Beck Eszter
Közreadjuk a Tekintet által meghirdetett novellapályázat legjobbnak ítélt darabjait. Most BECK ESZTER írását olvashatják.
Beck Eszter 1979-ben született Zalaegerszegen.  Szociális, gyermekvédelmi  és gyógypedagógiai területen dolgozom. Eddig egy írása jelent meg („Stupor Mundi", Liget Folyóirat, 2015. november).

A csap megint csöpög, hiába javította meg két napja a szerelő. Márk a vécén ülve hallgatja: plitty-plutty, plitty-plutty.  Ha kicsit másként hallgatja az ember,  a sorrend megfordítható. Plutty-plitty, plutty-plitty. Lehet belőle plitty-plitty-et vagy plutty-plutty-ot is csinálni; milliószor kipróbálta már. Most nincs kedve.
Anya a nagyszobában telefonál. „Igen...” „Nem...” „Igen...” „Nem tudom...”  
Igen. Plitty. Nem. Plutty. Igen. Plitty. Nem tudom. Plutty.
Még három plitty-pluttyot megvár, és lehúzza a vécét.
„Márk!”, kiáltja Anya. „Induluunk!” A víz csobogásán is átsüvít a türelmetlen hang. A fiú a kezét törölgeti, amikor az asszony benyit hozzá. „Édesem, hát fél órával ezelőtt jöttél be!” Sóhajt, visszamegy a szobába.
Márk veszi a cipőjét, a koreográfia mindig ugyanaz. Tépőzár egy, tépőzár kettő – bal láb. Tépőzár egy, tépőzár kettő – jobb láb. Most vizsgálatra mennek, ahol megállapítják, hogy még mindig autista-e. Jól kell viselkedni, nem nyáladzani, nem kérdezni és nem őrjöngeni.
A bejárati ajtónál Anya a zárral bajlódik; nem fordul el a kulcs. „A rohadt életbe!” Márk a fülére tapasztja a kezeit, ide-oda forgatja a felsőtestét, úgy ismételgeti: „Rohadt alma, rohadt hús, rohadt élet, rohadt, rohadt, rohadt! Rohadt alma, rohadt hús, rohadt”--- „Márk, fejezd be!” A fiú elhallgat, de fura skandálásának ritmusa tovább lüktet a levegőben. A zár végül megadja magát, Anya nyitja az ajtót, indulnak.
A Fejlesztőben. Most már úgy hívják, hogy „Napos Ház Módszertani Központ”.  Idejárnak a más gyerekek, gondolja Márk. Például Zsolti, aki tolószékben ül, és furcsán tartja a fejét, de nem szabad hangosan megkérdezni, miért. Fanni, akinek „befelé nőttek a szemei” és mindig nevet, ha kérdeznek tőle valamit.
Első emelet, szűk, sötét folyosó. Márk forgolódni kezd, ahogy a vizsgálóterem elé érnek. Králi néni vizsgálja őt, egykedvűen, dekoncentráltan. A fiú igyekszik „jól” viselkedni. Kezei repkednek, nyála ki-kicseppen koncentrálás közben. „Kikkel szoktál az osztályban játszani? Van már barátod?”, kérdezi a gyógypedagógus. „Ötször öt, az huszonöt, hatszor hat, az harminchat!”, válaszolja hadarva, szinte fulladozva. Utálja az ilyen kérdéseket, nem tud velük mit kezdeni. „Nem ezt kérdeztem, Márk.”, közli fásultan a szakember. Kiissza a maradék kávéját. „Mindegy, menjünk tovább.”
„Tovább”, mondja utána a fiú.
Ezután írni kell még, meg számolni, meg mindenféle kérdésre válaszolni.
Végre vége. Králi néni felkel, Anyához lép, Márk ülve marad. Ujjait csavargatja, előre-hátra dülöngél, mint mindig, amikor várakoznia kell. Nyekergő hangokat ad ki, szuszog.
