• Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

Közreadjuk a Tekintet által idén meghirdetett novellapályázat legjobbnak ítélt darabjait. Elsőként Pető Péter írását olvashatják.

Pető Péter (1984) újságíró. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett francia-kommunikáció szakon. Karrierjét gyakornokként kezdte a Népszabadságnál, ahol főszerkesztő-helyettesként dolgozott a lap bezárásakor. Jelenleg a 24.hu felelős szerkesztője. Junior Prima-, Minőségi Újságírásért-, Németh Gyula-, Dr. Szegő Tamás-díjas újságíró. Első regénye Leshatár címmel jelent meg 2017-ben a Kalligram Kiadó gondozásában.

Remegett a gyomrom már akkor, amikor elindultam az öltözőből, tiszta ideg voltam, mert kint vártak a cigányok. Mindig félkörben álltak a rohadtak, éppen a bejárat előtt, esélyem sem volt kiosonni közöttük. Jöttek a segélyért, nem tudták kivárni, amíg elérek hozzájuk, műszak kezdetére odajöttek a postához. Majd beszartam, olyan félelmem volt ilyenkor. Sőt egyszer be is szartam, az Isten segített ki, hogy nem vették észre, szerencsére tél volt, a vastag zöld postásnadrág meg alatta a cicanadrág felfogta a mocskot, ami folyt belőlem.

Mikor végre eltakarodtak az utamból, a legközelebbi fáig bicikliztem csak, leültem mögé, és sokáig néztem a semmibe, megfogadtam, ha ez még egyszer előfordul, a vonat elé vetem magam, mert ilyen szégyennel én együtt nem élek. Azóta rémálmaim is voltak, aludni nem tudtam, pedig minden nap négykor amúgy is kelni kellett volna, rongyos kilencven ezerért hajnal négykor, hogy szakadna rájuk az ég. Basszák meg, hogy nem tudnak úgy fizetni, hogy megélhessek, minden nap biciklizek vagy tizenöt kilométert, fagyban, forróságban is kint vagyok. Ott fent egyik sem tudja, milyen fájdalom van a térdemben, amikor a hóban tekerek tizenkilométereket.

És akkor itt vannak még a cigányok. Azt mondják, egy fillérjük nem marad már a hónap végére, azért kell ide jönni, a posta elé, hogy előbb megkapják az ingyen pénzt. De ilyenkor se lesz nekik egy petákjuk sem, mert ott állnak mögöttük azok a félelmetes kan cigányok, az uzsorások. Ahogy emezek megkapják a pénzüket, amazok már el is veszik. Aztán egy óra múlva ugyanazt a pénzt már kölcsönbe adják ezeknek a nyomorultaknak, olyan kamatra, hogy olyan nincs is. Ott volt a Kanalas nevű is megint, egyszer úgy orrba vert, hogy megmerevedett a takony bennem. Azért volt, mert szóltam a rendőröknek, hogy itt uzsorázik, veszi el a pénzét a többi cigánynak, a zsaruk persze szartak rá, azt mondták, ne foglalkozzak cigányügyekkel, megoldják ezek egymást közt. Az egyik rohadék azért felnyomott a Kanalasnál, az meg megfenyegetett, hogy a kezem levágja, aztán azzal pofoz fel, ha még egyszer megpróbálok megnyikkanni. Értettem a szóból, többé meg nem próbálkoztam a feljelentéssel. Ez a rohadék amúgy úgy nézett ki, mint azok a görög szobrok, annyi izma volt. Pedig tuti nem edz, eszi a doppingot. Nem baj, legalább impotens lesz a sok tablettától, jaj, mit nem adtam volna érte, hogy ne kúrhasson többet, hogy többé ne álljon fel a farka, lógjon, lógjon csak örökre. De hát én remegtem, nem ő, nője is neki volt, nem nekem.

Mindegy is, kimentem, ahogy szoktam, körbekaptak, ahogy szoktak. Egymásra licitálva mondták a neveket, hogy ki kicsoda, kapkodtak a pénzért. Eleinte minden erőmmel azon voltam, hogy figyeljek, nehogy rontsak, kértem személyit, aláírást, kétszer átszámoltam a lóvét, amit odaadtam. Aztán persze egy idő után már kevésbé figyeltem, nem tudtam odakoncentrálni. Ordítottak körülöttem, szédültem, osztogattam a pénzt, nem voltam már tudatomnál, akkor már csak azt a gyönyörű bohócot láttam, azt a nőt, akiről már álmodtam, hogy megérkezik, játszik ezekkel a cigányokkal, megnevetteti, elvarázsolja őket, gyerekangyalokká teszi az uzsorásokat is, aztán megcsókol, úgy ahogyan van, bohócmaskarában, kifestve, krumpliorral. Én akkor láttam, istenemre, láttam, mi van a bohócmaskara, a festék, a krumpliorr mögött, a gyönyörű, okos nő, tényleg azt hittem, eljött értem a nő, akit nekem szánt a végzetem, eljött a gyönyörű bohóc, hogy megmentsen. Amíg rá gondoltam, addig se kellett legalább tudnom, mit csinálok éppen, így tudtam túlélni azokat a perceket.

