Kertész Ákos

Több a csíkos bunda ára,
mint az atléta-mezé –
Világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.

(Szécsi Margit)

 

Az országúton rozoga, őskori Lada 1200-as jön, a vezetője harminc körüli fiatalember, mellette a társa huszonhat lehet. Talán az öccse. Hasonlítanak. A hátsó ülésen a lány húszhuszonkét éves. Megállnak, a lány kiszáll, a két fiú továbbmegy. A kanyar után ritkás erdő, egy újabb kanyar után a Lada félreáll egy kis tisztásra az út mentén.

Az utat szegélyező tavaszi erdőben a hajtások frissek, üde zöldek, még nem sűrű az aljnövényzet, a bozótok, bokrok rügyei alig pattantak ki: a levelek mint kis zöld lepkék ülnek az ágakon. Könnyű átlátni a lombok között.

Folyamatos fegyverropogás hallatszik. Gölley képviselő úr visszaparancsolja a vizsláját a kocsiba, mert a kutya nem „állja a vadat” szabályosan, ahogy kell, értetlenül csóválja a farkát, és majdnem belerohan a tüzelés irányába. Most nem lenne jó, ha a vizsla hajtaná föl a vadat.

A vadászok, akik vidáman nevetgélve settenkednek előre, szintén jól látják a távolabb mozgó barna, szürke, fekete, tarka bundákat… Könnyű célozni. Dörögnek a puskák, sebesülten futnak és fölbuknak a vadak… a vadászok jó hangulata fokozódik, röhögésük férfiasan harsány.

A lány gyanakodva figyel, elbújik, érzi, nem lenne jó, ha ezek meglátnák. Néhányat ismer is közülük. A vadászok elérik az elejtett zsákmányt, de nem vadak: kutyák. Leginkább nagytestű  keverék  kutyák,  de  akad  mindenféle.  Némelyik  még  él.

Könyörgő és értetlen pillantással néznek az emberekre – nem értik, mi történik velük. Van, amelyik fektében is csóválja a farkát ahogy közeledni látja a vadászó embereket: segítséget remél…

 

A lány mindent lát a ritkás fák közül. Arca megkeményedik. Maga sem tudja, hogy a harag nagyobb-e benne, vagy az undor. De nem mozdulhat.

A lövöldözés hangját most a sebesült állatok nyüszítése és a vadászok harsány jókedve váltja föl. A közeli országúton néha elhúz egy-egy autó. Aztán elvonul a banda. Csönd.

Nagy sokára sötétszürke VW Passat suhan ugyanazon az úton. A sofőr kopasz kigyúrt pasas fekete öltönyben, fehér ingben – alighanem gorilla. Mögötte ötvenöt körüli őszülő úr elmélyülten iratokat tanulmányoz, mellette az ülésen nyitott táska. A lány ellöki magát a fától, aminek támaszkodott, kiáll az út szélére, stoppolja a sötétszürke VW-t. A sofőr rezzenetlen arccal hajt tovább, az utasa meg se látja a stoppost.

A VW elhúz a Lada mellett, a fiúk konstatálják, hogy a lány nincs benne. Kihajtanak a rejtekhelyükről, visszafordulnak. Megállnak a lánnyal szemben a túloldalon. A lány átmegy az országúton, beszáll; a kocsi visszaindul, amerről jött.

 

Ragyogó, érett nyári reggel. A lakótelepi panelházak között, a egyik füves park közepén, fiatal fák között ötméteres fonott drótkerítéssel körülvett kisméretű kosárlabdapálya, két kosár, mindkettőről hiányzik a háló, az egyiknek az ütközőpalánkja is félig le van törve, de a tizenévesek lelkesen pattogtatják a bőrt, és dobálnak a háló nélküli keretbe. A fiatalabb fiú, aki a Ladában ült, és a lány jönnek át a telepen, a sportpálya mellett, a fiú belép a nyíláson, az egyik srác feje fölül elkanalazza a labdát, jobb és balkézzel fölváltva körülvezeti a kerítés mentén, dob egy kosarat, aztán a labdát az ötméteres kerítésen keresztül kidobja a lánynak; a lány nevetve elkapja, visszadobja…

–     Gyere már, lemaradunk!

A fiú átpasszolja a labdát az egyik kissrácnak, kiszalad a pályáról, kézen fogja a lányt, és jókedvűen futnak tovább. Az  egyik  hétemeletes  panelház  előtt  megállnak.  Ragyogó nyári reggel, a telepen a park füve harsányzöld, és a reggeli nap fényében buján duzzadnak a fák koronái; szemben egy sárga

házon fellángolnak az ablakok. A fiún sort, a lány is csak miniszoknyában, dögös, erősen dekoltált trikóban, alatta nem hord melltartót. Izmos, szép barna combja majdnem forgóig látszik a miniszoknya alatt.

Fölcsöngetnek. Az ötödiken a nyitott ablakon kihajol egy vörös hajú fiatalasszony. – Már megy!

Nyílik a kapu, kilép az idősebb fiú, kezet ráznak, megcsókolják egymást. Együtt mennek a parkolóba az ócska Ladához, beülnek, a Lada meglódul.

A szilasvölgyi villanegyedben hárman ülnek a reggelinél, dr. Kiss Gábor polgármester (a sötétszürke VW Passat utasa), a felesége, Ilona, kissé molett, finom arcú asszony, középiskolai tanár, és a lányuk, az érettségiző Ramóna. Szép, ápolt úrilány. Kintről folyamatosan távoli lövöldözés hallatszik, ami mindhármukat nyugtalanítja.

Az udvar elkerített részén Fruzsina, a nagy kaukázusi őrzővédő szuka is nyugtalan. Hegyezi a fülét, föl-le járkál, nyüszít, ugat; időnként segélykérőn néz a gazdái ablakára. Kintről autókürt hangja, az ablakon át a nagy szürke VW látszik.

–     Gáborkám… – szól halkan, figyelmeztetően Ilona. A polgármester bólint, lenyeli a kávét, megtörli a száját és indul. Ramóna, a lánya hangja állítja meg.

–     Apa, ezek már megint szórakoznak… te nem hallod?!

A polgármester megtorpan, visszafordul, de mielőtt a lányának válaszolhatna, a felesége újra rászól. – Gábor! Várnak!

Ramóna dióbarna szeme megvillan a haragtól, hogy az apja már megint el akar futni, mielőtt meghallgatná, és most még az anyja is ellene játszik.

–     Már megint a Garaba befogott kutyáira vadászgatnak a szadista haverjaid…

–     Kislányom, ezek a „haverjaim” egyúttal a képviselőtestület tagjai. Rajtuk múlik, hogy valamit, ami az egész város érdekét szolgálja, át tudok-e verni… – próbálja harcias lányát leszerelni a polgármester.

–     Apa, nekünk is van kutyánk! Mit szólnál, a Fruzsinára vadásznának a képviselő urak?

–     Hálás volnék, ha nem érezném állandóan, hogy ellenség van a házamban!

–     Én csak állatvédő vagyok…

–     Akkor védd meg az ámbrás ceteket a kipusztulástól…

 Ramóna még elkapja ősei egymás felé küldött gyöngéd és szerető pillantásait.

–     De én itt élek, ezen a trágyadombon!

Apja behúzza maga után az ajtót, anyja nem felel. Az utol-

só szó most is az övé, de nem lett tőle boldogabb.

Nyár van. Ragyogó kék az ég, a gabona aranyszínű, a lucernatáblák méregzöldek, a len sárga.

Az országúton, mely már korán reggel párolog, fölbukkan a Lada a két fiúval és a lánnyal. Megállnak, a lány kiszáll, elfoglalja a szokott stoppos helyét az út mentén, a két fiú továbbmegy. Szilasvölgy kissé régimódi, de még mindig elegáns lakónegyed – vagy tíz perces autóútra a városközponttól; amolyan másodosztályú  „Rózsadombja”  Fejérvámosnak.  Az  „igazi” jobb  emberek  és  újgazdagok  a  Szilas  folyó  túlpartján,  a Harangláb hegyen laknak, ahová a Város egyetlen, már a rendszerváltás óta épült hídja, a Kétpúpú (hivatalosan: Berzsenyi híd) vezet; dr. Kiss Gábor viszont itt, a Szilasvölgyben él családjával felesége nagyapjától örökölt „kúriájában”, melyet nemrég modernizáltak ugyan, de finom ízléssel, hogy eredeti kisnemesi patináját megőrizze. Az Önkormányzat sofőrje, Sörös Endre most venné föl a polgármester urat, amikor a második szomszéd ház garázsából kiszalad Puchmann doki, a helyi tiszti főállatorvos.

–     Gáborkám, nem vinnétek be, megint lerohadt az a kurva csotrogány!

Bár dr. Kiss még csak nem is bólint, az állatorvos már be is huppan a polgármester mellé, Endrével is üdvözlik egymás, és otthonosan elterpeszkedik.

–     Te, ha már találkoztunk – mondja a polgármester –, mi van ezzel a Garabával? Ezzel az istenverte sintérteleppel? Az állatorvos gyorsan a szavába vág.

–     A Garaba jó haver, a mi emberünk…

–     De itt az állatvédők rágják a fülemet… – dörmög Kiss Gábor rosszkedvűen. – Például a megyei főjegyző felesége… és legújabban a Nyugat-Magyarország riportere.

–     Na, a héten kimegyek, és ha valami disznóság van, szétcsapok köztük… A Garaba faszára lépek, és hanyatt lököm.

–     És ez mi? Ez a lövöldözés? – kérdezi Kis Gábor most már élesen.

–     Biztos, egy kicsit szórakoznak a fiúk!

Kiss Gábor: – Tudtommal most abszolút vadásztilalom van… Mindenre! Puchmann törleszkedik, akár a macska, ha ellopta a húst. – Ugyan, hát biztos csak egy kis célba lövés, vagy agyaggalamb-lövészet, hogy őszre be ne rozsdásodjanak. De lehet, hogy az erdészet… majd utánanézek. A lány, akit reggel a fiúk kitettek a Ladából, ott stoppol az út mentén, kicsit túl föltűnő, dögös, kurvás nyári ruhában. Akár a kamionosokra  vadászó  romacsaj  is  lehetne  a  kreol  bőrével, fekete szemével, sűrű, sötétbarna hajával… Ahogy a szolgálati kocsi elhúz mellette, Puchmann, az állatorvos meg is jegyzi: – Jó kis dög…

A  polgármester  nem  reagál,  de  Endre,  a  sofőr  hátraszól Puchmannak: – Ez már itt szobrozik két hónapja minden reggel… Az állatorvos összekacsint Endrével.

