Szandra tudja, mi a föladat. Cseveg, csacsog, bolondozik és egyre közelebb húzódik a polgármesterhez. Az országútról egy mellékútra fordulnak. Az út fölkanyarodik a hegyre, mind több és több az éles kanyar, a szerpentin egyre magasabbra visz. Az út mellett kétoldalt sűrű erdő.

–     Hová megyünk? – kérdezi Szandra naivul, mintha nem tudná. A polgármester titokzatosan mosolyog.

–     Nagyon szép helyre, meglátod. Nagyon fogod élvezni.

Aztán esni kezd az eső, sőt már zuhog. Záporeső, akár nyáron, és egyre nagyobb cseppekben.

–     Esik – mondja Szandra.

–     Az még esőben is szép…

–     Belemegyünk az erdőbe…

–     Félsz?

A zápor egyre sűrűbben zuhog. A nagy cseppek között néhány fehér is akad, aztán már szinte valamennyi fehér lesz.

–     Itt már havazik… Jól vezet?

–     Harmincöt éve…

–     Viszi a sofőr…

–     Tévedsz, kedves. Ez csak most van, egy pár éve. És most se mindig…

–     Letekerhetem? – Szandra érezni akarja az év első hópelyheit.

–     Tekerd! – kiáltja Kiss Gábor jókedvűen.

Szandra  lehajtja  az  ablakot,  a  havaseső  lassan  havazásba

megy át, sűrű, nagy pelyhekben hull a hó, mint amikor még

enyhe az idő, éppen fagypont közelében van. A nyitott ablakon

át besüvít a szél.

–     Őrület! – Szandra arca kipirul, csillog a szeme. – Olyan, mint egy mesefilm… Hahó! Hahó! Esik a hó! Imádom a havat!

–     Síelsz?

–     Nem én!

–     Akkor mit szeretsz rajta?

–     Hogy szép, és minden fehér lesz. Eltűnik minden mocsok.

–     Gyönyörű vagy… – nézi Kiss Gábor rajongva.

Ó, hogy a rosseb… Ez visszarántja Szandrát a valóságba.

–     Ezt még nem mondta.

–     Akkor most mondom. Épp itt az ideje. Csodálatosan szép vagy és csodálatosan fiatal.

–     Akkor… mit is keresek én most itt, maga mellett?

–     Most ne erre gondolj!

–     Szóval tegeződünk?

–     Ha megengeded…

–     Igyuk meg előbb a pertut.

A polgármester elragadtatva fölkiált, mint egy kamasz.

–     Megisszuk!

Változnak a fényviszonyok. A sűrű hóeséstől‑e, vagy már az alkonytól, lassan sötétedik. A polgármester az útra figyel, mert a szerpentin kanyarjai élesednek, az út meredekebb és rosszabb minőségű lesz, és egyre több rajta a még kásává olvadó hó, de így is csúszik, vigyázni kell.

Szandra is elcsöndesedik, a havazás okozta gyerekes rajongásába belevegyül a szorongás: egyre magasabbra mennek, a hó egyre jobban esik, és mi van, ha nem olvad el…? Hogy jönnek föl az ócska csotrogánnyal a fiúk? Aztán le is kell jönni valahogy!…

Csönd telepszik közéjük, mindketten mereven előre néznek, az útra. Kiss Gábor a vezetésre koncentrál, Szandra az aggodalmaira. Csapdába fogja ejteni a hó…

Mikor a vadászház elé érnek, egy időre szünetel a hóesés. Csönd van és puha fehér ragyogás.

A terebélyes  épület  (fénykorában  harminc‑negyven  vidéki káder is bulizott itt egyszerre) teteje behavazva, a látvány voltaképpen szép és romantikus, az üvegek tisztán ragyognak, látszik, hogy talán reggel pucolták őket, a nagy, földig érő fatáblák eltávolítva (s a falakhoz támasztva) az üvegajtók és ablakok elől.

A ház dombtetőn és tisztáson fekszik. Körülötte két, háromszáz méterre kezdődik az erdő, a főbejárattól balra völgy, jobbra és mögötte újabb hegyek magasodnak. A kapu előtt kocsiföljáró, de az út már nem látszik, belepte a hó.

A  völgyből  égő  lámpákkal  kapaszkodik  föl  a  Renault Mégane. A két keréknyom a hóban kirajzolja az utat, a kocsi följön  a fölhajtóra és megáll.

Kiszállnak. A kocsiajtók csattanva becsapódnak. A korosodó férfi boldogan és remegő ujjakkal kaparja elő a kulcsokat, és nyitja ki a bejárati ajtót, a lány forgatja a fejét, nézelődik,

Csodaszép, tűnődik Szandra, csodaszép, gondolnám, ha más ügyben járnék itt, mint amiben járok, és akkor az jutna eszembe, hogy  Ó havas erdők némasága, szél se járja, oly igen árva, csak egy magányos vörösbegy szálldos ágról‑ágra  de így az jut az eszembe, hogy a kurva életbe’, hogyan mászok én ki ebből…?

Ha kint még nem is sötétedett be teljesen, benn a házban már villanyt kell gyújtani. A lámpafényben poharak, jégkockák. Egy kis bárpult, bárszekrény van beépítve a „nagyterembe”, nem illik a környezetbe, nyilván a régi „elvtársak” találták ki maguknak az illúzió kedvéért. A polgármester whiskyt tölt. Kissé elfogódott, kissé lámpalázas, remeg a keze.

–     Ballantines. Szódával, jégkockákkal, hagyományosan?

–     Mindegy…

–     Hogy szereted?

–     Nem tudom. Nem ittam még. Bort szoktunk inni. A polgármester ettől a fordulattól is majd’ elolvad. Hogy ez milyen édes! „Nem tudom… bort szoktunk inni”…

–     Kivel szoktatok bort inni?

–     A barátaimmal.

–     Nem is ittál még whiskyt?

–     Most szégyelljem magam?

Kiss Gábor gyanútlan.

–     Isten őrizz! Hát én sem ezen élek… Nagyon finom, gondosan gyártott rozspálinka… a skótok hét évig érlelik speciális fahordókban…

–     Fantasztikus…

 

A polgármester nem érzi sem a megvetést, sem az iróniát. Föl van dobva a lánytól. Boldog.

–     No most akkor szertartásosan … így, egymásba karolva… Fenékig! Aztán szertartásos koccintás, és egymásba karolva kortyolnak a whiskyből. – Fenékig!

–     Hóógyisne! Nem Fanta ez!

A polgármester nevet és csóválja a fejét. El van ragadtatva. Neki ez az ifjúság. A kaland. „Fanta! Buli! Haverok!” A fantasztikum.

–     Csókot! A pertu csak úgy érvényes.

Szandra vonakodik. – Hóógyisne! Puszit!

És ahogy a tinik szokták, három puszit ad gyorsan, lágyan, könnyedén  jobbról‑balról.  A  polgármester  szédül.  Akkor Szandra villámgyorsan egy puszit nyom a szájára is, úgy, hogy ne lehessen csók belőle.

–     Te drága! Na, hogy ízlik? És hogy tetszik itt?

Szandra most néz körül alaposabban. A nagy, földig érő ablakok elől gondos kezek már előzőleg eltávolították a külső fatáblákat, sűrű csipkefüggöny szűri az alkonyuló kinti fényt, és az üveget kétoldalt nehéz, mélybordó posztó sötétítő függönyök keretezik; ravasz hangulatvilágítás idézi az egykori téglabulik disznózsír‑, alkoholés ondószagú emlékét.

A nyolcvanas években készült a berendezés, a legjobb provinciális belsőépítészek és a megyei elvtársak ízlése szerint; a vadászházba (a bárpult mellett) belevarázsolták az apparatcsikok horgásztanya iránti nosztalgiáját is, így a falakról trófeák meredeznek, de a mennyezetről halászhálók és varsák lógnak.

–     Hát ez csúcs! Halásztanya… vadászház…

Hej, halászok, vadászok, mit fogott a hálótok? Nem lőtt az ma egyebet: kövér szarvas tehenet Kiss Gábor kacag.

–     Aranyos! Imádni való humorod van.

–     Nekem ez eléggé… idegen. Ma már nem ilyen a fényűzés…

A polgármester mosolya még mindig elnéző, atyáskodó.

–     Honnan ismered te az igazi fényűzést?

–     Amcsi filmekből.

–     Azért az élet nem olyan, mint a filmeken…

–     De olyan. Csak ezt a magyar vidéki káderízlést, amit az új polgári hatalom megörökölt, Hollywoodban nem ismerik.

–     Kislány, ne politizálj, nem áll jól neked!

–     Nem politizálok, polgármester úr, az élményeimről beszélek.

–     Gábor… – mondja a férfi kérlelőn. Rosszkor. Ezzel nem lehet egy okos lány érett szarkazmusát leszerelni.

–     Dr. Kiss Gábor polgármester úr…

Kiss Gábor nem hagyja annyiban. Nem érzi pontosan a szituációt, ami nem csoda. Valami nagyon fontosat nem tud.

–     Szandra…

–     Tessék!

–     Gábor! – súgja a férfi szinte esdeklőn.

–     Gábor – hagyja rá a lány, mert a végletekig nem lehet húzni.

Pirruszi győzelem ez, de a polgármester nem érzi.

–     Gyönyörű vagy! A bőröd forró bársony.

–     Ne, ezt ne! A költészet nem megy neked; ez bődületes köz‑

hely.

Most hőköl vissza először a polgármester. Lehet, hogy ritmust tévesztett? Hogy ez a lány a tüskés modora mögött sokkal érzékenyebb, mint hinné? Hogy még nem oldódott föl igazán?

–     Nem vagyok költő… bocsáss meg. Földön járó ember vagyok…  jogász,  közgazdász,  urbanisztikus…  csak  szerettem volna valahogy… szépen…

–     Nem kell. Mondd, hogy fiatal, ruganyos, pipihús, kész. Pneumatikus, mint Huxley‑nál.

–     Miért kell mindig leforráznod engem is, magadat is…

–     Fiatal lányt akartál, nem? Az ifjúság nem érzelgős…

–     A mai ifjúság ritkán olvas Huxley‑t…

–     Ne a te köreidből indulj ki. Van, aki nem csak szappanoperát, drogot és számítógépes játékokat fogyaszt.

–     Mi bajod?

–     Mi lehetne? Semmi…

–     Nem igaz. Mióta itt vagyunk, ingerült vagy. Dühös. Haragszol az egész világra. Mi a baj? Megbántad?

–     Esik a hó.

–     Az előbb még örültél neki. Gyere nézzük meg. Szép a kilátás innen… nem?

Szandra nem felel. Állnak egy darabig az ablaknál, és némán bámulnak ki az alkonyatba, és az újra indult kavargó hóesésbe.

Hátulról akár boldog szerelmespár meghitt pillanata. De az arcuk mást mond. Gábor ragyog, azt hiszi, a gyönyörű látvány és  egymás  közelsége  föloldotta  a  lány  görcsös  ellenállását. Szandrában viszont egyre nő a szorongás. Nem tudja, mi lesz… A férfi bódultan keresi a lány száját, Szandra enged. A polgármester ujjai ügyetlenül matatnak az blúz gombjain, fürge, puha lányujjak segítenek, és a férfi keze becsusszan a nyíláson a mellek dombja felé.

Aztán egymást átölelve bámulnak ki a földig érő ablakon a kavargó hóesésbe. Legalább félméteresre nőtt a hó.

–     Hogy megyünk le? – jut eszébe a férfinak is, de nem szorong tőle, mint Szandra. – Be vagyunk zárva. Mint két madár a kalitkába.

–     Egy keselyű meg egy sárgarigó.

–     Én nem vagyok keselyű, kis sárgarigóm, ha annak néztél…

–     Minek jöttem veled, igaz? Láttál már sárgarigót?

–     Azt hiszem… azt hiszem, nem. Csak fekete rigót.

–     Pedig a sárgarigó gyönyörű. Alig lehet észrevenni, csak ha fütyül. Védett madár.

Kiss Gábor szerelmesen nevet. – Védett madár az én sárgarigóm? Ne féltsd tőlem, magam is nagy természetvédő vagyok. Szandra is megpróbál nevetni. Ide jármű föl nem jön, gondolja, és szinte látja, ahogy Travolta és Laci küzdenek a Ladával a hóban. Travolta úgy fogja a videokamerát, akár a géppisztolyt, száját összeharapja, rágóizmai keményen kidudorodnak. Laci arca verejtékben úszik, amint küzd a géppel. Szakértelemmel forgatja a kormányt, de a hátsó kerekek alól szikrázva fut ki a hó, a kocsi fara tehetetlenül csúszkál hol erre, hol arra. Laci hagyja, hogy a Lada megforduljon. Travolta káromkodik.

