Kicsíny Marcián

Kicsíny Marcián a Tekintet által meghirdetett novellapályázatra jelentkezett egy írásával, amelyet nem választottunk be a közlésre szánt, tíz legjobb írásmű közé. De parodisztikusnak és viccesnek találtuk, ezért a szöveg rövidített, módosított változatát mégis közöljük.


Első bejegyzés; szocializálatlan közgazdaságtan

„Gondolkodom, tehát vagyok.”

Az ablaküveg megrázkódott, ahogy a betörni kívánó szélroham fájdalmasan üvöltve célját érte. A pillanatban egy száraz nyárfalevél surrant be az ablakon, s negyed és félfordulatköríveket rajzolva keringőzött oda-vissza, mielőtt a padlóra ringatta magát.”

Kezdhetném ezt az egészet akár így is, ámde idézőjelesen vett értelemben most azt a feladatot „kaptam”, hogy 12.000 karakterben ejtsek pár szót Magyarország „égető szociális, gazdasági vagy politikai problémáiról” egy novellának nevezett mű formájában.

De tudod mit? Ha már szappan, akkor habzon rendesen…

Pirkad már, s a derengő nap fénysugarai megcsillannak a kisebb tócsákban, mit az aszfalt kátyúiba gyűjtött, s kakas is kukorékolhatna ez idő tájt, ha ez nem egy elromosodott, évtizedek-óta-hozzá-nem-nyúlt város – azon belül is pedig a legpanelprolisabb részleg –, hanem valami más… valami egészen más volna, mi (legalább némiképpen) ápolt s (valamicskét) karbantartott.

Amióta elhatároztam magam, hogy megírom e művet, sokat merengtem azon, hogy miként, s mily mód pakoljam egymásra a novella általam birtoklott „építőelemeit”, ámde végül mégiscsak arra a döntésre jutottam, hogy: semmire.

Önakaratból még csak nemrégiben nyújtóztam ki, s tornáztattam meg elfeküdt vállaim, pislogtattam meg kábán csipádzó szemeim, és még csak a reggeli alap „szertartásomon” sem vettem részt, csupán egy meggyújtott cigaretta füstjét inhaláltam be, de amúgy meg még félig meddig mindig vándoroltam álmaimmal kéz a kézben.

Most azt hallgatom, ahogy a kávéfőző egyre vadabbul fortyog és csupán egy vékonyka fal választ el minket egymástól, de a legbelső hangjaim, ahol szörnyetegeim bújtatom, még egy árva szót sem szólnak.

Mivel nem kívánok (s nem is tudnék még) tovább az „elemek” mértékével ill. mennyiségével bíbelődni, így úgy döntöttem, hogy „üsse kő”, hát leszek ÉN a mű szereplője, és nem olyasfajtaképpen, mint ahogyan hétköznapi életemet élem, hogy arcom és nevem van, mert ezúttal csak tinta és papír leszek.

Tinta és papír leszek, akár elektronikus, akár pedig papírformában vett értelemben, mert az kívánok lenni, s nem lesznek sem barna szemeim vagy régóta meg nem nyírt arcszőrzetem, csak fekete betűim a fehérben, s beszélgetni fogunk.

Pontosabban én „beszélek”, te pedig „hallgatsz”.

Hallom már, ahogy a víz forr, s már sötétbarna folyadékként cseppen, cseppről-cseppre hevesebben.

– Marci

– Marci (ez a nevem)

Szólongat, szólítgat, hogy menjek már, de tüstén, menjek, cukrot és tejszínt keverjek.

(bocs, de most mennem kell!)

JELEN.

Biztos sokan gondolják, hogy csak írok karaktergyarapítás gyanánt, de amúgy meg nem, azt írom, mit kezem pötyögtet a billentyűzeten.

És valóban megittam a reggeli kávémat (nem csak) annak reményében, hogy tán így gördülékenyebben fog majd menni, mit előttem már oly sokan megírtak, s tagadhatatlan tény, hogy mire idáig jutottam, agyatlan mód meghaladtam a kétezer karakterszámot is, s még semmit, de semmit sem írtam arról, miről kellene (jár a keksz ezért). Utálom, amikor korlátok közé vagyok szorítva, még szerencse, hogy bevettem a „leszarom” tablettáimat, méghozzá négyet egyszerre.

Novella, karakterkorlátok meg az ország gondjai, persze hashtaggel előtte, hogy még csak véletlenül sem maradjak el a modern társadalomkultúra alapvető szabályaitól.

(Lehet, hogy posztolnom is kéne egy képet az írásomról.)  

Az ágy szélén ülök egy szál alsógatyában, minek elején egy barna pedomaci kukucskál ki egy (rajzolt) széthúzott cipzár kapui mögül, bal, tattovált lábam jobbamat keresztezi, zsibogtatja, mintha direkt rosszat kívánna neki, szemem pedig hol a laptop képernyőjét bámulja, hol pedig ki-kipróbál révedni a terebélyes ablaküvegen túlra, csak kár, hogy a kis manófejem műköröm építős cuccai állják el látóhorizontom, mitől mit látok is az egy fa magasba tornyosuló, göcsörtös törzse csupán.

