja meg a telefont.

–     Megvagy? – kérdi a nő.

–     Fát vágok. Harminc mázsa, legalább a felét behordom.

–     Azt hittem, rögtön feljössz a netre.

–     Nem próbáltam. Jégverem a lakás, rég nem volt befűtve. Anyám megfagy.

–     Aha. Mondhattad volna.

–     Majd este, ha végeztem. Nem akarom félbehagyni, mert félek, másodszor nem tudom magam elszánni.

–     Tudod már, mikor jössz? Mikor indulsz haza?

–     Holnap nem, biztosan nem. Jönnek a mesterek, át kell építeni az egyik kéményt, mielőtt a téli viharok ráborítják a cserepekre. A tetőn is látok javítanivalót.

–     Tehát holnap biztosan nem.

–     Hacsak este nem.

–     De ha este, akkor nem jössz be hozzám.

–     Azt hiszem, nem tudok leszállni. Egy órára meg minek.

–     Egy óra is éppen egy órával több, mint a nem egy óra – mondja a nő.

–     Meglátjuk. Fogalmam nincs, mikor végeznek.

Szünet.

–     Fél tizenegykor jön át az utolsó kishajó. Eléd megyek, mert ahhoz már nincs busz – mondja a nő.

–     Holnap megbeszéljük.

–     Miért ne fixálhatnánk ma, hogy mi lesz holnap? Az csak huszonnégy óra.

–     Ha tudnám, mi lesz holnap, fixálhatnánk, de nem tudom.

Üres a hűtő, nem hagyom itt így anyámat. Bevásárolok, főzök neki néhány napra.

–     És mit csinál a húgod?

–     Kirakott a kocsiból, és elhúzott a Börzsönybe hullabálba. Vagy mibe.

–     Nem is jön vissza?

–     Nem tudom. Nincs térerő, nem tudom hívni.

Szünet.

–     Lerakom, hagylak dolgozni, de közölnék valamit búcsúzóul – mondja a nő.

–     Gyerünk! Ne kímélj.

–     Szerda este óta fáj a mellem – mondja a nő.

–     Ne mondd, hogy fáj a melled. Nem bírok el még egy fájós mellet.

–     Csak nem a tiéd is fáj?

–     De.

–     Mitől fáj a melled?

–     Nem odakint, belül.

–     Szellemes.

–     Szellemes vagyok, ha arra gondolok, mennyi fa vár még rám, és mennyi suhintás, mennyi hajlás...

–     Elmentem volna veled szívesen. Segíthetnék. Már régen bevásároltam volna, most főznék, és holnap szabad volnál.

–     Okos ötlet. Hátha anyám összetévesztene Marával. Azért még nem olyan lepusztult szegény.

–     Jogom   is   volna.   Megmutatnám   neki   az   unokáját. Unokának a nagyit.

–     Ez is okos ötlet.

Szünet.

–     Ha csak hülye, hasznavehetetlen ötleteim vannak, akkor legyen végre neked! – csattan fel a nő.

–     Ötlet nélkül lézengek. Ötlet dolgában nulla.

–     Igen? Nem ismerek rád.

–     Türelem, szívem, türelem. Itt vagyok, látod. Megvagyok. Élek. Kezem-lábam mozog. Türelem. Rendezem, amit elhanyagoltam az elmúlt időben. Megbeszéltük november hetedikét, legyél türelmes.

Szünet.

–     A bimbóm fáj, nem a mellem. Amikor így belebúgsz a fülembe. Megüt, mint az áram. Ugrik, mintha gombnyomásra ugrana.  Szerda  óta  ez  van,  most  meg  vasárnap  délután. Kidörzsölte a melltartó, ilyet még nem láttam.

–     Áll a bimbód?

–     Mint a katona. Nem tart szünetet.

–     Brómot kellene szedned.

–     Brómot. Nem téged. Na, remek. Szevasz! Várlak a neten.

Katt.

 

Pénz és kémény

 

A férfi, mielőtt végleg lemegy a nap, felmászik a padlásra, megvizsgálja, milyenek a viszonyok, hogy lássa fentről a kéményt, lássa, mennyi cserepet szükséges cserélni. De nem lát semmit. Ahhoz sötét van odakint, hogy a repedéseken átsüssön a nap, a villanyfényben pedig nem lát semmit. Úgy dönt, ráhagyja a mesterre, aki a család régi barátja. Rákérdez, hány órára várhatók holnap. Azután arra is, hogyan kalkulál, menynyibe kerül a javítás. A mester szerint semmiképpen nem lesz ötven fölött.