–     Bazd meg! A rohadt anyját!… Hát megfordulunk, Laci, nem látod?! Kipörög!

–     Nyugi…

Travolta rájön, hogy mit akar a bátyja. – Ez az! Rükverc! Király vagy! És a kocsi lassan kapaszkodni kezd fölfelé, a meghajtott hátsó kerék folyamatosan rágja bele magát a hóba, úgy, mintha egy modernebb és stabilabb, elsőkerék‑meghajtású autó lenne. Ez így menne, ha téli gumi volna a hátsó kerekeken, de nincs; a normál is kopott. És Laci nem is lát ki hátra. Mert ott nincs ablaktörlő, nincs még elektromos ablakmelegítő huzalrács sem, és Travolta kiugrik a nyeles ablaktisztító kefével.

Húzkodja le a hátsó ablakról a havat, de hiába, Laci így se lát bele a feketén kavargó hóviharba: a Ladán tolatólámpa nincs, és a hátsó helyzetjelző halványpiros fénye alig fél méternyire világítja meg a havat, de az első ülésről az sem látszik: a csomagtartó kitakarja.

–     Menj eléje, Johnny, mutasd az utat!

Travolta a kocsi elé, illetve mögé áll, integet, de a bátyja csak néhány percig látja, míg a hátsó ablakot be nem teríti újra a hó.

–     Johnny, az ablakot!

Travolta az ablakhoz rohan, töröl, aztán pár lépést följebb kapaszkodik, integet, aztán vissza az ablakhoz, a bátyja már semmit sem lát, de nem is kell többé látnia, mert a kasztni megállt, a hátsó kerék is kipörög, a futó felület egyetlen körbefutó, sima vizes karika…

–     A rohadt életbe! Megállt. Kipörög!

–     Naná! – kiabál ki a kasztniból Laci. – Ha téli gumi lenne… de ez is kopott, mint egy májas hurka… És a kocsi lassan csúszni kezd visszafelé. Laci nyomja a kakaót, a motor bőg a hátramenetben, de a kerék nem fog, akkor legalább fékezni próbál, de már a fék se fog, berántja a kéziféket, hiába, az álló kerekeken csúszik lefelé a kocsi.

–     Ugorj be, bazdmeg!

Travolta beugrik, edzőcipője és a farmere térdig merő havas víz, de nem érzi, Laci meredt szemmel markolja a kormányt, és fékez pedállal, motorfékkel, kézifékkel, szlalomoz a tehetetlen kasztnival az úton jobbra‑balra, hogy csökkentse a lefelé csúszó kocsi sebességét, hogy föl ne gyorsuljon addig, amíg a tehetetlenségi erő és a szabadesés törvénye fölgyorsítaná, mert akkor fölkenődnek az első kanyarban a sziklára…

–     Még mázli, hogy megfordultunk – lihegi Travolta, és mindketten imádkoznak, hogy ne jöjjön semmi szembe… Végleg bizonyossá vált, hogy a vadászházból reggelig, de akár napokig se le, se föl. Dr. Kiss Gábor polgármester tudja, hogy intézkednie kell.

–     Elnézést, drága, van egy kis elintéznivalóm…

Átmegy  a  másik  szobába  a  mobiljával,  mert  a  lány  előtt zavarban van. Szandra pontosan tudja, miről van szó, vonásai megkeményednek, arcára kiül a néma undor… A polgármester  becsukja  az  ajtót,  aztán  fölhívja  Salamon Ferit, a kórház orvosigazgatóját, régi, gyerekkori barátját.

–     Szia, Gábor vagyok. Ferikém, tudnál nekem segíteni?

–     Mi a baj?

–     Ja, semmi – nevet Gábor – egészségileg semmi. Fedezni kellene, szóval alibi. Na! Itt ragadtam a vadászházban a hó miatt… de egy hölggyel…

–     Mi a fene! Te nem szoktál…

–     Hát most ez történt…

–     És rögtön bekaptál egy ilyen havazást… Rá se ránts! Érezd jól magad, Gabi! Fiatalodj!

És Salamon mindjárt megkérdezi, van‑e valami dolga azon kívül, hogy tudjon róla: ő is ott van, és a két Jóska is neki jut eszébe,  a  Schilli,  meg  a  Tóth.  Mindketten  Salamon  barátai, Schilli doktor az Önkéntes Mentők főorvosa, Tóth Jóska a tűzoltóparancsnok; Schilli agglegény, Tóth Jóska felesége Hévízen van éppen szanatóriumban. Így a tanácskozás témája is mindjárt adott. Gábor különben is két éve pedzegeti, hogy megpróbál kipasszírozni a költségvetésből egy közös, mentőés tűzoltó‑helikoptert.

Kiss Gábor csakugyan hálás. Hiába, bajban ismeszik meg a jóbarát, és gyorsan fölhívj még a titkárnőjét.

–     Mari? Itt Kiss. Fönnragadtunk, nem bírunk lejönni a hótól…

–     Értesítsek valakit?

–     Nem, kösz csak, hogy tudjon róla… Ilonát már hívtam.

Amúgy a Salamon doktor, az egészségügyi bizottságból, Schilli József doktor, a mentős, és Tóth József, a tűzoltóparancsnok vannak itt. – Ahá, ezt nem is mondta tegnap… A célzás egyértelmű, de a polgármester elereszti a füle mellett.

–     Ennivaló van, aludni lehet, semmi komolyabb baj…. Marikám, ha reggel nehezen kászálódnánk le, tartsa addig a frontot.

–     Oké, Főnök, minden rendben lesz.

Közben Szandra átszól a csukott ajtón keresztül. – Kié ez a pár CD itt?

–     A házhoz tartozik – mondja Gábor.

–     Föltehetek egyet?

–     Hát persze!

Szandra kiválaszt egy számot, Barbra Streisandet, We’re Not Makin’ Love Anymore. De pár taktus után kiveszi a lemezt és másikat keres. Föltesz egy Gloria Gaynort. I Will Survive. Ennél marad. A zene elég hangosan szól, mégis áthallatszik a polgármester telefonálása. Na akkor még gyorsan Ilona. Neki is elmondja, hogy fogságba ejtette őket a hó, és hogy Salamon Ferivel meg Schilli Jóskával és Tóth Jóskával tárgyalnak orvosi ügyeletről, betegszállításról, katasztrófa elhárításról.

–     Szóval puszi, ne izgulj!

–     Nem izgulok. Ha veletek van Tóth Jóska, és reggelig nem áll el, lehoz a tűzoltóság. Szandra hallgatózás nélkül is hallja a polgármester minden szavát; nem is gúnyos, nem is cinikus: egyszerűen rosszkedvű. Együtt dúdol Gloria Gaynorral, kicsit ringatózik is a zene ütemére, mégis látható: utálkozik.

Kiss Gábor ragyogva és megkönnyebbülten nyit be, mindent megszervezett, mindent „lerendezett”.

–     Szép ez a szám…

–     Nem szép: kemény. Ez a hitvallásom. Lebonyolítottad?

Gábor nevet. – Le! Mostantól csak rád figyelek! Csak a tiéd vagyok! Meg akarná ölelni, Szandra szelíden de határozottan eltolja magától.

–     Gyere, te, édes, na… – Gábor fölhevülten liheg – ne ellenkezz, ne hadakozz, engedj…

Szinte dulakodnak, de dr. Kiss Gábor nem akar, talán nem is tud igazán erőszakos lenni.

–     Most miért…?! Csak egy csókot… csak… Na!

A polgármester zihálva abbahagyja. Arra gondol, talán a telefonálás nem volt jó ötlet, de hát nem lehetett elkerülni…!

–     Mi bajod?

–     Bocs… Tudom, hogy nevetséges… és nem indokolható…

–     Rosszkedvű vagy? Mire gondolsz? Na jó, hát… – nevet, azt

hiszi, tudja, mi a baj. – Igazán ráérünk… reggelig! Gyere, gyere, mutatok valamit.

Kiss látja Szandra szemében; nem is a szemében, egész tartásában, elapadt sugárzásában a rosszkedvet, és valamivel oldani akarja. Kézen fogja, átvonul vele, gálánsan átkíséri a lányt a másik, sokkal kisebb helyiségbe. Megmutatja neki a fegyvertárat: kinyitja az üvegszekrényt, s magyaráz.

–     Ez az egycsövű ismétlőfegyver, vaddisznóra való, a tárban hat golyó van, a cső huzagolt, ez szarvasra, ezek a duplacsövűek sörétesek, nyúlra, fácánra, fogolyra, ezeket a távcsöveket bármelyikre föl lehet szerelni, de inkább akkor használják, ha szarvasra mennek…

–     Te vadászol?

–     Hát én… bevallom neked, nem nagyon… néha elmegyek a többivel…

–     És lőttél már állatot?

A polgármester hallgat. Zavartan mosolyog, nem tudja, mit feleljen.  – Nem tudom… többen lőnek egyszerre, de hogy ki találja el…

–     Szóval lehet, hogy nem is lőttél?

–     És ha nem?

–     Szégyelled?

A polgármester nem felel. Szégyelli, de hazudni nem akar.

–     Mert undorodnék tőled, ha gyilkos lennél.

–     A vadászat nem gyilkosság – kel a barátai védelmére a férfi, de Szandra kemény.

–     A sportvadászat gyilkosság, szadizmus; az más, ha az embert megtámadja egy medve, és védekezni kényszerül, és az is más, ha az erdész, mint szakember, kilövi az elöregedett állományt.

És most már nem lehet kitalálni semmit, le kell feküdnie a polgármesterrel. Dr. Kiss itt a fegyverszekrény előtt újra át akarja ölelni, újra meg akarná csókolni, és Szandra megint teljesen igazolhatatlanul védekezik, míg Gábor meg nem érez valamit, és abba nem hagyja a suta rohamokat.

 –    Egyébként, ha élőlényre nem is szeretek lőni, fegyverrel bánni tudok. A katonaságnál kiváló lövész voltam… Elhallgat, várja, hogy Szandra feleljen valamit, de Szandra nem szól. Hosszú szünet után megint a polgármester szólal meg.

–     Mégis… mi bajod?

–     Nem tudom.

A polgármester lazán átöleli a vállát, és visszaballagnak a nagyszobába. – Tárgytalan rosszkedv… mélabú… Csalódottság? Meggondoltad?

–     Nem. De akkor se gondoltam meg semmit, amikor följöttem veled. Gábor  tölt  magának  egy  whiskyt  jégkockával,  szódával, Szandra alig kortyolt az övébe. A férfi mindkét poharat tálcára teszi, az asztalhoz hozza, leül a bőrkanapéra.

–     Akkor se, amikor… nem először… negyedszer, ötödször stoppoltál,  és  nem  tagadtad,  hogy  rám  vársz,  és  elhitetted,hogy egy kicsit… hát… rokonszenves vagyok? Szandra is leül lassan az egyik fotelba, mindketten a poharuk után nyúlnak, kortyolnak egyet. Szandra hirtelen azt kérdezi: – Elválnál a feleségedtől? Nem mintha érdekelné. Csak az időt akarja húzni ezzel is. A férfi meg is lepődhetne, elállhatna a lélegzete, de sajnos a kérdés várható volt.

–     Szandra… most én mondhatnám, hogy „bődületes közhely”. Ötvenhét éves vagyok. Te?

–     Elnézést… Ez tényleg nem az én színvonalam… úgy látszik mégis zavarban vagyok.

–     Azért még megmondhatod…

Szandra vállatvon. – Huszonkettő.

–     Az harmincöt év. Neked perspektíva? Nekem perspektíva?

–     Akkor nem mérlegelted a perspektívát, amikor fölhoztál ide?

–     Arra gondoltam, hogy huszonkét évesen én sem törődtem sokat a perspektívákkal…

–     Tudod… amikor elindultam veled, azt hittem, szabad vagyok… Bármikor kiszállhatok a kocsiból, elfuthatok; nem számítottam erre… erre a csapdára.

–     És ha… nem esne a hó?

–     Nem tudom. Ha a disznónak szárnya volna… Nem tudom.

Akkor sem lenne sas. Most ez van.

–     Mi?

–     Hogy nincs kedvem lefeküdni veled, pedig muszáj.

–     Szeretkezni, az azt jelenti, hogy két ember kölcsönösen szereti egymást – mondja Gábor lassan. Ezt csakugyan komolyan gondolja, tudja Szandra is. – Mindig gyűlöltem minden erőszakot.

Mégis provokálnia kell. A férfivel semmi baja. A helyzetet, a saját helyzetét gyűlöli. – De nem kell szeretkezni, ha nem lehet. A nőt le is lehet dönteni. Gerincre vágni. Arra való.