–     Ejnye Gábor, az ilyenre figyelni kell! Az élet szépségeit észre kell venni! Te beszállsz a szőlőbe?

–     Én a szennyvíztisztítót akarom összehozni. Erre most, mint környezetvédő beruházásra, 80 %-ot kaphatunk az EU pénzekből, csak el ne csesszük valahogy…

–     Pedig egy kis kapálgatás a szőlőben… egészséges, idegnyugtató… és mégis más, ha a saját borodat tudod kínálni… – beszél félre következetesen az állatorvos.

–     Amennyit én iszom… meg a családom is… De Puchmann nem akar leszállni a szőlőtémáról.

–     Ez  bizonyos  értelemben  itt  vidéken…  státuszszimbólum…(mintegy mellékesen) Nekem háromezer tő után kellene a vissza nem térítendő kölcsön… majd beugrok vele, hogy írd alá. Dr. Kiss Gábor nem hagyja, hogy Puchmann eltérjen a tárgytól.

–     Azt is szeretném tudni, hogy a Garaba tisztességesen bekötötte-e a telepet a szennyvízcsatornába…

Megint sikertelen volt az autóstop. Pedig már ragyogó nyár van. A fiúk előjönnek a rejtekhelyről, fölveszik a lányt.

–     Én nem értem… – mondja Laci, az idősebb – Vak ez?

–     Nem… – mondja Szandra – Azért már napok óta nézeget, de a sofőrnek még nem szólt… Ma utasa volt.

–     Ja, a Puchmann. A lódoktor.

Laci az idősebb, Travolta, illetve Johnny, vagyis Jancsi, a fiatalabb: ők a Járai testvérek. Laci nős, Travolta Szandrával jár. Ha mosolyog,  gödröcske  keletkezik  az  arcán,  mint  az  igazi Travoltának, hasonlít is rá; innen a ragadványneve.

Befordulnak a sarkon, és meglátják a polgármester VW-ját, amint ott parkol a járdánál, pedig innen még egy jó lódulás a Városháza. Beállnak mögé, figyelnek.

Endre száll ki a kocsiból, és átlósan keresztülvág a téren. Szemközt egy kínai sportszerés ruházati bolt van: Endre idetart.

A cégér kétnyelvű, a magyar felirat után: „Huo-Lyn, Sportszerés Ruházati Bolt”, kínai betűk következnek. Endre után pár másodperccel Travoltáék is belépnek az üzletbe. Travolta a gumi-expandereket nézegeti, Laci Endre után oson, megpróbál hallgatózni.

A boltban már ott vásárol Gölley, az egyik kormányzó párt országgyűlési képviselője, aki a vizsláját beparancsolta a kocsiba, miközben kutyákra vadásztak, mellette egy ismeretlen, jókötésű, negyvenes, rövidre nyírt hajú fazon, az is ott lebzselt a vadászaton, de fegyver nem volt nála.

Endre mintha információkat hozna. Gyorsan elhadar valamit, erre mind a négyen, a kínai kereskedő is, az ajtó irányába, a polgármester felé néznek.

–     Már ő is gyanakszik, meg a felesége is… – mondja a sofőr.

–     Az egész nem akkora buli, hogy érdemes volna ezért…

–     Ez játék – mondja erre Huo-Lyn, a kereskedő. – Az viszont

üzlet…

Laci helyezkedik, hegyezi a fülét, és pillantást váltanak az öccsével, hogy valamit hallott.

Gölley képviselő úr nevet. – A játék az nem a maga asztala, de az üzletben, tudjuk,  nem ismer tréfát… A kínai kiismerhetetlen, udvarias ázsiai mosollyal bólogat.

A Ladában megtárgyalják a sportbolti fejleményeket.

–     Valamit mondott, amire már a polgármester is gyanakszik, és a kínai is benne van. A kínai meg azt mondta, az egyik csak játék, de a másik, az üzlet.

– De mi lehet az? – töpreng Travolta.

–     Mit tudom én! Biztos, hogy valami gengszterség!

–     És  miért  van  a  cégtábláján  kínai  fölirat  is?  –  töpreng Travolta tovább, mintha ez magyarázatot adhatna.

–     Hogy az tenger sok kínai, aki a városban él, szintén el bírja olvasni – mondja Szandra.

 Nevetnek. A Hou Lyn családon kívül egyetlen kínai sem él a városban. A Lada kiáll a járda mellől, és elhúz a szürke VW mögül. Szandrát kiteszik a Főiskolánál, ők továbbmennek a külváros irányába a Generátor Kft. felé. Sörös Endre is megjön a kínai boltból, beül, bevágj az ajtót, és most már meg sem állnak a Városházáig.

Szandra a Bólyai Informatikai Főiskolán éppen a komputerteremben dolgozik. A képernyőn valami roppant bonyolult dolog látszik, sok színes ábra és táblázat mozog a laikus számára követhetetlenül.

Közben folyamatos csöng Szandra mobilja.

–     Szandra! Miért nem veszed már föl! – szól rá a lány, aki a szomszéd gépen dolgozik. Szandra ingerülten fölveszi. Travolta hangját hallja.

–     Gyere, gyere hagyj mindent, azonnal… majd máskor befejezed… A muter kiment Joli nénihez…

–     De most van üres gép, és olyan rohadt fontos lenne… Tarvolta a sulival szemben telefonál, fölbámul az ablakra.

–     És mi ketten nem vagyunk fontosak?!

Szandra sóhajt, de tudja, hogy ez csakugyan fontos. A fiúk reggel is lógtak a munkahelyükről, isten tudja, hogy csinálják, és Travolta most is lelépett. Ki tudja, mikor lesz rá újra alkalom? Lezárja a gépet, rohan. A Főiskola előtt Travolta várja a Zsigulival. Szandra beugrik, indulnak, s egy régi építésű proliház, gangos háromemeletes bérkaszárnya vidéki változata előtt állnak meg. Közben a muter Joli néninél, a nővérénél van látogatóban Páfrányligeten, kávéznak és olcsó kekszet eszegetnek. Látszik, hogy vitatkoznak valamin, mert a Muter hevesen tiltakozik.

–     De az azért nem… egy lelenc, egy gyüttment, ez igaz, de nem cigány. Joli konokul mondja a magáét. – De igenis az! Látszik rajta.

Hidd el! Vigyázz, Aranka, a vér nem válik vízzé, nem tudhatod, egyszer mire mész haza…

A Muter ért a szóból, különben is Joli az idősebb, a tapasztaltabb, mindig hallgatott rá. Föltápászkodik.

–     Na jó, megyek is… nem szeretem, ha egyedül randalíroznak. Szandra fekete szeme izzik a félhomályban. Johnny is le van sülve, de az ő teste fehér Szandra kreol bőre mellett… Elfulladva csókolóznak, aztán Travolta lassan, gyöngéden kibújtatja a pólójából Szandrát, tenyerét a mellére szorítja; a lány is leveszi a fiúról az inget, és lágyan végigsimít a hátán, a hasán…

–     Szandra… jaj… de jó, hogy vagy… – suttog Travolta. Az öreg távolsági busz lassan gurul a város felé. A Muter is ott zötykölődik mogorva képpel az utasok között. Látszik rajta, hogy csak egyetlen dolog jár az eszében, és hergeli magát. Mire az ajtaja elé ér, már piszkosul föl van húzva. Dühöngve rázza a kilincset.

–     Mi az isten van itt?! Miért van ez belülről bezárva… ?! A fiatalok föleszmélnek. Kapkodás, őrült öltözködés, az öszszegyűrt takarót is ki kellene simítani…

–     Megyek már, ne dilizz! – szól ki a fia.

Kinyitja és szélesre tárja az ajtót.

–     Mi olyan sürgős?

A Muter nem szól, csak benyomul, és árgus tekintettel körülnéz. A fiatalok követik a pillantását, és millió apró jelet vesznek észre ők is, amiből a Muter tudhatja… Szandra mezítláb, a cipői… egyik itt, másik ott… Rövid haja kócos… Travoltáé is. A pólója kívül van a gatyáján… Ramóna táskája levágva a sarokba, Johnny brifkója az összes irataival a rekamié sarkán, a Lada slusszkulcsai a rekamié mellett a földön, a redőny leeresztve…

Dacosan néznek a Muter szemébe.

–     Alig húzom ki a lábam, már fölfordul a lakás.

–     Semmi sem fordult föl… – mondja Travolta.

A Muter nem sokat finomkodik telibe fogalmaz.

–     Ez nem nyilvánosház!

Most már a fia is keményen fölcsattan, ez már sok…!

–     De Muter – kiabál Travolta –, hát együtt vagyunk! Együtt élünk!

A Muter nem felel; mindenekelőtt bizonyságul, hogy ez nem nyilvánosház, fölhúzza a redőnyt. Aztán Szandrához fordul agresszíven villogó szemmel.

–     És te miért tagadod, hogy cigány vagy?

A lány büszkén kihúzza magát, hangja éles, öntudatos; ez az a hang, amit a Muter egy befogadott „gyüttmenttől”, főleg ha nő, nehezen visel el.

–     Semmit sem tagadok, azt mondtam, nem tudom. Úgy találtak. Lehetek roma is…

–     És ha roma, akkor mi van?!

–     A Járai családban még sose volt cigány… Travolta sötéten és vészjóslón felel, miközben kézen fogja a szerelmét.

–     Akkor most majd lesz! Na gyere, itt is voltunk…

Travolta úgy bevágja maga után az ajtót, hogy a tapéta is lemállik a falról. A Muter egy pillanatra összerezzen, de aztán megrázza magát, és dacosan néz a barna ajtóra, amin át a fia távozott. Hiszen a napnál világosabb, hogy isten és ember előtt is csak neki lehet itt igaza!

