Várkonyi Judit

 Vágni lehetett a füstöt a Hungáriában. Szép Gyula nem is értette, mi van ma, csak egy kávét akart meginni, de a Kisasszony oda se ment az asztalához. Pedig közel tíz perce ült ott. A mutatóujjával dobolt a műmárvány négyzeten. Az egyik láb nem érte a földet, és ahányszor csak érintette az asztalt, az üveghamutartó berezonált. Kis délutáni zene, gondolta Szép Gyula. Zakójának belső zsebéből elővett egy csomag Románcot, rágyújtott, aztán ahogy a gyufát elfújva átnézett a gomolygó homályon, látta, hogy nem is a Kisasszony van a placcon, hanem egy új nő. Idősebb, és kék a szemhéja. Rendesen kobaltkék.

Szép Gyulának eszébe jutottak a kifestett lányok és a boldog gyerekkora. A kupi, ahol felnőtt. A hosszú, fehér épület, meg a falépcsős félemelet odabent, ahonnan a szobák nyíltak, mint a vadnyugaton. Csodás kezdet a férfiembernek harisnyás lábak között sodródni egy tologatós falepkével, gondolta, és szinte hallotta a szárnyak csattogását. Meg a csendet, ami mindig beállt, miután ő végigszáguldott a ház oldalában a kövezeten. Igen, a mindent átható csend is markáns emlék, az ajtókilincsek kattanása, az arctalanul, lopva érkező és távozó vendégek osonása különös atmoszférát adott a háznak, a kertnek. Meg a hűvös. A zárt, belvárosi udvarba a kuncsaftokkal sosem akart beszökni a napsugár. A hatalmas fák sem engedték. Fenyők álltak középen, három óriás. Szép Gyula nem is szerette a fenyőfát, szerinte erdőbe való, nem a városba. Mindig úgy tervezte, neki még fa sem lesz az kertjében, ha saját háza lesz, csak gyep meg virágok, árnyékot sem kívánt látni, amiért ő maga tűlevelek alatt növekedett, mint a gomba. A vadszőlő, az jó volt, ami befutotta a ház felét, meg a kidudorodó gyökerekkel átszőtt, göröngyös talajt ott hátul. Kicsit félni is lehetett, ha az embernek leesett a kislabdája. Akkor jó volt Icut vagy Erzsit kézen fogni, és odavezetni, hogy ő nyúljon be oda megkeresni a játékot. Nagy családot alkottak ott a lányokkal. Utólag visszagondolva persze talán pont az ő jelenléte volt a nyolc kokott egyetlen boldogsága. Aztán jött az államosítás, vagy kitudja, miért, talán Juca néni halála miatt, de mindenki szétszéledt. Ők is elköltöztek. Némelyik lány arca még huszonévesen is felrémlett előtte, sőt hármukkal rendszeresen találkozott, egyikük a csemegében volt pultos, kettő meg villamoskalauz. Nem mert nekik ismerősként köszönni soha, félt, hogy zavarba jönnek – mert persze már pontosan tudta, hol cseperedett. Sosem felejti el, hogyan ordította az arcába a Molnár gyerek egy gimnáziumi óraszünetben, hogy „te meg bordélyban születtél!”. Először azt sem tudta, mi az. Aztán estefelé otthon megkérdezte a konyhában. Az anyja erre leakasztotta nyakából a kötényét, csak lerogyott a hokedlire, arcába temette a kezét, úgy mesélt. Hogy a nagyapja kereskedő volt, nagy vagyonra tett szert, földjeik is voltak – meg az a ház. Szép Gyulát az egészből az érintette legfájdalmasabban, hogy nem abban a pillanatban lakik ott, ó, milyen halkan tudna beszökni bármelyik szobába, épp csak hogy kattanna a zár. Attól kezdve megmagyarázhatatlan izgalomba jött a villamoson, ha a két nő bármelyike lyukasztotta a jegyét. Pedig szépségük már megkopott, egyenruhában meg sehogy se néztek ki. De mégis. Csak a gondolat. Lemaradtam róluk, saját házam se lett… de legalább a gyepesítésre nincs gondom, gondolta Szép Gyula, miközben akkurátusan elnyomta a Románcot a hamusban. Közben a kék szemhéjú nő csak nem jött oda, hogy megkérdezze, mit óhajt, annyi volt a vendég. Szép Gyula erre megette a csokor ibolyát a kis asztali vázából, úgyis erdőbe való, ráitta azt a csepp vizet, aztán távozott.