• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom
MI A TEENDŐ?
A rossz diákként önmagát folyton ismételgető történelem ismeretében akadnak kérdések, amelyeket időben kell feltenni.
Valójában minden kérdést még jóval az időszerűsége előtt meg kellene fogalmazni, és meg kellene válaszolni. Megpróbálni megválaszolni. Még jóval azelőtt, hogy égető sürgőséggel elénk emelkedne, mint egy váratlan közlekedési tábla az úton, hogy döntésre kényszerítsen. Mert amikor a történelem éppen aktuális kérdései megrohannak bennünket, akkor gyakran már késő a válaszon meditálni. Előfordulhat, hogy hamis eszmékkel elkábított vagy félelemtől beszűkült aggyal életveszélyesen hibás lesz a felelet.
Ilyen kérdés például az, amely gyerekkorom korai elhagyása után, eszmélésem kezdetétől bennem válaszra vár.
Mi a teendő, ha nem akarsz sem áldozat, sem gyilkos, sem felbujtó lenni?
Ha sem a bárdot emelni, sem fejedet a bárd alá tenni nem akarod. És különösen nem kívánsz gyilkosságra buzdító vezető lenni.
Mi a teendő?
Nem tudom.
 
 HOLNAPTÓL NEM A GORKIJ UTCÁBAN LAKOM
 
Még nem tudom, milyen címre hozza a postás a leveleimet, de nem a Maxim Gorkij utcába fogja hozni.
„Közterület nem viselheti olyan személy nevét ‒ írja a Helyi Harsona ‒, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerekhez köthető.”
Maxim Gorkij köthető.
Ugyan folyamatos vitában volt Leninnel, szemtől szembe bírálta, majd Sztálinnal is összetűzött a nyomorgó nép miatt, időnként hosszabb időre külföldre menekült előlük, ahol jól élhetett volna, hiszen akkor már világhírű volt (ma is az!), de tény: a hiú, beteg öregember elvállalta a Szovjet Írószövetség első elnökének szerepét. Közben igyekezett az NKVD karmaiból kimenekíteni, akit lehetett, támogatta a fiatal szerzőket, köztük leginkább Babelt (akit talán ezért gyilkoltatott meg a Generalissimus később), aztán gyorsan meghalt. A források szerint valószínűleg Sztálin megölette, mert tiltakozása jeléül ismét külföldre akart távozni.
Hatvannyolc éves volt. Mint én most. És úgy fest, én sem kaphatok majd utca-névtáblát. Életem a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerekhez köthető. Csapattitkár voltam a 2. számú nyíregyházi általános iskola úttörőcsapatában, majd egy évig KISZ titkár tizenöt évesen. Majd újságíró Kádár alatt öncenzúrával… Lemoshatatlan bűnök, nemde? Tudja ezt a kormánypárt is, hiszen képviselői között számos volt KISZ titkár és MSZMP tag van. (Én barom, hányszor hívtak a pártba anno ‒ szegény Major Ottó! ‒, de én inkább laktam az alagsori meg pincelakásban, mert undorodtam tőlük. Megérdemeltem! Ma EP képviselő lehetnék. (Mért? Ha fasiszták lehetnek…! Nekem mégiscsak csinosabb a profilom.)
Persze, ha jól meggondolom, igen kevés író marad a XX. században, akit nem lehet összefüggésbe hozni egyik vagy másik önkényuralmi rendszerrel. Talán egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik nem csukták be a fél szemüket a fasizmus alatt a zsidótörvények következményeit látva, vagy mind a két szemüket Rákosi idején. Ennek ellenére utcák, iskolák, könyvtárak viselik a ‒ többé vagy kevésbé aktív ‒ szellemi kollaboránsok nevét. Egyébként felőlem nyugodtan viseljék, ha alkotásaikkal azt megérdemlik. Az ember esendő, és régen állítom: politikailag idióta író is lehet zseniális. (Példának ott van Hamsun, Pound, Céline, hogy a magyarokat kegyeleti – meg önvédelmi − okokból ne soroljam.) Egyetértek Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének bölcs szavaival: a Nyírő-temetés kapcsán néhány éve rendezett marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján célszerűnek tartotta Nyirő József politikai és írói munkásságának a szétválasztását. Vagy talán, amit Nyírőnél lehet, Gorkijnál nem lehet? Akkor sem, ha Nyírő politikai magatartásához képest Gorkij a vértanúhalált halt Szent Sebestyén volt nyilakkal a testében?
Miért érzem úgy, hogy ez a debilitás precox, amit a Gorkij utcanév megváltoztatása is jelez, nagyon hasonlít ahhoz a kezdeti elhülyülési szakaszhoz, ami a szélsőbal vagy a szélsőjobb diktatúrájának kialakulását felvezette a XX. században? Miért érzem úgy, hogy ez a provokáció csak a mérőón szerepét tölti be: meddig lehet ismét infantilisnak tekinteni, hülyére venni az embereket?  Mért érzem úgy, hogy ha ezt a sunyi belehugyozást az értékek világába szó nélkül elfogadom, akkor a következő masszásító dögönyözéseket már könnyebben elviselem majd?
Úgyhogy nem fogadom el.
Kedves barátaim és nem barátaim mégiscsak úgy döntöttem, nyugodtan küldjétek a nekem szóló leveleket továbbra is a Gorkij utcai címemre. Lehet, hogy az utcatáblán Wass Albert vagy Nyírő József neve áll majd (őket nem érinti az MTA életértékelő szakvéleménye), de el fog jutni hozzám a küldemény. A postásunk értelmes fiú, tudja, hogy percemberkék jönnek, percemberkék mennek, de addig nincs gond, amíg gondosan becsomagolod, és szárazon tartod a régi utca-névtáblákat.
 
