• Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom
Közreadjuk a Tekintet által meghirdetett novellapályázat legjobbnak ítélt darabjait. Most PÓLYA ZOLTÁN írását olvashatják.
Pólya Zoltán 1978-ban született. Agrármérnökként végzett, könyvelőként dolgozik, szabadidejében ír. Rákóczifalván él, ahol feleségével két kisiskolás gyermeket nevelnek.


Anti kiment, és esze ágában sem volt visszajönni.
Szokás szerint semmit sem kötött anyuék orrára. Úgy volt, hogy jön haza, aztán eltelt egy év, és megint csak azt mondta anyunak a telefonban, hogy lehúz mégis még egyet. Öcsém azt mondta közben a kíváncsiskodóknak, hogy Antinak pizzériája van Hamburgban, ahol pörköltes pitát is árul. Apám fogcsikorgatva vette tudomásul legidősebb fia döntését, és vett még egy traktort, hogy azért adjunk a látszatra. Anyu sírt egy kicsit, de nem tudott mit tenni, pedig milyen szépek is voltak a nagymama aranyékszerei.
Persze az egy év elteltével Anti még mindig nem akart visszajönni, Skype-on közölte velünk a döntését. Apa Pestre járt akkoriban, valami biztosítós haverjához, hiszen összetört a traktor valahogy. Vett helyette egy kombájnt. Anyu megint sírt és kiabált, visszautasítva a vádakat, hogy ő kapatta így el a kölyköt, de végül szipogva beleegyezett, hogy a Suzukiját lecseréljük egy Ford Fiestára. Én is kaptam végre egy robogót.
Apu akkor azt mondogatta mindenkinek, hogy végre beindult az Anti karrierje odakint, meg hogy végre megbecsülik az elhivatottságát. Persze ettől még kíváncsibbak lettek az ismerősök, de Anti résen volt, és tökre átlagos fotókat rakott ki a fészbúkra. Ő meg Katrina a kikötőben, összeölelkezve. Ő meg Katrina egy sörözőben, hipszter-srácokkal körülvéve. Meg ilyenek.
A harmadik év is úgy telt el, hogy nem is láttam a bátyámat. Apu nemegyszer nekidurálta magát, hogy ő most majd aztán kimegy, és megnézi magának a kölyköt. Végül is hadd pörögjön az új A6-os a kinti autópályákon. Végül mégsem indult el, az Audit meg én hajtottam a friss jogsimmal. Végre volt egy normális, nekünk való autónk. Anyu a lelkemre kötötte, hogy hetente legalább háromszor kell végighajtanom vele a főutcán, lehetőleg négy óra felé, munkaidő végén, és hogy eszembe ne jusson Gulyáséknál tankolni, ahol a legolcsóbb. Peti ott duzzogott mellettem, mert hogy apa az ő szemét meg egy Playstation-nel akarta kiszúrni.
Anti persze ekkor sem jött haza, hiába telt el még egy év. Apu rosszkedvűen hajította félre a pittyogó micsodát – ő nevezte így a mobiltelefont –, ráadásul Anti elkövette azt a taktikai hibát, hogy képes volt Messengeren üzenni. Úgy kellett elkapnom röptében a készüléket. Apu maga elé húzta Józsi bácsi kerítésszaggatóját, szandálos-zoknis lábát föltette a másik székre, és borongva meredt maga elé. Sem én, sem Peti nem mertük zavarni ilyenkor. Lopva néztünk csak össze öcsémmel. Így már biztosan kinéz neki az új bmx, nekem meg a saját lakás Debrecenben, ahová ősszel járni fogok.
– Mondjátok meg nekem, hogy hol rontottam el.
– Laci – szólt rá anyu, még mindig szipogva, kezében a tál lekváros buktával –, ne a gyerekek előtt, légy szíves.
– Dehogynem! – tört elő apuból a pálinka-fűtötte világfájdalom. – Hadd tudják csak, mit meg nem teszek a gyerekeimért! Vagy nem látszik, nem látják, hogy mindent megadok nekik? Ez is, ez az agrármérnöknek készülő mihaszna – és felém lökte az állát – jól kiokosodik az állam pénzén, aztán meg megy ki Londonba úgyis mosogatni. Mondd meg nekem, gyerekem, miért is éri meg ez befektetés belétek, diplomásokba.
– Laci! – csattant fel megint anyám. – Ne a gyereket szekáld a te hülyeségeddel. Imi legalább akar tanulni, nem úgy mint – elharapta a szót, és zavartan lesütötte a szemét. Még Peti is csak pislogott, értette, miről van szó.
Apu diadalmasan nézett körbe. Lám, én összehoztam anyósoméknak három unokát, ahogy illik, te meg jól félrenevelted őket, ez volt a tekintetében, az örök vitatéma. Anyu dühösen elé lökte a tepsit, ő meg töltött magának még egy felest.
– Csak ülsz itt, és sajnáltatod magad. Reggel, ha viszed ki a munkásokat, akkor menj be a teszkóba, most akciós a kenyér.
– Van itt. Melyik hülye nevű német bolt is nyílt a sarkon? Mi a fenének menjek be ezért Szolnokra? – feleselt vissza apám.