Sebaj…

Nos, ahhoz, hogy pár szót tudjunk ejteni a gazdaságról, tudatlan emberként ismernem kellene legalább az „elméleti közgazdaságtan” és az „alkalmazott közgazdaságtan” alapjait. Van is egy alap közg. idézet, amit majd röviddel az idézet után ki is fejtek, persze csak a legcsonthéjasabb dióhéjban.

Egész életünkben – a bölcsőtől a sírig, s még azon túl is – a közgazdaságtan könyörtelen igazságaiba ütközünk. Mint szavazóknak, olyan ügyekben – az infláció, a munkanélküliség vagy a protekcionizmus kérdésében – kell döntenünk, amelyeket egyszerűen meg sem érthetünk, amíg el nem sajátítottuk e tárgy alapelemeit.”  

Elsősorban előszóként ez az idézet pont azért „pont jó”, mert a rohanókori világ egyik meghatározó jelensége a pénz, s amiben Magyarország közgazdasági nyelven vett értelemben (is) igencsak szűkölködik.

Magyarország gazdasági problémáját elsősorban tán nem is a pénzbéli szűkölködés, hanem a magyar… a mi szó szerint értett kis szaros mentalitásunk jelenti, de erről majd egy kicsit később…

Bevallom őszintén, nem kenyerem a politika, tapasztalataim alapján a politikai kulcsszavak zömét leginkább a hozzá legkevésbé értő emberek használják, de hát… ez van. Mielőtt még olyan „szavak” (és nevek) kerülnének említésre, mint Orbán, Kádár, FIDESZ, MSZP vagy George Washington, elmesélek egy minden rasszizmus nélküli vicctelen cigányviccet, amit egyszer egy jó barátom mesélt, és ami inkább a „tragédia” műfaji jelzővel illethetőm mintsem a ”witzel”.

Igen, én sem gondoltam, hogy léteznek drámakategóriás nevettetők, de a makor mind politikai, mind társadalmi, mind minden egyéb értelemben elvesztette már a megvalósíthatatlan és hihetetlen szavak értelmét.

Noha, pontosan nem emlékszem már, hogy szóról-szóra hogyan is szólt, magamtól próbálkoznék meg „lefirkálásával”, mintsem a kékpirossárgakékzöldpiros Google logó alatt villogtassam a kurzort.

Meghal a cigány, és a túlvilágon találkozik Kádár elvtárssal. Kádár így fordul hozzá:

Te cigány. Mikor volt jobb élni, az én időmbe vagy mostanában?

Hát, drága uram, a te idődben a politikusok politizáltak, a munkásemberek dolgoztak, a cigány meg lopott. Most meg? A politikus lop, a munkásember politizál, a cigánytól meg azt várják, hogy dolgozzon.”

Most jöhetnek a tipikus magyaros, „bármiazbelekötök” elvű kötekedések a „Jajj! de a cigány sohasem mondja, hogy „drága uram” megjegyzésekkel karöltve.

    Szomorú, de ez a vicc a mai Magyarország valódi védjegye. Sok idősebb korosztályt képviselő „jó munkás” szidja a ma politikusait és politikai elveiket, hozzátéve a minden bizonnyal sohasem átgondolt „de bezzeg a rendszerváltás előtt… Kádár még mindent adott…” és „régen is rossz volt, de nem ennyire, mint most.” kijelentéseket.   

Hát… még ha nem is éltem e bolygón sem a Kádár, sem pedig a Rákosi-kormány idején, mégis tisztában vagyok azon ténnyel, hogy a magyar kormány Rákosi Mátyás hűbéri rendszerének és Kádár János, mint a XX. sz-i MO Kim Dzsongunjának diktatúrája idején az ország a béka segge alatt sem volt.

–  De hogy most a nagy a munkanélküliség és nem akkor?

Valóban kevesebb a munkalehetőség, mint a rendszerváltás előtt, mikor még gyárak száztucatjai és Termelőszövetkezetek álltak országszerte, azonban e munkahelyek nem azért voltak boldog-boldogtalannak biztos helyei, amiért ők azt gondolták, hanem mert ha valaki nem volt hajlandó munkába állni, akkor egyszerűen csak ráaggatták a KMK (közveszélyes munkakerülő) jelzőt, az meg egyenlő volt a börtön ill. zárt intézetek négy falával. Valaki visszahozatná e KMK-s rendszert, hogy (leginkább a) kisebbség képviseletében álló anyukáknak ne érje meg jobban fosni a gyerekeket magukból, mint munkát vállalni, na, meg persze télen-nyáron birkanyájba verődve segélyért álldogálni a községek postái(?) előtt…

Akkor ilyen sem volt…

–  Köszönöm az interjút, jómagam!

És arányilag még a jövedelem is kevesebb? Nohát, a kutyafáját!  

A fizetség legfeljebb a mai papírezresek és húszezresek látványához viszonyítva volt jobb, mert több volt az aprópénz, na, meg persze csak a nyolcvanas évek vége óta fizetünk személyi jövedelemadót, és az Általános forgalmi adó is kisebb(-nagyobb) változásokon ment át 2004 május 1.-jén, mikor becsatlakoztunk az EU-ba.

