Várkonyi Judit

– Merre megy?
– Hát... hirtelen nem is tudom. Picit megszédültem.
– Rosszul van? Így nem szállhat fel a buszra. Hogyan segíthetek?
– Öleljen meg.
– Rendben, jöjjön. Üljünk le akkor, átkarolom. Így jó?
– Jó, igen. Köszönöm. Máris jobban vagyok egy kicsit.
– Hajtsa nyugodtan a fejét a vállamra. A kezét fogjam?
– Persze, várjon, ideteszem a táskámat oldalra. A karomon lesz a fogantyú, így nem kaphatja fel senki.
– Milyen pici keze van.

– Igen, a magáé meg milyen hatalmas. Mivel foglalkozik?
– Zongoristának készültem, de nem voltam elég erős a mezőnyben, talán a folytonos lámpaláz miatt. Zenetudós vagyok. Most írom a doktorimat.
– Tudja, mi a kedvenc zeném? Sosztakovics. Második keringő. Elcsépelt, de szomorúbb napokon egyszerűen bele tudok szédülni, ha dúdolom.
– Paaam–pam–pa–paaam, szép is. Táncoljunk egy kicsit?
– Ne, ne. Talán később, ha nem jön a busz. Jó, hogy ölel.
– Nekem is jó. Ibolyaillatú a haja.
– A férjem is szerette. Meghalt.
– Sajnálom.
– Autóbaleset.
– Nem is beteg akkor, igaz? Csak boldogtalan.
– Nem, nem vagyok boldogtalan. Maga ezt érteni fogja. Muzsika van bennem.
– A Sosztakovics?
– Dehogyis. Mindig más. Van, hogy csak egy egyszerű dal. Van, hogy egy drámai nagyária. Néha meg egy egész zenekar szól belül.
– Honnan van magában ennyi dallam?
– A rádióból. Amióta csak az eszemet tudom, mindig zene szólt az éterből otthon. Aztán amikor már saját rádióm volt, ugyanígy folytatódott. És belém költözött az egész zeneirodalom.
– Játszanék egyszer magának.
– Igazán? De akkor nekem kéne magához mennem. Nekem nincs zongorám.
– Hát jöjjön. Én szívesen látnám, igazán.
– Nem tudom. Hisz nem is ismerem.
– Tudja, szerintem az úgy van, hogy vannak emberek, akik eleve ismerik egymást.
– Úgy beszél, mint egy öregember.
– Néha úgy is érzem magam.
– Miért, maga nem boldog?
– Nem tudom. Néha nagyon. Aztán hirtelen beáll valami óriási csend. General pausa. És akkor megijedek.
– Sose féljen. Az nagyon fontos. Látja, én ezt már megtanultam. Úgy legyen jelen az életben, mint ahogy a plankton áramlik a vízben. Könnyedén kell végiglebegni az egészet. És akkor akármi történjék is, mindig jó.
– Céltalan áramlás?
– Nem, dehogy. Nem céltalan. Csak arra mondom, hogy semmilyen külső körülménytől nem szabad megijedni. Ha hideg jön, akkor hideg jön. Ha langyosabb, akkor az. És ha valaki fel akar zabálni, jöjjön. Megpróbáljuk elkerülni, de ha nem sikerül, akkor megint új helyzet van. Talán belehalunk.
– Én ezt az érzést még nem ismerem. Jön a busz. Siet, felszálljunk? Én időre megyek.
– Nem sietek. De legyen, ahogy akarja. Nekem mindegy.
– Annyira maradnék még itt magával. Várjuk meg a következőt.
– Nedves lett a tenyere.
– Igen, mert a kötelesség ellen megyek. El fogok késni.
– És akkor mi lesz?
– Semmi. Könyvtárba készültem, és magamnak szabtam ki az időhatárokat.
– Hát akkor? Majd bepótolja. Nézze, mindjárt úgy fordul a nap, hogy beterít minket. Tavasz van. Élvezze egy kicsit. Pihenjen.
– Látja, pont, hogy nem vagyok az a plankton–fajta. Én mindig attól félek, hogy elúszok.
– De hát görcsben nem lehet élni. Nézzen rám.
– Miért?
– Látni akarom a szemét. Hogy megbánta–e, hogy nem szállt fel a buszra.
– És mit lát?
– Hogy egyáltalán nem bánja. Egy csepp feszültség nincs az arcán. Csupa nyugalom. Figyelje meg: ha csak egy kicsit is szereti magát, és engedékeny önmagával, az majd megtérül. Kétszer annyi energiája lesz. Próbálja ki holnap is. Aztán minden nap.
– Visszahajtaná még egy kicsit a fejét? Érezni akarom az ibolyát. Nagyon jó magával. Holnap is erre jön?
– Nem tudom. Egy kicsit magányos?
– Nem mondhatnám. Egy lánnyal élek.
– Nagyon szép fiú maga. Hány éves?
– Huszonhét.
– Pont, mint az unokám.