–     Nem adtam rá okot, hogy így beszélj velem.

–     Honnan tudja, hogy mi mindenre van nekem okom, polgármester úr?!

–     Ez most szitokszó? Ez a polgármester? Igen? Kérdeztem valamit! Válaszolj! Ezt azért jogom van tudni!

Mari, Gábor titkárnője egyszerre föláll a tévétől, amit az urával együtt néznek, kimegy          a konyhába, és mobilon fölhívja Söröst. Nehezen tudna számot adni róla, miért. Alighanem csak azért, mert nem szereti Ilonát, és ösztönösen valami kellemetlenséget akar okozni neki.

–     Te hol vagy?

–     Hol a francba volnék, otthon!

–     Szóval nem te vitted föl Gábort a vadászházba?

–     Miért, ott van?

–     Betemette a hó.

Aztán elmondja Sörös Endrének, hogy tegnap, amikor a polgármester szólt, hogy nyittassa ki a házat, nem mondta, kivel megy és miért. Most viszont telefonált, és állítólag vele van Salamon doktor, Schlli doktor, a mentős, és Tóth, a tűzoltóparancsnok. De szerinte, folytatja Mari, itt valami suskus van, miért nem mondta ezt a polgármester már tegnap? … Szánkázás, amit a fiúk a Ladával csinálnak a hószakadásban, vagyis amit a kocsi a fiúkkal csinál. Bobverseny. Az út még nem jeges, noha a hőmérséklet egyre csökken, de a lágy hóban nincs a lekopott köpenyeknek kapaszkodójuk, a fékek benyomva, behúzva, és a kocsi csúszik le az álló kerekeken, akár a szántalpakon.

Minden kanyar – és a szerpentin kanyarjai élesek – totális életveszély. Hol a korlát tartja meg szikrázva a kocsit, hogy le ne zuhanjon a mélybe, hol a másik oldalon a sziklafal. A karosszéria olyan, mintha egy roncsderbin versenyeztek volna.

–     Ezt a kocsit ember ki nem kalapálja… – mondja Travolta – Soha az életbe nem lesz többé kocsink.

–     Az életünkről van szó, szarok a kocsira…

–     Szandráról van szó, te pöcsagyú…!

Travolta persze tudja, hogy a bátyja ugyanúgy tudja, mint ő, csak muszáj valakire kiokádni a haragot… A Lada egyre gyorsabb tempóban röpül bele az éjszakába. Reflektorai ezüstcsíkban világítják meg a hózivatart.

Sziklafal mered előttük. Kikerülhetetlen. Az út száztíz fokos szögben kanyarodik el előtte, de ezt a kanyart ezzel a tehetetlenül, és egyre veszélyesebb tempóban csúszó kocsival nem lehet bevenni.

A halálfélelemtől tébolyodott pillantással merednek mindketten a sziklafalra, amely úgy közeledik, mint egy kozmikus méretű ágyú lőtte volna ki rájuk …

A Lada süvít a sziklafal felé, a kopott kerekek alatt nem is porzik a nedves hó: mintha egy expressz rossz sínen száguldana.

Aztán tompa puffanás és vaksötét. A kocsi hirtelen megáll, ha nem lennének bekötve, fejjel belerepülnének a szélvédőbe…

A motorzaj meg a karosszéria és a hó recsegése‑ropogása elhal, elfullad; utána hosszú süket csönd.

–     …Laci… Élsz?

–     Ja. Hát te?

–     Azt hiszem… én is… Adjál rá gyújtást!

–     Laci indít, és a lefulladt motor fölpörög. A reflektorok bele‑

világítanak az összetömörült hóba, ettől valami különös, túlvilági fényt kap a kasztni és az alulról megvilágított verejtékező arcok.

Travolta a feje fölé nyúl, bekapcsolja a belső világítást. Az is működik.

–     Bazdmeg, kész csoda.

–     Az a csoda, hogy élünk… – mondja fogvacogva Laci.

–     Kurva mázlink volt. Te, ez egy hóbucka. Hogy került ez ide?

–     Mit tudom én. Itt van. De ki kéne belőle jutnunk… Nyomjuk ki az ajtót… nyílik‑e?

Mindketten egymásnak vetik a hátukat, lábukkal az ajtónak feszülnek, és sok sikertelen erőlködés után a Laci felőli bal ajtó végre megmozdul…

Ott, az út felől, lazább a hó. Arra felé jutnak ki. Mikor mindketten kikászálódtak csak nézik, mi is történt.

–     Itt lecsúszott a hó a hegyről… attól lett ez a hóbucka – állapítja meg Travolta.

–     Ha ez nincs, fölkenődünk a falra – mondja Laci. – Na gyere, kaparjuk ki innen magunkat. Ez már a lejtő alja. Innen már simán hazajutunk.

Most már csak ki kell bányászni a Ladát a hóbuckából. Az se semmi. A kerekek minduntalan kipörögnek.

–     Előbb a havat szedjük le róla, meg mögüle… Laci egy rövidnyelű lapátot kapar elő, azzal próbálkozik, Travolta  meg  kézzel‑lábbal  és  a  nyeles  ablaktörlő  kefével… Keményen, lihegve dolgoznak. Aztán Laci beül, s megpróbál kitolatni, de a kerekek megint csak kipörögnek. Travolta elölről nyomja a kocsit, aztán eszébe jut a kis cirokseprű: azt teszi a hátsó kerekek alá. A szemétláda meg‑megindul, és újra megáll. Végre már a városban vannak. Itt egy kissé le van taposva a hó, járt már előttük más kocsi is az utakon.

–     És Szandra? Vele mi lesz? – kérdezi Travolta elsötétült tekintettel.

–     Nem tudom, de ne kezdj dilizni. Valamit kitalálunk… Igen, ez az! Fölmegyünk a Forddal.

–     Milyen Forddal?

–     A teherautóval, amivel én járok. Elkötjük. A teherbejárat kulcsa nálam van, a slusszkulcs is…

–     És a riasztó? – jut Travolta eszébe.

–     Két napja rossz…

–     Király vagy! Te erre számítottál?

–     Számított a rosseb… csak el voltam foglalva a mi kis akciónkkal… azon járt az eszem, és elfelejtettem szólni bent…

–     És az ipari kamera? A kapunál? – jut egy újabb akadály Travolta eszébe.

–     Azt viszont tudom, hol kell kikapcsolni… ha egyszer bent vagyunk.

Később Sörös visszahívja Marit, hogy ellenőriztette: mindegyikük kocsija a házuk előtt parkol. Salamoné, Schillié és Tóth Józsefé is, vagyis Kiss úr hazudott, nem velük van. És ő tudja, hogy kivel van. Azzal a kis romakurvával, aki a Járai Johnny csaja volt, és a Főiskolára jár.

–     Szólok Gölleynek!

Gölley alszik a nagy családi ágyban, és természetesen a neje előbb hallja meg a telefont, mint ő, fölveszi, és a kezébe adja. Ezt utálja a képviselő úr, amikor a neje segítség címén bele akar folyni a dolgaiba. Ehhez képest éjnek évadján kellően mogorva is.

–     Mi a kurva isten van?

Sörös elmondja a híreit, s Gölley azt kérdezi, hogy reggel föl tudnának‑e menni érte egy kis csapattal? Persze, a Landroverrel, mondja Sörös, remek, örvendezik Gölley, akkor most aláíratjuk vele a jegyzőkönyvet.

Gölley terve csiszolódik. Fönn a vadászház körül is kavarog a hó, de bent a fűtött helyiségekben ebből semmit nem érezni. Kiss Gábor inge már kigombolva,   nyakkendője   meglazítva,   a   cipőjét   lerúgta, papucsban van, az is a ház tartozéka, és éppen jön be a kisebbik szoba felől. Leül a kanapéra, várja, hogy a lány föloldódjon, és elkezdődjön végre, amiért idejöttek. De érzi, hogy Szandrával valami baj van, és nem érti. Fürkészőn figyeli a lány tekintetét, hangjának színét, vonásai minden rezzenését.

Szandra előtte áll, fekete szemében a bekerített vad elszántsága ég. És minden átmenet nélkül kifakad.

–     Mi nem szeretjük a hatalmasokat és a gazdagokat.

–     Ki az a „mi”?

–     Mi, akik nem vagyunk se hatalmasok, se gazdagok.

Gábor nem indulatos, úgy beszél a lánnyal mint egy terapeuta.

–     Tudod, ki a hatalmas? A CIA igazgatója. Tudod, ki a gazdag? Bill Gates, a Microsoft tulajdonosa. De nem én, aki polgármester vagyok egy koszos kisvárosban, tolvajokkal és gengszterekkel körülvéve…

–     Hozzám képest, egy volt állami gondozotthoz képest, polgármester úr?!

Gábor fölugrik. Szandra hátrál, azt hiszi, újabb lerohanás jön, ölelgetés, kísérlet arra, hogy megcsókolhassa, de téved. Gábort most már fölhúzza az újra elhangzó szitokszó, a „polgármester úr”, és egyáltalán nem érti Szandrát. Ingerült.

–     Mit akarsz tőlem?

–     Te mit akarsz tőlem?

–     Én nem erőltettem, hogy idejöjjünk…

–     Kurvának néztél!

A polgármester  lélegzete  is  elakad,  ezt  annyira  méltatlan vádnak érzi, de nem emeli föl a hangját. Inkább érvel.

–     Így csak egy kurva beszél! – Elhallgat, választ vár, de nem kap. Rövid szünet után folytatja. – Nagyon jól tudod, hogy egy izgalmas, okos, merész gondolkodású diáklánynak nézlek!

–     Aki önzetlenül beleszeretett a polgármester úrba. Te nem szoktál tükörbe nézni?

–     De szoktam. És az ötvenhét évemhez képest még elég jókötésű pali vagyok, és ha arra hajtanék, még mindig meghódíthatnék fiatal asszonyokat. Sértegetsz? Erre talán mégsem adtam okot. (Szünet) Nem gondolod, hogy te tartozol egy vallomással?

–     Mi ez, rendőrség?

–     Hát magyarázattal.

–     Betemetett a hó: csapdába estem. De ez nem újság, gondolom. Csönd. Dr. Kiss Gábor nem szól, csak figyelmesen vár. A lány megvonja a vállát. Leül a fotelbe, most Gábor az, aki előtte áll.

–     Hát jó – sóhajt egyet Szandra, aztán beszélni kezd. Belefáradt a játékba. – Úgy gondoltuk a vőlegényemmel meg a sógorommal, hogy ágyba bújok veled, és mielőtt bármi megtörténhetne, ők beállítanak a videokamerával, és csinálnak egy kis dokumentumfilmet. És akkor választhatsz. Vagy nyilvánosságra kerül a kazetta, vagy kiutalsz az önkormányzat tulajdonában levő hat üres lakás közül egyet. Csak arra nem gondoltunk, hogy közben leesik a hó. A polgármester először szinte elismerően mosolyog, ám hirtelen egy irgalmatlan pofont próbál lekenni a lánynak, de a karja Szandra karjába ütközik, a lány fölugrik, de Kiss Gábor most büntetni akar, csakhogy nem bír Szandrához férni, a lány, mint két danos karatés, könnyedén, mosolyogva hárítja minden ütését. A férfi lihegve abbahagyja, de az arcán újra átfut az a különös, majdnem elismerő mosoly.

–     Mi vagy te, boszorkány…?!

–     Karatézok, polgármester úr, ha nem veszi rossz néven, mint a lánya. Sőt, én vagyok az edzője.

Szandra nem érez diadalt. Fáradtan a csípője mellé ejti a kezét. A férfi megérzi, hogy itt az alkalom, és muszáj fizetnie.

Irtózatos pofont ken le a lánynak. Szandra ezúttal nem védekezik, csak fásultan mosolyog. Kiss Gábor mérhetetlenül szégyelli magát, és a csalódástól is összeszorul  a  torka.  Hiszen  beleszeretett  ebbe  a  lányba. Fáradtan leül a kanapéra, arcát a kezébe temeti. Most jó lenne megsemmisülni. Jó lenne, ha megnyílna alatta a föld. A lány figyelmesen nézi. Aztán melléül a kanapéra, és halkan beszélni kezd.

