• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

                      

Apja, a főbíró, arra nevelte: a kötelesség mindenek felett.

Most is erre gondol, e madárfüttyös májusi reggelen, ahogy útnak indul: a kötelesség felemelő terhére.

Mire az ügyészség kapuját őrző, fennkölten ostoba képű kő-Atlaszokhoz ér, Kristóf már nem hallja a közeli erdő madarainak csivitelését. A feladatra koncentrál. Az ügyre, amit most meg kell oldania.

Mikorra fölér a második emeletre, mint minden reggel, most is egy pillanatást vet Justitia, az Igazság bekötött szemű szobrára.    

Ez a két jelkép – Justitia és a sárkányt legyőző Szent György – volt a kedvence. Már egyetemista korában szeretett elmélázni a gondolattal: afféle Szent György lovag lesz ő, s az élete a sárkány – vagyis a bűn –  elleni nemes  küzdelemben telik majd.

A bírósághoz intézett beadványait is többnyire ezzel a nemes veretű gondolattal zárta: „Le kell győznünk a bűn sárkányát, kímélet és részrehajlás nélkül”. Meg volt elégedve  önmagával, nem háborgott azon, hogy főnöke, egy hórihorgas, örökké gyászos képű ember, akit mindenki egyszerűen Tóni bácsinak hívott, csak a zsebesek és kisstílű bolti tolvajok ügyeit bízta rá. Lelkesen végezte dolgát, mert gyakran eszébe jutott Tóni bácsi szállóigéje:  „Aki az igazság lovagja akar lenni, legyen először csak a lova”. Nagy igazság ez, mondta Tóni bácsi: úgy leszel a törvény igazi tudója, ha alulról, a kis ügyektől haladsz felfelé…

Ábris átérzi ezt. Olykor késő estig hajol a számítógép vak tükre fölé. Kollégái  becsülik – ha nem is kedvelik nagyon. Ezen ő nem lepődik meg: gyerekkora óta megszokta, hogy a kiválóságnak nemigen vannak barátai. (Apja, a bíró is magányosan halt meg, dolgozószobájában, egy ítélet szerkesztése közben.)

 

A kötelesség ifjú bajnoka most megtörli izzadó homlokát, amikor szobájában új aktájának tanulmányozásába mélyed.

Legfelül a vádindítvány, egy bizonyos B. Jusztina ellen, aki nyaralók kifosztására specializálta magát.

Ez a Jusztina 17 éves és halvány, ironikus mosolyával úgy fest a rendőrségi fotón, akár egy Giotto-angyal. (Ha be lenne kötve a szeme és a haja nem csimbókosan lógna, akár egy Justitiát is mintázhatnánk róla.)

Egyszerű ügy ez. A tévedés lehetősége kizárt. A helyszínelők alapos munkát végeztek. Az egyik jegyzőkönyv még azt is felsorolja, hány tojás hiányzott a víkendház jégszekrényéből. S hozzá precízen a gyanúsított beismerését: „Nehéz volt a zárat kiverni, baromi éhes lettem tőle. Azzal kezdtem, hogy megzabáltam három üveg befőttet a polcról. Nem zavart, hogy a tetejük penészes volt. Egyre éhesebb lettem, akár a meszet is kiettem volna a falakból.”

A vádindítvány első oldalára Tóni bácsi, szálkás-kacskaringós betűivel, ezt írta:

„Másfél évet kérjél, végrehajtandót”.

Akkor Kriszta, a titkárnő nyitja az ajtót és bekiált:

 –  Hallottad, mi történt? Az a Jusztina megszökött az előzetesből!

 

Kristóf nem tudja pontos okát adni, miért siet le a márványlépcsőn s miért veszi útját az erdő felé.

Átsétál a sárgára mázolt belvároson, majd a főútra fordul. Eléri a benzinkutat,  ahol a kisváros véget ér. Egy zsombékoson át futó mezei útra tér, mely egyenesen az erdőbe visz.

A délelőtti Nap átcsillan a tölgylevelek résein: mintha arany tallérok közt csorogna a fény. Csak nézi ezt a csodát. Azt kérdezi magától, hogy lehet, hogy mióta a városban van, még sose látta ilyennek?

Egyre sűrűbb lesz az erdő. Mint egy katedrális, már minden felől láthatatlan szárnyaktól zeng.

