Weil Zoltán

Ezerkilencszázharminchárom márciusában a zsidók kétségkívül ügyesen lavírozva szerezték meg a hatalmat Németországban. Ez volt a nagy macesz puccs. Jákob, a csodarabbi, a Macesz párt vezetője, valójában egyáltalán nem kapott többséget, de Hinderburg és Franz von Papen azt hitték, hogy „Jákobot mindössze egy színdarabhoz bérelték fel”, hogy a kialakult politikai patthelyzetet feloldják. A zsidók persze átláttak a szitán, és a berlini zsinagóga felgyújtása után Jákob rendkívüli állapotot vezetett be, feloszlatta a parlamentet és kezdetét vette a zsidó rémuralom, amelynek a végére 6 millió gój végezte gázkamrákban, vagy tarkón lőve a Dunában, az Urálban és egyéb földrajzi helyeken.

Ebben az időben vezették be az orr- és fülméréseket, hogy kiszűrjék a frissen betérőket, és hogy a valódi szemita rasszjegyek alapján utalhassák ki az arra érdemeseknek a kitelepített gójok lakásait. Minderre a zsidó élettér biztosítása miatt volt szükség. Így kerültek a képbe a magyarok is, mint szolga népek, mint ahogy azt Jákob már a Haqarev Sheli című alap művében kifejtette. Az agresszivitása miatt üldözött rabbi mindezt a börtönben írta ifjú korában, és részletesen elmagyarázta, hogy a zsidó nép miért választotta Istent. A csodarabbi homályban hagyta, hogy ő maga és Isten között mi lenne a különbség. Nyilván jelentéktelennek tartotta.

Solomony, a magyar zsidóság vezetője, Jákob feltétlen híve, azonnal ajánlkozott a nagy terv keleti végrehajtására. A terv egyszerűnek ígérkezett: kiírtjuk a gójokat, megbosszuljuk a sérelmeinket, megtoroljuk a megtorlandókat és a zsidóság fogja uralni a Glóbuszt. Solomony Magyarországon sikerrel verte le a kommunista gójok Tanácsköztársaságát, és hol kegyetlenül, hol kegyesen uralkodott. Hatalma szilárdságát annak köszönhette, hogy a magyar zsidóknál senki nem utálta jobban a szomszédjait. Ez az utálat egyenesen gyűlöletbe csapott át, amikor a legutolsó kakaskodásnál úgy körbe metélték Magyarországot, mintha az egy kontinensnyi újszülött pénisz lenne, és a „brit milá” ezeréves késlekedését akarták volna behozni rajta. Jelentős zsidó lakosság került a környékbeli barbárok uralma alá. Ezt a tőrt forgatta Solomony naponta a zsidóság testében, hogy a jajkiáltásokból megszője fajuk káprázatokkal teli jövőjét. Nem, nem soha! – sóhajtotta tízmillió zsidó, pontosabban csak egy részük volt zsidó, mert a gójok is éppen ezt sóhajtozták. Aztán Jákob úgy intézte, hogy a magyarországi zsidók vérszomja egy kicsit kielégüljön, és engedte, hogy bemasírozzanak a szomszédos országok részben zsidók lakta területeire. Ott aztán végre kedvükre csapkodhatták falhoz a csecsemőket, meg lőhették különböző folyókba a bennszülött gójokat. Csuda nagy móka volt, mindenki örült, csak a gójok voltak megszeppenve egy kicsit. Persze a mégoly ravasz zsidó, mint Jákob sem hadakozhatott sikeresen az egész világgal szemben, és hamar kiderült, hogy nagy córesz lesz a muri vége.

Aztán, amikor Jákob már bukásra állt, és a keleti és nyugati gójok, akiket le akart igázni a zsidó élettér szükségletei miatt, éppen zsidó nőket erőszakolgattak miközben bőszen a zsidók megsemmisítésén dolgoztak, akkor Solomony kénytelen volt az ultra ortodox Shalast kinevezni miniszterelnöknek. Shalasnak rögtön az az ötlete támadt, hogy a maradék gójokat bele kéne lőne a közelben lévő folyókba. Így is tett.

