• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom
A srác ott áll a kirakat előtt. Vágyakozva néz befelé.
Kattintsunk, és rövid időre tegyük félre ezt a fotót, egyelőre ne tulajdonítsunk különösebb jelentőséget neki. Mert ez idő tájt – 1918 elején vagyunk - sokan álldogálnak sóvárogva egy-egy kirakat előtt. Nemcsak gyerekek, felnőttek, öregek is. Nők éppúgy, mint férfiak. Négy éve dúl már a nagy háború, a hátország kifáradt és kivérzett. Mi sem beszédesebb, mint hogy a Budapestről besorozott mintegy 80 ezer férfiból 35 ezren már elestek a fronton. És ki tudja, hányan lesznek még. Ez a srác szerencsére túl fiatal ahhoz, hogy a frontra küldhették volna. Az itthon maradók közül már tízezrek élnek hadisegélyből. Mások alkalmi munkákra lesnek vagy hulladékokból guberálnak. Biztonságosnak számító, ha fényesnek nem is nevezhető megélhetést a hadiüzemek dolgozói és családjaik mondhatnak magukénak. A hadiipari termelést folytató gyárak munkásainak száma és aránya ugrásszerűen megnőtt a háborús években, eléri a hazai összmunkásság felét. A gépek mellett egyre több a lány és asszony, munkára fogják a hadifoglyokat, a kitelepítetteket, néhol még a gyerekeket is. Szinte minden élelmiszer csak jegyre kapható, a porciók zsugorodnak. A szabadpiaci árak megfizethetetlenek, az ellátás katasztrofális. A „kivételezett” katonai üzemek közé tartozó ferencvárosi Fegyver- és Gépgyár (FEG) például 1917-ben 25 mázsa szalonnát kap az Országos Közélelmezési Hivataltól, ebből havonta 40 deka (!) jut egy-egy munkásnak (és családjának), zsírjegy ellenében.
A FEG létszáma a békeévekéhez képest több mint háromszorosára, 4500 főre duzzadt az utolsó háborús évre. A kötelező munkaidő napi tíz helyett tizenkét óra, noha gyakran tizennégyet kell dolgozni, ami ellen a munkások lázadoznak. A termelés fölpörgetésére jellemző, hogy míg a háború előtt katonai kézi lőfegyverekből ezer darabot gyártottak itt évente (más, gépipari termékeken, egyebek között Diesel-motor alkatrészeken kívül), most naponta ennyit. A fegyver- és lőszergyártás minden más terméket kiszorít.
A nyugtalanság 1916-ban és 1917-ben nőttön nő az üzemben. A pótlékok ellenére a bérek nem tartanak lépést az inflációval, emiatt az is előfordul, hogy kisebb munkáscsoportok a FEG-nél fölálltak és egyszerűen átballagtak egy másik gyárba. Ezt megakadályozandó a rendbontókat besorozzák, munkásként katonai vezénylés alá vonják, esetleg ausztriai munkahelyre vezénylik. Egy alkalommal az asszonyok, lányok munkabeszüntetése egészen más okból tör ki a FEG-ben: nem hajlandók kielégíteni az irodafőnök szexuális vágyait.
A főváros élelmiszerellátása szempontjából kulcsfontosságú ferencvárosi sertésvágóhídon is nagy a feszültség. Óriási tüntetés indul onnan a Körútra, a sor elején egy hentesmester ládát visz a vállán ezzel a felirattal: „Itt nyugszik Tisza”. (Gróf Tisza István miniszterelnök eredetileg ellene volt a háborúnak – erre kevesen emlékeznek. De miután kitört az öldöklés, következetesen támogatta azt – ezt viszont sokan megszenvedték.) A demonstráció voltaképpen csúfondáros temetési menet az Oktogonig és vissza, de a Dohány utcánál megjelenik a rendőrség és szétcsapja a tömeget. Nem sokkal később újabb béketüntetést tartanak, ezúttal a Soroksági úton, a jelszavak főként az árdrágítást bélyegzik meg. Az indulatok olyannyira fölkorbácsolódnak, hogy a HÉV-állomáson fölborítanak egy villamost.