Kristóf egész a boszorkányfáig sétál:

A púpos öregasszonyra emlékeztető, göcsörtös fa mögött az ösvény a kis nyaralóhoz – egyszobás-teakonyhás faházikó - vezet.

S az ösvényen, pár méterrel Kristóf előtt Jusztina, a szökevény halad. Fején ellenzős sapka, mélyen a szemére húzva.  

Hősünk, lépteit lassítva, azonnal a nyomába ered.

Egyszerre csak megbicsaklik a lába: szó szerint a semmibe lép.

 

Amikor magához tér, a fűben fekszik. A mentőorvos térdel mellette: agyrázkódás, lábtörés. Ripityára tört a zsebében a mobilja is.

– Oda se neki, ügyész úr! – nyugtatja az orvos – Nagy szerencséje, hogy hamar érkezett a hívás. Egy ismeretlen női hang volt.

S akkor ő meglátja maga mellett az ellenzős sapkát.

Ott tartja a kezében a mentőkocsiban is: a bűnöző szökevényre gondol.

Az ő vádlottjára, aki alighanem az életét mentette meg.

És hirtelen egy pillanatra megcsapja a halálfélelem.

– Úgy feküdtem itt, lebénult vad a csapdában – gondolja. –  Nevetséges! Három kilométerre a lakásomtól és kétszáz méterre a házikótól, ahol a szeretőmmel annyi szép órát töltöttem!

Mert senkit se tudtam volna segítségül hívni. Ki voltam téve farkasnak, éji hidegnek – s főleg az éhségnek!

Erről egyszerre eszébe jut Jusztina vallomása:  „Egyre éhesebb lettem, akár a meszet is kiettem volna a falakból”.

Mire a kórházba érnek, megpróbálja rendbe szedni gondolatait. A  helyzete oly mértékben abszurd – erre hirtelen döbben rá - , ami csak vele eshet meg.

A pontos okát még nem tudja, de rá fog jönni. Talán megrögzött hajlama a tépelődésre s egyben az annak értelmét megcáfoló gyors engedelmességre? A munkájával járó feszültség, mely egyszerre tesz ingerlékennyé és szórakozottá?

 

A kórházban Jusztínával álmodott. A boszorkányfához vezető ösvényen találkoztak. Jusztina szembejött vele. Megálltak s ő megszólította:  

– Jusztina, engedje meg…

– Nem vagyok Jusztina! – mondta a lány, élesen hősünk szemébe nézve. –  Csak a fakabátok neveztek így.

– Hát hogy hívják? – kérdezte ő esetlenül.  

– Sehogy – mondta gőgösen amaz.  – Csak szolgáknak meg bohócoknak van neve.

Ütődött, ez kétségtelen, villan át Kristófon a felismerés, miközben széles mosollyal hálálkodik.

– Nem baj, higgye el, nagyon hálás vagyok…Végül is maga megmentette az életem!

Jusztina – aki nem Jusztina –  vállat von, mintha ez mindegy lenne.

– Most itt lakik az erdőben? És miből él?  

– Miből, miből…Reggelire fűzenét hallgatok – és felnevet, a fogai mint gyöngyszemek, világítanak – Ebédre meg harmatalmát fogyasztok…

– Harmatalma? Az meg mi?

– A hajnali harmatból terem. Nem hiszi? –  s egy opálos, zöld bogyót nyom Kristóf tenyerébe, csúfondárosan. – Kóstolja meg! A szabad emberek reggelijét…

Hősünk beleharap, de majd kitörik a foga.

Erre ébred fel: hogy fázik a kórteremben s a fogai vacognak.

 

Harmatalma, harmatalma – izlelgeti a szót, akár egy talizmánt, ahogy két hétre rá visszafordul az ösvényen s elhagyva a boszorkányfát, botorkálva a házhoz indul.

Már messziről látja, hogy az ajtót feltörték.

Abból, ahogy a zár körül az ajtó fel van karistolva, látszik: nem szakavatott betörő hatolt itt be.

A ház teakonyhájában Kristóf nyomban felfedezi a pusztítás nyomait: a nyitva hagyott jégszekrényből hiányzik a fél kiló gépsonka és gondosan kikaparták a vajas tégelyt. A fagyasztóból eltűnt a pásztorórákra odakészített jégkrém és valaki meglovasította azt a félüvegnyi vörösbort meg a doboz sóskekszet is, amit a barátnője, Kriszta hozott legutóbb.

