Hidas Judit
Tegnap este az ördöggel kávéztam. 
Nem volt patája, se farka, csak a zöld kígyószeme világított és rekedt volt a hangja.
Nem féltem tőle, sőt jó volt vele, úgy éreztem, kedvel engem.
Jó erős fekete kávét ittunk, pedig már sötétedett, közben beszélgettünk a padon, kopogott az eső az aszfalton.
Azt mondta, szereti a romlott nőket, és én az vagyok, és hogy jobb lesz ezt negyven körül belátnom.
Azt mondta, hogy a házasságom romokba fog dőlni, ha merek magammal őszinte lenni,
És hogy döntsem el, megér-e ez nekem ennyit.
Persze vannak bennem kételyek, de ez normális, válaszoltam, sokat köszönhetek ennek az embernek.
Én rögtön láttam a sóvárgást a szemedben, hogy neked valami nagyon hiányzik, szólalt meg a kígyószemű mellettem.
Igen, hiányzik, de előtte borzalmas volt, akkor teljesen szét voltam esve, ő kapart össze, nélküle már nem lennék sehol.
Azt látom rajtad, válaszolta, és beleszívott a cigarettájába.
De ez akkor is elkerülhetetlen, a sötét oldal ott van benned, ott van az önsorsrontás, a romlás és én látom, te meg fogsz indulni a lejtőn, egyre jobb leszel abban, amit csinálsz, de erre rámegy ez a szép élet. Minél inkább kiengeded a szellemet a palackból, annál messzebb sodor majd minden mástól, élettől, társtól, barátoktól, mondta ekkor. Kívánom, hogy ne legyen így. Őszintén kívánom. Egyébként meg mi a faszért kellett három gyereket legyártani, jesszusom? Ti nem gondolkodtatok?
Miért ne gondolkodtunk volna, mondtam, de fejben egy messzi tengerparton jártam. Egy kávézó teraszán ültem, türkizkék ruhába öltöztem, voltam már vagy hatvanéves, enyém volt a hely, de az enyéim közül nem volt velem senki sem. A családom már rég elhagytam, kivetettek maguk közül, mint egy kutyát, s a gyerekekkel csak néha egy-egy utcasarkon találkoztam. Talán volt mellettem valaki egy darabig, esetleg ő, ez a kígyószemű, de csak ideig-óráig, mert aztán ő is tovább állt, vagy lelőtték valahol Afrikában, de míg velem élt, sem volt olyan kedves, mint most, ő volt az első, aki leköpött, amiért hallgattam arra, amit a fülembe súgott. És röhögött, hogy végre bebizonyíthatta, minden nő egy rohadt kurva, és most végre visszaadta mindazt, amit annak idején ő kapott, szétverhetett egy családot, nem kímélve három gyereket, férjet, csak azért, hogy bosszút álljon.
Minden ember mocsok, mondta ekkor, és a kezébe temette a fejét.
Én nem így gondolom, válaszoltam, én hiszek a szeretetben, a jóságban.
Felnevetett.
Ott van például a férjem, ő jó. Ott vannak a gyerekeim is, ártatlanok.
De mi nem vagyunk azok, súgta rekedt hangon.
Bólogattam, jól esett, amit mond, jól esett azt gondolni magamról, én ilyen kemény csaj vagyok. Jó volt beleszédülni az estébe, jó volt újra olyannak lenni, mint huszonhárom évesen, amikor még arra vágytam, lássak világot, utazhassam minél többet, és elhittem minden bolondnak, akibe egy-egy koszos kocsmában botlottam, hogy milyen nagyszerű vagyok. De hiába súgták a fülembe a sok hazugságot, magamat nem találtam sehol. Ránéztem, vonzó férfi volt, jól esett, hogy csábít, hogy azon töri a fejét, hogyan dughatna meg engem is.
Szóval te az a fajta vagy, akit először fejben kell megkúrni, kérdezte ekkor és rám vigyorgott.
Gondolkoztam egy darabig.
Ezek szerint kétfajta van, az egyik, akit fejben, a másik, akit testben, ugye?
Nem válaszolt.
Lassan hajnalodni kezdett. Felálltam a padról.
   Mennem kell, mondtam, és adtam két puszit az ördögnek, fogtam egy taxit, és ahogy elhajtott mellette a kocsi, az ablakból integettem neki, és arra gondoltam, talán nem is az ördög volt, csak egy ember, aki igazat mondott, és segít majd nekem, hogy azzá legyek, akivé mindig is szerettem volna válni.