• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom
Tizennégy éves múltam, amikor a szüleim bejelentették, hogy idén nyáron kimarad a Balaton és a szakszervezeti üdülő, helyette nyugat felé vesszük az irányt. Két vagy három hétre tervezték a kirándulást, attól függően, hogy milyen tempóban haladunk. Csak az útirány volt rögzítve, minden más az előzetes elképzelések szerint majd az időjárás és egyéb lehetőségeink nyomán alakul.
Apám fölszerelt a Dacia tetejére egy csomagtartót, arra rögzítette a kölcsönkapott nagy családi sátrat. Kempingeztünk. Ha megérkeztünk valahova, az első teendő a sátorverés volt. Az esti hercehurcát a reggeli szétszedés követte.
            Nem Hegyeshalomnál, hanem Szombathely után léptük át a határt. Mielőtt átengedtek volna a vasfüggöny túlsó oldalára, többször is megállítottak a határőrök, és érdeklődtek úti célunk felől. Géppisztoly fityegett a vállukon. Átforgatták a frissen megszerzett, kék borításos útleveleket, kisilabizálták a beléjük ütött vízumbélyegzőket, belenéztek a csomagtartóba, de a csomagtartó vízhatlan ponyváját is meg kellett bontani. Az utolsó megállónál mogorván, kelletlenül, kötelességüknek engedelmeskedve nyitottak előttünk utat a szabad világ felé.
Grazban töltöttük a kirándulás első éjszakáját, ott szívtunk először magunkba a Nyugat levegőjét.
            Klagenfurtnál eltévedtünk, és majdnem átkeveredtünk Olaszországba, apám pár száz méterrel a határ előtt kapott észbe. Olaszországba nem volt vízumunk.
            A klagenfurti kemping egy, a hegyek között megbúvó tó partján feküdt. Zsúfolásig tele volt, este alig akart elülni a hangzavar. Apám előszedte az összecsukható kempingszékeket, anyám a borszeszégő lángja fölött melegítette a konzerveket. A kemping boltjában vettünk kenyeret. Olyat, amit előre fölszeleteltek, majd bezacskóztak. Még sose láttunk ahhoz hasonlót.
            Amikor apám fölnyitotta a Dacia motorházfedelét, egyszeriben mások is odasereglettek: pocakos német és holland férfiak, kezükben dobozos sörrel. Valamennyien látni akarták a keleti autócsodát.
            Tirol következett, az alagutakkal és a hósipkás csúcsokkal.
Ahogy átértünk Svájcba, ömleni kezdett az eső. Szó se lehetett sátorverésről. Az éjszakát panzióban töltöttük, ami az előre nem kalkulált költés miatt azt is jelentette, hogy jócskán le kellett rövidíteni a hátralévő utat, hiszen eredetileg csupán kempingezés szerepelt a költségvetésben.
            Azon nem lepődtünk meg, hogy a tévé a panzióban távirányítóval működik, ilyet már láttunk a balatoni üdülőben is, azon viszont igen, hogy húsz vagy harminc csatorna között ugrálhattunk, mígnem anyám megunta a képernyőről áradó harsány vibrálást, és kivette a kezünkből a távkapcsolót. A recepció melletti újságos pultról viszont nem más mosolyogott ránk, mint Détári Lajos, a magyar labdarúgó-válogatott középpályása. Mármint a portréja. Détári pár héttel korábban a Budapesti Honvédtól a nyugatnémet Eintracht Frankfurthoz szerződött, ahhoz a csapathoz, amely ugyanebben a svájci kisvárosban, a kolostora mellett a kalandozó magyarok hajdani látogatásáról is elhíresült Sankt-Gallenben edzőtáborozott éppen. Másnap délutánra hirdették meg az edzőmérkőzést a frankfurtiak és a helyi klub között, mi akkor keltünk át a Bodeni-tavon, úgyhogy lemaradtunk a magyar futball csillagának föllépéséről.
            Nyugat-Németország helyenként olyan koszosnak tűnt, mintha otthon lettünk volna: az utcákon eldobott csikkek, széttaposott sörös dobozok, az utak mentén néhol térdig ért a gaz.
            A müncheni kempingben szemernyi zöld terület se volt. A sátrakat a salakba, a kavicsba kellett fölverni. Szállt a por, a közeli reptér okán folyamatosan dübörögtek fölöttünk az utasszállító gépek. A sátrak között láncos bőrruhába öltözött fiatalok dülöngéltek, akik napszaktól függetlenül elementáris hangerővel hallgatták a heavy metált.
            A címet egyik ismerősétől kapta apám. Egy eldugott utcában volt az üzlet, gyanítom, hogy leginkább kelet-európaiak, azon belül is főleg magyarok jártak oda. Tulajdonos és beosztottja is egyaránt magyarok voltak. Viszonylag fiatalok, akcentus nélkül. Néhány évvel korábban disszidálhattak.
            A tulajdonos kitöltött néhány papírt, aláíratta őket apámmal, gondosan beborítékolta, és a lelkünkre kötötte, hogy a határon, de még mielőtt elhagynánk a Német Szövetségi Köztársaság területét, dobjuk be a levelet egy postaládába. Ugyanis ő ilyenképpen visszakapja az adót. Nem nagyon értettem az ügymenet lényegét, az „adó” szóra azonban fölkaptam a fejem. Hát persze! Épp eleget hallottunk erről a történelem- és az osztályfőnöki órákon. Ezek szerint igaz. A kapitalizmusban, akár a feudalizmusban, van adó. A szocializmusban nincsen.