 MEGELŐZNI A JÖVŐT
 
A történelmi múlt összefoglalása és a jövő prezentációja volt a II. világháború és a Holokauszt.
Mindaz, ami a XX. század első felében történt, lényeges elemeiben már megtörtént előtte a hatalmi stupiditástól a tömegek elhülyítéséig, a vak agressziótól a népirtásig. A két világháború, de főleg a második, a holokauszttal megkoronázva megmutatta, hogy mi volt addig az emberiség történetében, és még mi lehet.
Nem jövendölni akarok. Sem tudásom, sem erkölcsi alapom nincs hozzá, csak tényeket szeretnék rögzíteni, hogy nálam bölcsebbek, és persze a butábbak is elgondolkodjanak, hátha igaza van egy közülük való hullajelöltnek.
Azt sem mondhatom, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, pedig igencsak szeretem feltalálni, mint minden autodidakta, félművelt alkotóértelmiségi, aki összekapirgált adatokból, véletlenül ráragadt véleményekből próbálja egy kreatív bűvészmozdulattal újraalkotni a világot magyarázó elméleteket, mint a mindenséget a Mindenható a Biblia szerint.
Természetesen nem tudom, hogyan lehet megakadályozni, hogy megismétlődjenek azok a kataklizmák, amelyek már a világháború óta is sokszor megismétlődtek kisebb nagyobb mértékben, s megismétlődnek a koreai, vietnami, kambodzsai borzalmaktól a nigériai, szíriai és egyéb rettenetekig.
Azt azonban tudom, hogy lehetséges valami megoldás. Pontosabban és tudatosan magyartalanul: lehetséges lehet valamiféle megoldási lehetőség.
A reményt onnan származtatom, ahonnan a reménytelenséget: a múlt példáiból.
Az USA államai között – ha az indián törzsekkel való összecsapásokat nem számítom −  valójában százötven éve nem volt háború. Miképpen lehetséges, hogy annyi különálló állam megfűszerezve a rejtett nemzetiségi, vallási, s főleg a fekete-fehér ellentétekkel, megfért egymással?
Európában, ha a jugoszláv testvérgyilkos tébolyt nem számítom, hatvan éve béke van. No, nem olyan béke, mint kis falunkban, ahol élek, de elviselhető apróbb csatákkal, forradalmakkal terhelt béke. Életszemléletnek, nemzeti létnek, gazdaságnak, diplomáciának lehet olyan együtt állása, ami megakadályozza, megelőzi, hogy a konfliktusok végzetes pengévé élesedjenek a szembenálló felek markában.
Akad néhány tízezer ember a politikai-gazdasági hatalmak trónjain szerte a világban, akik azért kapják a szavazócédulákat meg a fizetésüket, hogy az ötvenmillió emberi életet követelő múlt századi prezentáció ne a jövőt vetítse előre, hanem a múltat zárja le, mint a tömegsírt egy emlékmű.
Kinek nem érdeke…?!
  