–     Márkus Szandrának neveztek el, mert szent Márk napján találtak olyan három napos koromban a komlói városháza lépcsőjén, és a takarítónőnek, aki megtalált, az unokája történetesen Szandra volt. Tizennyolc éves koromban kidobtak az intézetből; nem tudtam, hogy kell egy kiló kenyeret venni, mi az a gumióvszer, és mi a különbség aközött, hogy az ember három pofontól fekszik le vagy három ezresért… és mivel nem akartam a gyerekemet egy lépcsőn hagyni, ahogy engem az anyám, kikapartattam magam, de nem tudtam, hogy a hajléktalan csajt vagy gerincre vágja a nőgyógyász, vagy büntetésből kevés fájdalomcsillapítót ad neki, hát ordítottam, mint akit nyúznak, a doktor úr meg azt mondta, most miért ordít aranyom, akkor nem ordított? Aztán megismertem Járai Johnnyt. Nem akart megdugni, olyan volt, mint a bátyám. És elvitt karate edzésre, mert egy nőnek meg kell védenie magát. Később együtt kezdtünk járni, és engem befogadtak a sógoromék, ott alhatok a konyhában egy kempingágyon. A fiúm a muterjával lakik egy egyszobás lyukban. A muter jött‑ment senkinek tart és utál.

A férfi nem mozdul, arca változatlanul a tenyerében.

–     Azt akarod, hogy megsajnáljalak? – kérdi, anélkül, hogy fölemelné a fejét. Szandra föláll.

–     Le akarok feküdni veled.

Gábor nem mozdul, mint aki nem is hallotta ezt a mondatot Szandra lassan vetkőzni kezd. Kibújik a pulóveréből, lehúzza  a  trikóját,  kikapcsolja  a  melltartóját.  Szelíden  megfogja Gábor kezét, magához húzza, és a tenyerét a mellére tapasztja. A férfi most fölnéz. Csodálkozás van a tekintetében; nem hiszi ezt az egészet.

–     Akkor te sajnáltál meg engem?

–     Megszerettelek.

Gábor elneveti magát. – Ez nem igaz. Nem, nem arra gondolok, hogy női praktika, arra sem, hogy hazudsz…csak… ez képtelenség.

–     Tudom, hogy harminc éve először csalnád meg a feleséged… de ha ez nem is igaz… először éltél volna vissza azzal, hogy polgármester vagy, és akkor rendelkezel ezzel a vadásztanyával, amikor  akarsz. Azt  akarom,  hogy tudd:  lehet téged  szeretni. Azzal együtt, hogy hiú is vagy… egy jókötésű ötvenhét éves pali… aki még mindig meg tudna hódtani fiatalasszonyokat…

–     Gúnyolódsz?! – csattan föl Gábor élesen.

Szandra halkan elneveti magát. – Te tényleg hiú vagy… Leül Gábor mellé, s míg a férfi tenyerét egyik kezével változatlanul a saját mellére szorítja, a másikkal átöleli.

–     Lehet téged szeretni… azért külön is, mert elhitted, hogy Isten egy tisztességben leélt élet után, egy perccel az öregség előtt megjutalmazott egy váratlan szerelemmel, és kiderült, hogy bedőltél egy ócska, számító kis kurvának.

–     Sose mondtam rád, hogy kurva…

–     Én mondtam… így jó?

–     Nem, mert hazugság. És utálom, ha szánalomból… ott még nem tartok…

–     Tudom, és erre hiú is vagy… Nem, Gábor, rájöttem, hogy nem vagy szarember, ugyanolyan nyuszi vagy, mint mi, te is farkasbőrbe akartál bújni, mint mi, neked sem sikerült, ahogy nekünk sem… ez nem a mi formánk. Akkor a férfi keze mégis megrebben a lány tenyere alatt, már nem passzív, már simogatja is Szandra mellét, és Szandra keze is becsúszik Gábor inge alá. – És ha még… egyszerűen tetszel is, és mindig is tetszettél?

–     És mit mondasz a vőlegényednek?

–     Az holnap lesz… vagy holnapután. Majd akkor kiderül.

Lenn a városban a Járai fiúk átugorják a Generátor Kft. kerítését, a kocsiszín lakatját egyszerűen leverik. Laci zsebében ott a slusszkulcsa annak a Ford teherautónak, amivel szállít. A gyárkerítés kulcsa meg benn van a garázsban. Travolta megy ki, halkan kitárja a teherautó‑kijárat mindkét szárnyát. Laci először hátramegy a garázs mélyébe, és kiveszi a szekrényéből zseblámpáját. Megkeresi a garázs hátfalán a nagy kapcsolótáblát, megkeresi az ipari kamera kapcsolóját, kikapcsolja. Valahol négy képernyő közül az, amelyiken eddig a külső teherautó kijárat látszott, elsötétül. Amilyen halkan csak lehet, a fiúk fölszerelik a kerekekre a hóláncokat.

–     Most told meg – súgja Laci –, és ha elkezd gurulni, ugorj be. A garázsajtótól már lejt. Motor nélkül kell kijutnunk innen. Laci beül a vezetőfülkébe, Travolta megpróbálja megtolni a teherautót, de az nem mozdul. – Nem megy… a rohadt életbe…

–     Jó, segítek. Ha gurul, mindketten futunk és beugrunk. Így is tesznek. Ahogy ketten nekifeszülnek, a kocsi lassan megindul. Amikor már úgy látszik, lendületbe jött, mindketten előreszaladnak, és beugranak a vezetőfülkébe. A kocsi hangtalanul átgurul az udvar lejtős részén a garázsajtótól a nyitott kapuig, ott kifordul, megy vagy tizenöt‑húsz métert, ameddig kitart a lendület. A hóláncok finoman csilingelnek.

–     Most miért álltál meg? – kérdezi Travolta.

–     Visszamész, behajtod a garázsajtót – mondja Laci –, a pántot és a levert lakatot is visszateszed. Megnézed az ablakon át az öreget, alszik‑e, aztán becsukod a kaput, be is zárod, a kulcsot meg hozd el. Másnak is van hozzá kulcsa. Travolta visszaóvakodik, behajtja a garázsajtót, ráakasztja a lakatot. Előreoson a portásfülkéig. Benéz. Látszik az üvegen át, hogy az öreg portás mélyen alszik, megy minden, mint a karikacsapás. Travolta visszamegy a kapuhoz, kisurran és a kaput becsukja, be is zárja, és a kulcsot zsebreteszi. Aztán beszáll a bátyja mellé a kocsiba.

–     Oké. Az öreg alszik, mint a tej.

Laci beindítja a motort. Az indítás olyat robban a néma éjszakai kisvárosban, akár a szövetséges csapatok iraki össztüze.

–     Az anyját! Még a halottak is fölébrednek…

–     Ne szarj be – nyugtatja Laci. –, nem olyan hangos ez… csak mi vagyunk idegesek. Elindulnak újra a hegy felé. Odafönn a félhomályból lassan bontakozik ki a kisebbik szoba, a vetett ágy, a két egymásba fonódott test. Gábor, az ötvenhét évével, félájultan öleli magához ezt a csodálatosan lágy és ruganyos leánytestet, ezt az asszonytestet, ezt az adakozó testet, ami szinte anyai gyöngédséggel simul köréje, ezt a hihetetlenül sima és forró bőrt, ezeket a fantasztikusan tenyérbe simuló, kemény bimbójú, fiatal melleket.

Már régen elfelejtette, hogy az asszonyi bőr ilyen bársonyos bír lenni (mikor még fiatal volt, észre sem vette), még sosem érzett, élete ötvenhét éve alatt nem érzett ilyen egekbe röpítő gyönyört, még sohasem hatolt ilyen forró, rugalmas, mámoros mélységbe, sosem szorították ilyen keményen gyöngéd combok, ezért az örvényért végtelen hálát érez Szandra iránt, akitől ajándékba kapta (hisz tudja ő, hogy ez adakozás, nem szerelem)... és Szandra is valami hihetetlen könnyebbséget érez, kinyílik akár a virág kelyhe, mert megszűnt valami rohadt szorítás, ami fél éve markolja már a torkát, gyomrát, a lelkét, hogy mocskos és álnok, hogy sunyi, hogy rohadt bűnre készül, amit el is fog követni, mert el kell követnie, mert ez a törvény, ezt kell tennie, ha nem akarja, hogy eltapossa a világ, ez az egyetlen működő értékrend, ha tetszik neki, ha nem; most megkönnyebbülve szárnyal valami tiszta örömtől, hogy nem kötelező elsüllyedni a mocsokban, hogy az ember jó is lehet, hogy adhat, mint egy asszony, egy anya, és ez a gondolat őt is elringatja lágyan, mint a saját vére csöndesülő lüktetése… hisz milyen egyszerű… és nem kötelező aljas fenevaddá lenni, ez is győzelem, az én győzelmem… jó adni… ha rá van szorulva, talán meg is érdemli… nem is szerelemmel, de szeretettel… de jó így, de jó…

Gábor egész lényét elönti a hála, a tenyere csupa simogatás, a szája csupa becézgető érintés.

–     Kicsi madaram, kicsi védett madárkám, kis sárgarigóm, Te, Isten ajándéka, meg sem érdemeltelek a halál előtt… és  aztán  a  kimerült  álom,  a  kölcsönös  megkönnyebbülés

kábulata… Kinn a ház körül már hajnalodik. Mély csönd ül a tájon. Csönd és béke.

A havazás elállt, az idő kitisztult, a lég opálosan szürke így napkelte előtt, csak a keleti peremén változik enyhén rózsaszínűre az égbolt. A vadászház a nagy hólepte tisztás közepén behavazva, akár a mesében, csak a tetején púposodó hó alól alig kilátszó, és a fölhajtóra állított Opel Mégane jelzi, hogy ez a mai valóság. Motorzúgás hallatszik a völgyből, ugyanarról, amerről az Opel is följött ide, erre a szép havas platóra. Lassan‑lassan  egy  négytonnás  Ford  teherautó  imbolygó vezetőfülkéje látszik közeledni a völgyből a behavazott úton. A hótól kissé tompa motorzúgás, és a teherautó karosszéria csörömpölő hangja lassan fölerősödik, és betölti a teret.

A fiúk fölértek végre a teherautóval. A ház sötét. A Ford megáll a behavazott Renault mellett. Teljes a csönd. A hó szűz, érintetlen. Sehol egy lábnyom.

–     Törjük be! – mondja az ajtó előtt Travolta.

Laci a józanabb. Megfogja a kilincset, az ajtó simán nyílik, nincs bezárva. Hátranéz az öccsére egy olyan NA, ÖCSIKE, LÁTOD? pillantással. Beóvakodnak. Bent teljes a sötét. Laci fölkattintja a zseblám‑

pát: gyanakodva néznek körül az idegen világban. Nagyszoba. A bőrgarnitúra, a kanapé. Üres. A hi‑fi torony bekapcsolva, a hangfalak halkan búgnak, de a CD lejátszóban nincs lemez. Hálószoba,  itt  az  ágy…!  benne  a  polgármester  alszik.  Egyedül. Travolta az arcába világít.

–     Ébresztő!

A polgármester fölriad, némi fantáziával rájön, kik állhatnak az ágya körül.

–     Hol van Szandra?

Kiss Gábor fölméri, hogy miután ez a fiú az ingerültebb, az izgatottabb, s a másik meg sem szólalt, valószínű, hogy ez a Johnny, a Travolta, és a másik lesz a sógor. Magában hálát ad az istennek, hogy Szandra talán előbb ébredt a zajra, és elosont mellőle.

–     Szandra? Hát ott… a másik szobában, a kanapén.

–     Hát ott nincs – közli Laci –. Onnan jövünk.

–     Nem tudom… – mondja Gábor – ott alszik. Ott kell lennie. Travolta kimegy, megnézi a kanapét és visszajön. Fenyegetően.

–     A kanapé üres. Ott nem aludt senki. Hol az ágynemű?

–     Ott kell lennie. – Gábor igyekszik megőrizni a nyugalmát. Tudja, hogy most már nem zsarolásról, nem lakásról van szó; a földühödött szerető féltékenységből a bátyja segítségével akár meg is ölheti. – Mondtam neki, hogy ott az ágynemű az ágyneműtartóban, alatta, csak ki kell húzni. Aztán becsuktuk az ajtót. Travolta megint visszamegy, kihúzza a kanapé alját, az ágyneműtartóban csakugyan ott az ágynemű. Érintetlenül.

Dr. Kiss Gábor álmosan és egykedvűen ül az ágy szélén. Ásít.  Ösztönösen  is  jól  játssza  a  szerepét,  ő  nem  akarja Szandra helyett elmondani… Szandra tudja majd, mit mondjon, és hogy mondja, ő a maga részéről majd vállalja a következményeket.

Persze a fiúk sem tudják, mi történt éjjel. Keresik a lányt, először kint.

–     Egyetlen lábnyom sincs a hóban – állapítja meg Travolta.

–     Azok ott a mieink… – mutatja saját lábnyomaikat Laci.

–     Ja. Bent kell lennie.

Keresik a házban, mindent föltúrnak, Kiss Gábor is fölpattan, és  hirtelen  teljesen  fölébred.  Mert  ő  sem  tudja,  hol  lehet Szandra. Mit csinálhatott…?