            Amikor hónom alatt a frissen beszerzett sztereó rádiómagnóval kiléptem  a szűk müncheni utcára, egyszerre éreztem lesajnálást és megvetést a kizsákmányoló imperializmus iránt.
            A határnál megtettük, amit a fickó kért. Volt rá épp elég időnk. Ütemesen haladt a sor, egészen addig, amíg mi oda nem értünk a sorompóhoz. A jóságos arcú, holdvilág képű határőrnek akkor összerándult a szemöldöke. Nagyot sóhajtott, és mutogatni kezdett, hogy álljunk szélre, egészen az útpadkához.
            – Most mi van? – Anyámon látszott, hogy komolyan ideges. – Letartóztatnak bennünket? Nem engednek ki az NSZK-ból?
            Apám kiszállt, amin a határőr láthatólag csodálkozott – talán arrafelé nem ez volt a protokoll. Mindenesetre elkérte az útleveleket, és alaposan áttanulmányozta nem csak a bennük lévő fényképeket, hanem az ablakon bekukkantva bennünket, gyerekeket is. Aztán ránk szólt, hogy várjunk, és hóna alatt az útlevelekkel elbattyogott valahova.
            – Mi lesz? – Anyám nem bírta a feszültséget, és ő is kiszállt.
            Hosszú percek teltek el. Senki nem szólt semmit. Néztük a mellettünk, pár sávval odébb vidáman haladó kocsisort, és a torkunkban dobogott a szívünk.
Pedig megszokhattuk volna már, hogy a határátkelés minden alkalommal feszültséggel járt. Amikor nem sokkal korábban egy iskolai kirándulás keretében a Német Demokratikus Köztársaságba utaztunk, a kísérő tanárok a határoknál vészjósló arccal mindig jócskán előre szóltak: készüljünk! Olyankor elővettük az útlevelet, lehajtott fejjel, remegő kézzel tartottuk magunk előtt. Nem mertünk ránézni a határőrökre, csak a sötétzöld egyenruhák alsó szegélyét láttuk, meg a komor, fekete bakancsokat. Csigaléptekkel vánszorgott az idő. Hosszú másodperceken át lapozgatták, tanulmányozták mindegyikünk útlevelét. Mély, megkönnyebbült sóhaj kísérte a határőrök távozását. Mintha imperialista kémek lettünk volna, akik éppen súlyos ipari titkokkal a hátizsákjukban lépik át a határt.
            Végül megint megjelent a nyugatnémet határőr. Egy papírt lobogtatott, majd apám elé tette őket, hogy töltse ki. Ott is maradt segítőkészen addig, amíg apám megbirkózott a hivatali német szöveggel. A végén átfutotta a papirost, és bólintott. Visszaadta az útleveleket, majd arról is gondoskodott, hogy ne kelljen visszaállnunk a sor végére, hanem besorolhassunk a sorompóhoz. Ami azonnal föl is nyílt előttünk. Magunk mögött hagytuk Nyugat-Németországot, és ismét Ausztriában jártunk.
            – Látta a rendszámot, hogy honnan jöttünk – jegyezte meg apám. – Meg az autó típusát. Ezért kellett ilyen részletesen nyilatkoznunk.
            – Azt hittem – szólt anyám –, hogy a levélfeladással volt valami baj.
            Apám legyintett.
            A legszebb kempinget Salzburgban láttuk. Olyan volt, akár egy kastély parkja: pedánsan nyírott sövény, gondosan ápolt gyep, rendben tartott murva. Az ég kék volt, mint a mesékben. A recepción és a mosdókban ragyogó tisztaság. A személyzet arcáról egy pillanatra se hervadt le a mosoly.
A város egy AIDS-ellenes kampány falragaszaival volt tele. A sétálóutca végében szakállas koldus üldögélt. Előtte, a földön, fölfelé fordított sapka, benne némi aprópénz. Alaposan megbámultam. Addig csak regényekben találkoztam ilyennel.
            Bécsben a Mariahilfer Strasse-t kihagytuk teljes egészében. Minek? Megvettük azt, amiért mások ide szoktak jönni. Különben is, vágyódtunk már haza.
            Hegyeshalomnál irdatlan hosszú sor várakozott. Egy idő után már nem is számoltuk a perceket. Rezzenéstelen arccal fogadtuk azt is, hogy a szigorú vámtiszt egy vastag ragasztószalaggal körberagasztotta, majd többszörösen lepecsételte müncheni beszerzésünk dobozát – majd akkor bonthatjuk ki, ha odahaza kifizettük a vámot.
            Alkonyodott, mikorra lecsukódott mögöttünk a piros-fehér sorompó, és fölnyílt előttünk a piros-fehér-zöld. Több mint két hét után újra megpillantottuk a hazát. Apám rálépett a gázra, bár igazából némi hátszelünk is volt, nyugati szél. Langyos nyári este volt: két évvel azt megelőzően, hogy Budapesten hatalmas tömeg előtt újratemették az elhallgatott forradalom kivégzett miniszterelnökét, pár hétre rá pedig, ugyancsak nagy számú gyászoló jelenlétében, utódját és gyilkosát, a korszak névadóját helyezték örök nyugalomra – már ha megbomlott elméje egyáltalán nyugalmat nyert. A rendszer recsegett-ropogott, hosszú esztendők óta rohadt és korhadt legbelül, de még akkor is ügyelt arra, hogy mi ebből ne vegyünk észre semmit.
 
 
Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285