Budapest lélekszáma elérte az egymilliót. Az előző háborús években tízezrével özönlöttek a fővárosba vidékről az emberek, megélhetést keresve. Kínzó a lakáshiány – a háborús évek nem a lakásépítési programokról emlékezetesek -, nő az elszegényedés. Mintegy kétszázezren nyomorognak. A hazaszállított sebesülteket is nehéz elhelyezni, gyógyítani. A Ferencvárosban létrehozzák a Zita és a Mária-Valéria szükségkórházat. (Ezekből lesz később a két híres-hírhedt nyomortelep.) Mint csöpp a tengerben jelzi az általános szociális állapotokat, hogy egy fölmérés szerint 730 ezer budapesti lakos közül csaknem 300 ezernek csupán egy pár cipője van, jórészt az is ütött-kopott állapotban. Érthető, hogy mostanra mindenki a háború végét várja és követeli, feledésbe merültek 1914 nyarának-őszének lelkes, kardcsörtető szózatai. A Nyugat című folyóirat egyik számát az ügyészség elkobozta Babits Mihály Fortissimo című háborúellenes verse miatt. „Haragszik és dúl-fúl az Isten / vagy csak talán alszik az égben, / alszik vagy halott is épen – ki költi föl, emberek?” – kezdődik a szenvedélyes költemény. Egyet akar most már az értelmiség, a polgárság, és különösen a munkásság, méghozzá, ahogy a szakszervezetek és a szocdemek politikai krédóként megfogalmazzák: „annexiómentes” békét.
A feszültséget növeli a hadiszállítók elleni fölháborodás. Sok vállalkozó jelentős vagyonra tett szert a háborús konjunktúrában, és jó néhányan mit sem törődve az általános helyzettel fényűzően élnek, dőzsölnek, ezzel igencsak fölbosszantják környezetüket. Persze nem mindenki tesz így. Mert igaz ugyan, hogy a Weiss Manfréd Művek a Monarchia második legjelentősebb vállalatává növi ki magát a háborús években, alkalmazottainak száma megtízszereződik (harmincezerre gyarapszik), és a gyáros vagyona is már mesebeli méreteket ölt, ám ő korántsem „rázza a rongyot”, mint mások. Ennek apró jele, hogy mindössze három váltás ruhát tart a szekrényében (cipőinek számáról nincs adat). Hogy az elszegényedés közepette az említett hivalkodó fényűzés mekkora fölzúdulást kelt, és ez milyen félelmet okoz fölsőbb körökben, jellemzi a szokatlan gesztus, hogy 50 úri hölgy megalapítja a Fényűzés Elleni Ligát, hogy az egyszerű öltözködést propagálják, és a hangulatot csillapítsák.
A köznapi emberek persze nem látnak be Weiss Manfréd szekrényébe, csöppet sem érdekli őket a Liga, öklüket rázva némely háborús beszállító csalásait, disznóságait róják föl, például a bakáknak odavetett papírtalpú bakancsokat vagy az ócska posztóruhákat. És természetesen: általánosítanak. Kihunyó parázsból egyszeriben lángra lobban Pesten az antiszemitizmus.
Forrponthoz közelít a hangulat.
Még szerencse, hogy akad hely, ahol ideig-óráig el lehet menekülni egy boldogabb világba. Nemcsak az előkelő mulatóhelyek zsúfoltak, a színházak és a mozik is megtelnek. Két búfelejtő nagyoperett, a „plebejus” Mágnás Miska és az 1916 novemberében a Király Színházban debütáló, a bécsi előadás arisztokrata elitet fricskázó szemtelenségét némiképp megszelídítő Csárdáskirálynő egyaránt bombasiker. A hazai filmgyártás pedig, ahogy az újságok írják, „virágba szökken” - hasonló „virágzást” legközelebb a második nagy háború idején fog megélni. Először történik ugyanis, hogy tilos vetíteni az antant hatalmak filmjeit, beleértve az amerikai sztárok produkcióit is, és emiatt nemcsak belföldön fokozódik az igény a magyar filmek iránt, hanem Ausztriában és különösen Németországban is. Nem túlzás, hogy e pillanatban Budapest az egyik közép-európai filmgyártó központ. Neumann és Ungerleider ferencvárosi székhelyű Projektograph filmvállalata például – amely a fővárosban egyebek mellett öt mozit is működtet -1917-ben megalapítja a Phönix filmgyárat Roboz Imre vezetésével, aki majd a Royal-Apolló (később Corvin) mozi helyén létrehozza az Apolló kabarét és meghívja Nagy Endrét és társulatát (ezután a Vígszínház igazgatója lesz). A Phönix hamarosan bemutatja Kertész Mihály új, kozmopolita produkcióját, Az utolsó hajnalt. A szerelmi történet megelőlegezi Hollywoodot: a felső tízezer bulvárvilágába röpít, pazar, keleti környezetbe. Egy másik, Corvin nevezetű filmüzemben viszont Korda Sándor más irányban indul el, Az aranyembert forgatja, és tervei között szerepel más magyar irodalmi művek megfilmesítése is.