A polgármester magára rángatja a ruháit. Közös a rémület és az egyetértés, hiszen Travoltáék nem tudják, hogy ezek itt együtt aludtak. Először Szandra ruháit keresik, de csak a télikabátját találják meg.

–     Te, itt van a kabátja.

–     Ez a nagykabátja… – mondja Travolta – De a ruhái…?

Ebben a pillanatban Kiss Gábor zsebében megszólal a mobilja. Gábor villámgyorsan kikapcsolja. Vagy Ila hívja, vagy Salamon, vagy a titkárnője, Mari. Akárki is az – Isten őrizz!

Az idősebb Gombrovics testvér, Mihály, kövér és kedélyes, igazi szerb, bőre sötét, fekete haja alig őszül, pizsamában ül az ágya szélén a kezében a mobiljával. Felesége mellette könyököl az ágyban. Előttük éjjeli lámpa világít.

–     Egyet kicsöngött, azonnal fölvette, de megszakadt. Vagy kikapcsolta. – Az igazgató újra hívja a számot és újra a feleségére néz.

–     „A hívott szám nem kapcsolható, próbálja meg később”…

–     Na, mit mondtam? – haragszik az asszony. – Kellemetlen neki.

–     Ne hívjam Ilát? – Gombrovics nem akarja föladni. – Lehet, hogy már otthon is van. Enikőt elfogja az ingerültég, föl is ugrik, ki akarja tépni az ura kezéből a telefont.

–     Viszket a farkad, te perverz disznó! Irigyled?! Muszáj mindenáron szart keverni? Hagyjad békén, majd ha kell neki valami, fölhív!

A vadászházban Laci fölfigyel a mobil hangjára; megmerevedik, Kissre bámul, de a mobil valami dallamos zenei jelre van beállítva, és ez az egy rövid futam vagy akkord, úgy enyészik el a csöndben, mintha meg sem szólalt volna. Laci is zavarba jön, már nem tudja biztosan, honnan jöhetett a hang.

Átkutatják a házat. Benéznek minden mellékhelyiségbe. Minden szekrénybe és minden ágy alá, sőt minden ágyneműtartóba, mert vannak olyan nagy rekamiék is. Lemennek a pincébe. Mindenfelé Szandra nevét kiáltozzák. Semmi.

–     A pincében sincs… Ez őrület!

Travolta kinyitja az előszobában a nagy hűtőszekrényt.

–     A hűtőszekrényben sincs.

–     Meghibbant? – néz rá Gábor. – Mit keresne Szandra a hűtőszekrényben.

–     És ha maga megölte és földarabolta? És benyomkodta a hűtőszekrénybe?

–     Ez egy rossz krimi, édes fiam…

–     Nem vagyok az édes fia. És az nem rossz krimi, hogy egyszerűen nincs itt, amikor itt kellene lennie?! Vegye tudomásul, hogy itt maga az első számú gyanúsított. Fölhoz ide egy lányt nyilván meg akarja kefélni, a lány nem enged, maga dühében megöli és eltünteti…

–     Úgy bizony, polgármester úr – kontrázik Laci is. – Ez nem is olyan bonyolult…

–     Legyen eszetek… inkább keressük együtt…

–     Mióta tegeződünk? – támad Travolta. De Gábor már nem ijed meg. Túl van rajta.

–     Ugyan már, a fiam lehetnél. És egy cipőben járunk, ugyanaz a bajunk. Keressük Szandrát, és kétségbe vagyunk esve.

–     Igen, mi – mondja Travolta. – De maga is? Erre mi a bizonyíték? Gábor legyint, erre a hülyeségre nem felel, inkább arra figyel, mit mond a sógor, mert arra ő is kíváncsi.

–     Bent kell, hogy legyen. Kint csak a mi lábnyomainkat láttuk… Nincs itt másik kijárat?

–     De van. Hátul.

Hátramennek, ott valóban van egy kis ajtó, kinyitják, de az abszurditás folytatódik. Hátul sem látszik a szűz hóban egyetlen lábnyom sem.

–     Semmi… – mondja a polgármester. – Csak az érintetlen hó.

–     Ezek szerint repült – mondja Laci lakonikusan.

–     Igen, elrepült – hagyja rá Gábor. – Sárgarigó…

Travolta fölhorkan. – Mit beszél?! Sárgarigó?!

Gábor tiszta tekintettel néz a fiú szemébe, és alig érezhetően mosolyog.

Travolta agyán hirtelen végigfut egy gondolat: lehet, hogy a polgármester bedilizett. Igaz, nem valószínű, de történhetett valami, amiről ő nem tud. Rosszak az előérzetei…

Gábor pedig csöndes elégtétellel állapítja meg, hogy a sárgarigó kettőjük titka: Szandráé és az övé…

Gölley családja kész idill, politikai tévéreklám. Ő maga is magas, jóképű, negyvenes éveiben járó, vidám macsó. Alig hervadó felesége már reggel is kikészítve: belevaló, mutatós asszony; tíz éves fiacskája ugyan kissé bambára sikeredett, de a tizenöt éves kamasz lánya annál életrevalóbb: látszik, hogy öntelt, erőszakos és falánk szuka lesz. Ja, amúgy csinos is, az apja lánya.

A reggeliző asztal megrakva mindennel, mi szem‑száj ingere.

–     Kösz, Endre. – Kikapcsolja a mobilt, mást hív.

–     Miska? Itt Géza Hát mit szólsz? Naná, hogy fölmegyünk!

Gölley röhög, közben a lánya határozottan kijelenti.

–     Én is megyek!

–     Mész a… majd megmondom hova…! (a mobilba) Gábor a vadásztanyán egy nővel! Ez nem igaz! Ez a sors keze! Hidd el, ebben a szituációban alá fogja írni. Most a jóindulatunkat meg kell hogy vegye! Anita beavatottan heherészik, az asszony pikírt, a gyerek nem nagyon fogja föl, miről van szó.

Gombrovics, akivel a képviselő beszél, helyesel. – A városházán találkozunk. Sörös visz az önkormányzat terepjáró kisbuszával…abban elfér… Gombrovicsné, mint a fúria, átnyúl az asztalon, és kikapja férje kezéből a telefont.

–     Az istenit a beteg, romlott agyatoknak… nem mentek sehova!

–     Mit képzelsz, ki vagy te? Nekem se parancsolhatsz, nemhogy a többieknek!

Vissza akarja szerezni a telefont, de az asszony nem adja.

–     Szarkeverők! Ilát is ki akarjátok készíteni, meg Gábort is?

–     Alá akarjuk íratni a képviselőtestület határozatát.

–     Ez zsarolás!

–     Ezt sem érted, úgy hogy fogd be! Ez egy többségi határozat.

Még mennek a hajnali órákban erre és arra a telefonok. Értesíteni kell Szatmáry Dorottyát és Schumachernét is, mint közvetlenül érdekelteket. Dr. Schureket, a másik alpolgármestert is hívni kell, benne van ő is. Tettenérés, állapítják meg közösen. Akkor tuti, hogy aláírja a szennyvíztisztítót.

A vadászházat körülvevő hómezőben, a majdnem térdig érő hóban bukdácsol föl‑le a három férfi, Szandra nevét kiáltozva.

Egyikük sincs erre a téli alpinizmusra öltözve, szimpla vászonfarmer, edzőcipő, városi félcipő, pantalló… szinte szánalmasak. Az erdő szélénél megtorpannak.

Nyom erre sincs. De hogyan is juthatott volna el bárki a háztól az erdő széléig a reggeli szűzhóban, ha nem hagyott hátra lábnyomot.

Az egész félelmes és riasztó. Akár egy rossz thriller. Az urak, a polgármester „barátai” a Városháza épülete előtt gyülekeznek. Itt lenn a völgyben szikrázva süt a reggeli nap. A levegő kristályosan tiszta. Sörös Endre előállt már az önkormányzat nagy Landrover furgonjával, ami kilencszemélyes kisbusszá van átalakítva. A kerekeken hóláncok: Sörös úr készült. A Generátor Kft. igazgatóján, Gombrovics Mihályon kívül ott van már az öccse, Lajos, a halbiológus, az Állami Halgazdaság igazgatója, aki soványabb és fiatalabb kiadásban ugyanolyan sűrű,  délszláv  típus,  mint  a  bátyja,  Szatmáry  Dorottya  és Schumacherné, a jegyző, akár ha Dorottya gardedámja lenne, Garaba a ”sintér”, Puchmann Béla, a főállatorvos, továbbá a másik alpolgármester, dr. Schurek Antal, ügyvéd és a Pénzügyi és Költségvetési Bizottság elnöke, Gölley Géza, építési vállalkozó, alpolgármester és a választókerület parlamenti képviselője, a kormányzó párt színeiben.

Visszafelé csak egy hely van, a polgármester számára. Az éjjel még mindenki tudott Szandráról. Érdekes, most már nem esik szó róla. Salamon doktorról, Schilli doktorról és Tóth József úrról sem.

Mari is ott áll sápadtan, ő, látszik, nem készül velük menni. Már bánja, hogy elindította ezt a lavinát.

–     Doktor úr, muszáj ezt? – próbálja Schurek Antalt megállítani. – A polgármester urat igen kellemetlenül érintené…

–     Drága Marikám – dobja be magát Gölley –, ne féltse már úgy a főnökét, ez egy kedves hecc, egy kis buli…

–     Félek, hogy a Főnök nem így fogná föl…

Schurek doktor, a jogász és békebíró, a konszenzusok embere nyugtatgatja az aggódó titkárnőt.

–     Marika, alapvetően le kell hoznunk. Keményen fagy, és az időjárásjelentés szerint egész nap nem is enyhül. Személy‑autóval nem lehet fagyos úton lejönni a hegyről, föl sincs készülve. Téli gumija sincs, nemhogy hólánca! Nem akar mégis velünk jönni? Nem ártana a csapatban még egy hölgy…

–     Vannak itt hölgyek… – mondja pikírten Mari.

Ne féljen, Marikám – bolondozik Gölley –, megvédem én magát, még stukker is van nálam,!

Előveszi és megmutatja a pisztolyát, de erre még Dr. Schurek is elhúzza a száját, ez itt most stílustalan. Hülye vicc… Gábor és a két Járai fiú abbahagyták Szandra reménytelen keresését odakinn. Kiss Gábor begyújt a kandallóba. Ropog a tűz..

–     Marha elegáns dolog ez a kandalló – jegyzi meg Laci –, de igazából nem fűt…

–     Nem is arra való. Arra, hogy az urak körülüljék, és bámulják a tüzet. Szobába zárt tábortűz. De ruhaszárításra kiváló.

–     Nagy marhaságot csináltunk… – morfondírozik Laci.

• Tudtuk, hogy nem lehet ott.

–     Honnan tudtuk? – kekeckedik Travolta.

–     Nem volt lábnyom.

–     Az ember nem csak ésszerű dolgokat csinál –mondja Gábor–, időnként marhaságot is.

Némán szárítkoznak. Léptek koppannak a csöndben. Valaki mintha lassan lépkedne le a falépcsőn. A bolthajlásban Szandra jelenik meg.

Egy darabig nem jön ki hang a torkukon. Zavart öröm, csodálkozás. Travolta sem szól, valamit nem ért, de rosszat sejt.

–     Hát te az égből jössz?  – töri meg a döbbent csöndet Laci.

–     A padláson voltam…

–     Hiszen ott is kerestünk!

–     Ügyetlenül…

–     De miért?  – faggatja Gábor is. – Miért bújtál el? Nem hallottad, hogy hívunk, kiáltozunk?

Szandra nem felel. Meg kellett emésztenie magában ezt a zavaros helyzetet, hogy most Travolta és Gábor közé került.

–     De ki elől bujkáltál?

–     Magam elől. Ez eszedbe sem jutott?

–     Milyen hülyeség ez?!

–     Gondolkozni akartam.

–     Mi a francról?

Travolta hangja durva és ingerült, ez Szandrának is szokatlan; nem így ismerte. Lassan feléje fordul.

–     Hát talán… nem úgy történt minden, ahogy terveztük.

–     Én tehetek róla?! Bebaszott ez a rohadt havazás!

–     És én egy teljes éjszakát töltöttem itt Gáborral – folytatja Szandra csöndesen. Gáborral…?! – hördül föl Travolta. – Ki az a Gábor?

–     Ő – mutat rá Szandra. – Kiss Gábor. A polgármester.

Travolta már majdnem ordít. – Neked ez a korrupt strici „Gábor”?! Ennyire összehaverkodtál vele?!

–     Ebben tévedsz: ő nem gengszter – tartja meg a lány változatlanul a szelíd, magyarázó hangot. – És nekem elegem van.