Amikor meg végre eltakarodtak a cigányok a közelemből, minden kérést leszámoltam, akkor soha nem ellenőriztem a táskámban maradt pénzt. Inkább Istenhez imádkoztam, hogy meglegyen, amennyi kell, nehogy az legyen, hogy az gyors osztogatásban többet adtam valakinek, mert akkor megbolondulok. Sokszor meg is bolondultam. Az első napomon csináltam tízezer hiányt, a másodikon hetet. Aztán sokszor sikerült rendesen csinálni mindent. Az mindig csak a végén derült ki, van-e baj. Mert miután megszabadultam a cigányoktól, elindultam utamra, munkába. Mentem házról házra, ahogyan kell. Nyugodtan leszámoltam a segélyt mindenkinél, aláírattam a papírt, mentem a következőhöz. Fojtott közben a szorongás, hogy elég lesz-e a pénz, jól számoltam-e reggel, vagy megloptak-e. Akkor éppen anyáméknak kellett volna mosógépet venni, tönkrement a régi, azért volt fontos, hogy ne hibázzak. Anyám mosott rám mindig, a kezdőrészletbe azért is kellett beletennem tízezret, ebből a szar fizuból az nem volt könnyű. Már a munka végén jártam, odaértem az egyik cigányhoz, aki segélyért is jött reggel, akkor még valami levelet adtam neki. Bőgött, de istentelenül, beszélni nem tudott, negyvenes nő volt, zokogott, azt beszélte, hogy az uzsorás minden pénzét elvette, múlt hónapban kért tőle először, kórházba került a férje, azt mondta az orvos, csak magánrendelésen tud gyorsan ultrahangot csinálni, anélkül meg nem tudja mi a baj, ha nem járnak gyorsan a végére, itt száradhat ki az élet az ura testéből. A nő ezért kért egy tízest, harmincat kellett visszaadnia, az összes plusz pénze odalett, most megint kérnie kell, de akkor megint nem tudja majd visszaadni, ördögi karikába lépett. Neki többet pénze már nem lesz, szolga lett, örökös szolga. Azért meg nem sajnáltam, menjen dolgozni, ha több pénzt akar. Azon meg nem kell csodálkoznia, ha nem veszik fel, mert roma, hát az üzemben sem bolondultak meg. Az összes munkaruha zsebébe széfet kéne tenni, hogy ki ne lopja a melósok telefonját. Napszámba viszont mehetne, ott megelégednek velük, magyar már nem megy oda rohadni a földre, jó a cigány is. Ezek elkapirgálnak ott, legalább közel vannak a varjakhoz, amiből levest, pörköltet csinálnak. Úgysem az én bajom, hogy odalett a pénze.  

Hagytam is az asszonyt, mentem tovább, már csak a földszint volt hátra a munkából, azaz csak az utolsó lakás. Úgy haladtam, mindig lefelé, fent kezdtem a negyediken, feltrappoltam, aztán haladtam kifelé. Néztem a papírt itt a végén, az utolsó lakásnál: harmincegy ezret kellett adnom. Belenyúltam a pénztárolómba, egy tízes volt benne összesen. Huszonegy hiányzott, ilyenkor nincs mese, bele kell tenni. Azt hittem, megőrülök, meghalok, ott az ajtó előtt esek össze. Reggel azok a rohadtak valahogy elszedték tőlem a lóvét. Összezavartak, ordibáltak, valaki biztosan egy tétellel többet vett ki a kezemből, amikor én a gyönyörű bohócra gondoltam. Közben kinyílt az ajtó, egy gyerek nézett rám, nyolc éves lehetett. Aztán hirtelen elszaladt, az ajtót kitárva hagyta, nem tudom mi baja lehetett, hogy úgy elrohant.

