• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

Berlin felett borús volt az ég. Szitált az eső. A nyári hőség után a hirtelen támadó októberi szél a gépekre várakozók arcába fújta a kifutópályáról a leveleket.
Ali, a szobrász megborzongott. Jól tudta, hogy nem a szél miatt. Felvett a földről egy sárgult  platánlevelet és nézte az erezetét. Akár egy barázdált tenyér, gondolta. S rögtön megjelent előtte a saját tenyerének képe. Benne, akár egy fészekben a madár, Anna fehér, finom metszésű keze. Amely a gyönyör pillanataiban, mintha őt fenyegetné, mindig ökölbe szorult. Aztán – egy kora őszi napon a száraz avarban feküdve – végigsimítva ujját az ő nagy, barázdált tenyerén, azt mondta Anna:
– Barátom, te elpusztíthatatlan vagy! Ez itt az életvonal, egész a kisujjadig  végigszántja a tenyered, szóval hosszú életű leszel a Földön…

Akkor ő csak nevetett ezen. De most, ahogy erre gondolt, melegséget érzett. Ki kellett fújnia az orrát – ez nála, furcsamód, a meghatottság kísérő jele volt. Öt év után most látják újra egymást: alig hihető!

Főleg, ha az ember  már eltemette magában őt. Mintha egy kedves halottunk támadna fel, akit ugyan elsirattunk, de magunkban sohasem tudtunk elengedni. Kár, hogy nem üdvözölheti most azonnal a feltámadottat. Mert Anna nem egyedül, hanem Ferenccel, a férjével együtt érkezik valami konferenciára.

Ferenc, ez az álnok áltudós! Hogy becsapta őt, hogy becsapta az egész világot! Tisztán előtte van, ahogy mint ifjú tanársegéd, sisteregve, lelkesen magyarázta nekik lobogó hajával Sartre és Camus nagyszerűségét. Az egzisztencializmus szabadságeszményét. A kedvenc témái, amelyekre egy sor előadásának gondolatmenetét fűzte fel, körülbelül ezek voltak: szabadság és törvény kizárják egymást, a szabadon gondolkodó ember száműzött a világban, no meg ez: ha azt akarod, hogy olyan szabadságot élvezz, amire vágysz, paradox módon vissza kell fojtanod szenvedélyedet…Hát ő aztán visszafojtotta! Elmosolyodott. Maga előtt látta, ahogy Ferenc ott ül az egyetemi menzán az ebéd maradványai között és hallgatja, ahogy a tanítványai szenvedélyesen vitáznak a legutóbbi előadásáról... Milyen komolyan vették akkor egymást! Ferenc orrán – akit egy tévésorozat nemes lelkű hőséről mindenki csak Zorrónak nevezett – a divatos fekete pápaszem is az álarcos szabad lelket jelképezte.

Annyira elmerült az emlékeiben, hogy nem hallotta a hangosbemondót. Már jelezték a gép érkezését és a várakozó tömeg a 3-as számú kapu felé tódult.

Már elindult volna a többiek után, de még idejében eszébe jutott, hogy el kell kerülnie a Ferenccel való kínos találkozást. Beült tehát a repülőtéri büfébe és az ablak függönyén keresztül figyelte, ahogy a pocakot eresztett hajdani Zorró, nagy kerekes bőröndjét maga után húzva, Anna kíséretében a kijárat felé indul. Megdöbbent. Sose gondolta volna, hogy a társadalmi ranglétrán való emelkedés ekkora pusztítást végezhet egy ember küllemén! Anna szépségén azonban nem hagyott nyomot a lepergett idő. Dús haja most is fekete tűzként lobogott a vállán, fanyar, vastag ajka érzékiséget sugárzott. Rajta semmi nem változott: Ali szíve nagyot dobbant, ahogy meglátta.

Anna megállt, hagyta előremenni Ferencet. Akkor Ali kinézett a büfé ablakán és a lány az ujjaival négyes számot mutatott, jelezve, hogy délután négykor tud felmenni őhozzá. Ezt beszélték meg előzőleg telefonon és ez a kis konspiráció csak tovább fokozta a régi szerető izgalmát.

Roppant erotikusnak érezte Anna kézmozdulatát, mert volt benne valami a hajdani s a most újra feltámadni készülő testiségből. 

A kora délutánt azzal töltötte, hogy megpróbálta befejezni a lány emlékezetből elkezdett büsztjét, de túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy végighaladjon azon a semmiből-mindenbe vezető úton, ami az alkotó koncentrációhoz vezet. Csak állt az arcot mímelő agyagmaszk előtt és szenvedett.