Travolta és Szandra a Sportközpontban a karate edzőteremben kötnek ki, mint mindig, ha beléjük rúg a külvilág, és erőt akarnak gyűjteni. Folyik a karate edzés. Fiúk és lányok. Szandra beáll a lányok

közé, látszik, hogy nagyon jó. Talán a legjobb. A lányok között ott van Ramóna, a polgármester lánya. Se Szandrának, de még Travoltának sem jut eszébe, hogy az ő apja az a nagyhatalmú góré, akit be akarnak palizni. Itt Ramóna egy fiatal karatés, egy csaj, közülük való. És ezt Ramóna is így érzi. Travolta már régi edző, foglalkozik a fiúkkal is, lányokkal is. A lányoknál a helyettes edző Szandra, aki most éppen beáll Travolta mellé edzőpartnernek; élvezik, ismerik egymást, össze vannak szokva. Nagyokat nevetnek.

Két eléggé lepusztult, girhes romacsaj csámborog be félősen, tinik. Csak a fekete szemük csillog, mint a gyémánt.

–     Márkus Szandra, az melyik? – kérdezi az idősebb. Travoltáék abbahagyják az edzést, Szandra odaballag.

–     Azt mondják a lányok – folytatja az előbbi, ő kettőjük szószólója – , hogy maga segít. Karatézni akarunk…

Szandra gyanakszik.

–     Milyen lányok mondják? És miben segítek én? És miért pont én?!

–     Mert maga már bajnok – erősködik Anikó – És roma. Úgy gondoltuk,  önvédelemnek…  ha  valami  szar  szkinhed  ránk száll…

–     Nem ti akartok a kamionosokra rászállni? – vág közbe keményen Travolta. – Strichelni az országúton?

A lányok értetlenül néznek, nem hallották még ezt a szót. Travolta magyarra fordítja: – Kurválkodni!

 A csajok fölháborodva tiltakoznak

–     Azt hittük… – fakad ki a kisebbik, Lola –, és ha komolyan vesszük, és versenyezhetnénk… munka úgy sincs…Így vihetnénk valamire…

–     Én nem is vagyok roma – mondja Szandra –, honnan veszitek ezt?

–     Tudja mindenki –, bizonykodik Lola. – Maga intézeti lány volt, és most főiskolás. Maga a legokosabb roma a városban.

Tudja mindenki.

Szandra Travoltára mutat. – Ő a főnök…

Travolta azonnal megnyilvánul, úgy is mint főnök.

–     Tünés a francba!

Szandra félrehúzza a fiút. Halkan.

–     Itt most már valamitől én lettem a főroma. Ezt vállalni kell…

–     Ez kéne most, mint a ventillátorra a szar! Most épp más dolgunk van…

–     Travolta, majréból még nem lett semmi – mondja a lány. – Se siker, se győzelem…

–     Az hiányzik csak, hogy az egész Cigány-Bécs a nyakunkrajárjon…

–     Csak mi ketten – szól Anikó –, mi testvérek vagyunk…

–     Ha valakinek elpofázzátok, hogy én itt segítem a romákat, úgy kiváglak mindkettőtöket, mint a macskát! Szandra  elkapja  Ramóna  helyeslő  pillantását,  ez  jólesik. Csöndben mosolyog. Most nagyon büszke az ő Travoltájára. A Lada most Lacinál van, aki Verával együtt a gyerekeket szedi össze. A kicsit elhozták már a bölcsődéből, már benn ül a kocsiban. Vera most jön ki az oviból a nagyobbal, Laci indít, de a vén szemétláda nem indul. Meg se nyekken. Egy szikra áram nincs benne.

–     Mi van?

–     Mi nincs. Nincs gyújtás…

–     Lerohadt az akksi… – állapítja meg Vera, úgy is, mint szakértő.

–     Nem létezik. Fél éves akksi.

–     Akkor is lerohadt! – mondja Vera, szinte kárörvendően. Ne higgye egy férfi, hogy ő mindig olyan okos!

Laci, közben kiszáll a kocsiból, és fölemeli a gépháztetőt.

–     Ilyen nincs. Eddig semmi baja nem volt. Nem csak gyújtás nincs: egy leheletnyi áram sincs benne. Nem is köszörül.

–     Mindig így van. Eddig jó volt, és most már nem jó – mondja egykedvűen Vera.

–     Ne érts már a motorhoz is, jó? Semmi áram nem jön az akksiból. Ilyen nincs, egyik percről a másikra nem rohad le egy akksi. Csak  szakadás  lehet,  zárlat,  biztosíték  vagy  mittudomén…

Laci megnézi a biztosítékokat, de nem lát kiégettet, legalábbis is ránézésre nem. Meghimbáltatja a kocsit, hogy lássa, meddig ér az akkumulátorban a folyadék szintje. Aztán fogja a villáskulcsot, és leveszi a kábeleket az akksiról. Először a fázist, aztán a nullát. Belülről megpucolja a gyűrűt a zsebkésével, gondosan mind a kettőt, és úgy teszi vissza rá.

–     Te, tudod, hogy már minden beugró nélkül adnak kölcsönt lakásra? Használt lakásra is – vált témát hirtelen Vera.

–     Ezt az öcskösék ügyére mondod?

–     Vegyenek föl kölcsönt. És akkor nem kell ezt az őrültséget végigcsinálni.

–     Jó. Itt vidéken már nyolcmillióért is kaphatnak…

–     Háromért is – replikázik Vera.

–     Az egy budi. Amire adnak, minimum nyolcmillió, és akkor csak egy luk. És csak az öcskös melózik, mert Szandra suliba jár. És az öcskös keres nettó nyolcvanat. És  a nyolc guriga huszonöt évre is minden kedvezménnyel együtt havi harminc. És ezt fizessék havi nyolcvanból…és még éljenek is meg! Laci közben visszaszereli a papucsokat, beül a kocsiba, indít. A motor simán berobban, elsőre.

–     Na! Motorszakértő asszony!

–     Meg kell próbálni. Ez, amit akartok, életveszélyes… Elég egy rossz lépés, és bukfenc…

–     Ez csak annak a balfasz Kissnek lehet életveszélyes, aki nem nyolcvanat, hanem nyolcszázat, vagy kétszer annyit keres, de az urak, a haverjai is minimum egy guriga fölött. Havonta!…

–     Egyáltalán… Szandra akkor minek tanul? Ha a diplomát megkapja…

–     Az három év. Nem érted, hogy valahogy el kell kezdeniük az életet?! Nekik nincs nagymuterjuk, mint neked volt! Vera elhallgat, de látszik rajta, fél attól, amit a fiúk terveznek. Az ég kristálytiszta, a könnyű koranyári szél kifújta alóla a párát és a felhőket. A keleti égbolt már tintakékre sötétült, s ez olyan egyenletesen fakul a tengerkék és a bécsi kék árnyalatain keresztül a nyugati horizonton fehérre, mintha a nagy szappangolyó színeit komputerrel állította volna elő az alkony. Már mindenki hazament az edzőteremből, csak Travolta és Szandra maradnak. Berendezkednek éjszakára.

Travolta kimegy a boltba kajáért, és valami lónyálért. Sportolók, alkoholt nem isznak. Esznek, elvackolódnak.

–     Te hiszel a lélekvándorlásban? – Szandra hangja is sejtelmes, mint a kérdés maga.

–     Én a kivándorlásban hiszek. Új-Zélandra, az jó messze van ide.

–     Ne hülyülj! A reinkarnációban…

–     Néha… De ugyanolyan hamis vigasz, mint a mennyország. Én ebben az életemben akarok egy lakást, nem a következőben! Témánál vagyunk. Szandrából föltör a keserűség.

–     Travolta,  én  undorodom  ettől  ez  egésztől…   utálom magamat.

–     Akarsz  egyszer  egy  kéglit?  Akarsz  velem  együtt  élni? Akarsz  egyszer  gyereket? A Muter  is  kirúgott…  Mitől  van neked lelkifurdalásod? Normális vagy te? Mit kaptál te ettől a rohadt világtól, mióta élsz?!

–     Ahogy stoppolok ott hónapok óta… fölkínálkozok,  mint egy rossz kurva… ahogy át fogom verni…

–     „Koldulsz, betörsz? A rend lecsap rád!” Ezt nem én találtam ki… Ésszel kell élni. Ahogy ezek.

–     Az egészet utálom, mint a szart! Én nem vagyok se kurva, se színésznő.

–     Ezek gengszterek – erősködik Travolta. – Itt csak ez a törvény működik. Ha nyuszi vagy, fölfalnak a farkasok. A fiú magához húzza Szandrát, a nyakába csókol… Szandra hátrahajtja a fejét, hagyja… Travolta beletúr a fekete hajába…

–     Te… te gyönyörű romácskám…

Szandra elneveti magát: – Miért néznek ezek cigánynak?

–     Az intézetben minek tartottak?

–     Néha romának…. máskor meg nem… de ott nem volt raszszizmus… magunk között. Ezért nem is érdekelt.

–     Te, a romák szeretnék azt hinni… mert szép vagy, sikeres vagy… mert főiskolára jársz, karatézol… mert a fekete szemedtől lehetnél roma is… Szeretnének fölnézni rád, hogy te legyél a példakép…

Travolta magához öleli, és újra csókolóznak. De Szandrát izgatja a téma, kibontakozik. Travolta türelmetlenül válaszolgat, mert őt már egészen más izgatná…

–     És a magyarok? Ilyenek, mint a Muter meg a Joli néni, aki mindig uszítja…?

–     Ők meg irigyek. Szeretnének olyan szépek lenni, mint te, de fiatalon is rondábbak voltak…

–     Te, és mi ez a lövöldözés?

–     Megveszik a sintértelepről a kóbor kutyákat, aztán  levadásszák őket… Érdekes, akinek lóvéja van, mind imád gyilkolni. A régi urak is vadásztak, aztán az elvtársak és most ezek a hiénák is… Mind szadista dög.

–     És mit tudom én… lehet, hogy nem is utálom… nem is ismerem…

–     Kit? – hördül föl Travolta. – A polgármestert? Gazember az is. A gazemberek góréja…

Csókolóznak, és a csókolózás kezd egyre szenvedélyesebb lenni. Már Szandrának sincsenek kérdései, egymásba feledkeznek, nem látnak, nem hallnak. A hang mintha a falakból jönne.

–     Hát ti?

A gondnok hangja. Travolta, fölkönyököl, fölnéz.

–     Most minek csinál úgy, mintha nem tudná, bassza meg!

–     Most ide akartok beköltözni? – kérdezi a gondnok szinte panaszosan. – Engem is ellenőriznek. Én az állásommal játszom!