Megkérdezi az öregasszonyt, mennyi pénz lehet itthon, mert ötven lesz az ötven. Fogalma nincs. Kikotorja, egyetlen húszezres, a nyugdíj meg tizenkettedikén érkezik. Kellemetlen. Nem nagyon, de kellemetlen. Rossz képet mutat. A férfi szereti, ha jó képet látnak róla.

Keresi, de rájön, nem hozta magával a bankkártyáját. Az iratait sem. A másik, az otthon használatos táskában maradt a tárca. Persze az sem biztos, hogy éppen van rajta ötvenezer forint.

Összedugja a kisgépet, átviszi a vezetékes telefont a szobájába, sms-ben kéri a beléptető kódot. Elsőre összejön. Lassú ez a régi modem, de működik. Nem hisz a szemének, milyen ügyes. Lekéri a leveleit, válaszol gyorsan, belép a munkahelyére, mi a helyzet, percekbe telik, mire letölt az oldal. Elhatározza, változtat a képméreteken.

Az öregasszony üvölteti a tévét. Úgy nézi. Nagyot hall, rosszul lát, meszesedik az agya, szédeleg. Szörnyű dolog megvénülni. A férfi kiválogatja a gyógyszereket, vízzel, tálcán odarakja a tévéasztalkára. Szellőztet gyorsan az öregasszony szobájában, aztán ellenőrzi, bevette-e a gyógyszereket. Kikapcsolja a tévét, bekíséri, megkérdi:

–     Meséljek valami altató mesét?

De az altató már hat, az öregasszony pislogva válláig húzza a paplant.

–     Nagyon kihűtötted a szobát, kisfiam – mondja. – Jó éjszakát. Még nincs kilenc óra. Egyedül marad a nagy lakásban.

Figyeli,  mennyire  nem  változott  semmi  az  elmúlt  húsz évben,  csak  öregedett,  elfáradt,  barnult.  Magát  is  figyeli  a közegben. Ő sem változott lényegében az elmúlt húsz évben, csak öregedett, fáradt, kopott.

 

Pénz és posztó

 

–     Veled a gyerek? – kérdezi mélben a nőt.

–     Persze. Kivel lenne? Az apjával? Miért?

–     Csak kérdezem.

–     Miért kérdezed?

–     Van egy ajánlatom. Inkább ötletem.

–     Végre ötlet! Halljuk! Halljuk! Váltsunk telefonra.

–     Van kire hagyni a gyereket? – kérdi a férfi.

–     A szomszédban lakik a bejárónő, bármikor átjön, ha megkérem.

–     Átjön, ha most megkéred?

–     Gondolom, bár nem volt rá példa az elmúlt két évben, hogy éjszaka elmentem volna.

–     És van kéznél ötvenezer forintod?

–     Kint nincs, de leveszek a kártyáról. Neked kell?

–     Nem. Anyámnak holnap fizetnie kellene, de nincs miből, én meg nem hoztam pénzt.

–     És?

–     Áthívod a nőt, beülsz a kocsiba, kiveszed a pénzt, eljössz ide.

–     Anyádhoz?

–     Anyámhoz.

–     És?

–     És itt alszol.

–     Veled?

–     Velem.

–     Ötvenezer forintért? – kérdezi a nő.

–     Nem. Azt kölcsön kérem.

–     És anyád?

–     Anyám lefeküdt, alszik, reggel pedig elmész, mielőtt felkelne. Ennyi gyógyszertől legalább hétig nem ébred.

–     Jól hangoz.

–     Az majd reggelre derül ki, nem?

–     Vannak valamilyen feltételek? Kikötések? Előzetes tudnivalók?

–     Nincs semmi.

–     Tényleg? Teszek, amit akarok?

–     Teszel.

–     Kérdezek, amit kedvem tart?

–     Kérdezel, és válaszolok. Vagy nem.

–     Tiltott zónák?

–     Nincsenek tiltott zónák.

–     Liba?

–     Nem tiltott zóna.

–     És te?

–     Hogyhogy én? – kérdez vissza a férfi.

–     Te is azt teszed, amit akarok?

–     Igen.

–     Minden extrát?

–     Ahogyan kívánod.

–     Ahogy szoktuk?

–     Mindent. Ahogy szoktuk, hacsak el nem felejtettük.

–     Jaj, isten, én nem vagyok feledékeny.

–     Én sem.

–     Lehet, tanultál új trükköket?

–     A képzeltnél is többet.

–     Annál is többet? Oááááááá! Akkor mire várok? Intézkedek, indulok. Hívlak az útról.

–     Gyerünk, szívem, gyerünk. Rögtön itt a reggel.

Katt.