Aztán végre valahogy négy óra lett – ezt a nagy ablakon rézsutosan beszűrődő fény szögéből állapította meg, mert a házban található egyetlen óra, az időtlenség  érzetét keltve, már hetekkel azelőtt megállt.

Elviselhetetlen feszültséget érzett. A műterem ajtajához szaladt és kinyitotta: az ajtó küszöbén Anna állt, a mosolya, akár a napfény.

Egyikük se szólt, csak egymás nyakába borultak.

– Csak egy félóránk van – súgta Anna –, ha nem akarom lekésni a gépet.

– Le fogod késni – súgta vissza Ali, miközben Anna nyakát csókolgatta. (A hattyú, a hattyú! – villant át benne  –  most is akár a márvány, meg kéne ezt is formálnom egyszer!)

– Le akarom késni – mondta a lány, végleg átadva magát az ölelés édes, feszítő izgalmának. – Ó, hogy gyűlölöm azt az embert!

– Nálam nem kevésbé – mondta a szobrász s a hangjában, szinte kamaszos bájjal, már egy árnyalatnyi idegen akcentus érződött. A lány szemében ez most valahogy még kívánatosabbá tette.

– Mesélj, hogy élsz itt Berlinben? – kérdezte, de nem várt rá választ. Most mind a ketten csak a vágynak, e halk zenének lüktető ritmusára figyeltek.  .

Egy óra telt el így, megilletődött, majd vad szeretkezésben. Aztán már csak feküdtek az ágyon, némán, könnyű bódulatban. A délutáni Nap ferde fénye különös hangulatot varázsolt a szegényes műterembe, ahol Ali szobrai és plasztikái hallgatagon álltak őrt a pásztoróra felett.

– Az ott te vagy – mutatott a szobrász az állványon a lehunyt szemű gipszarcra.

–  Jesszusom, akár egy halotti maszk!

–  Már itt csináltam, emlékezetből…Mert azt hittem, sose találkozunk többé. De nincs még befejezve.

– Kiszöktél előlem Berlinbe, te csibész.

– Nem előled, a házasságod elől.

– Ennyire haragudtál rám? Hogy halottat csináltál belőlem? Ezért nem válaszoltál, csak a legutolsó levelemre?

– A korábbiakat nem kaptam meg.

Anna, miközben belebújt ezüstszövésű blúzába (Avon-márka!), erőltetetten felnevetett:

– Haha!

– Ne nevess, többször is megváltozott a címem és…

– Ne mentegetőzz! Tudom, hogy hazudsz. De belegondolva, a helyedben lehet, hogy én is összetéptem volna azokat a leveleket…

Aztán, meglátva a polcon egy üvegpoharat, elérzékenyül:

– A kristálypohár! Amit még együtt vettünk Muránóban!

– Magammal hoztam. Hogy legyen mit összetörni, ha végleg…– nem tudta befejezni, mert Anna csókja,  akár egy pióca a sebbe, újra az ajkára tapadt.

– Szóval vártál? Mégis visszavártál, ugye?  – kiált fel a lány, gyerekes örömmel. – Sose törjük el azt a poharat, ugye? Mondd, hogy soha!

– Azért, gondolom, jól megvagy Ferenccel  is… Ő, ugyebár, most épp államtitkár?

– Mondtam, hogy engem már nem érdekel Ferenc. Szakítok vele.

– Tényleg?

– Tényleg.

Ali kikászálódik az ágyból, kezdi a padlón szerte dobált ruháit felvenni.

– Öt éve is ezt mondtad. Aztán rögtön összeálltál vele.

– Az más volt.

A szobrász egy szál nadrágban cigarettára gyújtott, a szeme összeszűkült.

– Amennyiben?

– Jaj, Ali, ha látnád magad! Most pont olyan vagy, mint ő. Ezzel a gyanakvó képeddel.

– Tényleg? Eddig kétszer esküdtünk örök hűséget egymásnak. S te kétszer mentél vissza ehhez a hólyaghoz.

– De most végleg itt maradok, tenálad. Akarod? A búcsúleveledben, amit még Pesten kaptam tőled, azt írtad: visszavársz, bármikor jöhetek…

Ali nem válaszol, nagy slukkot szív a hosszú, aranyvégű cigarettából s a lány felé fújja a kékes füstöt.

– Mondom, most végleg eljöttem hozzád. Szabadíts meg tőle. Segítesz?

