Lukács Flóra

Közreadjuk a Tekintet által meghirdetett novellapályázat legjobbnak ítélt darabjait. Most LUKÁCS FLÓRA írását olvashatják.

Lukács Flóra 1994-ben született Budapesten. Miskolcon nőtt fel. Jelenleg a PPKE BTK tanulója.

Az ötágyas kórterembe betolnak hetediknek, közvetlenül a vécé elé, a folyosóra nyíló ajtóval szembe. Így nem látom a többi beteget, csak hallom és érzékelem őket. Este van, tíz óra körül lehet. A fájdalomtól, a legkisebb mozdulatra is rám törő hányingertől alig fogom fel, mi történik körülöttem. Erősek és sűrűk a szagok. Többen horkolnak, mások halkan jajgatnak, forgolódnak.

Ahogy csúszunk át az éjszakába, egyre erősödnek a zajok. Egy asszony ordítani kezd. Anyázik, imádkozik, könnyezik és káromkodik. A többiek csitítják vagy bosszankodnak, a csengőt nyomják, a nővérek ki-be járnak. Pár perc csend után váratlanul felül az ágyban és elindul. A fürdőbe megy, nyitva hagyja az ajtót, látom, ahogy letépi magáról a pelenkát és a zuhanyzóba dobja. Akkora kereszt lóg a nyakában, mint az öklöm. Újra jönnek a nővérek, próbálják visszafektetni, időbe telik, mert azt mondja, neki most indulni kell a misére, nem tudja, hol van. Húsz perc alatt sikerül meggyőzni róla, hogy kórházban van és az éjszaka közepén ne mászkáljon sehova. Az ágyához vezetik és tisztába teszik. Közben az egyiküket fejbe rúgja, aki bőgve szalad ki a kórteremből.

A hajnalhoz közeledve egyre sűrűbbek és erősebbek a szagok, egyáltalán nincs levegő, a levegő nem ilyen, ez más, ez anyagában különbözik.

Reggelre mindenki kifárad. Mire jönnek vért venni, addigra elalszanak. Félálomba nyújtják a karjukat. Egy óra múlva jönnek vissza pelenkát cserélni, amit a hét betegből öten viselnek. Csak akkor nyitnak ablakot.

Próbálom a szemem csukva tartani, a lehető legkevesebbet érzékelni abból, ami történik. Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarom tudni. Úgy telik most az idő, ahogy az infúzió csepeg a fejem felett.

Amikor hozzák a reggelit, zuhanyozni megyek. Én úgyse kapok enni még napokig. Rég nem esett ilyen jól a fürdés. Végre öt percig teljesen egyedül vagyok. Ahogy elhúzom a függönyt, látom, hogy aki az éjjel ordított, most a nyitott ajtóban áll és mereven bámul. Hirtelen magamra rántom a törölközőt és becsapom az ajtót. Nem tudom, mikor nyithatta ki. Nem akartam, hogy lásson, ahogy én se akartam látni őt.

Fenyegető volt ennek az asszonynak a valósága. Erőszakos volt és sebezhető. Alig volt ép felület a szinte sötétlila bőrén. Áttetsző volt, mintha csak az erek, a hús és a csontok látszanának belőle. Mégis masszívnak és keménynek tűnt.

Tiszta ruhát húztam és visszafeküdtem az ágyamba. A hátam mögött ült. Lélegzése és létezése beleivódott mindenbe. Mintha a szaga, a múltja, a kapaszkodása átjárta volna a szobát. Beszivárgott az ágyneműkbe, a ruhákba, a bőr alá. Olyan volt, mint aki más anyagból van. Féltem, hogy velem marad, a részemmé válik, és nem leszek képes elfelejteni. Nem tudok többé szabadulni tőle. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki rosszat álmodik. Rettegtem tőle, hogy egyszer olyanná válok, mint ő. Mintha minden mozdulatával és gesztusával azt ordítaná, egyszer majd ennyi marad belőlem is. Nem állt össze bennem, hogy ez a szétroncsolt test, a megbomlott elme, a hiányzó lélek valamikor egy nőt alkotott. Azt akartam kötözzék le, vigyék el, csak ne lássam többé, ne halljam, ne érezzem. Ott volt mindenütt. Gyűlöltem magam, hogy haragszom rá, hogy dühít és undorít. Szabadulni akartam a gondolattól és nem fordulni meg.

Délután érkeztek a látogatók. Elsőként az egyik asszonyhoz jöttek ketten. A lánya és a fia. Gyümölcsöt hoztak és üdítőt. Az anyjuknak nem lett volna szabad mozognia, de ő egész nap járkált, húzta maga után a katétert, amibe csorgott a vöröses barna lé. Folyton véres volt a pizsamája a hasán és a fenekén. Időnként megszédült. A fia órákig kiabált, hogy miért nem bír a seggén megmaradni.

A tőlem balra fekvő cigányasszonyhoz a fiai jöttek, az egyikük szakács. Oldalast hozott. Az anyjuk oxigént kap, egész nap bugyborékol a palack. Nem kapott engedélyt, hogy vehessen otthonra, ezért amint kiengedik, másnap már újra bent van, mert befullad és elfeketedik. Erős rekedt hangja van, nagyon sokat köhög.

Egy másik nőhöz a lánya jön be. A néni egész nap a lábával csiszatol és meztelenre vetkőzik. Nem tudja a saját nevét.

Végül megérkeznek hárman ahhoz az asszonyhoz is, aki az éjjel ordított. Kiültetik a székbe, megetetik, pedig már ebédelt. Nem ismeri fel őket, de mesél valamiről. Úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne. A néni jól van, a nővérek mind érzéketlen hülyék, mert le akarták kötözni az éjszaka, de mivel ők nem engedik, ezért nem lehet. Igaz, hogy a múltkor is addig mozgott, míg leesett és beszakadt a feje, de kikötni azt nem, az kegyetlenség. Teljesen észnél van, csak ezt-azt elfelejt néha, nem is értik, a nővérek miért mondják, hogy az orvos át akarja küldeni a pszichiátriára, azt nem, azt biztos, hogy nem engedik. Annyira belefelejtkeznek a szerepjátékba, hogy közben ő feláll és elindul, azt mondja, a vécére akar menni, de a másik ajtó fele megy. A lánya gyorsan becsukja, ha meglátják, hogy megint felkelt, már biztosan lekötözik. Közben a néni bemászik a szekrénybe és magára zárja az ajtót. Kérik, hogy nyissa ki, próbálják kifeszíteni. Végül a szakácsfiú segít kinyitni az ajtót, de kiszedni nem tudják. Ha felé nyúlnak, üti meg rúgja őket. Azt hiszi, egy pinceajtóban áll, és ha lép egyet, lezuhan a lépcsőn. Egy jó fél óra telik el, mire elfárad annyira, hogy két fiúnak sikerül kiemelni. Az egyik a hóna alatt, a másik a lábánál fogva viszi vissza az ágyába.

Tizenöten voltunk ez idő alatt a kórteremben. Senki se szólt arról, ami történt.

Végre ajtót és ablakot nyitottak. Ezután órákig azt kiabálta, hogy Nietzsche nem isten. Csak isten az isten.