– Akkoriban hajléktalanok sem voltak.

– Szó-szó, hála Imhotepnek, annyi pénzt mindenki keresett, hogy ételre azért még fussa, aki meg nem, az meg be volt zárva közveszélyes munkakerülés miatt...

Talán kezdjük a Most szociális (és egyben gazdasági) problémái zömének legelején.

A jelen legfőbb problémáit a mi kis őskövületnek számító hazánkban is megjelenő (rohamosan végbemenő) modernizáció jelenti. A mai modernizáció kritériumai a következők:

– társadalmi integrációkészségek

– magas életszínvonal

– magas iskolai végzettség

– jó egészségi állapot

– modern gondolkodásmód

– modern értékek, normák

A modernizáció egy a rendszerváltást követő alap velejáró, nagybetűs PROBLÉMA, egy tátongó seb, amit  

az örökkön-örökké tartó etnikai csatározások

a háztatások fogyasztási szokásainak gyökeres megváltozásai

és a már korábban említett; fejlődésképtelen (gyermek)mentalitás szinte teljesen kivéreztettek.

I.)  A magyar-cigány ellenszenv végtelenségig forgó fogaskerekei szinte biztos, hogy sosem fognak utat engedni a lehetőségnek, hogy e két különböző magok gyökeréből kicsírázott népcsoport megférjen egymás mellett, s egy olyan országban, hol a kisebbség a többség lassan teljesen kizárja az ország egy egységgé integrálódását.

II.) Ahhoz, hogy kicsit el tudjunk mélyülni az elvárt „magas életszínvonal” problémái miértjének okában, mint jó filozófusok módjára; meg kell ismerkednünk bizonyos hétköznapi ill. szociológiai alapszavak való jelentésével.

Alapul kell vegyük az alap és a felépítmény konkrét jelentéseit, amivel aztán majd (magyarázatképpen) hozzá tudjuk társítani a háztartások fogyasztási szokásainak gyökeres megváltozásai-t a rendszerváltás után kialakult időszakot követően.

Ahogy az imént említettem, a társadalom szerkezetének két legfőbb szféráját az alap és a felépítmény teszi ki, s míg az alap a különféle társadalmak gazdasági rendjét (azaz a termelőerők adott állapota által meghatározott termelési viszonyok összességét) jelenti, addig a felépítmény az alapra épült jogi, politikai, vallási, erkölcsi, filozófiai eszmék, szervezetek, intézmények összességei.  Most, hogy ezt sikerült tisztáznunk, térjünk egy kicsit vissza ahhoz az ominózus interjúhoz, amit magammal folytattam, de leginkább az első kérdéshez.

E téren most már minden tiszta?

A magas életszínvonal és magas életminőség napjaink egy IGENIS elvárt „erényévé” vált, ami igencsak meghatározó kritérium lehet akár egy állásinterjún is.

A magas életszínvonal a személyes háztartásbéli szokásaink ”kényességét”, míg a magas életminőség pedig a jó, kiegyensúlyozott családi és egészségi állapotot takarja.

Egy állásinterjún nem csupán az iskolai végzettségeinket, korábbi munkatapasztalatinkat, s hobbinkat fürkészik, hanem bizony a megjelenésünket is, ami meghatározó lehet a végleges döntés végkifejletének keretein belül (ezt mindenki tudja). Az emberekből ez idáig sosem veszett ki az a bizonyos deviancia prosztó és privilégiumra méltatott ember közt, mert elrejthetetlen, hogy míg a prosztó csak egy egyszerű kínai áruházban vásárolt cipőben, addig a potenciálisabb mindig a Gucci lakkcipős, Louis Vuitton karórás személy marad.

Magyarán szólva, míg a gyári és szakmunkások (ácsok, kőművesek…), egyszerű parasztok, addig a felsőbb pozíciókat betöltő (ügyvédek, üzletvezetők, orvosok, üzletvezetők stb…) mind a nemesi réteget alkotják.   

És bizony Magyarország népességének legjava az előbbi osztályba tartozik, ennek ellenére (nagyrészt) mégis az egyre gyarapodó prosztók termelékenységének köszönhető a magyar gazdaság növekedése. Bizonyos számítások szerint az ország az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,1%-os növekedést produkált a (közel) elmúlt két és fél évtizedben (1995 és 2014 között), azonban a hazai gazdasági fejlődés motorját a külföldi termelőtőkék teszik ki (a hazai GDP mintegy 50%-át).

Mindemellett Szabó Balázs, a CIB Bank KKV üzletágvezetője 2017-es interjújában azt nyilatkozta, hogy a további gazdasági fejlődés legszélesebb korlátját mégis az országos munkaerőhiány jelenti.      

Az arányok magukért beszélnek ez ügyben, ugyanis mintegy félmillió magyar vált gazdasági menekültté az elmúlt néhány évben, s ha igazak a hírek, nagyságrendileg további 1,2 millió fő tervezi a kivándorlást.    

A kérdés csak az, hogy mégis miért?