Magyarországra a kommunista keleti gójok jöttek megszállónak, hogy úgymond féken tartsák a puszták nyughatatlan zsidajait. Shalast felkötötték, Jákob megöngyilkolta magát, majd eléggette a saját hulláját, pont úgy, ahogy azt a csodarabbik teszik vérzivataros időkben. Rossz idők jártak a zsidóságra. Kitelepítették őket a pusztába, kőbányába hurcolták kényszermunkára, vagyonukat elkobozták, egyetemre nem járhattak a gyerekeik etc, etc. Mondjuk a gójok sem jártak sokkal jobban. Mondogatták is, hogy a zsidók legalább nem voltak olyan hülyék, mint ezek a barbár keleti gójok. Ráadásul a jövevények egy csomó ortodox zsidót is átvettek verőlegénynek, olyanokat, akik szombaton is szívesen gyilkoltak, és akik most élen jártak a zsidóüldözésben és kegyetlenkedésben. Na, ennek sem lett jó vége.

Ezerkilencszázötvenhatban aztán szegény gójok annyira el voltak szontyolodva, hogy benzines palackokkal kezdték dobálni a megszállókat, meg utcára löktek a börtönből mindenkit, az igaztalanul és a teljes joggal lecsukott zsidókat is. A zsidók meg megint rákezdtek, hogy „Nem, nem soha!”, aztán legyilkoltak néhány gazembert, meg egy csomó szerencsétlen ártatlant, mert hát a forradalom nélkülözi a decens megközelítéseket a kivégzéseknél. Aztán persze a keleti gójok megint  jól elpáholták a hülye zsidókat, meg a normálisokat is, na meg a bennszülött gójokat.

Aztán jött a konszolidáció, és csodák csodájára kimentek a zsidók a divatból. Épülgetett, szépülgetett az ország. Szarul ment a magyarok sora, de jobban, mint a szomszédoké, akiket továbbra is nagyon utáltak, így aztán még büszkeség is dagasztotta a honi gójok, meg zsidók mellét. Aztán kimúlt a keleti Kán, hazaviharzottak a keleti-gój seregek, Magyarország meg itt maradt megszállók nélkül, mint egy Stockholm-szindrómás magára hagyott túsz. Naná, hogy előkerült a cicit, a kapedli, a talisz meg a Dávid-csillag és a menóra. Jöttek a szarból a mély-zsidók.  A gójok próbáltak egy kicsit normális, szabad világot összebarkácsolni, de a zsidók túlharsogták a józan hangokat. Most éppen azt kiabálták, hogy „Nem, nem soha!”. Meg is nyerték az első szabad választásokat, újra temették Solomonyt és Dávid-csillagot bütyköltek a címer tetejére etc, etc.

Aztán kiderült, hogy ezek a zsidók még hülyébbek, mint Solomonyék voltak. Héber körmondatokban oktattak ki a koldusoktól a professzorokig mindenkit, aki útjukba került a dicső zsidó múlt által vállukra helyezett kötelezettségekről. Közben meg tornacipőben fogadták az angol királynőt. Hát el is lettek zavarva. Jöttek megint a gójok, akik úgy-ahogy rendbe tették az országot, csak hát azok meg utálták egymást. Erre az egyik novícius gój palánta kitalálta, hogy ő betér zsidónak és úgy fogja utálni a gójokat, ahogy a zsidók általában szokták. Utálta is őket rendesen, erre azok meg visszautálták. Innen már látszott a sok hülye zsidónak, hogy a fiatal  Oblomov rendes judita, és ezt gyorsan ki is olvasták a Midrás és a Gemára ide, és egyben bárhova vágó passzusaiból. Újra lett vezére a zsidóknak, Oblomov.

Oblomov érezte, hogy küldetése sokkal fennköltebb, mint csupán portyázni a puszták szilaj népeinek lelki világában, így apokalipszist hirdetett és a szomszéd gázszerelő segítségével új Gólemet eszkábált, majd rárontott a világra.  Az meg visszarontott rá, de hát innen már mindenki tudja a történetet.

A gyámság alá helyezett kis alföldi országban zsidók és gójok végre egymásra találtak. Együtt faragják a bugyli bicskát, majszolják a túró rudit, teheneiknek riska a nevük, és ugyanúgy szűkül a szemük, amikor a lenyugvó nap meleg nyugati fényébe csodálkoznak.