Én kiszállok ebből a játszmából. Nem csinálom tovább. Travolta  cirkuszol.  A  fejéhez  kap,  megpördül  a  tengelye körül, kínjában fölröhög.

–     Micsoda?! Téged egy éjszakára nem lehet egyedül hagyni egy idegen krapekkal? Lefeküdtél vele…?

Az önkormányzat Landroverjében az urak vidáman vannak. A polgármester úr személyi sofőrje, Sörös Endre vezet. Bőségesen föltankoltak alkohollal, isznak is! Finoman duruzsol a nagy Landrover terepjáró. Gombrovics Miska mobilja megcsörren, gyorsan a füléhez kapja.

–     Gábor?  – érdeklődik mohón Garaba.

Gombrovics a fejét rázza, most nem. De az öccsét is érdekelné. – Mi van?

–     És én most mit csináljak?… – mondja Gombrovics a telefonba. – Hívjátok ki a rendőrségi nyombiztosítókat, hátha kiderül valami. Ja, és tegyetek följelentést. Nem. Nem én, nem mi… Ez szabályos lopás.

–     Mi? Micsoda?! Mondd már! – nyaggatja folyamatosan az öccse.

–     Az éjjel elkötöttek egy teherautót a garázsból… – mondja végre az igazgató.

–     Azt?– kotnyeleskedik azonnal Garaba, aztán elvörösödik, mert tudja, hogy elszólta magát.

–     Azt? Melyiket? – kérdez vissza ingerülten Gombrovics Mihály.

Garaba hadar, mert tudja, hogy minél nagyobb a zavar, annál könnyebb kimagyarázkodni.

–     Emberek, itt szomjan fogunk halni! Sör, finn vodka, Unikum?

–     Kezdjük a sörrel – javasolja dr. Schurek

De Gölley máshogy képzeli. – Frászt! Unikummal! Hozzá kísérőnek sört!

Nótázzunk! – kurjant az állatorvos.

–     Annyit nem ittunk még… – hűti le az idősebb Gombrovics.

De Gölley úgy érzi, ő már nótára kész, és rá is zendít.

Felmászott a – nyúl a fára – jaj de szépen – kukorékol piros csizma – van a lábán – nem süt a nap – a szemébe

–     Itt járt előttünk egy kocsi – fürkészi az utat Endre. – Szerintem egy teherautó. Legalább négy tonnás. Igazgató úr, az a Ford, amit maguknál meglovasítottak az éjjel, nem négy tonnás volt? Dupla hátsó kerékkel.

–     Mit tudom én – húzza föl a vállát Gombrovics –, nem tartok számon minden teherautót. Az már a rendőrség dolga.

Fönn a házban vágni lehet a csöndet. Szandra nem válaszol. Travolta ordít – Kérdeztem valamit!!!

–     Szeretlek – jön meg Szandra hangja. – Érted, téged szeretlek, Travolta, és senki mással nem akarok élni, csak veled! De nem vagyok hajlandó zsarolni senkit… és Gábort mindannyian félreismertük, nem olyan pasas. Ugyanolyan balfácán, mint mi… és nem bántam meg, ami történt, és az egyetlen tanulság, nekem is, neked is, mindannyiunknak, hogy ne akarjon fenevadat játszani, aki nem annak született.

Kiss Gábor sápadtan hallgat. Tudja, hogy amíg Travolta féltékenységében rá nem ront, addig neki itt nem osztottak lapot.

Travolta rekedten, halkan kérdezi:

–     És ha én ezt egyszerűen nem vagyok képes fölfogni? Ha most ezért simán kirúglak? Vagy, ha úgy jobban tetszik, lelépek?!

–     Akkor lelépsz. Csak magadat minősíted. Te hajszoltál bele. Ezt az egész őrületet, hogy tanuljunk tőlük, csináljuk mi is úgy, ahogy ők, csak az ő törvényük működik, csak így vihetjük ötről a hatra, ti találtátok ki, nem én. Vera sem hitte, hogy működni fog! Te hajszoltál bele, Travolta! Attól én nem változtam meg, hogy lefeküdtem Gáborral. Ettől maradtam az, aki voltam… Travoltánál most elszakad a cérna. Agyát elborítja a köd, nem érez mást, csak azt, hogy őt, aki pedig szuper rendes volt ehhez az ágrólszakadthoz, őt, Járai Johnnyt meg lehetett csalni. Hogy egy vacak szuka köpött a farkára… Ordít.

–     Mi?! Hogy nem változtál meg?! Egy rohadt ringyó lettél! Én húztalak ki a pöcegödörből…!

Az idősebb Járai testvér őrzi meg a józan eszét. Ő tudja, hogy bármennyit segítettek ők, Szandra önmagában is valaki!

–     Nana! Azért Szandrát nem kellett pöcegödörből kihúzni… Ő addig is volt valaki, mielőtt te megismerted.

Kintről hangok hallatszanak. Szandra hallja meg először a motorzúgást. Hátranéz, ki a szabadba.

A nagy üvegablakon át föltűnik a Landrover. A polgármester tudja, hogy hülyeséget mond, hogy ez most lehetetlen, mégis… nem fél, ezeket a gyerekeket félti, Szandrát félti…

–     Ne! Ezt most ne… ezek most nem kellenek ide… valamit csináljunk… tűnjünk el!

De félreértik. A fiúk megvető, lekezelő mosollyal néznek az idősebb férfira. Még Szandra is csodálkozik.

–     Én?! Ezek elől?! Soha!

Gábor reméli, hogy talán Szandra… de a lány is bezárult. És a csöndet idebent nem töri meg senki, miközben látszik, hogy a Landroverből sorra kiugrálnak a városi notabilitások. Gábor még egyszer, utoljára, kétségbeesetten próbálkozik.

–     Akkor röpüljünk el! Mint a sárgarigók.

Szandra fekete szeme a polgármesterre villan. Ő már érti, de kevés.

–     Ezek a barmok most mindent elrontanak!

És kivágódik az ajtó, és beözönlenek, és nem lehet folytatni, és többé nem lehet tisztázni semmit, mert megérkeztek a kívül állók, az idegenek, a városi urak, és Travolta belekövül a sértett hiúságába, hogy őt, első Travoltát megcsalhatta az a csaj, akinek segített talpra állni, és egy frászt hiszi el, hogy a polgármester valóban más, mint ezek, hogy nem korrupt strici, és Szandra igazán csak így maradhatott meg annak, aki mindig is volt.

A kisvárosi előkelőségek közül némelyik már rendesen be van szíva. A két asszony, Schumacherné és Szatmáry Dorottya nem állnak be a kórusba, ők szorongva várják, mikor kerülhet sor a határozat aláírására; a zaftos „férfibulira” ők nem vevők.

Csak azért élvezik a helyzetet, mert remélik, hogy Kiss Gábor most tettenérve, megalázva, megszégyenítve mindent aláír, amit csak eléje tesznek.

–     Nemcsak  a  menyasszony,  de  a  vőlegény  is!  –  röhög Puchmann, Schurek alpolgármester úr meg is tódítja:

–     Meg a bátyja is!

Boldogan lapogatják és veregetik hátba a polgármestert.

–     Ez végre igazi, zaftos, férfias buli, ki se néztem volna belőled, Gáborkám! – kurjant diadallal Gölley.

–     Most már igazán közénk tartozol pajtás! – Gombrovics igazgató úr hájai rengenek a röhögéstől.

–     A mi kutyánk kölyke vagy te is…! – fogalmaz sintérstílusban Garaba. Gábor köpni‑nyelni nem tud… Hogy ennek a szadista sintérnek a szájából hallja a „mi kutyánk kölykét”, attól meg majdnem elhányja magát. Ösztönösen, már a neveltetése okán is az etikettel, egy európaibb modorral védekezik, bármennyire is groteszk ebben a pillanatban.

–     Elnézést… Márkus Szandra… Bocsássatok meg, bemutatom Márkus Szandrát, és a Járai testvéreket… Mintha a levegőbe beszélne, mintha Márkus Szandra és a Járai fiúk levegővé lettek volna, a díszes társaság nem vesz róluk tudomást. Egyszerűen nem jut el a tudatukig, hogy azok is emberek. Dr. Schurek Antal alpolgármester, mintha a városháza gyűléstermében emelkedne szólásra.

–     Hölgyeim és uraim! Végtelenül örülünk, hogy szeretett polgármesterünket a zord időjárás ellenére jó egészségben és ilyen kellemes helyzetben találtuk, de most térjünk rá jövetelünk céljára. Minthogy jövőnk a havazás miatt bizonytalan, és az idő sürget, úgy gondoltuk, magunkkal hozzuk a képviselőtestület többségi határozatát a szennyvíztisztító telepítésének beindításáról, amit polgármester urunk eleddig elfelejtett aláírni.

Kiss Gábor most hűl el igazán.

–     Nem vagytok eszeteken. Zsarolni próbáltok?

–     Jaj, de csúnya szavak! – Garaba álszentül forgatja a szemét..

–     Gáborkám – méltatlankodik Gölley –, hogy tételezhetsz föl ilyet a legigazabb híveidről. Csak ki akarjuk használni azt a soha vissza nem térő alkalmat, hogy ilyen szépen összejöttünk.

–     Mielőtt rátérnénk a közügyekre, hadd mutassam be nektek barátaimat: a hölgy Márkus Szandra informatikus, főiskolai hallgató, az úr Járai László, a testvére. Járai János …

–     Azt ne feledje, polgármester úr – mondja a jegyző asszony –, hogy ez egy abszolút többségi határozat, és már eddig is szabálytalan volt, hogy megtagadta az aláírását…

Szatmáry Dorottya azonnal támogatja Schumachernét. Bár egyikük sem ivott, mindketten szinte megrészegültek a gyalázat mámorától.

–     És a városgazdálkodást súlyos vesztségek érik, amiért a telepítési munkálatok még mindig nem kezdődtek el…

A két Járai testvért és Márkus Szandrát változatlanul levegőnek nézik, noha Gábor újra megpróbálja rájuk terelni a figyelmet, de a jövevények egyszerűen keresztülnéznek rajtuk. Még Szandrán is. Még arra a megjegyzésre se méltatják, hogy csinos kis csaj, jó hús, jó pipi…

Laci Verára gondol, Vera megmondta… Ők csaknem fél éve tervezik és szervezik, hogy Szandrával zsarolhassák a polgármestert, ezek a mocskok meg egy szempillantás alatt beülnek a készbe, és már ők zsarolják Kiss Gábort Szandrával, akit a Járai testvérek kínáltak föl nekik, szinte tálcán.

Travolta agyát elborítja a vér; ha valami megalázó, hát ez az! Szandrának ugyan nem újság, hogy a „gyüttment” intézeti gyereket, a föltehetően romát (aki amúgy tízszer jobb nő, mint amilyent ezek valaha is öleltek az életükben…) semmibe veszik, mégis megalázó; nem így képzelte a mai éjszaka után az elkerülhetetlen találkozást a polgármester világával; igaz, Gábor sem… Travolta már Szandra keresése közben megfigyelte a nyitott fegyverszekrényt, melyben a polgármester az este benne hagyta a kulcsot is. Int Lacinak, átmennek a másik szobába.

–     Ezek minket levegőnek néznek…

–     Mit vártál tőlük?

–     Tudod, bazdmeg, köpjenek szemközt. Vágjanak pofán! Na, majd én megtanítom őket… – áll meg Travolta a fegyverek előtt. Laci jobban ért a hozzájuk, mint az öccse, ő magyarázza el, melyik mire szolgál.

–     Ezt vedd, az egycsövűt; a kétcsövű sörétes.

–     Ebben a dobozban mi van? Két revolver, óriási!

–     Harmincnyolcas forgópisztolyok.  Ezek  párbajpisztolyok, hat‑hat golyóval.

Ezeket is az övükbe dugják, a szekrényt lezárják, a kulcsot elteszik. A városi előkelőségek változatlanul Kiss Gábort próbálják rákényszeríteni, hogy aláírjon valamit, amit nem akar, amikor Travolta és Járai Laci fegyverrel a kézben visszajönnek és megállnak a háttérben. Nem veszik őket észre.

–     Kedves barátaim, semmi okom nincs rá, hogy ezen a szép verőfényes  reggelen,  itt  a  vadásztanyán  aláírjak  bármilyen hivatalos dokumentumot. Az ilyesminek a helye a városháza, nem a vadásztanya…

–     Főnök, fél méteres a hó. És nem olvad! Csak mi vihetjük le innen! – Sörös annyira biztos a dolgában, hogy ő is beszáll a kórusba.

–     Endre, maga identitászavarban van. Maga sofőr és besúgó. Nem a képviselő urak szószólója!