NEM TUDOM, DE ÍROM
 
„Igazi költő az, akinek a versei okosabbak, mint ő maga.” (Mészöly Dezső: Sirály a Burgban)
Tény, hogy ifjúkori verseimet olvasgatva, nemigen értem, ki írta azokat. Egykori magamra visszaemlékezve, akkori naplómat, feljegyzéseimet olvasgatva, s pláne huszonéves viselkedésemet, tetteimet ismerve, biztosan tudom, hogy sem a versekben megfogalmazott gondolatok, sem a kifejezési mód nem mutatkozott meg köznapi életemben olyan szinten, ahogy a szonettekben és a zsoltárokban.  Magyarul ‒ Mészöllyel szólva ‒, sokkal butább voltam, mint a verseim.
Minden misztifikálás nélkül, ez csak úgy lehetséges, ha a vers születése közben a szerző ihletett vagy pontosabban: transzcendens állapotba kerül. A történelemből, a spiritiszta szeánszok leírásából, illetve primitív népeket megismerő antropológusoktól, szociológusoktól tudjuk, hogy miképpen esik transzba egy törzsi varázsló. Nyilván sokkal kisebb intenzitással és nagyobb kontroll alatt következik be ez a „másállapot” a költő esetében.
Némileg ide tartozik Brodszkij nyomán az a gondolat, hogy „nem a nyelv az én eszközöm, én vagyok a nyelv eszköze”.
Az az elméletem is lila misztifikációnak hangzik, hogy a művészeti alkotás szerzője az egykor élt emberek, a múlt üzenetét fogalmazza meg a műben, azaz a holtak súgnak neki. De ha a misztikát lehántjuk, akkor tudjuk, hogy ez közvetve bizony így is van. Minden költő az előtte élt emberiség − éppen az ő személyébe örökített − tudását, tapasztalatát, álmát, hitét közvetíti felfokozott lélekállapot szülte formában.
 
 IRODALOM, IRODALOM NÉLKÜL?
 
Azok sem élnek „irodalom” nélkül, akik nem olvasnak.
Sőt, azok sem, akik nem tudnak olvasni.
Az irodalom lényege ugyanis nem csak a leírt szövegben található meg, hanem bármilyen történetben, szavakban, mondatokban. A katarzisban, a mesében. Azt pedig mindenki „fogyasztja” oly módon, hogy maga találja ki, fogalmazza meg, emlékezik rá, álmodja, álmodozza, képzeli, filmen nézi vagy a környezetében mástól hallja, vagy éppen látja.
Minden irodalom, ami történetben mutatkozik meg.
Minden irodalom, amihez adaptáló befogadó kell, aki lefordítja saját magára a mesét. Egy ember.
Jobb, rosszabb, szuper vagy pocsék irodalom, de irodalom.
Mellesleg egy regénynél nem mindig rosszabb irodalom az, amit a gyerek mesél az iskolában történt valamely különös eseményről az anyjának, vagy amit az anya mesél gyermekének a gyerekkoráról. Egy adott személy esetében nem biztos, hogy rosszabb irodalom egy jó ízű pletyka, mint egy novella. Sőt, hatása ‒ befogadótól függően ‒ sokkal erősebb is lehet.
Képzeljünk el egy megdöbbentő karambolt, amelyben a vétkes felelőtlensége felháborító és az áldozat ártatlansága szívbe markoló! Vajon nem okozhatja ez egy bizonyos, a balesetet megismerő személy nagyobb, és hosszabban tartó lelki megrendülését, katarzisát, mint egy átlagos, akár az adott személynek is elfogadható színvonalú novella?
Nem akarom az írók, irodalmárok s a többi literátus közkatona kenyerét elvenni (az enyém is ott van), de ha tételem nem volna igaz, akkor például nem találnánk a nem olvasó emberek között ugyanolyan érzékeny, bölcs, teljes életet élőket, mint a művelt, olvasott közönség körében. (Mellesleg az olvasottak között is csak elvétve lelünk ilyen különleges személyt, ami bizony további gondolkodásra késztet az irodalom hatásával kapcsolatban.)
 
