Zsuzsikám! Megértelek, hogy nem akarsz, vagy nem tudsz eljönni a május 9‑i Teresini emlékkoncertre.

Nekem el kell mennem, még akkor is, ha láthatóan vagy láthatatlanul végigsírom az egészet. Miért van most a koncert? Ma a Győzelem Napja van. Május  9‑én  végleg  összezúzták azt a szörnyűséget, amelyről nem kell itt több szót említenünk,  mert  pontosan  tudjuk,  hogy  mi  volt,  mit  jelentett nekünk, és rajtunk kívül sok‑sok embernek. A volt teresini foglyok úgy érezték, hogy ezzel a koncerttel kell meghálálniuk, hogy élnek.

Mi – Te, Andris meg én – adósok vagyunk. Adósai vagyunk azoknak, akik nem érhették meg a Győzelem Napját, adósai vagyunk azoknak, akik személy szerint vagy általában megmentettek minket, adósai vagyunk azoknak az anyáknak és apáknak, akiknek orosz, angol, amerikai és még sok nemzetbeli fiai életüket adták azért, hogy Zsuzsi, Andris, Tamás, Eszter, Zsófi megszülessenek.

Az én életem úgy hozta, hogy három nagy csatateret láthattam, ahol a mi életünk mások élete árán eldőlt.

Volokalamszk, El Alamein, Omaha Beach.

Ezeken a csatatereken sok tízezer ember nyugszik, akiknek a sírjai mellett csak sírni tudtam. Mindhárom csatatéren nem zsidókkal voltam, és ismered is mindegyiket:   Volokalamszkban Nagy   Ferivel   és   Makki Mártival.

Itt fejfák helyett félbevágott vasúti sínek merednek ki a temetőben, és mindegyikre csak annyi van írva: Névtelen Hős. Ferivel néztük, Márta elszaladt az ott kosárból árult szalmavirágokért, és én, amennyi sírra tudtam, letettem egy szál szárazvirágot. Nagy Feri azt mondta a maga csendes módján: te nagyon sokkal tartozol nekik.

El Alamein.

Leidenberger Jóskával voltam, aki nem nagyon művelt, történelmet tőlem tanuló, elég barbár gondolkodású ember. Ott álltunk a temetőben, és az egyik sírra az volt ráírva: Sgt. Laszlo Horowitz 1916‑1942. A síron volt egy kő, mert Te tudod, hogy a zsidó   sírokra   kavics dukál. A temető a sivatagban van, akkor emlékház még  nem  volt, és   én   azt   mondtam Leidenbergernek, akárhonnan,   kerítsél   egy követ. Józsi bolyongani kezdett, a végén valahol talált egy tégladarabkát, és azt tettem a sírra. Ki tudja, hogy ez a Horowitz Laci őrmester a Kazinczy utcából, Munkácsról vagy Debrecenből ment‑e meghalni értünk.

Omaha Beach.

Itt az én Támárommal voltam, és Katikám első perctől átérezte, hogy hol vagyunk, és miért vagyunk ott. Annál is inkább lehetséges volt ez, mert aznap volt a partraszállás 50. évfordulója, és a hatalmas temető tele volt anyákkal, apákkal, testvérekkel, akik a sírokat simogatták, és lerakták a virágaikat. Mi kerestünk egy Dávid csillagos sírt – sok volt belőlük –, és a már rajta lévő kövek mellé tettük a kövünket. Egyébként olvasd el, mit írt Thomas Mann Támárról és a ,,Támárokról”.

Mit is ír Thomas Mann?

Elmondom én, bár azt a szépséget, átszellemültséget úgysem lehet visszaadni. Támár aramita asszony volt, apró, fallal körülvett kis városközössége Jákob törzsének sátrai közelében volt, és Izrael nyájai a városka kútjait használták, Izrael asszonyai a városka kútjáról vitték kecskebőr tömlőikben a vizet a családjukhoz.