Miután így is levegőnek nézik őket, Travolta érces hangon átkiabálja a ricsajt.

–     Uraim! Uraim, ha képesek abbahagyni a piálást és az alkudozást, mondanék valamit! Kezeket tarkóra! Gyerünk, mozgás! Maga is! Maga sem kivétel! Süket, vagy nem ért magyarul?! Kezeket tarkóra! Úgy, hátra arc! Forduljanak a fal felé! Ha még éles eszükkel nem jöttek volna rá, ezennel túszul ejtettük Önöket.

Szandra nem hisz a szemének: Itt percről percre fokozódik a téboly. – Megőrültetek? Mit csináltok?!

A fiúk rá is fegyvert fognak.

–     Ezekkel vagy, ezekkel a mocskos maffiózókkal?

–     Nem. De nem tetszik a módszered. Nem hiszek benne. És hagyjál ki engem meg Gábort. Mi nem ebbe a bandába tartozunk.

–     Te nem vagy normális, bogaram…! Azt hiszed, ezek a szemetek nem fognak megfizetni?! Meg fognak fizetni, garantálom! És te is meg fogsz fizetni, rohadt ringyó, mert cserben hagytál,  és  a  polgármester  úr  is,  majd  megtanulja,  hogy  a Travolta nőjét nem lehet csak úgy gerincre vágni!

–     Nem vágott gerincre.

–     Kuss!

Laci lép közbe. – Gyerekek, ne ezek előtt! Ezeknek mi közük hozzá?! Szandra, te meg ne cukkold, csak annál rosszabb… Szandra hirtelen vált. Rájön, hogy Travolta be van pörögve, most nem ért az emberi szóból, taktikát kell változtatni.

–     Jó, de mit akarsz?

Travolta nem érti – Hogy‑hogy?

–     Mi a követelésed?

Travolta kicsit megzavarodik. Jani is. Nem értik a dolgot, és bizonytalanság fogja el őket, pedig tudják jól, hogy a bizonytalanság ilyenkor életveszélyes. Ettől szoronganak is.

–     A követelésem…?

Szandra magyaráz, akár egy türelmes tanító néni. – Aki túszokat ejt, annak követelései vannak. A túszokért cserébe…

–     Ja? Majd időben megtudjátok…! – Travolta még játssza a fölényest és a pökhendit, de már nem az. Már érzi, hogy az indulatai olyan akcióba sodortál, ahol nem ismeri ki magát, ahol már Szandra van fölényben. Hiszen ő súg neki, és a „túszai” kiröhögik, ahelyett, hogy félnének tőle. Közben dr. Schurek, a polgármester‑helyettes, a mobilján halkan telefonál a rendőrségre. Travolta észreveszi.

A puskatussal kiveri a kezéből a telefont, és ezzel a mozdulattal véletlenül belever az arcába is.

–     Te geci, te telefonálsz?!

–     Ne puskatussal… – kiált rá Gábor.

–     Mi van, polgármester úr? Sérti az ízlését?

–     Sérti. Ezek náci módszerek. Meg bolsevista módszerek.

–     El van maradva uram. Ezek terrorista módszerek. Öcsi, kapd föl már a telefont!

–     De hiszen vérzik! – kiált föl Puchmann.

Az ügyvéd úr csakugyan vérzik, Puchmann és Gábor is segíteni akarnak, de Travolta rájuk ordít.

–     Megállj, nem mozdulsz! Szétlövöm a tökeit annak, aki megmozdul. Kezeket tarkóra. Fal felé!

–     Ez az ember megsebesült – mondja nyugodtan Szandra.

–     Nem fog belehalni.

–     Megnézem a sebét.

–     Ott maradsz, ahol vagy! Megvan rá minden okom, hogy kicsináljalak; azt hiszed, téged nem merlek lelőni?!

–     Nem hiszem, tudom. És én vagyok itt az egyetlen nő, nekem kell megnéznem a sebét. Kinek van papír zsebkendője?

–     Nem te vagy. Ott a két nagysága!

Szandrának csak egy szemvillanása jelzi, hogy se Dorottya se Schumacherné nem nő. Egyébként olyan fesztelenül mozog, mintha  nem  is  meredne  rá  puskacső.  Megteheti,  jól  tudja:

Travolta tényleg nem bírná lelőni. – Kit hívott? – kérdezi az ügyvédtől, miközben fölitatja az arcáról a vért.

–     A főkapitányt, természetesen – sziszegi Schurek félszájjal; az ütéstől alighanem kiugrott az állkapcsa.

–     Ránk szabadítottad a zsarukat?! – ordít Travolta – Halott vagy. Most lelőlek, te gazember!

–     Nem azt akartad, főtúszejtő, hogy idejöjjenek? Legalább lesz kivel tárgyalni…

A behavazott szerpentinen három terepjáróval, és minden eshetőségre fölkészülve, egy mentőautóval jön lassan fölfelé a rendőrség csapata, magának Polgár Sándor városi főkapitánynak a vezetésével.

Hat állig fölfegyverzett kommandós is van köztük.

–     Azért nem hiszem, hogy ezekhez a Járai gyerekekhez ekkora fölhajtás kéne…  – jegyzi meg Soós őrmester.

–     Jobb fölkészülni   – mondja Polgár. – Nem akarok föntről erősítés kérni, és órákat várni, amíg megérkeznek… Mikor a motorok zaja fölhangzik, és a rendőrök körülveszik a házat, Travolta a tenyerét nyújtja Gábor felé.

–     Mobilt – mondja röviden, hiszen Schurek doktorét összetörte, a magáét meg az éjszaka őrületében a Ladában hagyta..

Gábor olyan magától értetődően adja oda neki a mobilját, mintha egy csapatban harcoló katonák volnánk. – Mondja a főkapitány számát! – szól Travolta Schurekre, aki a dagadt állkapcsával fájdalmasan sziszegi a számsort.

Travolta telefonbeszélgetésbe kezd a főkapitánnyal.

–     A túszok életéért cserébe százmillió forintot kérünk, az egyik terepjárót és szabad elvonulást.

–     Tíz méteren belül elkapnak… – súgja Gábor.

Laci is megerősíti. – Azám.

–     Most akkor mi legyen?

–     Túszként magunkkal visszük a polgármestert. Ez tetszik Travoltának: – Magát, igen, magát! Vén kecse, fiatal csaj kellett?! Mi csak lakást akartunk, jogunk volt hozzá! Sohasem tudnánk egy lakásra valót összespórolni. Ez az egész mocsok perverz rablóbanda most megkapja a magáét, megérdemlik. A százmillió a minimum…

–     Mi az a százmillió – kontrázik Laci. – Egy elegáns villa ára a Harangláb‑hegyen!

–     Jaj, fiam, mi közük  ezeknek a mi  dolgunkhoz! – súgja Travoltának Gábor dühösen.

Ezzel Laci is teljesen egyetért, hirtelen vált. – Hülye vagy?! Fogd be a szád! De már késő. Ez nagyobb derültséget vált ki, mint amire számítanak, a túszok dőlnek a röhögéstől. Még a dagadt képű Schurek is. Hogy lakásért akarták megzsarolni a polgármestert?!

–     Hát ez óriási! – röhög Gölley. – Amerikai akciófilm hősök! Travolta a polgármester veséjébe nyomja a puskát – Gyerünk!

–     Én is megyek – mondja Szandra.

–     Nem jössz sehova, te eljátszottad a szerepedet.

–     Nem veled megyek, Travolta, hanem Gáborral. Túsznak. Egy nőt nehezebben lőnek le. Travolta és a főkapitány telefonon egyezkednek. Polgár Sanyi szelíden beszél Travoltával, mint egy elmebeteggel, és megígéri a százmilliót. – És a polgármester úr?

–     Elengedjük, ha mi már biztonságban leszünk.

Laci gondol egyedül a lényegre: – De még ide kell hozni a bankból a pénzt. Te, és ezerforintos használt címletekben kérjed!

–     És ezerforintos használt címletekben legyenek!

Hát akkor most csak várni kell. És enni. Piát hoztak, kajának lennie kell a házban. Travolta  kiengedi  Szandrát  a  konyhába,  hogy  csináljon szendvicseket. Gombrovics Mihály számol. – Az ezer köteg bankjegy. Egy hajóbőröndbe se fér el…

A foglyok visszatarthatatlan röhögőgörcsöt kapnak. Travolta ordít – Kuss!

És zöld lesz az arca. Érzi, hogy valahol piszkosul át van verve, de nem tudja, hol. Úgy kapaszkodik a puskába, akár omló sziklafalon az alpinista a kötélbe. És lassan elszáll a köd, ami eddig elborította az agyát. Kijózanodik. Mintha egy rossz álomból ébredne, amiben nem volt önmaga.

A vendégek megpróbálják a röhögést visszatartani, piálnak és szendvicset falnak, időnkint el‑elkuncogják magukat, néha Garaba és Gölley halkan még dúdolnak is. A polgármester megérzi Travoltában a változást, és egy merész húzással félrevonja. – Tudok egy utat az ellenkező irányban, amin lejuthatunk Pécsre. Föltételül kell szabnotok, hogy egy  óráig  nem  indulhatnak  utánunk. A városban  el  tudtok kötni egy civil kocsit.

–     Laci –kérdi halkan Travolta a bátyját, aki motorszerelő és sofőr lévén jobban ért nála az autóhoz –, el tudsz te kötni egy kocsit?

–     Atyaisten, ilyen amatőrök vagytok…?

Gölleynek gyanús a polgármester és a túszejtők bratyizása.

–     Kedves Gáborom, nem hagynád abba ezt a sutyorgást? Tóni, mint jogász ember megmondhatja, hogy ez minimum megvalósítja a bűnsegédi tényállást.

–     Bizony! – sziszegi dagadt képpel dr. Schurek Antal. A polgármester elvörösödik a haragtól.

–     Ti aztán fogjátok be! Amit itt műveltek, szervezett zsarolás, „Tóni, mint jogász ember, megmondhatja”! Már ezt sem ússzátok meg! És az én birtokomban is van egy pár dokumentum… meg bizonyíték… néhány számla… számla, igen… néhány környékbeli illegális dögkútról, a Garaba telepéről készült színes videó fölvétel a komputeremben … A  polgármester  vörösödő  arccal,  lihegve,  hörögve,  őrült indulattal kezdi, de beszéd közben lassan lehiggad. A sértett, megbántott férfi helyét átveszi a gyakorlott vezető, a diplomata, a tisztakezű és rendet, becsületet követelő közszolga, akinek nem csak érvek, de dokumentumok is vannak a kezében, és van olyan vagány, hogy nem lesz rest használni is őket. Azt ebben a percben ő maga sem tudja, hogy következetes helytállásában, vezetői magatartása megváltozásában, amitől a zsarolni akaró képviselő urak nem ismernek rá, mennyi szerepe van az elmúlt éjszakának, Szandrának, aki meg van győződve róla, hangosan is kimondta egy párszor, hogy „Gábor nem olyan”, nem korrupt disznó, nem tartozik abba a bagázsba, amelyik uralma alá akarja hajtani ezt a várost, és szemérmetlenül kifosztaná a lakóit. Szandra nem csalódhat benne, olyanak kell lennie, amilyennek ez a remek, tisztaagyú és tisztalelkű fiatal lány látja.

–     És miért kell perelnie Angelov kollégának, és mi ez a virtsaft?

Csönd. Most nem hallatszik röhögés, még kuncogás sem.

–     És hogy került az önkormányzathoz és pont a fejlesztési osztályra egy olyan valaki, akinek halovány dunsztja sincs a műszaki kérdésekről? Ki ez a Rédeyné, dr. Szatmáry Dorottya? Miért vette föl Schumacherné az én tudtom nélkül? Sunyi csönd. Vitatkozni most nem tanácsos, mindenki érveket keres, és azon töpreng, mivel lehetne Kis Gábort mégis valahogy sarokba szorítani.

–     És miért járna Fejérvámosnak csak egy ócska, múlt századi szennyvíztisztító a svédek szeméttelepéről? Miért nem lesz nekünk korszerű, huszonegyedik századi szennyvíztisztítónk, ami olcsóbb is, mint a durva csalással megpályáztatott svéd modell? Miért kellett lapátra tenni egy jó mérnököt, Angelov Sándort?! Mert belelátott a kártyáitokba?

Gábor kivár, nem siet, a látogatók csapata fülét‑farkát behúzva hallgat.