„...szociális készségek. Integrálható, de...” Messziről szállnak a fülébe a szavak. Integrált áramkör, gondolja. Gyűjti a rádiókat, meg az elektronikus szerkezeteket. Még egy második világháború előtti rádiója is van. „KLIK... asszisztens... ...sajátos nevelési igényű...”, hallja. Anya hangja sötét: „...nemigen boldogul”... „a tanítónők...” „... hiába...” „...félek...”  Márk elmélázva üldögél, gondolatai messze járnak. Elmosolyodik, majd, mint aki megriad a saját mosolyától, hirtelen felpattan a székről. „Menjünk már!”, süvölti. Anya türelemmel fordul felé: „Mindjárt, szívem!” A gyógypedagógus folytatja: „...egyedülálló szülőként...” „...kérelmezni...” Márk körbe-körbe jár a játékszőnyegen. Ütemesen skandálja: „ké-rel-mez-ni, ké-rel-mez-ni...”
„Köszönöm, viszontlátásra!”, mondja végre Anya. A folyosó síkos, nemrég mosták fel.
Odakint elered az eső. Még mindig autista vagyok, gondolja Márk.
Harmadik bé osztály. Írás óra. Betti néni még nem jött be. Nagy a zaj, két fiú különösen hangos; az előző esti valóságshow eseményeit vitatják meg, főleg a trágár szavakat ismételgetik röhögve. „Meg lesztek mondva, ez nem is gyerekeknek való!”, hallatszik egy kislányszoprán a középső padsorból.
Márk hátul ül, pedagógiai asszisztensével, Vali nénivel. „Vali néni, mi az, hogy pöcs?”, kérdezi hirtelen. „Azok ott azt mondták az előbb!”  
Az asszisztens úgy tesz, mintha nem hallaná. „Előpakoltál?”, kérdezi, mert hirtelen más nem jut eszébe. Vali nemrég került a fiú mellé. Világéletében varrónő volt, csak közben elvégzett egy pedagógiai asszisztens tanfolyamot. Közmunkásként vették fel az iskolába, aztán amikor megüresedett egy státusz, az igazgató örömmel alkalmazta, hiszen volt szakirányú végzettsége.
Márk egyre gyorsabban lélegzik. Már megint nem válaszol senki, gondolja. Morog, egyik kezével a másikat markolássza. Vali némán imádkozik, hátha a gyerek abbahagyja. Fogalma sincs, mit kezdjen vele. Az osztály halkan duruzsol, várják a végkifejletet.
A fiúnak időközben elfogy a türelme. „MI AZ HOGY PÖCS?”, üvölti kétségbeesetten, teli torokból. Betti néni ekkor lép az osztályba, kezében az osztálynapló és a kijavított írásfüzetek. A fiú reménykedik, hátha ő majd válaszol. A tanítónő az asztala mögé lép, színpadiasan ráejti a naplót és a füzethalmazt. „Márk, micsoda viselkedés ez? Nagyon haragszom!” A fiú felugrik, artikulátlanul üvölt, tépi a haját. „Most haragszol! Jaj, haragszol! Miért haragszol? Pöcs! Pöcs! Pöcs!” Egyik gyerek se nevet, döbbent a csend. Vali meg se mozdul, Betti néni hideg hangon utasítja: „Vidd ki a folyosóra, hogy megnyugodjon, Vali.”
A gyerek sír, kivonulnak. A pad, amire a folyosón leülnek, hideg és kemény. „Nyugodj meg, Márk.”, mondja Vali, minden meggyőződés nélkül. „Nem nyugszom!”, kiáltja amaz, majd beül az egyik öltözőszekrénybe és magára csukja az ajtót. Az egyik ujját kidugja az ajtóba vájt résen.
Na végre, csend van. Az asszisztens előveszi a telefonját, megnyitja a Facebook-ot. Még huszonöt perc és kicsöngetnek.
„Pöcs”, motyogja maga elé félhangosan Márk.