Ali diadalt érez, már-már gőgöt. S magában ezt gondolja: jót tesz neked, szerelmem, ha futsz még néhány kört.

– Nézd, milyen furcsa felhő! – mutat ki az ablakon válaszul. 

Hallgatnak, nézik a felhőt, mely egyre nő és sötétedik. A vége, akár egy polip szája,  tölcsérformájúvá keskenyül, mintha el akarná nyelni a várost.

 – Tornádó – magyarázza Ali szakavatottan. – Újabban tornádók jönnek Berlin fölé…Azt hinnéd, leszáll az ég, oly közel vannak, s mindjárt elnyelnek, de nem…Azért mégis furcsa, mi? A Gilgamesben az Isten kezét helyettesítik. Időről-időre megsimogatja velük a világot, hogy megtisztítsa.

És Anna arra gondolt: Ali szobrászkezének érintésétől ő máris oly tisztává vált, akár a gyurma, amivel a szobrász dolgozik.  Újra izgalom fogta el, de már inkább a szellemé, a megtisztulás érzetéé, arra a gondolatra, hogy most visszatérhet a régi életébe.    

– Emlékszel, Ali, másodévesek voltunk, ott ültünk az előadó teremben a leghátsó padban és mialatt Ferenc az egzisztencializmusról szónokolt, mi egyfolytában csókolództunk…

– Ő meg egyfolytában téged bámult, a foncsorozott szemüvege alatt.

– Ha zavart, miért nem szóltál?

– Mert attól féltem: elveszítelek.

– De most, látod,  itt vagyok. A tied vagyok.

– Miután eljössz tőlem, ezt mondod majd neki is?

– Hát nem érted, hogy nem akarok vele találkozni többé? – sziszegte már dühösen a lány – Hányszor ismételjem ezt neked?

Még jó néhányszor el kell ismételned, szerelmem, gondolta Ali. Legalább ennyi dukál nekem. És folytatta az élve boncolást:

– Tulajdonképp mi bajod vele? Tömi beléd a pénzt, fogadjunk!

– Folyton megaláz.

– Ne mondd! Mivel?

– Koslat utánam. Figyeltet. Közben megcsal a művészeti tanácsadójával.

– De mégis, milyen vele lenni?

– Semmilyen.

Ali a csikkről újabb cigarettára gyújtott, élvezettel, komótosan.

– Aki semmilyen tud lenni, az mindig sokra viszi. Láthatod. (Hmm, milyen okos vagyok most, gondolta elégedetten.)

– Éjjel úgy horkol, mint az ágyú. És üvöltözik, amikor azt kérem, aludhassak külön szobában.

– De mint újságíró, szép karriert futhatsz be mellette.

– Már nem vagyok újságíró. A kollégák utálnak. A köszönésem se fogadják…

– És az eszméi? Amiket tanított?

– Már nincsenek eszméi. Csak izzadságszaga van.

Ennyi elég is lenne most. De jólesett még egy kicsit csavarni rajta.

– És a régi barátaid? Azokkal mi van?

– Leteszik a telefont, ha meghallják a hangom.

Kis ideig hallgattak, már-már ellenségesen. De aztán a szoba az alkony vörösében izzani kezdett, s a polcokon a furcsa pózba dermedt szoboralakok mintha életre keltek volna. Feléje hajoltak, integettek. A lány megbűvölten bámult rájuk. Hirtelen úgy érezte, egy örökkévalóságig tudná nézni őket. Újra átölelték egymást. Hosszan, mozdulatlanul, összefonódva álltak ott, mégis valahogy szomorúan.

– Akarod, hogy nálad maradjak?

Ali nem válaszolt, pedig ujjongani lett volna kedve.

 – Szóval nem akarod?

Elsőre rávágta volna: dehogyisnem! De a büszkesége még mindig szomjas volt néhány cseppnyi dölyfre.

– Meg kell ezt beszélnünk nyugodtan. Akarsz egy kávét? – s már fordult is a parányi konyhába. Anna közben az ablakhoz lépett. Kinyitotta és kinézett a piszkosszürkén kanyargó Spree-re. Hosszú hajába hirtelen belemarkolt a fekete égből feltámadó szélvihar és elkapta az utca lüktető mélységének vonzása. „Már nem akar engem” – gondolta és megborzongott, a zuhanás kéjes gyorsulására gondolva. S az egyik lábát már emelte is, hogy az ablak keskeny párkányára lépjen.

De Ali behozta a kávét.  