–     És ha három szennyvíztisztítási eljárás létezik, hogy a fenébe van, hogy csak kettő pályázhat, és az egész pályázat előre el van döntve, és a harmadiknak, a legkorszerűbbnek, a membrános eljárásnak miért nem ismerem én még a tervdokumentációját sem? Ki itt a felelős polgármester? És ki akar itt százmilliókat lenyúlni az adófizetők pénzéből a hátam mögött? – Gábor újabb, jelentős szünetet tart, mielőtt újabb érveit a banda nyakába zúdítaná. – És a helyi ÁNTSZ miért adott ki hamis szállítóleveleket báránybőrnek álcázott kutyabőrökre? És Huo Lyn úrnak, és Gölley képviselő úrnak mi is a szerepe ebben?

A vidám „kanbuli” résztvevői arcáról végleg leolvad a röhögés, elnémulnak, aztán elsápadnak. Nem ismernek rá dr. Kiss Gáborra, a játszva manipulálható polgármesterükre. Ez a Gábor bepöccent! Ennek fele se tréfa!

Ezalatt meghozzák a pénzt.

–     Tegyék a pénzt majd a terepjáróba – intézkedik Travolta.

Gombrovics Mihály nem állja meg, hogy oda ne súgja a körülötte állóknak: – Ez egy kisbőrönd. Tudjátok, mennyi van benne?

Puchmann szintén suttog: – Szerintem egy pár Playboy és Kiskegyed… Hogy súlyra meglegyen…

Már csak halkan mernek röhögni.

–     És a túszok?

Szandra irányít.

–     Álljon elő a terepjáró. Mi beülünk, és itt maradnak a túszok.

Travolta: – Ja, igen… helyesbítek! Álljon elő a terepjáró, teletöltött tankkal! Akkor beülünk a túszainkkal: a polgármesterrel és a lánnyal, és a többiek maradnak. A főkapitány tovább alkudozik:

–     Így nem jó. Mikor engedik el a túszokat, akiket magukkal visznek?

Travolta, halkan: – Mikor?

Gábor, halkan – Két… két és fél óra…

Travolta, a telefonba: – Két és fél óra múlva.

Szandra  óvatosan  Travolta  vállára  teszi  a  kezét,  Travolta mintha nem is venné észre. Laci és a polgármester is reménykedve látja ezt az apró jelet, amit, sajnos, Gölley is lát. Laci úgy helyezkedik, hogy elválassza a terepjáróra várókat, Szandrát, az öccsét, és a polgármestert a többiektől. Gölley  megérzi,  fölfogja,  hogy  átstrukturálódnak  a  viszonyok, lassan elmúlik a kedvező pillanat. És előrántja a pisztolyát, ami egész idő alatt nála volt (meg is mutatta, amikor beültek a kocsiba), és ráfogja a Lacit fedező Travoltára. Gölley: Föl a kezekkel, fiatalember, itt a parti vége! Szandra ettől az álnok lépéstől elveszti a fejét.

–     Te szar strici! – tenyere élével Gölley csuklójára csap, Gölley pisztolya elsül, de senkit sem talál, viszont kiesik a képviselő kezéből. A zsaruk agyát a pisztolylövéstől vörös köd borítja el: meglódulnak, betörnek, és esztelen lövöldözés kezdődik. Szandra Gölleyvel verekszik, többször is megakadályozza, hogy a képviselő elérje a fegyverét, mint karatés néhányszor pofán és gyomron rúgja, hogy a kisportolt, fiatal képviselő úr szájából már folyik a vér…

… mögötte óriási kavarodás, a rendőrök veszettül lövöldöznek, Sörös Endre is előrántja a fegyverét, ő is beszáll a harcba, de a Járai testvérek nem (nem hülyék, tudják, mi vár a rendőrgyilkosra), ők megfordítják a puskákat, verekszenek, hiszen mindketten karatéznak…

… akkor Szandra ütést érez a hátán, megtántorodik, csodálkozva megfordul a tengelye körül, látja Gábort, aki eltorzult arccal, tátott szájjal, mintha kiáltana, de ő hangot nem hall; Gábor válla fölött Travolta arcát, rémült tekintetét látja még egy pillanatig… aztán minden forogni kezd és elsötétül.

Szandra hanyatt zuhan; az összes ott nyüzsgő ember közül egyedül őt érte valamelyik fölfordulástól megzavarodott zsaru lövése.

Dr. Kiss Gábor a döbbenettől megbénul, mozdulni se tud. Travolta egy ordítással rázuhan Szandra testére, de Laci félre rángatja. – Nem szabad, te őrült, vigyázz! Megsebesült!

De már a rendőrök is rajta vannak, leteperik, a karját hátracsavarják, megbilincselik őt is, Lacit is.

A rendőrkapitány leguggol a test mellé, megérinti a nyaki ütőeret, s bár nem orvos, ért azért a lőtt sebekhez valamit.

–     Tüdőlövés – néz föl a polgármesterre. – Hátulról érte, csak remélni lehet, hogy a szívet, gerincet elkerülte... sajnálom… – hirtelen fölordít: – Mentő!!! Hol vannak a mentősök!

A mentősök villámgyorsan ott teremnek, és az erősen vérző, eszméletlen lányba infúziót kötnek be, a szájára oxigénmaszkot nyomnak, átemelik a hordágyra, leszíjazzák, és a hordágyat betolják a mentőautóba.

Dr Kiss Gábor dermedten, komor arccal nézi a födet. Még nem érzi a veszteséget, de béna a teste, béna az agya... Miután Szandrát ellátta, a mentőorvos most őt fogja karon.

–     Jöjjön, polgármester úr, kap egy injekciót, és lemegyünk a mentővel…

Gábor a fejét rázza. – Semmi bajom.. Őt, őt vigyétek… őt mentsétek meg!!

–     Gábor, hiszen visszük! Bevisszük a kórházba… Sajnálom…Véletlen volt… ezt senki sem akarta…

A polgármester szélütötten áll. Nem válaszol.

–     Ezeket vigyétek le, odalenn majd kihallgatjuk őket… – intézkedik Polgár Sanyi a Járai fiúkra mutatva. Aztán rideg, hivatalos tónusban fordul Gölley felé. – …Képviselő úr! Adja ide a fegyverét és a fegyverviselési engedélyét…

Gölley fölhördül – Hogy képzeled?! Mentelmi jogom van!

De Polgár Sándor, városi rendőrkapitány most szigorú. – Azt majd eldönti a parlament. Egyelőre indokolatlanul használtad a fegyvered…

–     Nem is használtam….

Gábor kirántja magát a bénaságából: – Akkor magától sült el… szégyellheted a pofád… és ilyennek adnak fegyverviselésit…

–     De hát fegyver volt náluk…!

–     A csövénél fogva nyújtsd ide… – ragaszkodik a lényeghez a rendőrkapitány. – Majd a képviselőtársaid eldöntik. Most mindannyian velünk jönnek. A két fiatalember abban a kocsiban, Önök, uraim  szíveskedjenek ide beszállni.

A beijedt városi urak és hölgyek némileg megrendülten beszállnak az egyik rendőrautóba. Sörös minden alkudozás nélkül, készségesen átadja Polgár rendőrkapitánynak a pisztolyát, és beszáll az urak mellé a rendőrautóba. Az üres Landrovert egy rendőr viszi le. A megbilincselt fiúkat is belökik a kisebbik rendőrautóba.

–     Soós őrmester, Varga tizedes! – intézkedik a rendőrkapitány. – Maguk itt maradnak, biztosítják a helyszínt, amíg a bűnügyi technikusok ide nem érnek. Tudják: egy teremtett lélek sem! Se be, se ki!

A többiek lassan, óvatosan elindulnak a magas hóban lefelé. Elől a mentőautó, aztán a Landrover, a sort a rendőrség terepjárói zárják le.

Polgár  Sándor  figyelmét  nem  kerüli  el  Gábor  Renault Mégane‑ja sem.

–     Payer! Maga szép óvatosan hozza le a polgármester úr kocsiját. Gáborkám, add oda Payer nyomozónak a forgalmit és a slusszkulcsot.

A Generátor Kft. Ford teherautójával, amit a fiúk kötöttek el, egyelőre senki sem törődik. A városi kórházban, az orvos‑igazgató rendelőjében beszélget Gábor és régi jóbarátja, háziorvosa, Salamon Feri. Az orvos nyurga, fiatalos, sűrű őszhajú férfi, látszik, hogy valaha fekete volt, és az alakján, mozgásán az is, hogy válogatott vízilabdázó volt „a századok mélyén”, ahogy ő szokta mondani.

–     Sima sokk volt, Gábor, remélem, egy kis kábaságon, szédülésen kívül semmi következménye nem lesz. Ebédelj meg és feküdj le egy kicsit. Gábor bólint, de nem mozdul.

–     És a lány?

–     Stabilizáltuk.

–     És?!

Salamon érti a kérdést mosolyogva öleli át régi betege és barátja vállát. – Gáborom, megmarad sőt, föl is épül, a műtét után többet tudok, de ez máris biztos. Egyetlen fontos szervet sem ért a tüdőn kívül a golyó. Se eret, se csontot, se ideget…

–     Biztos, hogy semmi következménye…

–     Gabi, ezt százszor elmondtam már, nem mi gyógyítunk. Az orvostudomány csak előkészíti a terepet, a Természet gyógyít… No. Nyugi. Kemény kis csaj. Te most ne ülj még volán mögé…

–     Nem is. Itt van Mari, a titkárnőm, ő vezet.

Egy félóra múlva már otthon vannak, Szilfaligeten. Ilona a szoba közepén áll, amikor belépnek.

Gábor szédülve, bizonytalan léptekkel megy oda. Átöleli a feleségét,  de  úgy,  mintha  az  utolsó  pillanatban  megbotlott volna, és csak Ilonában bírna megkapaszkodni. Hosszú csönd. Gábor töri meg, rekedten.

–     Nézd, Ila…

–     Vén marha! – mondja a felesége, és magához szorítja.

Mari az ajtóban rosszalóan vonja össze a szemöldökét. Sokkal nagyobb balhéban reménykedett.

Gábor körülnéz: – Ramóna?

–     Bent van a kórházban, Szandránál.

Ezen a bizalmas megszólításon kissé megütközik a polgármester.

–     Szandránál?!

A polgármesterné vállat von. Válaszában se szemrehányás nincs, se irónia. Tárgyilagosan:

–     Úgyszólván családtag…

Az  úgyszólván  családtag  sápadtan  fekszik  az  intenzíven, most hozták ki a műtőből. Ramóna mellette ül a kis fehér kórházi  hokedlin,  s  a  kezét  szorongatja.  –  Salamon  Feri  bácsi Európa‑hírű sebész, az apám egyik legrégibb barátja, nem is lehetnél jobb kezekben. Szandra  megpróbál  hálásan  mosolyogni,  de  még  nem nagyon megy. Beszélni sem tud még, kézszorítással jelez.

Ramóna boldog, hogy idősebb barátnője visszajelez, de valamit nagyon nem ért. – Ti hogy kerültetek oda Travoltával?

Szandra szelíden mosolyog és bólint. Majd egyszer… Ahogy Ramóna föláll, megjelenik Vera. Fürkészve nézik egymást az ajtóban. Még nem találkoztak. Amint Ramóna eltűnik a lamellás üvegfal mögött, Szandra egyszerre tud beszélni. –Travolta? – ez az első szava.

–     Előzetesben.

–     Be kell jutnod hozzá!

–     Beszéltünk telefonon. Mindent tud.

–     De azt nem tudja…

–     Tudja. Mindent tud!

*

A vadásztanya előtt nagyon hosszan kellett a rendőröknek várakozniuk a hidegben, valamiért a istennek sem akartak odaérni a helyszínelők. Van cigid?  – kérdezte Soós őrmester.

–     Van – mondta Varga tizedes.

–     Tüzed is? – kérdezte Soós.

–     Ja – mondta Varga.

–     Gyújtsunk rá.

–     Neked mid van?

–     Rangom. Én vagyok a fölöttesed – elemezte ki a helyzetet Soós.

–     Ja, az más…

Nevettek.

–     Ez hogy bunyózott, ez a kis csaj! Akár a Jacky Chan. Ha ketten vannak, földarabolja Gölleyt.

–     Az is mi a túrónak vette elő a stukkert…

–     Mert van neki!

–     Persze, hogy a kommandósok elvesztették a fejüket…

–     Azok mindig elvesztik… Olyanok, akár a pitbullok. Ha csak megérzik a vérszagot… akkor annyi… !

–     Azért kár egy ilyen szép lányért…  – sóhajtott föl a tizedes.

–     Ja. Kár. Tényleg szép… Csak jönnének már a technikusok, kurva hideg van… Némán cigiztek tovább, és az áldozatra gondoltak, hogy milyen szép csaj.

–     A főkapitány azt mondta, megmarad – dünnyögte később az őrmester. – Te, van még egy cigid?

 

 

Vége