–     Az árokpartra menjünk?!

–     Ha innen eltűnik valami, az isten se mossa le rólatok, sőt: rólunk! Mert én is tudtam róla. Na jó, kimegyek, biztosítok addig…

–     Kösz, Feri bácsi, de hagyja… úgy nem megy. És az nem is megoldás… Utána menjünk az árokpartra? Valahol aludni is  kellene… Végül Laciéknál kötnek ki a másfél szobás panelben.

–     A Muter kirúgott – mondja Travolta. – Ja, és a Feri bácsi is a sporttelepről. A Muter azt mondta: Szandra cigány….

–     A Muter? – kapja föl a vizet Laci. – Akkor a Muter tehet egy szívességet mindkettőnknek.

 

Szandra kel a Muter védelmére. – Azért ne beszélj így róla… mégis az anyátok.

–     Őt még így nevelték – mondja Vera is.

–     Ez csak duma, nem ez a baj! – vág közbe Travolta. – Az, hogy  egy  „gyüttment”.  Ha  egy  milliomos  vásározó  cigány lenne az apja, nem volna semmi baja vele.

–     Ha Vera roma lenne… – kezdi Laci…

–     De nem vagyok…

–     Ha néger lennél vagy pápua! Akit szeretek, azt szeretem, és annyi! Elfértek nálunk… Vera  is  szereti  őket,  és  természetes,  hogy  idejönnek…  de egész idő alatt látszik rajta, hogy nem igazán boldog.

–     Kösz, ma maradunk – mondja Travolta –, és ha holnaptól befogadnátok Szandrát… Mert én nem jövök el a Mutertól, ott leszek neki mementónak… Hadd lásson minden éjjel, és érezzen lelkifurdalást.

–     És ha a Muter ilyen, akkor meg pláne az az egyetlen megoldás, amit kitaláltunk…. – erősít rá Laci. – Sikerülnie kell!

–     Hat üres lakása van az önkormányzatnak, nem tudom, melyik csirkefogó kliensüknek tartogatják…! Vera inkább nem szól. Éjjel. Travoltáék a konyhában kapnak helyet. Félretolták az asztalt, egy laticelt tettek le a linóleumra. Szilasligeten, a Kiss rezidencián szintén lefekvéshez készülődnek, Ilona az ágyban, olvas, dr. Kiss Gábor a komputer előtt dolgozik.

–     Ilona… itt látom, hogy három eljárás létezik: van a hagyományos, a fixágyas és a membrános… Ilona leereszti a könyvet. – Mit mondasz?

–     A szennyvíztisztítóról beszélek. A membrános a legmodernebb, a leghatékonyabb és a legolcsóbb. A NATO is ennek valami változatát használja ivóvíztisztításhoz… gondold meg! Van magyarországi üzeme itt, a Dunántúlon…

–     Ne haragudj, ehhez én nem értek…

–     Én is csak annyit, hogy itt a közbeszerzési pályázaton csak két cég vesz részt. Az egyik magyar, a hagyományos vagyis ülepítős, a másik a fixágyas, a svéd. Vagyis úgy van megbundázva, hogy csak a svédek nyerhessék meg. Ilona kezdi már sejteni, de még nem tiszta előtte. – És ez baj? Nem jó a fixágyas…?

 –    Elavult és drága – érvel egyre izgatottabban Kiss Gábor. – És ha kell, megesküszöm, hogy ezt a svédek már levajazták, és meg is fogom tudni, kik vannak benne!... Mi ez?!

Kaparás az ajtón. Hörgő, mély kutyamorgás… majd ugatás. Újabb, még erőteljesebb kaparás.

–     Fruzsina… – mondja az asszony.

–     Ilyet sosem szokott… legföljebb télen…

Gábor ajtót nyit. Fruzsina, a nagy kaukázusi juhász csapzottan,  véresen  áll  az  ajtóban,  foga  között  egy  döglött  kisebb, tizenöt kilós kutya. Talán Beagle…. Leteszi a „zsákmányt” a gazda elé. Gábor lehajol, megnézi.

–     Lelőtték. Söréttel.

A lányuk nyit be, és megáll az ajtóban. Egy darabig némán nézik egymást. Ramóna töri meg a csöndet.

–     Na! Most a saját szemeddel láthatod…

–     De mi ez? Mi van ebben a városban?

–     Hívd ide a Garabát – csattan föl haragosan Ilona. – Tüntesse el, és válaszoljon rá: mi ez?

–     Azt fogja mondani: fogalma sincs – mondja Kiss Gábor. – És nekem nem kell ide éjjel a Garaba. Bezárom ezt a szegényt a sufniba…

–     Hagyd, Apa, majd én… – mondja Ramóna.

–     Ne nyúlj hozzá… nem lánynak való.

–     Minthogy, drága apukám, állatvédő vagyok… és nem ellenség a házadban… csak az emberektől undorodom, akik ilyet tesznek egy állattal… Fruzsinát meg lemosom kicsit a slauggal. Ramóna kimegy, behúzza az ajtót. A polgármester földúlva fordul feleségéhez.

–     Milyen csürhe él itt?! Kellett nekem idejönnöm polgármesternek…

–     Kellett neked egy fejérvámosi lányt feleségül venned… De a polgármester nem erre célzott.  Szinte fölhördül.

–     Ilyet amióta élek… élünk…! nem gondoltam és nem is gondolnék… Soha!

–     Azt hiszed, hogy Szekszárdon vagy Egerszegen  másféle csürhe él? Ugyan…  – Ilona már fásult. Vagy bölcs, mint a legtöbb asszony.

–     Valami átszervezés van a fejlesztési főosztályon és munkaügyi per… Ennek is utána fogok nézni… és tartok tőle, hogy a Polgár Sanyi a rendőrkapitányi föladatokat úgy értelmezi, hogy az ő kötelessége fedezni a piszkos ügyeiket… – hergeli magát Kiss Gábor. – És azt sem értem… Ha egyszer három technológia létezik, miért csak két technológiai eljárásra írják ki a közbeszerzési pályázatot? A legmodernebb miért van kihagyva? ! Illetve nagyonis értem…

Kint az udvaron, a bejárati ajtó lámpája fényében Ramóna slauggal mossa a nagy kaukázusi kutyát. Mindketten élvezik, jót játszanak.

Fruzsina be akarja kapni a vízsugarat. Ramóna nagyokat kacag Kiss Gábor nem bír megnyugodni. – Maholnap már át kellene adnunk!... Egyébként boldog lennék, ha Ramóna nem itthon, Fejérvámoson akarná megváltani a világot…

–     Gábor, egy kamaszlány vagy fütyül a világra, vagy meg akarja váltani… de akkor otthon.

–     Az érettségijére figyeljen… a saját életére…

–     Akkor te se foglalkozz a szennyvíztisztítóval. Muszáj neked pont itt, Fejérvámoson megváltani világot?

Szeptember. Vigasztalan országos eső esik. Szandra szívósan ott áll a zuhogó esőben az országút mellett, ahol szokott.

A sötétszürke VW Passat utasa, Kiss Gábor előrehajol, a sofőrjéhez. – Vegyük föl ezt a lányt. A sofőr nevet.

–     Polgármester úr, ez már hónapok óta itt szobrozik.

–     De most zuhog.

A kocsi megáll, Szandra beül a sofőr mellé. Kapucniját hátratolja, megrázza sötét haját, esőkabátja gőzölög.

–     Kösz. Erre nem számítottam. A sofőr röhög. – Mire számított?

–     Arra, hogy elhúznak mellettem, ahogy szoktak.  Rendszerint egy órásmester szokott fölvenni egy kis Fiat Puntóval, aki Solymosról jár be a városba. Az erdőben a kis tisztáson a két fiú, Laci és Travolta a Ladában figyel, mint mindig. Összenéznek. Hatalmasat, győzelmeset nevetnek, és összecsapják a fejük fölött a jobb tenyerüket. Kiss  Gábor  megmagyarázza  a  szolgálati  kocsi  szokatlan magatartását. – Arra gondoltam, nagyon megázik.

Szandra hátrafordul.

–     Köszönöm uram. Mindig stoppal járok, mert itt lakom a Balogh tanyán, a nagyszüleimmel, és erre nincs se busz, se vonat. És az Informatikai Főiskolára járok.

–     És a szülei merre laknak? Szandra egyszerűen, tárgyilagosan: – Nincsenek…

–     Elnézést…

Csönd. Szandra mosolyog. Sörös Endre, a sofőr undorral néz a rohadt roma kurvára, és természetesen provokálni akarja.

–     Ez olyan vicces?

A polgármester hátul nem látja a stoppos lány arcát, csak sejti,  Endre  megjegyzése  nyomán,  hogy  valószínűleg  nevet. Értetlenül hajol előre.

–     Most meghaltak vagy nem haltak meg…?

–     Nem ismertem őket….

Ebben a pillanatban a polgármester is a sofőrje szemével látja Szandrát, és nem sejti, hogy már ő is kezd belesétálni a stoppos lány csapdájába.

–     Megbocsát, kislány… de akkor sem értem, mi olyan mulatságos.

–     Ez az egész… olyan béna… udvariaskodás. Miért kér elnézést? Nem maga tehet róla…

–     A tapintatlanságért kértem elnézést.

–     De hát tudta? Nem tudta! Akkor nem követett el tapintatlanságot. Miért kért elnézést?

–     Olyanról nem hallott, hogy szokás… ? Illem? …

–     Látja, ezen nevettem. A szokáson. Az én szakmám  szempontjából, a redundancián.

Kiss Gábor csak néz. Nem is érti a szót, és zavarban van a fruska előtt. Ettől dühös.

–     Bocs. Most én kérek elnézést, mert én voltam tapintatlan: Olyan szakkifejezéseket használtam, amit nem nagyon ismerhet. A redundancia az üzenetnek az a része, ami nem hordoz

közvetlen információt.

–     Én úgy értettem – dörmög a polgármester sértetten –, hogy ha akaratlanul is, de fájdalmat okoztam. Föltéptem egy régi sebet…

–     Nem akarok csalódást okozni, de lehet, hogy meg sem haltak. Ettől függetlenül azonban igaza van, polgármester úr, az emberi kommunikáció tele van redundáns elemekkel, ettől emberi.