Azt viszont tudtam, nekem mi bajom van, mibe őrülök majd bele. Nem mozdultam, nem beszéltem, belenyúltam a pénztárcámba, elővettem huszonegy ezret, ami az összes maradék havi pénzem volt, hozzátettem a tízeshez, és az egészet odatettem a lábtörlőre. Aláírást se kértem, tudtam, már nincs miért. Kimentem a lépcsőházból, ott állt a biciklim. Leszedtem a lakatot, a biciklit felemeltem, a hátamra tettem, mert eldöntöttem, nem tekerem többé. Vittem a vállamon, át a városon, mintha hősi halottam lenne, úgy képzeltem ugyanis, hogy a háborúban nincs nagyobb tett, mint a halott bajtárs tetemének cipelése. Kitüntetéseket azért osztogatnak, ha halomra ölsz embereket, de a barátod élettelen testét vinni, na, az a bátorság meg a hűség, nem a lövöldözés. Útközben többen megkóstoltak, kiabáltak, hogy milyen hülye vagyok, a vállamon van a bicikli, volt, aki egyenesen azt mondta, peckesen hordom, mindnek mondtam, hogy háborúból jövök, és bátor vagyok, azért viszem a vállamon.

Amikor odaértem  postához, ott állt az a cigánygyerek, aki kijött a lakásból, ahová már nem jutott pénz, csak a sajátomból. Ő meg a szemét családja volt a hibás mindenért, miattuk nem lett új mosógép. Ebben a tetves kölyökben ott volt minden, ami miatt tönkrementem. A tróger fajtája miatt kevertem össze a pénzt, és azután volt pofája odajönni. Nem gondolkodtam sokat, letettem a biciklit, magam mellé, elhelyeztem, megsimogattam a nyerget, mintha a halott szemhéját húznám le, és hát azt is tettem, megadtam a végtisztességet a postásbiciklimnek. Aztán elsétáltam a karbantartókhoz, elvettem a baltát, amit tüzelő aprításához használtak. És aztán odamentem a cigánygyerekhez, szépen megkértem, hogy feküdjön le az útra, ő meg szó nélkül megtette, engedelmeskedett, és aztán én sebes mozdulattal levágtam a kezét. Nem üvöltött, meglehet, nem fájt neki, inkább csak belehalt a vágásba.

Én azután megfogtam a kezet, és azzal pofoztam fel, ahogyan Kanalas uzsorás ígérte nekem, de most én tettem meg, kiderült végre, milyen hatalmas a magyarok Istene. Ütöttem az élettelen arcot, ütöttem sokáig. Már kicsit meg is untam, ezért rúgtam is párat az oldalába, akkor esett ki a zsebéből a két óriás Túró Rudi. Hát hiszen ez a gyerek volt az, akinek egyszer, melóban, ott a lakásuk előtt, amikor kijött a levélért, elmondtam, hogy nincs életem, nincs luxusom, csak a Túró Rudi, csak azt szeretem nagyon. Attól sose tudok szabadulni, a cigiről lejöttem, hogy kijöjjek a pénzemből, de ezt lehetetlen elhagynom, pedig kettőnyolcvan a két óriás naponta, de mindig azt eszem, máshogy nem tudok már lenni se. Mikor kicsúszott a két óriás Túró Rudi a zsebéből, akkor végre megértettem, hogy azért szaladt el a lakásukból, mert látta a végtelenül szomorú arcomat, hogy a keserűség odafagyott a pofámra, amikor rájöttem, hogy hiányzik az a huszonegy ezer. Ő akkor, az utolsó utáni forintjait lopta el a családjának, és abból vett nekem két Túró Rudit, hogy ne fájjon nekem minden annyira. Csak azért, hogy hogy ne fájjon nekem minden annyira. Hogy ne.

Akkor derült ki számomra, hogy ő volt az a gyönyörű bohóc, aki eljött értem. Hiszen hiába hittem, nem tudtam, mi van a bohócmaskara, a festék, a krumpliorr mögött. Nem gyönyörű, okos nő volt ugyanis a bohócmaskara, a festék, a krumpliorr mögött, hanem ez a vézna cigánygyerek, aki Túró Rudit vett nekem a család utolsó utáni forintjaiból, ez a gyönyörű lelkű cigánygyerek volt az. Ő jött el értem, hogy megmentsen. Mert létezett hát a gyönyörű bohóc, aki segített volna máshogy élni, boldognak lenni, el is jött értem, de megöltem. Levágtam a kezét, felpofoztam vele, oldalba rúgtam a tetemét, mire rájöttem, hogy ő volt az. Ő volt a gyönyörű bohóc, én meg megkínoztam, kivégeztem.

És akkortól nekem már mindig, örökké remegett a gyomrom. Csillapíthatatlanul remegett.

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285