–  Nézed a tájat? Nyomasztó, mi? A statisztikák szerint ebben a kerületben a legmagasabb az öngyilkosok száma…Hány cukorral is kéred? Kettővel, ugye, ahogy régen?

De Anna az  égre nézve azt kérdezte:

–  Mit szóltál volna, ha most, ahogy bejössz, már nem találsz itt ?

– Hát hol talállak?

– Odalent. Szétloccsant koponyával.

Ali felsóhajtott. Nem szerette az efféle olcsó színházat.

– Ne csináld, nem vagy te egy olyan. 

Bekapcsolta a tévét: éppen a déli híreket mondta be egy fogkrémreklám-mosolyú bemondó: „A Távirati Iroda jelenti, hogy Harkov felett a fedélzetén százötven emberrel kigyulladt és lezuhant egy utasszállító gép” – és a képernyőn máris látszott, ahogy a gép, füstcsíkot húzva maga után és némileg a fekete felhőpolipra emlékeztetve, a földbe csapódik.   .

– Zárd már el! – Anna odaugrott és gyorsan kikapcsolta. – Sejtettem!

– Sejtetted?

– Hogy pont ma fog történni valami ilyesmi…valami iszonyatos… – kiáltotta és a kezét tördelve fel-alá járkált a szobában.

– Volt valakid azon a gépen?

– Nem, dehogy…Csak elképzeltem: te is, én is rajta vagyunk és…

– Milyen édes bolond vagy! – Ali vigasztalva simogatta a lányt.

Hallgatták a szélvihar zúgását, ahogy kocogtatja a redőnyöket s az ablakok üvegét. Anna a férfi ölébe ült, kétségbe esetten simult hozzá, mintha a bőrébe akarna bújni.

– Nem hiszed ugye, hogy újra kezdhetnénk?

A férfi úgy tett, mintha töprengene. Még egy kis tipródás, hogy többé ne téveszd el az irányt, gondolta kajánul.

– Azért megpróbálhatjuk. Miért is ne? Ha annyira akarod? – tárta szét a karját színpadiasan.

Csaknem ugyanakkor megszólalt a műterem régi, vezetékes telefonja. „Ne vedd fel!” – akarta volna mondani Anna, de elkésett. Ali beleszólt:

– Halló? – sokáig a fülénél tartotta, aztán letette, anélkül, hogy beszélt volna.

– Érted jött. Itt vár, a drogéria előtt…Te elárultad neki a telefonszámomat? 

– Nem tudja, hogy ez a te számod.

– Szóval így akarsz te szakítani vele?? Gondolhattam volna!

– Attól féltem, kirúgsz.

– Rosszul ismersz, rettentően rosszul. Én szeretlek!

– Én is téged.

– Ahogy közben Ferencet is, ugye? Két lóra teszel egyszerre? Irtó kétszínű vagy, azt tudod?

– Te beszélsz? Alkotói támogatást kértél tőle.

– Ezt meg honnan veszed?

– Onnan, hogy jelenleg én vagyok a titkárnője is. Belenézek minden papírjába…

– Óriási! – Ali az asztalra csapott, az arca elvörösödött.

– Alkotói támogatást – ismételte Anna hűvösen s ahogy a férfire nézett, most tényleg oly halott volt a tekintete, mint azé a befejezetlen szoboré. – Tőle, akit annyira gyűlölsz…

– Tudod…az utóbbi időben nem ment jól nekem és… – Ali nem folytatta, mert a szép szerető magára kapta prémes kabátját és az ajtó felé indult. Ne gyerekeskedj, akarta mondani és azt a fajta dermedtséget érezte, amikor megértjük, hogy valami jóvátehetetlen történt.

– A sarokig elkísérlek – mondta szinte súgva.

– Minek? Csak nem fogod kockáztatni a támogatást?

Anna szempillantás alatt eltűnt. Halkan csapódott utána a bejárati ajtó.

Aztán csak egy gépkocsi zaja hallatszott, ahogy gázt adott az elcsendesedő utcában.

– Milyen hülyék vagyunk! – mondta magának Ali. – Milyen reménytelenül bolondok! Pedig oly közel volt az ég, oly foghatóan közel!

S most, hogy újra meg kellett tapasztalnia a világ fordított működését, tán valami vigasztaló üzenetet várt, hogy újra bekapcsolta a tévét. Ám a képernyőn a lezuhant gép látszott: tűzoltók garmada serénykedett körülötte, de még mindig lángolt.

S ő hirtelen úgy érezte: egész valójából ugyanaz a koromfekete füst árad.

 

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285