–     Szóval nem tudja. Akkor is… nem is hiányoztak?! Mielőtt Kiss Gábor kimondaná, amit gondol, hogy „maga cinikus!”,  Szandra  hátrafordul.  Hosszan  néz  a  férfi  szemébe, annyira hogy a polgármester zavarba jön.

–     Hát nem volt éppen majális. Szülők nélkül fölnőni…

–     Nahát erre gondoltam. Így értettem a tapintatlanságot.

–     Igen… épp ezért nagyon köszönöm. De fájdalom, föltépett régi seb, ilyesmi… bármilyen szép, megható érzés… az akkor van, ha az ember ismerte és elvesztette őket. Legalább emléke van róluk. Én nem vagyok ilyen szerencsés... Csönd. Szandra és a sofőr előrenéznek az esőbe, Kiss Gábor Szandrát figyeli. Félprofilból látja hátulról: a bal arcélét, a fekete haját, a formás bal fülét, a verdeső, hosszú, fekete baloldali szempilláját, és bár ehhez a kemény lányhoz képest ő romantikus vén szamárnak bizonyult, egyáltalán nincs megsértődve, sőt, úgy érzi, ilyen izgalmas, érdekes, szép lányt még soha… soha nem ismert. Szandra is elégedett. Érzi, hogy elbűvölte a férfit. Jól játszott.

Szilasligeten a polgármester már elindult, Ilona éppen rendet csinál a konyhában a reggelizés után, amikor Ramóna olyan félig kislány, félig kamasz módra, kicsit hízelegve, de azért követelve is az anyjához fordul.

–     Anya, ha tudsz, ma kimehetnénk a Garabához, a telepre… Nézzük meg! Ma megint egy ilyen lövöldözős nap van. Fruzsina, a nagy őrzővédő kutya nyugtalan.

–     Kimegyek veled, de egyet ígérj meg: Aput kihagyod a játékból.

–     De hisz ő a polgármester – ellenkezik Ramóna.

–     Van elég baja. És ne érezze, hogy a saját családjából éri a támadás. Bízd ezt rám. Én majd fogadom a riportereket, beszélek az ANTSZ-szel, a tisztiorvossal, a főállatorvossal… A polgármesterné vezet; az út az erdő mellett halad el, egyre hangosabb a lövöldözés. Egy kutya kirohan az útra, fegyver dörren, a kutya fölbukfencezik, elterül. Vér. A polgármesterné alig  bírja  kikerülni.  Ramóna  sikít,  Ilona  elborzadva  vezet tovább.

–     Állj meg!

–     Minek? – kérdezi Ilona.

–     Hátha még… fölvehetnénk… megmenthetnénk….

 –    Lelőtték. Az erdőből. Van valami kétséged felőle? Most nem az a dolgunk, hogy állatorvoshoz rohanjunk vele…

–     Akkor bizonyíték.

–     Édesem – csattan föl keserűen Ilona –, arra bizonyíték, hogy valaki lelőtte. De ki? És ha mi lőttük le? Még mindig nem tudod, kik között élünk?! Ramóna nem erősködik tovább. A sintértelep a földművelődésügy tulajdonában levő halgazdaság területén van, aminek igazgatója a fiatalabb Gombrovics, Garaba sógora. A portás Tomka Béla nem akarja beengedni őket.

–     Hívd föl aput – mondja megegyezésük ellenére Ramóna.

–     Nem kell apádat minden csip-csup ügyért zavarni… – hárít Ilona  azonnal.  –  Maga  idevalósi?  Fejérvámosra?  –  fordul Tomkához

–     Ide hát…

–     És hogy hívják a fejérvámosi polgármestert?

–     Kiss úr… Kiss Gábor… – Tomkánál leesik a tantusz. – Jaj, nagyságos  asszony,  most  ismerem  meg!  A  Polgármesterné nagysága… De ez a lány…?

–     A lányom, ha nem ismerné…

–     Ugye a sintértelepet tetszik akarni megtekinteni… Hát persze lehet, de máskor jobb lenne, mert a Garaba úr is itt van…

–     Nagyszerű, úgyis beszélni akarok vele!

Tomka vállat von – Én szóltam…

A két nő beljebb megy a telepre. Balról szép, nagy halastó látszik, annak a túlsó végében a téglalap alakú keltetők, fölöttük úgy, hogy a keltető vízszintje alá nyúlik, tiszta, vöröstéglás épület, a halbiológiai laboratórium.

Ahogy továbbhaladnak, az út egy irodaszerű viskó mellett vezet el, és aztán a kennelek, ketrecek sora. De közöttük az úton is  elhullott  kutyatetemek  hevernek.  A ketrecbe  zárt  állatok csontsoványak, lázas tekintetűek, némelyik vinnyogva figyelemért könyörög, mások nekivadulva, hörögve, vicsorogva akarnak kitörni. A legiszonyatosabb egy nagy, kb. ötször öt méteres ketrec, melyben legalább tizenöt különböző nagyságú és fajtájú (leginkább keverék) kutya haldoklik. Kábultan hevernek, nincs jártányi erejük. A ketrecekben üres edények, se étel se víz nincs bennük.

Alom sincs sehol, az ürülék és a vizelet a puszta földön ázik és  bűzölög. A két nő némán lépked a ketrecek között; a lélegzetük is eláll. Nem bírnak megszólalni.

Az irodából Garaba kerül elő két eb-befogóval, akik alkalmi munkásoknak látszanak. Rongyos és nem rájuk illő zöld egyenruhát viselnek. Garaba nem ismeretlen, ott téblábolt fegyver nélkül a vadászaton, és nyáron a kínai sportszaküzletben is ott tárgyalt Gölley képviselővel.

–     Nagyságos asszonyom, miért hagyja magát befolyásolni a kisasszonytól, egy ilyen forrófejű fiatal, az fanatikus állatvédő, mi mindent megadunk ezeknek a szegényeknek, amit tudunk…

–     Igen?! – kérdezi élesen Ilona – Hiszen vizük sincs!

–     Mit várjak ezektől a naplopóktól. Azonnal hozzanak  az állatoknak vizet! A két sintér mocskos vödrökkel elindul a halastó felé, onnan merik ki a vizet, és hozzák a ketrecekbe rakott edényekbe.

–     És ha az a víz fertőző? – csap le a látványra azonnal Ramóna. – Csapvíz nincs? És ha az a mocskos vödör megfertőzi a halakat?  A  kereskedőnél  ki  lesz  írva,  hogy  a  fejérvámosi Gombrovics  féle  halgazdaságból  való,  VIGYÁZAT  FERTŐZÉSVESZÉLY?! Garaba szeme elsötétül, a feje is ellilul: a „kisasszonnyal” már sok konfliktusa lehetett.

–     Itt semmi sem fertőzött, minden folyamatosan be van vizsgálva!

–     És enni miért nem kapnak? – vet föl egy másik evidens kérdést a polgármesterné.

–     Mert ha két hét alatt éhen halnak, altatót sem kell pazarolni rájuk – felel Ramóna Garaba helyett.

–     És ezek a szerencsétlenek?

Ilona a nagy ketrecben kábán vergődő állatokra mutat.

Ramóna válaszol erre is.

–     Azok, Anyukám, el vannak altatva, mert már két hete senki sem jelentkezett értük… Csak az előírt mennyiség töredékét kapják, ettől órákig agonizálnak, nem számít… Garaba úr ráér! Pedig normatíva van, a megfelelő altatóadagot fejkvóta szerint megkapják… aztán kézen-közön elvész… Garabának megjön a hangja. Ordít, ahogy az szokott, akinek nincs igaza.

–     Én ellopom?! Ez gyanúsítás! Rágalmazás! Hiába tetszik a polgármester úr lányának lenni, én az édesapjának fogom jelenteni…

–     Jelentse nekem – tesz Ilona egy bölcs asszonyi javaslatot.

– Én vagyok az édesanyja. Ramóna negédesen: – Hogyan is rágalmaznám, Garaba úr?! Magáról mintázzák a tisztesség, az állatok iránti szerető gondoskodás és az empátia szobrát… – Hangot vált. – Mit keresnek itt ezek a tetemek?!

–     Nem szállították el még ezek a naplopók!

–     A horvátegresi dögkútba? Mert az van legközelebb, nyolcvan kilométerre. Tetemenként háromezerért. Amit maga megkap az önkormányzattól, plusz a szállítási költséget. Számlát tud mutatni róla?

–     Ne vicceljen már Ramónácska, mi maga?  APEH-ellenőr vagy maga az Állami Számvevőszék?!

–     Csak közvetítő, drága Garaba úr. Én fogom jelenteni  az APEH-nél és az ÁSZ-nál. Bár a maga ügye a rendőrségre tartozik, mert se engedélye nincs, se bejelentve nincs, nem adózik, az APEH nem is tud magáról! Garaba vörösre gyúlt fejjel kiabál, bűnözőnek eléggé szangvinikus. – Az tartozik a rendőrségre, hogy ez hatósági terület, ide belépni tilos! És egyáltalán…!!! Ramóna viszont annál fegyelmezettebb.

–     De az illegális dögkút, ott fél kilométerre a katángi  dűlő mentén, amit a hét végén a riporterrel lefotóztunk, az nem hatósági terület, igaz? Tíz perc múlva Ramóna és Ilona a Haltenyészet kapuja elől lassan ballagnak a kocsi felé, és Ramóna azt mondja :

–     A Nemzetközi Állatvédő Mozgalom, az IASM információja szerint, ami a magyar állatvédőkhöz hivatalosan is eljutott, a magyarországi kínai kereskedők kutyabundákat csempésznek haza. Kínában erre szakosodott egy komoly kisipari bázis… kezelik,  festik…  rókabundát,  farkasbundát  és  medvebundát hamisítanak… Az USA-ban adják el.

–     Gondolod, hogy a Garaba… Ramóna bólint.

–     Minimum…

Ezután Kiss Gábort keresik meg. A városházán Mari, a polgármester titkárnője akarja Ilonát, a polgármesternét „elhárítani”. Ellenségesen néz Ilonára, valami rivalizálás látszik a tekintetében,  az  egész  viselkedésében.  Itt  a  hivatalban  ő  tartja  a gyeplőt. Ő sem tör be a Főnök hálószobájába „jelenteni”.

–     Mondom, hogy tárgyal – próbálja megállítani a Főnök feleségét és a lányát.

