Földes Hilda

Ahogy elolvadt a hó, szaladt ki a kertbe, hosszasan vizsgálgatta a kis suhángok barna bőrén türemkedő rügyeket. A hosszú, kemény fagy után remélni se merte volna, hogy élet marad a fácskákban. Elültette volna már ősszel, amikor ideje volt, de a ház, a kert, ahová szánta, még a másé volt. Már augusztusban megrendelte a csemetéket, mindjárt kettőt. Vagy mert a képzeletében jóval nagyobb volt a kert, mint a valóságban, vagy mert mindig többet remélt a várhatónál. Szelídgesztenye-csemetét nem sok helyen árulnak, gondolta, de  imádta és mindenáron szerezni akart hát magának. Így aztán napokig keresett-kutatott, míg rájuk nem lelt.

Ha már egyszer kertje lesz, akkor gesztenye is legyen benne, de szelíd ám, édes és omlós, mint amilyet kislánykorában evett. Az erdész hozta nekik papírzacskóban, s az apja éles konyhakéssel keresztet metszett minden egyes szemre. Aztán a sütőbe tolták, s a forróság a keresztek ölében fölpöndörítette a gesztenyéken a barna zakót, kitakarva a szemérmes, omlós, édes húst, amivel azóta sem tudott betelni, pedig már jóval túl volt a negyvenen. Az őrségi dombok erdeiben látott utoljára szelídgesztenyét, amikor arra csavarogtak a nyáron. Meg is állította az autót, a férjének vissza kellett tolatni, hogy ő szedni tudjon egy levelet legalább, egy hosszú, karcsú, fényes, sávokra osztott, enyhén fodrozódó, sötétzöld csodát, kicsi, szúrós, zöld gubóval a tövében. Látjátok, nógatta a gyerekeit, akik unott arccal húzogatták a szájukat, mert haladni szerettek volna, ez a szelídgesztenye. Csak néztek rá, mintha valami idegen nyelven beszélt volna, s illemből ühümöztek egyet. A nő csalódottan szállt vissza, hisz csodálkozó, megnyúlt, áhítatos arcokra számított. Ott tartotta az ölében a szúrós, éretlen gubacsot, s a nemes, előkelő levelet. Úgy dédelgette izzadt tenyerében, mint ahogy azzal a kislánnyal tette volna, aki az omlós, szelíd, barnaöltönyös gesztenyefiúkat nézte vagy negyven évvel azelőtt, amint sisteregve, sziszegve vártak a sorukra a forró, épp csak hűlni kezdő tepsiben az asztalon.

Amikor már a sár is felszáradt, amit az olvadt hó hagyott maga után, hatalmas virágcserepet, zsákos virágföldet vásárolt, hazacipelte, s remegő gyomorral hántotta le a fekete nejlonzsákot a suháng gyökerét fogságban tartó földlabdáról. A vesszőcske ferde volt, görbe hátú, mint egy nyomorult magzat, akit természetellenes tartásba kényszerített az anyatest. A fekete virágfölddel megágyazott neki, beleállította a cserépbe, két kézzel körülnyomkodta, s jól meglocsolta a kerti csapból. A cserép külsején, mint az átázott alsóneműn, látszott, ahogy a víz leszivárog a földbe. Az előkertbe helyezte, hogy reggel és este elhaladhasson mellette, s akárhányszor csak arra járt, azt vizslatta, mozdulnak-e a rügyek. Négy vagy öt hét telt el így. Mellkasa bal felében szorító érzéssel hajolt közel minden áldott nap, s méregette: vajon tényleg nagyobb-e az a felső rügy, mint tegnap volt, vagy csak ő szeretné úgy látni. Gesztenéyt akart. Saját fát. Saját kezével szüretelni a megfoghatatlanul szúrós, vad gömböcöket, s szelídíteni őket, amíg meg nem kaparintja a belső, édes kis szívüket. Talán az ötödik hét egyik reggelén, amikor ferdén, élesen tűzött az előkertbe a reggeli nap, megpillantotta a lassan ocsúdó rügyecske szélén a rést. S tudta, hogy ugyanazon a résen át bomlik ki mindaz, amit félve-vágyva dédelget a hosszú, kemény fagyba dermedt életében.