Kristóf összesöpri a padlóról a kekszmorzsákat, lemossa az ágytakaróról a borfoltokat.

Aztán fog egy cédulát és ráírja: „Máskor ne hagyja nyitva a jégszekrényt! Köszönöm.”

Érthetetlen jókedve támad, mely még akkor is tart, amikor elhalad a hivatali timpanon pöfeteg Atlaszai közt.

A titkári előszobában Kriszta aggódó kérdésére: „minden rendben?”, szó nélkül homlokon csókolja a lányt.

Leülnek a számítógép elé és ő egy szuszra lediktálja a vádiratot a Jusztina nevű fiatalkorú csavargó ellen. Másfél év letöltendő szabadságvesztést indítványoz a Btk. 370.§. második bekezdése alapján a bíróságnak, ötrendbeli betöréses lopás elkövetése miatt.

– Igazán formában vagy, jót tett az erdei séta – lelkendezik Kriszta –, és Tóni bácsi se szúrta ki az igazolatlan távollétedet! Szerencsés nap a mai!

S nagy kék szemének hálójába fogva Kristófot, azt kérdi halkan:

–  Akkor négy után, a házikóban?

–  Nem lehet – válaszolja hősünk kissé rekedten – tudod, csőrepedés van és…

– Hazudsz! – a szenvedélyes Kriszta felpattan és szipogva kiszalad a vécébe.

Aznap már nem szólnak egymáshoz.

 

Kristóf lelkiismeretét kételyek gyötrik. Olyan vagyok, mint a kutya, akinek két gazdája van, gondolja. Bármelyikre hallgatok, a másikat árulom el.

Micsoda őrültség, mondja félhangosan, miközben a sarki ABC- ben kifizeti a borsos számlát: két rúd téliszalámi, három szárazkolbász, öt doboz keksz, meg a vörösbor.

– Egészen elment az eszem? – pöröl magával még akkor is, amikor ezt az elemózsiát kipakolja a házikóban és a cédulát megint a jégszekrény ajtajára ragasztja.

Aztán kétnaponként újra és újra megtölti az időközben kiürített jégszekrényét.  Lábujjhegyen jár, mintha ő lenne a tolvaj.

Aztán egy naptól kezdve semmi se hiányzik többé.

És a bűnügy bírósági tárgyalása előtt különös álma van: Szent György lovagot látja, bekötött szemmel, háttal ülve páncélos lován.

 

Még sötét van, amikor felébred: csuromvizesen, fejfájással.

Amikor Kriszta beér az irodába, már ott találja, a számítógép fölött görnyedve.

Még most se szólnak egymáshoz, pedig a tekintetük szóra éhes.

Egész nap az aktákkal vannak elfoglalva, a képernyővel, melyben arcuk együtt, de szomorú, kétes fénnyel tükröződik.

 

A tárgyaláson ő képviseli Jusztina ellen a vádat. A megbilincselt vádlott tőle két méterre áll. Farkasszemet néznek egymás boldogtalanságával.

Aztán úgy érzi, mindjárt megfullad: a tárgyalás pillanatai egymásba fonódnak,  hurkot formálnak körülötte, hogy örökre fogva tarthassák.

Kristóf felugrik és kiszalad a szabad levegőre.

 

– Most mit csináljak veled? – kérdi Tóni bácsi a mahagóni asztal előtt silbakoló Kristóftól. A hangja érdes, az arca rákvörös – Gondolj apádra! A kitűnő tanáraidra! Ez talán még használ, talán még nem késő…

– Nem, még nem késő – feleli halkan Kristóf és az ablakon át az alkonyodó utca  forgalmát bámulja. Alakokat, akiket az árnyékuk vonszol előre. És szó nélkül kijön a vörös szőnyeges szobából.

Üres a folyosó, amikor a holmijait egy nagy papírzacskóban hozva, kilép hivatali szobájából. Senki se búcsúzik el tőle.

Csak Justitiával találkozik. S a szemét fedő bronzkendő alatt látni véli metszően hideg  tekintetét.

Ám odalent, az otromba Atlaszok közt Kriszta várja. Átöleli őt s a könnyei a szép galambszürke kincstári zakóra folynak.

 

 

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285