–     Mondom, hogy csak beköszönök. Kivel tárgyal?

–     Fontos ügyben…

–     Akkor beköszönök.

Ilona félig nyitja az ajtót, az ura irodája üres. Az asszony kérdőn visszanéz Marira. Mari  zavarba  jön,  és  éktelenül  dühös  lesz,  amiért  Ilona hazug-ságon kapta. Megpróbálja nem mutatni.

–     Nem itt tárgyal… házon kívül.

–     Nagyszerű, annál jobb! Drága Marikám, merre? Muszáj valamit mondani. Mari úgy irányítja el a polgármesternééket, mintha a fogát húznák.

–     Lehet, hogy a folyónál. A csatorna torkolatánál. A szennyvíztisztító, ahol lesz…

A folyóparton Ilona Opel Corsája beáll a csatorna torkolatánál a többi kocsi közé. Gábor szolgálati kocsijában, nyitott ablak mellett ott ül Endre, a sofőr. Innen is mindent hall. Ilona könnyedén üdvözi, és leballagnak Ramónával a folyó partján álldogálókhoz. Ez az új csatorna torkolata, ide kellene a víztisztító, amihez az EU több mint 80 % -kal járul hozzá (mint a vízminőség javítását, és a környezet megóvását célzó beruházáshoz). Most idilli a kép: ötven-hatvan vízimadár, a háziés vadkacsától, libától legalább tizenöt fajta itthon honos gázlómadárig, vadmadárig, teljes békeségben úszkálnak vagy cikáznak röptükben a kiömlő szennyvíz fölött, hulladékra vadászva. Az őszi nap sárga sugárzást von a nyüzsgő szárnyassereglet mögé, a nap arany ragyogása még a folyó felszínén is tükröződik. Gábor hátrafordul, hogy ki jön, és földerül az arca. Ilona ismeri a tárgyaló partnereket, mind örömmel köszöntik egymást, Angelov  Sándor  mérnök,  és  a  fiatal  Braunné,  Somos Judit, ő is valami műszaki… – Ő Ramóna, a lányunk!

–     Nem akarunk zavarni… a kocsiban megvárunk. Ne  kapkodjatok, ráérünk!

–     Maradjatok, nem zavartok! – mondja a polgármester, és a többiekhez fordul. – Zavarnak?

 A mérnök, Angelov Sándor, tiltakozik.

–     Ugyan, Isten őrizz!

–     No, most Ramóna is láthatja, miben fő a fejünk…

–     Legföljebb más is hallja, nem csak Sörös Endre… – kacsint a sofőr felé nevetve Angelov.

–     De nem engedem ám őket tanúskodni! – nevet a  polgármester is. Aztán kissé ingerülten a többiekhez fordul.

–     És ki vette föl ezt a nőt?

–     Schumacherné, a jegyző – mondja Angelov.

–     Ő is benne van? – kérdi a polgármester.

–     Ez nem tudható – mondja lassan a mérnök. – Az sem egészen világos, ki nevezte ki. Ő azt állítja, te.

–     Azt sem tudtam, hogy létezik. Mi a neve, milyen Dorottya?

–     Rédeyné, dr. Szatmáry Dorottya. És nem is műszaki, persze, hanem jogász és közgazdász. Semmit sem ért hozzá. És azonnal leváltott  engem,  és  kirúgta  Juditot.  Mert  mi  ketten  értünk hozzá, és belelátunk… Én most munkaügyi pert indítottam, de Judit esete, hogy úgy mondjam, jogszerű volt, mert ő hat hónapos próbaidővel lett fölvéve, csak az nem jogszerű… illetve… nem elegáns, hogy a hatodik hónap utolsó munkanapján közli vele, hogy másnap már nem kell bejönnie. Derült égből villámcsapás.

–     Igen – bólogat a fiatalasszony. – És soha egyetlen  szóval nem kifogásolta a munkámat. Semmire nem kért meg külön, nem figyelmeztetett…

–     És maga most állás nélkül van? – kérdezi Gábor.

–     Nem. Én beszéltem az érdekében Bolgár Ferivel.

–     Aha…Az új Fejérvámosi Csatmű. Bólogatnak.

–     Gölley tud róla? – Kiss Gábor erre azért még kíváncsi, mert Gölley a kapcsolat a nagypolitikával.

–     Én szóltam neki, ugye, amikor beszámoltam az én munkaügyi peremről – mondja Angelov –, persze a füle botját se mozgatja. Vagy kölcsönösségi alapon, mind a két párt benne van… vagy egyszerűen: túl macerás. És ezek azt hallják meg, amit akarnak.

–     Aki nem csinál semmit, nem hibázhat.

Megint a mérnök veszi vissza a szót.

–     Szóval, világos, hogy a pályázat úgy van kiírva, hogy csak ketten pályázhassanak, és a kettő közül így csak a svéd cég, a Johansen, a fixágyas rendszer nyerhet, pedig ha meghívják, toronymagasan jobb nála a kanadai, a membrános. És annak a kivitelezését a Canadian Water Service csinálja, ami tulajdonképpen magyar vállalkozás.

A fiatalasszony, Szamos Judit egészíti ki az eddigieket.

–     Magyar-kanadai. Vegyes vállalkozás. Ezt a  membránost, használja  a  NATO  is,  mert  ivóvíz  tisztaságot  képes  elérni. Persze az ide nem kell, de azt is tudja! Egyébként a kanadaiak tőkét is hoztak ide, a svédek meg csak lenyúlják a piacot. A polgármester logikusan nyomoz a legkézenfekvőbb irányban.

–     És ki ennek a Dorottyának a férje? Angelov Sándor nagyot nevet.

–     Hát  ez  az…Igaz  ugyan,  hogy  elváltak,  már  nem  élnek együtt, de Rédey úr annak a cégnek a marketingigazgatója, melyik a Johanseneket telepíti. Ezen már csak röhögni lehet. És a következő híren is.

–     Különben a fixágyasra két pályázat érkezett… aztán amikor a pályázatok bontása megtörtént, kiderült, hogy az öreg Kajtár Laci bácsi, akit a Dorottya visszahívott nyugdíjból ideiglenesen az én helyemre, egy időben a másik pályázó cégnél tanácsadó. Micsoda véletlen! Így aztán ez a cég ki is esett, és csak a svéd maradhatott benn.

–Ez zseniális – ismeri el keserűen a polgármester. Ilona belekarol az urába.

–     Mi inkább mennénk, nem akarlak terhelni még én is, látom, van itt probléma elég.

Kiss Gábor: – Édesem, Ramóna hadd lássa, hogy valóságos gondjaink vannak. Egyébként nem terhelsz, most már benne vagyok. Most már nem számít… egyel több vagy kevesebb. Megcsörren a polgármester mobilja.

–     Doktor Kiss… Igen, értem. Hát most tudok indulni, és odaérek, amikor odaérek. Itt vagyok a parton… Jó. Köszönöm. A többiekhez fordul, s ez Ilonának is szól.

–     Az ördög vigye…! Hát sajnálom…

Mindenki beül a kocsijába, és elhajtanak. Travolta  a  munkahelyén,  a  Canadian  Waters  műhelyében nők sora szerel össze kisméretű villanymotorokat. Travolta itt a csoportvezető,  éppen  egy  fiatalasszonynak  segít  valamilyen alkatrészeket beleforrasztani a szalagon előtte álló motorba, amikor három kollégája megáll mellette, egy vele egykorú fiatalember, egy idősebb munkás, és egy csinos szőke lány. Mintha valamilyen küldöttség volnának.

–     Te, Johnny – szólal meg az idősebb, Ágoston bácsi –, itt nincs szakszervezet, te vagy a csoportvezető. Valakinek mégis csak meg kellene szólalnia az érdekünkben.

Travolta megkönnyebbül. Tavasz óta majdnem minden reggel későbben kezd, elég komplikált elsikálni ezt a „kötetlen munkaidőt”. Mindig a számonkéréstől tart. Ettől kicsit túl készséges.

–     Milyen érdekünkben…?

–     Itt lesz egy szar szennyvíztisztító, amikor a mi cégünk csinálja a legmodernebbet, és mi pedig mehetünk melózni valahová a világ végére – folytatja a fiatalabb.

–     Erről már hallottam, de mit tehetek én?

–     Beszélhetnél valakivel a városi górék közül – mondja a lány.

–     Persze, mert azok nekem a haverjaim. Együtt jártunk a faiskolába…

–     Nem tudom, de te mégis jobban… meg hát te azért csoportvezető vagy. Nem karatézik valamelyik? Vagy a gyereke?

–     Na jó… a közeljövőben úgyis lesz egy kis intim beszélgetésem  a  polgármester  úrral.  Majd  megpróbálok  valamit… Ramóna karatézik…

–     Az a lánya?

–     Ja. De ő más ügyben érdekelt. Nagy állatvédő. Ő a Garaba disznóságait próbálja leállítani, de a faterja neki sem segít… Travolta nem tudja, hogy a faterja segítene, de fél. Garaba szerinte is címeres gazember, de két vasat nehezebb a tűzben tartani, mint egyet, és a szennyvízügy nagyobb volumenű. De azt Travolta sem tudja, hogy Szandra viszont titokban segít Ramónának, mert nagyon jól összebarátkoztak az edzések alatt.

A Főiskolán időnként összeülnek, Ramóna hozza a laptopját, és Szandra segít Ramónának föltörni a Garaba rendszerét. Innen tovább kutakodnak Puchmann adatai között.

–     Azt tudod, hogy mindketten börtönbe kerülhetünk?

–     Nem baj, a jó hackereket átveszi a titkosszolgálat!

(Istenem, gondolja Szandra, ha ez a szegény lány tudná…! Lesül a pofámról a bőr…)

Laci itt is dolgozik a Generátor Kft. garázsában. A teherautó platójáról emel le többedmagával valami nagyobb szerszámgépet. A művezető magához inti, Laci lekászálódik a platóról.

–     Mi van?

–     Holnap lesz megint egy fuvar Nagykanizsára.

–     Oké, Takács úr, de mi a francot szállítok én? Mi van, ha lemeszel egy fakabát?

–     Hivatalos plomba van rajta. ANTSZ. Fertőzésveszély. Még az országos rendőrfőkapitány sem nyittathatja ki.

–     De mégis, mi van benne? Atomhulladék? Biológiai fegyverek?