Alig két-három év, Kertész és Korda már nem Magyarországon fog dolgozni és világhírnevet szerezni. De ebben az esztendőben összesen 102 (!) hazai filmalkotás készül el.
Eközben odakinn tél van „és hó és halál”.
Most vegyük elő az előbbi fotót, hogy alaposabban megfigyeljük a srácot, kiről említettük, ott áll a kirakat előtt, és sóvárgó szemekkel néz befelé.
Ismert a helyszín: a Mester utca és a Gyep utca sarkán levő cukrászda. A vitrin mögött gyönyörű, kerek Eszterházy-torta díszeleg, körülötte Kuglerek, mintha csak bolygók volnának a Nap körül.
Elevenítsük meg az állóképet.
A járdán egy negyvenes férfi érkezik, alacsony, bajszos, köpcös. Megpillantja a fiút, és megáll. Nézi egy darabig szakadt cipőjét, kopott kabátját. Aztán odalép hozzá.
-Tetszik a torta? – kérdi tőle.
A fiú nem fordul felé, csak megrázza a fejét.
-Hát akkor mért nézed olyan elfogódottan?
A fiú nem válaszol rögtön, később is csak halkan mondja:
-A Kuglert szeretem.
-És mikor ettél olyat utoljára?
-A nővérem, Jolán vett egyet születésnapomra.
Most már ránéz a fiú erre a köpcös kis kíváncsi emberre. Nem érti, mit akar ez tőle.
-És az Eszterházyt mért nem szereted?
-Melyik az?
-Ott középen.
-Olyat én még nem ettem.
Most a férfi némul el, aztán megszólal ismét:
-Éhes vagy-e?
A fiú megvonja a vállát.
-Hát mit ettél ma?
-Krumplit főzött a Mama. De megint fagyott volt.
-Jársz iskolába?
-Hogyne, polgáriba az Üllői útra.
-No látod, én meg arrafelé lakom. És te hol?
-A Ferenc téren.
-Hogy hívnak?
-Attilának.
-Engem meg Zsigmondnak. De neked legyek csak Zsiga. Zsiga bátyám.
-Maga is a cukrászdába jött?
-Mért, te odajöttél?
A fiú megint csak megrázza a fejét.
-Hát mit csinálsz itt?
-Megyek tüzelőér’, csak… megálltam.
-De hisz’ nincs nálad kanna vagy vödör…
-Pokrócba vagy valami rossz ruhába szoktunk kötni fát, szenet… a ferencvárosi pályaudvaron. Aztán a hátunkon visszük haza.
-Kik még?
-Néhányan fiúk.
-De hát azt nem szabad… Nem kapnak el?
-Eddig még nem kaptak el.
Dacosan fölemeli a fejét:
-Engem nem is fognak.
-A Mamának viszed a tüzelőt?
-Neki. Hogy fűtsön, mert a Mama beteg. Nagyon beteg, aztán mégis dolgozik.
-Mit dolgozik?
-Mos, vasal.
-Te meg tüzelőt lopsz.
-Mert nincs pénzünk.
-Hát apád?
-Elment munkát keresni.
-Mikor?
-Régebben. Akkor még nem itt laktunk.
-És azóta?
-Azóta nincs velünk. Csak a Mama van, meg a Jolán, az Etel és én.
-Rendes lány lehet az a Jolán.
-Hát, néha veszekszünk, de azért bevitt engem a Világ moziba.