 
 
„NEMZENEK, DE NEM NEVELNEK”
 
Én, az egykori gátlásos, félénk, túlzottan tekintélytisztelő kamasz gyáván és hökkenten figyelem időnként, miféle szellemi pofonok bontakoznak ki a szavaimból, milyen vélemény-pengéket élesítek.  Az ösztön (a mélytudat?) olyan gondolatokat öklendezik fel írás közben, amilyeneket a ráció – természetem természetes és tanult gyávasága − soha nem engedne kimondani.
De ugyan hol vagyok én szókimondásban Thomas Bernhardtól?
Hosszabban kell idéznem önéletrajzi írásából, mert bár véleményem egyezik az övével, s a vele azonos gondolatok morzsái itt-ott meg is találhatóak ebben a könyvben, sohasem tudnék, nem mernék hozzá hasonló kegyetlenséggel fogalmazni.
Tehetség vagy bátorság kérdése?
Vagy mindkettő kellene hozzá?
 „Nemzenek bennünket, de nem nevelnek – írja Önéletrajzi írások című kötetében −, maga a teljes érzéketlenség az, amivel nemzőink, miután nemzettek bennünket, ellenünk eljárnak, maga a teljes, emberpusztító tehetetlenség, és életének már első három évében mindent lerombolnak az új emberben, akiről semmit sem tudnak, csak azt, ha egyáltalán, hogy meggondolatlanul és felelőtlenül létrehozták, és nem tudják, hogy ezzel a legnagyobb bűntettet követték el. Tökéletes tudatlanságban és közönségességben vetettek ki bennünket nemzőink, tehát szüleink a világba, és, ha már itt vagyunk, nem tudnak bánni velünk, minden kísérletük, hogy bánni tudjanak velünk, kudarcba fullad, korán feladják, de mindig túl későn, mindig csak abban a pillanatban, amelyikben már rég tönkretettek bennünket… /…/ Az anyák már az első hónapokban és még inkább az első években teljes állatias tudatlanságukkal tönkretesznek és megsemmisítenek, de ezek az anyák nem felelősek, mert sohasem világosították fel őket, a társadalomnak nem érdeke a felvilágosítás, és a társadalom egyáltalán nem gondol arra, hogy felvilágosítson, és a kormányok mindig és minden esetben és minden országban és államalakulatban abban érdekeltek, hogy társadalmuk ne legyen felvilágosítva, mert ha felvilágosítanák a társadalmukat, akkor rövid időn belül megsemmisítené őket ez az általuk felvilágosított társadalom…” (Thomas Bernhard Önéletrajzi írások. Sarankó Márta fordítása.)
A harag, a gyűlölet leginkább azt pusztítja el, aki haragszik, gyűlöl. Ez mindaddig így van, amíg gyűlölete célt nem ér ‒ nem válik tetté. Addig elveszi energiáit, beszűkíti a tudatát, csökkenti aktivitását a köznapi életben, valamint kreativitását, ítélőképességét, azaz a teljesítményét minden szinten.
 
 
ÖNGYILKOS GYŰLÖLET
 
Persze, akit gyűlölnek, az is beszűkülhet, ha ellenfele gyűlöletével foglalkozik. A tanács csak az lehet, hogy ne foglalkozz ellenséged érzelmeivel, de akadályozd meg, hogy ellened tehessen (pl. védd a demokráciát, ha az államban a gyűlölet egy csoport ellen támad). S persze te se gyűlölj, mert az téged is beszűkít, rombol.
Ne vonódj be ellenséged gyűlöletébe, úgy fölébe kerekedhetsz minden különösebb erőfeszítés nélkül.
Ki tudja, vajon nem éppen ez a folytonos gyűlölködés ‒ egykor a nemzetiségiek, majd a zsidók, majd egymás ellen ‒ szorította le a magyar teljesítményt, a fejlődést? És vajon nem a tolerancia és az ezzel járó kompromisszumkész alkalmazkodás segíti Svájcot, Hollandiát, Dániát a fejlődésben?
Lehet, hogy a gyűlölet elpusztítja azt, akit gyűlölnek, de biztosan elpusztítja azt, aki gyűlöl.
 
(Részletek a szerzőnek az idei könyvhétre megjelenő, a Kossuth Kiadó által gondozott kötetéből.)
Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285