–     Én se tudom, bazdmeg. És eddig se tudtuk, se te, se  én.

Megkapod a jattot? A többi nem a te dolgod. Délután van, a fiúk újra a Ladában ülnek, most jönnek a melóból;  Laci  a  Generátorból,  Johnny  a  CWS-ből,  a  Canadian Water Service-ből; Verát a bank előtt veszik föl, ahol takarít, és mennek a srácokért, a bölcsibe meg az oviba.

–     Szerintem őrültség – tér vissza a vesszőparipájához Vera.

–     Most már beindult – bizakodik Laci.

Vera kiszáll a bölcsőde előtt, hogy a kicsiért menjen, de viszszafordul.

–     Le fogtok bukni.

–     Nyolcvanöt a bruttóm, marad ötvenöt… mi a szarból törlesszek? Adtok kölcsön?

–     Két gyerekünk van… – mondja Vera.

–     Akkor fogd be a szád! – zárja le a naponta föllángoló vitát Laci. Megérkeznek a ház elé, ahol laknak, velük van a két gyerek és Szandra is. Vera a kisfiút viszi, Szandra a „nagy” lányt, és magyaráz Verának, aki úgy látszik, nem akarja megérteni.

–     Fél éve dolgozunk rajta, most már csak egy lépés…

Megint esik. A két fiú viszi Szandrát a „harcálláspontra”. Szandra kiszáll, a fiúk eltűnnek, és már lesben állni sem maradnak ott – minek? Megy minden olajozottan. Megérkezik a nagy szürke VW Passat, Szandra beszáll. A polgármester gyorsan áthajol a jobboldalra, hogy a sofőrt megelőzze, és kinyitja a hátsó ajtót. Szandra habozik, és hogy az ártatlanság látszatát őrizze az első ajtón akar beszállni, amit már Endre ki is nyitott.  

–     Üljön be ide, itt kényelmesebb! – mondja Kiss Gábor. Szandra  hátradől,  élvezi  az  utazást,  olyan,  mint  Zazie  a

Metrón. Mintha életében sosem ült volna kocsiban, legalábbis hátul, a Nagy Ember mellett nem. Kiss Gábor érzi, hogy a lány meg van illetődve, és ő is élvezi a saját nagyságát, sőt nagylelkűségét.

–     Nem kellene megnéznünk, hogy áll a csehipusztai bekötőút? Sörös Endre be akar tartani a főnöknek, azaz inkább a lánynak, de a Főnök nem hagyja.

–     Nem. Majd kiugrunk napközben, most tárgyalásom van a Városházán.

Robognak a város felé. És már komoly társalgásba mélyültek: a polgármester úr és az okos, modern szemléletű diáklány.

–     Nem, ez egyáltalán nem jelenti az írott sajtó elsorvadását – fejtegeti  Szandra  –,  csak  a  hangsúly  helyeződik  máshová. Persze az olyan napilapok, mint a nagyalakú Times a hatvannégy  oldalával,  veszítenek  az  olvasóikból,  vagy  mint  a Népszabadság, ez a színvonal inkább az internetre kerül, és a bulvársajtó példányszáma nő az olcsó szenzációkkal, sztárok, celebek magánéletével, bűnügyekkel, harsány reklámokkal…

–     Azért ez a színvonalzuhanás, szerintem aggasztó… – vélekedik dr. Kiss Gábor.

–     Annak a rétegnek, aki a színvonalat igényli, van internetes hozzáférése, viszont nincs ideje – magyaráz Szandra. – Az szörfözik és úgy válogat, és nem egy lapot néz át, hanem sokat… Az idősebb Járai testvér, Laci lakásán a nagyszobában együtt a kupaktanács, Laci, Travolta, Szandra és Vera. A másik szobában a két gyerek játszik. Az asztalon olcsó sós keksz, ropi és literes fehérbor. Tisztes szegénység, enyhén giccses kispolgári ízlés.

–     A közelébe se kerülhettek – érvel szenvedélyesen  Vera. – Ilyen emberre testőrök vigyáznak.

–     Ő maga fogja lerázni a testőröket. Ha vannak… – mondja Travolta.

–     De nincsenek. Eddig még egyet se láttunk, csak a sofőrjét. Az tényleg gorilla, de nincs mindig vele. – Laci most is a terv elszánt védelmezője.

–     Már egy ideje a saját kocsijával jár, leépítette a sofőrt. Mégis csak velem akar lenni. Kettesben.

–     Egy ilyet akkor se lehet zsarolni. Két percen belül a sitten találjátok magatokat…! – Verának csak negatív gondolatai vannak az üggyel kapcsoltban.

–     Nem engedheti meg magának! Rámegy a karrierje, a vagyona, amit összerabolt… – mondja Laci.

Szandra közbevág – …rámegy a családi élete…

–     Boldog lesz, hogy ilyen olcsón megússza – mondja Travolta.

–     Neki se babra megy… .

De Vera egyre konokabb.

–     Ti kerültök a sittre. És ezekkel szemben nincs ügyvéd, aki kihúz a szarból. Ezek már rég megvették a törvényt… A másik szobában úgy ricsajoznak a gyerekek, hogy alig értik a saját szavukat. Vera ingerülten kiált rá a lányára.

–     Idikó, mit csinálsz vele?

Szegény Ildikó, aki még nincs négy éves, nem bír a kicsivel. Nem csinál semmit, a fiúcska akkor is ordít. Vera egyre idegesebb a gyerekektől. Neki kellene megnyugtatnia kisfiút, nem a nála alig idősebb nővérének, de Vera nem mozdul. – Jaj, a fejem…És mi lesz, ha erőszakoskodik?

–     Nem erőszakoskodik: annyira már ismerem. És ha mégis… nem véletlenül vagyok két danos karatés. Travolta elolvad, ahogy ránéz. Szandra gyönyörű, fekete szemében tűz ég, a mosolya is boszorkányosan izgalmas…

Vera félszemmel Lacira pillant, és úgy érzi, leendő sógornője boszorkányos mosolyát kicsit túl izgalmasnak tartja a férje is. És felordít: – Kussoljatok! Ez nem Vera stílusa, a gyerekek ijedten elhallgatnak, a többiek is értetlenül néznek rá. Akkora rajcsúrt azért nem csaptak a gyerekek…

–     Jó, ne haragudjatok, ideges vagyok… ez a gyerek se bír legalább ilyenkor…

Szandra föláll, Vera mellé ül, neki mondja, mintegy engesztelésül: – Eleinte elől ültem, az Endre mellett, az a gorillája, aztán azt mondta… figyelsz, Vera? – Persze…

–     Azt mondta, üljek hátra, mellé.

–     És legalább átölelt… vagy magához húzott…

–     Nem. Csókolóztunk volna, hogy a sofőr jól lásson a visszapillantóban…? édes Vera, ő se hülye, meg én sem. Ez egy kultúrember…

 Vera állandóan zavarban van, most attól is, hogy butának látszik. Pedig csak féltékeny, illetve inkább: félti a férjét. Azt hiszi, Lacinak túlságosan is tetszik leendő sógornője, és azért hajlamos belemenni minden őrültségbe.

–     Dumálunk – folytatja Szandra –, mindenféléről. Informatikáról, digitális technikákról, adattárolásról, hackerekről, médiáról, világhálóról… sőt még arról is, hogy az önkormányzat a demokrácia alapja, és ehhez képest semmire nincs pénzük… meg globalizációról, meg a világnyelvről, az angolról…

–     És elkápráztattad azzal a nagy eszeddel… – jegyzi meg Travolta,

–     Mi bajod a nagy eszemmel?

–     Nem  csípem,  mikor  átmész  amcsi  tudós   szinglibe  a Discoveryről…

Csönd.  Túl  hosszú  a  csönd.  A konfliktus  valószínűleg gyakori.

–     Nem kell velem járnod, ha félsz az eszemtől… keress egy szelíd buta libát, és maradj meg bunkó macsónak. Én intézeti lány vagyok, és valószínűleg roma... én nem engedhetem meg magamnak …. Nektek vannak szüleitek, otthonotok, testvéreitek…

Travolta már bánja. – Oké, nem szóltam…

–     Azt hiszed, olyan könnyű végigcsinálni…?

Travolta engesztelően öleli magához. – Édes kis okosom …! Nekünk se lesz könnyű… Ha csak arra gondolok, hogy más is rád nézhet, már becsavarodok… Szandra hidegen.

–     Akkor mást kellett volna kitalálnotok…

Laci az asztalra csap, és nagy hangon föl akarja dobni a csapatot.

–     De nem szarunk be! Ezek gengszterek! Ezekhez képest mi elsőáldozók vagyunk!

–     Ne balhézzatok… – szól meg most Vera – Most össze kell tartanunk… Megint  ránéz  mindenki.  Eddig  úgy  tűnt,  Vera  ellenzi  az egész  tervet,  most  meg  ő  buzdít  összetartásra?  Vera  újból zavarba jön, már nem tudja, hogy viselkedjen, föláll, tölt magának egy pohár bort, egy hajtásra megissza. De a többieknek nem tölt. Ez is furcsa… Vera normális körülmények között gondos háziasszony…

–     Mi van veled? – kérdezi Laci.

–     Dilis vagyok! Kopjatok le rólam… Szandra örül, ha Ramóna igénybe veszi az informatikai tudását, és ő segíthet neki földeríteni a sintértelep körüli disznóságokat. És nem tud ellenállni, hogy ne használja ki a helyzetet. Kíváncsi a polgármesterre, meg kell ismernie, hogy ügyesen játszhassa a szerepét. De ez a fegyver kétélű. Minél többet tud meg a polgármesterről, annál világosabb, hogy Kiss Gábor nem gazember. És annál nehezebb szívvel veszi rá magát a szerepre, amit vállalt. Most az edzőteremben találkoznak Ramónával, és Szandra is hozott magával a Főiskoláról egy laptopot.

Ramóna segítségével kitalálják a polgármester belépő kódját. Találnak egy dr. Salamon Ferenchez írt levelet. Nem baj, ha most nem érti, mármint Salamon, csak higgyen neki, mármint Gábornak, a polgármesternek, és szavazzon ellene! Ezt a pályázatot nem szabad elfogadni! A Városháza adatbázisában egy kis videót találnak, a képviselő-testület üléséről, Gombrovics beszél lelkesen valamiről, ami nagyon fontos a városnak.