– Nagyjából azért, amiért megint parízert fogunk enni, és nem szalóki májast vagy a töltött sonkát Szepesiéktől – sziszegte anyu, és egészen felfújta az arcát. – Vagy azért, mert mindenki úgy tudja, hogy Pestre járunk fel bevásárolni, közben meg anyukám úgy oson be reggelenként a kisboltba, ahol a barátnője félreteszi neki a csirkelábszárat, hogy legalább a gyerekek egyenek húst.
Apu nem válaszolt, csak horkantott egyet. Petivel eloldalogtunk. Kivételesen nem vesztünk össze a Playstation-on, inkább csavarogni támadt kedvem. Tizennyolc éves voltam, és tanulni akartam. Csöppet sem vonzott az Anti kalandorsága, nem akartam elhagyni az országot, közben meg láttam, mit gürizik össze apám, hogy kora hajnalban kelve vigye az embereket, a napszámosokat kukoricát címerezni meg mákot törni, persze mindenki feketén dolgoztatva, lapítva, félve a munkaügyi ellenőrzésektől. Legalább a könyvelésünk rendben volt, és nem azért vittük fel Szolnokra, egy keveset kérdező csajhoz, mert összevesztünk a régi könyvelőnkkel, a harmadik bedőlt kft-je után. Ezt is én intéztem neki, mert apu utálta a papírmunkát. Mindig azt mondogatta, csak hogy bosszantson vele, hogy az agrárszakma úgysem éri meg, hogy kinek kell manapság egy agrármérnök, nincsenek már meg a régi nagy gazdaságok, ahol csak úgy kapkodtak az új ember után, egyáltalán, minek a diplomások ennek az országnak? Ezen néhányszor össze is kaptam vele persze.
Szilvike nem volt otthon aznap este, a Balatonnál voltak, pedig hogy vágytam rá ( mi azért nem jártunk el sohasem, mert ugye nyáron rengeteg munka van; télen Pécsre mentünk, nagybátyámékhoz, ahol amúgy senki nem ismert bennünket, mert amúgy mindenki úgy tudta, hogy Ausztriába megyünk, síelni. Egész jó kis sztorikat tudtunk Petivel összerakni a mindenféle blogokat követve, istenáldotta tehetség az öcsém németből). Szóval Szilvi teljesen el volt ájulva, amikor tavaly, amikor megjött a földalapú, elvittem Hajdúszoboszlóra. Azt hiszem, akkor szeretett belém. Valahogy most mégis lehámlott az addigi jókedv, a poénok, hogy a következő egy jacht lesz az Adrián, ha Anti legalább még két évig távol lesz; ahogy a hátsó kapun besunnyogtam, egyből szemembe ötlött a leharcolt Transit meglazult, drótokkal visszatákolt lökhárítója, meg a karosszérián végighúzódó rozsda. Ez valahogy szíven ütött, és úgy éreztem, húzza valami lefelé a gyomrom.
Petivel is ilyesmiről beszélgettünk valamelyik este. Anyu nagy komolyan félrehúzta öcsémet, és könnyes szemekkel megígértette vele, hogy külföldön fog tanulni, és hogy az én, és nem az Anti példáját fogja követni. Őbelőle is dőlt a pálinka, legalábbis azt mondta Peti, és úgy sejtette, hogy bátyánk már jóval korábban szólt anyunak, hogy maradni fog még. Láttam öcsémen, milyen ijedt. Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz.
Ezen gondolkoztam fürdés közben, aztán a konyha felé vettem az irányt a sötétben (tavasszal levágta a biztosítékot valami elromlott izzó, így az egész folyosón balladai homály uralkodott), talpam alatt ropogott a felpenderedett linóleum. Peti tévét nézett odafent, azt gondoltam, anyuék már alszanak, jól meg is lepődtem, hogy a konyhában találom őket. Csak rám néztek, könyöküknél a jól ismert kis poharak. Elhatalmasodott rajtam a rosszkedv, ahogy a hűtőben kotorásztam valami ehető után. Megint csak párizsi, meg a legolcsóbb teszkós margarin.
– Úgy néz ki, Imi, hogy meglesz a lakásod – szólalt meg Apu rekedten. – Van vevő a fegyverneki földre. Úgyis utáltam már oda kijárni.
– Az a legjobb földünk – mondtam neki, mert még emlékeztem nagyapám szavaira, meg arra, hogy dühöngött az öreg az osztatlan közös okozta problémák miatt. A düh kaparta az én torkomat is most apám tehetetlensége láttán. –- Az mindig is a családunké volt.
– És?
A vízforraló elromlott, jobb híján alágyújtottam nagymama gázrezsójának. A mikró félig kibelezve tátongott, apu biztos megpróbálta megjavítani, láthatóan nem sok sikerrel. Nekidőltem a mosogatónak, úgy néztem rájuk, a két, a félhomályban egészen öregnek tűnő emberre, a szüleimre.
– Ma találkoztam Karcsi bácsival.
– És? – dünnyögte kelletlenül apu, mint akit felhúztak, újra, ezt a szót.