Anya az utolsó óra vége előtt érkezik az iskolába; tíz perccel korábban jött a busz.
Ahogy minden délután, most is elönti a szorongás, amíg a fiára vár: ma éppen mi volt a baj a gyerekkel? Betti néni legtöbbször széles mosollyal üdvözli, de a szeme komoly marad. Aztán lajstromozza a fiú bűneit. Ő ilyenkor halkan azt válaszolja: Márk autista. A tanítónő ezt rendszerint elengedi a füle mellett, és a nagy osztálylétszámról meg a tantárgyi követelményekről kezd beszélni. Anya úgy érzi, soha nem tudja megvédeni a fiát. Már az is kedvét szegi, hogy egyáltalán meg kell védenie. Mintha valamelyik félnek (az iskolának vagy neki) győznie kéne.
Szerencse, hogy az évek során leszokott arról, hogy együttérzést várjon az emberektől, gondolja keserűen. Megkeményedett, ahogy csak nehéz sorsú, magányos emberek tudnak.
Márk ötéves volt, amikor a az apja otthagyta őket, mert megunta a gyerekkel való nyűglődést. Persze, az elválás oka az ő olvasatában nem volt ilyen prózai; a férfi meg sem említette a gyereket, miközben a távozását próbálta megindokolni. Formás búcsúbeszédében a „különböző utakról”, „az élet stációiról” meg a „távolság hasznos voltáról” értekezett, majd összepakolt, és elköltözött.
Márkkal kisbaba korában nem volt semmi probléma. Csendes volt, az apja szerint túlságosan is az. „Hát hogy lesz ebből csibész?”, méltatlankodott, ahányszor csak a visszarakta a gyereket kiságyba, mert többszöri próbálkozásra sem tudott belőle kontaktust kicsikarni. A kisfiú csak bámult a levegőbe, vagy a feje fölött lógó játékokat figyelte órákig, megbabonázva. A nagyszülők örültek: ilyen egy igazi jó gyerek.
A gondok az óvodában kezdődtek. Az óvónők tanácstalanul tárták szét a kezüket: Márk nem tud beilleszkedni, agresszív, kezelhetetlen. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy utcai séta alkalmával fogta magát, és belefeküdt egy pocsolyába. Ezután vizsgálták többször is – mindannyiszor más eredménnyel.
Az autizmus-specifikus vizsgálatra viszonylag sokára került sor. Anya a vizsgálati anyag olvasásakor fellélegzett: volt egy diagnózis a kezében. Az, hogy végre tudta, miért olyan a gyerek, amilyen, meglepően nagy könnyebbséget jelentett.
Márk szüleinek házassága akkorra már romokban hevert. A férfi nem fogadta el a diagnózist, a szakértőket ostobának tartotta, az autizmus pedig számára valami távoli, homályos fogalom volt.  
Anya később sokat gondolkodott rajta, hogyhogy nem omlott össze. Egy este aztán, amikor Márkot még hajnali kettőkor sem tudta elaltatni, rájött: egész egyszerűen nincs ideje kikészülni. Nem éli, csak csinálja a mindennapokat.
Az életében bekövetkező változások gyakorlati részét viszonylag könnyen megoldotta: állásra jelentkezett egy kis alkatrészgyártó cégnél, ahol sorjázókat kerestek, ötórás munkarendben. Előtte pedagógus volt, de segítség nélkül a munkaideje összeegyeztethetetlen volt Márk igényeivel. Az új munkahelyen nem keresett sokat, de legalább dolgozott, és a műszak végeztével rohanhatott a gyerekéért az óvodába. Márk apjából alig lehetett kivájni a gyerektartást, a láthatásokat soha nem tartotta be. A nagyszülők már akkor betegesek voltak, nem volt megtakarított pénzük. Anya érzelmi szempontból sem számíthatott rájuk, mert az ő elképzelésük szerint az együttérzés kimerül a folytonos sajnálkozásban, továbbá meggyőződésük, hogy Márkot csak „meg kell  nevelni” és „szigorúan fogni”.