–     Ez mi lehet, ami annyira fontos…

–     Nem hiszem, Ramóna, hogy ez a te témád. Ez  inkább a szennyvíztisztító lehet…

–     Nézzünk bele a Gölley bankszámlájába…

–     Van jó ügyvéded? Ha elkapnak… öt, tíz év…

–     Majd a hágai bírósághoz fordulunk védelemért…

–     Akkor várj csak… – bolondozik Szandra idegességében – itt a  www.secret.database.sandramona.hu;...  informatikai  titkos szolgálat….

–     Nem jó! Inkább www.ivestigation.sandramona.hu …

–     Az utolsó héten két millió jött. Ez mi, ez a hatmilliárd?

–     Ne őrülj meg… ez hatvan millió. De nem tudom.

–     Valami lekötött tétel… a svéd Olofsen bankháztól. Gölley állna a svéd rendszer mögött?

–     Úgy néz ki. Minden mögött ő áll. Ez meg Angelov Sándor munkaügyi pere.

–     Ki ez az Angelov?

–     Én ismerem – mondja Ramóna –, ő az a mérnök, akit a városüzemeltetésről lapátra tettek, mert rájött, hogy a jó technológiát kizárták a szennyvíztisztító pályáztatásából.

–     Tulajdonképpen ki itt ez a Gölley?

–     Hát nézd meg!

Szandra rákattint a személyi adatlapjára és olvassa: – Parlamenti képviselő. Építési vállalkozó, a Labracoop Interbuilding Zrt. vezérigazgatója. A Fehérvámosi Vadásztársaság és Golf Klub elnöke. Az Iskolatanács és a Szülői Munkaközösség elnöke. A Római katolikus szent László templom és plébánia renoválási kuratóriumának az elnöke… Ja, és persze alpolgármester. Ejha!

–     És az Atyaúristen személyi titkára.

–     Az itt nem szerepel.

–     Téves az adatlap.

A lányok szörnyen izgatottak, és remekül szórakoznak. A játék vérre megy, de ők inkább a játékot élik át. Szandra is elfelejti egy percre a föladatát, mintha ő is csak érettségiző kamasz lenne, harcos állatvédő és vidám polgárpukkasztó. Este a polgármesteréknél most fejezik be az étkezőben a vacsorát,  Ramóna  föláll,  átmegy  a  saját  szobájába,  Gábor  tölt magának  néhány  korty  vörösbort,  Ilonát  is  kínálja,  de  az asszony elhárítja.

–     Kösz, elég volt. Szóval, amit mondtam délelőtt: a Generátor kocsiját használják.

–     De édesem, egy kínai kereskedőt ilyesmivel vádolni…  ez akár diplomáciai bonyodalmakhoz is vezethet…

–     Gábor, senki nem vádolt, még csak nem is gyanúsított senkit, mi gondoltunk erre: én meg Ramóna… Még ha a rendőrség nyomozni kezdene, az sem gyanúsítás…

–     Rendőrség… az isten áldjon meg, ki? Polgár Sándorék? De az egész ötlet… egy kamasz túlfűtött fantáziája… horrorfilm.

–     Nem az ujjunkból szoptuk. Ramóna az internetről vette le. Gyere, nézd meg! Átmennek Ramóna szobájába, Ramóna bekapcsolja a gépet, és előhívja az aktuális fájlt. A szülők olvassák, Ramóna magyaráz.

–     Ez az IASM, az International Animal Saving Movement… a Nemzetközi Állatvédő Mozgalom, és vannak az „állati nyomozók”, mint a tévében a NatGeo-n az Animal Investigators. És ez hivatalos. Európában elsősorban Magyarországról, Romániából és Szlovákiából folyik a csempészet… Tessék. Itt van. Én csak abból indulok ki, amilyen állapotok azon a sintértelepen vannak, amit finoman kutyamenhelynek hív ez a gazember Garaba…

–     És ki lehet benne? – teszi föl  számára legfontosabb kérdést a polgármester.

–     Garaba mint nyersanyagforrás – sorolja Ilona –, a mi legkedvesebb szomszédunk, a Puchman főállatorvos úr, ő készíti elő szállításra a gereznát, a körzeti ANTSZ-től valaki, aki a szállítólevelet szerzi, Gölleyt már mondtam, ő a fővédnök, és vagy Gombrovics, vagy valaki más a Generátortól… És persze a kínai. Ő hozta az üzletet, a futár, az összekötő, a besúgó. Sörös, a sofőröd.

–     És mi van Nagykanizsán?

–     Nyilván a csatlakozás valamelyik adriai kikötő felé.

–     Az egész város benne van… Így aztán fedezik egymást.

–     És sakkban is tartják egymást – teszi hozzá Ilona.

A polgármester fogja a fejét.

–     És most én nyúljak bele ebbe a darázsfészekbe, mikor  itt van a nyakamon a szennyvíztisztító.

–     Édesen, sehová se nyúlj bele, csak tudj róla. Mi Ramónával

kicsit pontosítjuk majd…

–     Ti! Zseniális! Pont az én családom nyomoz…

–     Apa, nem mi. Én szólok az Egyesület budapesti központjának. Majd ők. És ne Huo Lynre haragudj, a kínaiak meg is eszik a kutyát: az egy más kultúra. Én az itthoniakat utálom! Szandra és a két fiú a szobában egy kis bor mellett újra haditanácsot tartanak, Vera most már nem ül közéjük, inkább a gyerekekkel foglalkozik, a kisszoba nyitott ajtajából figyel. Mögöttük  villog  a  tévé,  csak  kép:  hang  nincs.  Időjárásjelentés.

–     Már tegnapelőtt is hívott  – meséli Szandra –, akkor eljátszottam, hogy a meglepetéstől nem jutok szóhoz. Tegnap nem szólt róla. Ma megint hívott. Mondtam, hogy ma nem. Holnap? Mondtam, hogy holnap sem. Nagy hajtás van a suliban, zárthelyi, meg minden. Esetleg holnapután. Na, jó. holnapután délután a Pálfalvy utca sarkán vesz föl, ahol reggel ki szokott tenni.

–     Tulajdonképpen mit mondott? – akarja tudni Travolta.

–     Hogy meghívhat-e vacsorára.

Most Vera mégis közbeszól a gyerekek mellől, úgy is mint nő.

–     És megcsókolt már?

–     Még a kezem után se nyúlt.

–     És ha nem is azt akarja?

–     Persze! Tanítsa meg karatézni, azt akarja. Vagy föl  akarja venni adatelemző informatikusnak az önkormányzathoz.

–     Szolgálati lakással! Csak hárman nevetnek, Vera nincs humoránál.

–     Azt akarja – nyugtatja meg Szandra. – Ez egy gátlásos és szemérmes ember. Ilona van a polgármesteri irodában, és a férjével beszél. Mari, a titkárnő föláll. A két asszony szeme összevillan, érezni a feszültséget. Mari úgy gondolja, a Hivatal az ő birodalma… ő se megy be a polgármesterék hálószobájába…

–     Ha nem haragszik, polgármester úr, én most magukra hagyom magukat, úgyis van egy kismillió telefonom… Egy kávét közben?

–     Én már az ötödiknél tartok… Ila?

Ilona a fejét rázza, Mari kimegy, és behúzza az ajtót. Ilona megértően simogatja férjének az íróasztalon nyugvó kezét.

–     Aki az állattal kegyetlen, kegyetlen az embertársával is…

–     Azért ebben a nagy állatvédelemben sok a túlzás. Amerikában az orvostudomány kísérleti patkányai és egerei érdekében tüntetnek… Ilona nem megy bele elvi vitákba.

–     Ramóna megtudott valamit. Gombrovics nincs benne, se a tetvére. Hála Istennek! De a Generátor garázsmestere igen, és aki szállít, az valami Járai… egyszerű gépkocsivezető, és nem tud semmiről. A kocsit a helyi ANTSZ plombájával zárják le.

–     Nem beszélnél vele… Ramónával? Szálljon ki ebből. Nem igazán diplomata… Kiss Gábor változatlanul Ramónától fél. Számára ő még mindig infantilis gyerek.

–     Ramóna is tudja, hogy ebben nagy pénz van. És hogy abból a te kezedhez egy fillér sem tapad. Miért gondolná, hogy neked kínos?! Gábor… akinek gyereke van, annak ezzel számolnia kell…

Dr.Kiss  Gábor  sóhajt,  és  hosszan,  szeretettel,  de  nagyon fáradtan  nézi  a  feleségét.  Ilona  mosolyog.  A  polgármester bólint. Érti. Értik egymást. A  Pálfalvy  utca  sarkán  kopottas  homokszínű  Renault Mégane veszi föl Szandrát: a polgármester saját kocsija. Két sarokkal lejjebb a Lada áll. Laci a volánnál, Travolta a jobb ülésen, ahogy szokták.

–     Nem kéne utána menni?  – kérdezi Laci.

–     Nem. Tudom, hogy oda viszi – mondja Travolta  határozottan.

–     Szandra is tudja?

–     Naná!

–     És ha mégis egy szladiba?

–     Annyit nem reszkíroz egy ilyen szarrágó, főleg ha kéznél van az ingyen vadászház… Már tegnap lefoglalta a gondnoknál. Ma fölhívta a feleségét, hogy váratlan tárgyalás, későn megy haza.

–     A Maritól tudod?

Travolta bólint.

–     Te, nem kéne megdugni ezt a Marit?

–     Nem. Miért kéne?

–     Hálából. Én megdugom neked, Johnny…

–     Mari utálja a polgármesternét – mondja Travolta.

–     Miért?

–     Nem tudom, nem kérdeztem, nem foglalkozom a Mari lelkével. Megköszönöm a füleseit, és tanítom karatézni a fiát. Ennyi.

Szandra tudja, mi a föladat. Cseveg, csacsog, bolondozik és egyre közelebb húzódik a polgármesterhez. Az országútról egy mellékútra fordulnak. Az út fölkanyarodik a hegyre, mind több és több az éles kanyar, a szerpentin egyre magasabbra visz. Az út mellett kétoldalt sűrű erdő.

–     Hová megyünk? – kérdezi Szandra naivul, mintha  nem tudná. A polgármester titokzatosan mosolyog.

 

 

( A befejező részt a következő számban közöljük )