– Kérdezte, hogy mikor adod vissza neki a kölcsönt.
– Miért veled üzenget? – fortyant fel apu, és egészen elvörösödött közben. – Keressen meg engem, hívjon fel, tudja a számomat! Meg lesz fizetve a kölcsöne, jó ára van most a kukoricának, mondtam neki tavaly is.
– Nézd, apu, én hajlandó vagyok lemondani arról a lakásról, inkább add vissza az öregnek, ami jár.
Egészen kétségbeestem hirtelen.
– Még képes lesz aztán elmondani mindenkinek, hogy…
– Hallottad ezt, Maris? – süvöltötte most már apám. – Hát nem, édes fiam, megveszem neked azt a lakást, ha belegebedek, akkor is! És augusztusban meghívod oda a haverjaidat, hadd lássák csak, mit kaptál tőlünk!
Ezzel felrúgta a széket, és kiviharzott.
Leültem a helyére, a citromos teát kavargatva. Anyu maga elé bámult, én meg félrehúztam a felbontatlan bankos értesítőt. Bevágtam a nem túl vastag vacsorát, de így sem volt még kedvem lefeküdni. Pedig holnap én is az MTZ-vel rázatom a fenekem, ugyanúgy, mint a többi traktoros. Kombájnoztam is már, valakinek azt is csinálnia kellett. Pedig hogy gyűlöltem. De legalább nekem volt önálló keresetem, így egyeztem meg apuval. Hiszen a papírmunka is rám maradt.
– Végül is kinek az ötlete volt ez az egész? – kérdeztem anyutól. Ő először értetlenül nézett vissza rám a kialvatlanságtól és sírástól vörös szemeivel. – Mármint, hogy az Anti …
– Hogy az Anti olyan jól keres kint, németben, hogy nem győzzük mire költeni a tőle kapott pénzt? – vállat vont. – Valamit csak mondani kellett, amikor megkérdezték az ábécében, hogy ugyan mit csinál kint az én kisfiam, aki éppen csak átbukdácsolt az érettségin, és már belülről is látta a rendőrségi fogdát? Nem mondhattam, hogy csak az esélyt akartuk megadni neki, ha ebben az országban már nincsen több.
Széttárta a két kezét.
– Téged meg nem engedhettünk, valakinek dolgoznia is kell, ha velünk lesz valami. Tudod.
– És apu meg belement a játékba – fura gombóc gyűlt a torkomban a dühtől.
– Valahogy így. Akkor azt hittem, hogy Anti a mi reménységünk, és hogy egyszer lesz belőle valaki, aki tovább viszi a nevünket. Ebből a játékból pedig már nincs kiszállás, kisfiam. Egyikőnknek sem.
Széttépte a bankos papírt.
– De látod, valahogy csak boldogul odakint. Nem tudom, hogy, de jól megy neki.
Vártam, hogy szól-e még, de ő inkább csak az üveggel társalgott. Elmosogattam, és felmentem a szobámba. Az öcsém még ébren volt, csak bámulta a tévét, benyitottam hozzá.
– Peti – mondtam neki –, írj azonnal Antinak, hogy jöjjön haza.
– Most? – nyüszített. – Apu beígérte nekem az új notebook-ot, nem lesz belőle semmi akkor!
– Tudsz jobbat? – legszívesebben felképeltem volna, ahogy ott pityergett azon, ami szerinte neki járt. – Anyuék full totál kivannak, nem tudjuk tovább csinálni!
– És ha nem akar jönni? És ha mindent kitálal? Akkor mi lesz, nagyokos?
– Nem tudom. Majd meglátjuk. De ha nem jön, akkor nem utalok neki holnap, sem soha többé. Jöjjön haza, a fenébe is, és dolgozzon! Lógott már eleget odakint a pénzünkön!
– Rendben. Oké.
Peti elővette a mobilt, és miközben gépelt, sunyin felnézett rám.
– De akkor ugrott a debreceni lakás is, azt tudod.
Csak egy nagy, lemondó sóhajra tellett tőlem, és felrémlett előttem a kollégiumi szobák zsúfoltsága meg zokniszaga. Leültem Peti mellé, felkészülve mindenre, csak írjon már. Aztán, végre, jelzett a mobil. Peti hitetlenkedve nézett rám, és én a válla fölött olvastam. Akkor ijedtem csak meg igazán.
osszejottem a katrinaval de most tenyleg
van kjo melom logisztikai cegnel soforkodok
fenet megyek vissza jo itt
imi ugysem akar emelni azt mondta
ti hogy vagytok?
Megint összenéztünk Petivel. Ezerféle lehetőség átfutott az agyamon, mit is csinálhatnék; kössem el az A6-ost, és a csomagtartóba gyömöszölve hozzam haza? Adjam neki adom az ösztöndíjamat? Magam előtt láttam anyu koravén arcát; aztán Peti megszólalt, felhúzva a szemöldökét, valahogy úgy, amikor szemtelenkedni készült anyuékkal is.
– Amúgy elgondolkodtál már azon, bátyó, hogy hová viszed majd Szilvit Debrecenben, ha kettesben akarsz vele lenni? Na?
Nekem kellett döntenem.
Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285