-No lám, moziba is jársz. És ott mit láttál?
-Nem azért vitt be, hogy lássak valamit, hanem hogy pénzt keressek. Hogy segítsek a Mamának.
-A moziban?
-Igen, mer’ ott vizet árulok. A Jolán meg cukorkát kínál.
-Filmet nem is nézel?
-Néha, amikor megengedik.
-Melyiket engedték?
-Hát láttam például a király koronázását. Meg egy másikat, de az nagyon rossz volt. Az asszony meggyilkolta a gyerekét, mert az ura elhagyta. Aztán átok ült rá, és minden későbbi gyereke elhalt…
-Megijedtél?
-Nem ijedtem meg, gyilkosság máshol is előfordul. Ahol szegénység van, ott bűn is van.
-Tetszik neked a mozi, Attila?
-Nem olyan nagyon. Inkább olvasni szeretek. Történelmi könyvet vagy verseket.
-Verseket is?
-Azokat főleg. Egy vers sokkal rövidebb, mint egy regény, mégis benne van minden. Az egész keserves élet. Én is írok verseket, mert költő leszek.
-Nocsak… És milyen verset írtál?
-Most mondjam el?
A férfi komoly képpel bólint.
Mi pedig egy pillanatra lopjuk oda magunkat egészen közel ehhez a jelenethez. Leesett a hó, még szálldogál egy-egy pehely, az emberek fázósan, kabátjukat összefogva tapicskolnak az álomszerűen puha vattában, és ott, a cukrászda kirakatánál egy srác egyszer csak elkezd szavalni. Nem magamutogatón, színpadiasan, hiszen olyat még nem látott, úgy még nem is hallott költeményt. Csak a maga módján, egyszerűen, mondhatni félvállról, de mégis úgy, ahogy a szívéből jön.
-De szeretnék gazdag lenni… egyszer libasültet enni… jó ruhába járni, kelni, s öt forintér Kuglert venni…
-Szép.
-Várjon, van még!
-Bocsánat, folytasd.
-Míg a cukrot szopogatnám, új ruhámat mutogatnám, dicsekednék fűnek, fának, mi jó dolga van Attilának.
-Remek – mondja a férfi, és a két tenyerét is összecsapja. - Csakhogy van egy bökkenő: nem tudni a versedből, hogyan került cukor a szádba. Hiszen Kuglert vettél.
-Az mindegy. Én a Kuglert is szopogatnám.
No, most van itt az a pillanat, amikor be kell menni, és megvenni ennek a gyereknek azt a Kuglert, gondolja a férfi. De vajon ez a költő, ez a magára méltán büszke kis ember elfogadná-e? töpreng. Márpedig ő nem szereti, amikor jó szándékát megcsúfolják, elutasítják, még ha büszkeségből, dacból teszik is. Nincs idő tétovázni, a pillanat elillan, és akkor oda a varázslat. Meghívja a fiút.
Az elfogadja, és bemennek. Rendelnek.
Magának a férfi cukorkát vásárol, mert szeret vele megkínálni másokat, és ő is szopogatja, attól jönnek elő a jó gondolatai. Azok a csöppet sem cukros-mázos mondatai. Mert – bevallja a fiúnak – ő is író, elbeszéléseket, regényeket, színpadi játékokat ír, meg újságba cikkeket. Legközelebb, amikor majd találkoznak a Világ moziban, a fiú kap tőle egy könyvet.
A srác, miután befalta a Kuglert, még megkérdi:
-Mit gondol, vége lesz-e már ennek a keserves háborúnak?
-Ennek vége lesz – mondja és sóhajt egy nagyot a férfi. - Csakhogy azután mi lesz, azt nem tudom.
Majd eszébe villan, haza érve el ne felejtse részletesen följegyezni ezt a mostani találkozást. Mert az ilyenből születhet az igazi életes irodalom, ami talán fontosabb, mint maga az élet. Holnapra tárcát ígért a lapnak, indulna.
Veszi a kalapját, lép kifelé.
A fiú, aki már egészen megmelegedett, követi.
Odakint elállt a hóesés. Ni csak, világosodik, a végén még akár kisüthet a nap is.
(Részlet a Franzstadti történetek címmel készülő kötetből.)
Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285