Amikor az iskolai integráció lehetősége felmerült, Anya nagyon örült, mert ahogy közeledett az óvoda  vége,  majd’ megölte az aggodalom – mi lesz a fiával? „Kisegítő” iskolába nem való (az IQ-ja életkorának megfelelő), egy „normál” osztályban viszont segítség nélkül elveszne.
A Móricz jó nevű intézmény, még ismert is pár pedagógust innen-onnan, szakmai továbbképzésekről. 800 fős iskolakombinát ugyan, ami elsőre félelmetes annak, aki tudja, mit jelent egy autista embernek tömegben létezni, de hát lesz asszisztens is. Majd csak helyükre kerülnek a dolgok.
Nem így lett. Márk iszonyodott az iskolától.
Kicsöngetnek. Nyílik az ajtó, Márk ront ki, fut Anyához, sikoltozik, öleli. „Szervusz, kis szívem!” Vali kullog a kisfiú után, cipeli az iskolatáskát.
„Volt valami gond?”, kérdezi Anya. „Hát... volt egy kis kiabálás, meg ki kellett vinni óráról...”, makogja Vali.
Megélénkül a folyosó, pillanatok alatt az a szinte elviselhetetlen, visszhangos zaj kerekedik, amit csak iskolában tapasztal az ember.
Márk boldogan hámozza le váltócipőjét a lábáról, értelmetlen szósalátákat kiabál: „Fondorkeselyű! Tele királyságombamártás!” Hirtelen Anyához szökken: „Anya, játszhatok a diódáimmal otthon?” Az asszony nem figyel, Betti nénit hallgatja: „... csúnyákat beszélt... ki kellett küldenem... itt a házi feladat... három oldal, igen... hát, mert az órai munka sincs meg, ugye... nem... nem ebédelt...” Márk a kabátjába bújik, közben szavalja: „menebédelt, bemenédelt, debeménelt, nedebémelt...”
Anya elbúcsúzik, Márk a karjait rázogatja, indulna a folyosón. Betti néni szigorú mosollyal kiált utána: „Köszönni?” Márk visszaszól valamit, a hangzavarban nem hallani, mit. Mehetnek végre.
Anya viszi az iskolatáskát meg a tornazsákot, figyeli a fiát, ahogy az aulában rohangáló gyerekek között szlalomozik. Szóval Márk kérdezett valamit, és válasz helyett ráüvöltöttek, gondolja keserűen. Betti néni fejlesztő pedagógus szakon szerzett másoddiplomát. Mit csinálna, ha a saját gyereke volna autista?
Annak idején, első osztályos tanévkezdés előtt többször is leült a tanítónőkel beszélgetni: mire kell figyelni, mik a sajátosságok... Két hétnek se kellett eltelnie, hogy kiderüljön: sem a türelem, sem az akaraterő nincs meg bennük, hogy a kisfiúval boldoguljanak.
„Márk, várj meg, tartsd az ajtót!” Észre se vette, hogy így előrefutott.  Már a kaput nyekergeti.
A buszmegálló egy percre van az iskolától, beállnak a bódéba; nagyon feltámadt a szél. Márk hangokat ad („énekel”, ahogy ő mondja), Anya, mint mindig, valamilyen megoldáson töri a fejét.
Megjön a busz. Megoldás nincs.
Márk ül a vécén, ölében a Búvár Zsebkönyvek Égitestek című kötete. A Szaturnusz a kedvence, mert annak gyűrűje is van.
Még mindig csöpög a csap. Ez jó érzés, megnyugtató. Androméda-köd. Plitty. Tejútrendszer. Plutty.
Hirtelen eszébe jut a délelőtti jelenet Betti nénivel. Akaratlanul megrázza a fejét.
Gondosan, századszorra is megnézi a könyv borítóját. „Móra Ferenc Könyvkiadó”.
Plitty-plutty. Plitty-plutty.
Vajon mi az, hogy pöcs.