Támár egyenes derekú, sudár termetű, magányos asszony volt, testvérei és a városka lakóinak többsége gőgösnek tartotta, mivel a bibliai korban elfogadhatatlan módon húszas éveinek közepén még leány volt.

Támár pedig elszánta magát, hogy a város rideg közösségét felcseréli arra az eleven szeretetet sugárzó patriarchális közösségre, mely a szeme előtt élt.

Szürke lepelbe burkolta testét, lekuporodott Baál templomának lépcsőjére, mintha templomi szajha lenne. Mikor a derekas termetű Juda a városba jött, hogy eladjon egy gyűrűs szarvú, fekete ördög külsejű kost, Támár megszólította: – Ha neked adom magam, nekem adod az ördögöt?

–     Nem tehetem – felelte Juda, – de zálogul megkapod botomat és gyűrűmet, és holnap elhozom a párját.

Ezzel bementek Baál templomának hűvösébe.

Másnap Juda maga előtt terelgetve a fekete ördög párját, bement a városba, de a templom lépcsőjén nem ült senki.

Megszólította az egyik helybélit: – Merre van a templomi szajhátok?

A városlakó ráemelte botját: – Hordd el magad, te vándorló beduin, mi tisztességes város vagyunk, itt nincs és nem is volt soha templomi szajha. Hordd el magad, mert meggyűlik a bajod velünk!

Juda állt egy darabig, aztán megvonta a vállát, ráhúzott egyet a fekete ördögre, mert úgy gondolta, talán rátalál arra, akinek ígérte. A kos azonban egyet ugrott, Juda nyomában maradt, és visszatért vele sátraikhoz.

Nyolc  hónap  múltán  sudártermetű,  gyermekkel  viselős asszony, szürke lepelbe burkolva arcát és testét, a sátra előtt üldögélő Jákob elé járult: – Fogadj be törzsedbe, mert szívem alatt unokádat hordozom.

A pátriacha körül cserfelő asszonyok felkapták a fejüket, aztán mindegyik követ markolt, és rikítozva, sikítozva üvöltötték: – Hordd el magad!

A zajra a testvérek is odasokadoztak, de mielőtt szólhattak volna, Támár eléjük tartotta a záloggyűrűt, és a kezében lévő botot feléjük nyújtotta: – Ismeritek?

Váratlanul közéjük ugrott a fekete ördög, s Támár derekához dörgölte busa fejét, szinte rátapadt az asszonyra. A testvérek megdermedtek, asszonyaik és a szolgálók tovább rikoltoztak: – Szajha, szajha – kiáltották, és ismét követ markoltak. Jakob nehézkesen felállt, felegyenesedett, szeme Judát kereste, egyetlen szemvillanással maga elé intette, és rászólt a rikoltozó fehérnépre:

–     Tiszteljétek, mert igazabb ő mindnyájunknál, maga vette magára a jegyet, és büszkén hordja.

Juda mellé állította, és felhangzott az ősi áldás: – Jövo reheho, jövo reheho – sokasodjatok és szaporodjatok!

Ezzel az áldással minden  házasságot  megszenteltek Izrael sátrai között. Mikor         Jákob    törzse Egyiptomba                indult, mellettük  lépdelt  két derék   fia,   Peerec   és Asher. Támár,        Juda botjára támaszkodva, határozott, öles léptekkel ment, egy fejjel kimagasodott az asszonyok közül. A mi kis közösségünkben büszkék vagyunk Támárainkra. Péter Marikája, Ottó Zsuzsája, másik Péter Jutkája. Nem mi fogadtuk be őket, ők fogadtak be minket, és mindig számíthatunk rájuk. Bajban, munkában.

Tudjad, hogy gőgös kirekesztés nemcsak velünk, de tőlünk is van, és meg kell tanulnunk a jóság és a bátorság előtt megalázkodni.

Mikor elmegyek erre a koncertre, mindez van a fejemben és a lelkemben. Az én szívemben születésük óta az unokáim vannak, akik e világra jöhettek. Ennyi.

Szeretettel:

Papa