Solymosi Lukács
Közreadjuk a Tekintet által meghirdetett novellapályázat legjobbnak ítélt darabjait. Most SOLYMOSI LUKÁCS írását olvashatják.

Solymosi Lukács 1995-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetemem szociológia alapszakon végzett, utána egy évet élt Spanyolországban. Budapesten nemzetközi tanulmányok mesterszakon tanul.


Egy óriási, narancssárga gázpalackkal a hátamra szíjazva érkeztem a reptérre. A terminálba lépve levettem róla a Dohányozni tilos! matricát, és rágyújtottam. A biztonsági ellenőrzésnél félreállítottak, és számonkértek a gázpalack miatt, de megnyugtattam őket, hogy minden, amit szeretnék csinálni ezen a rozsdás gépen, az csupán szívni egy-két jó slukkot; a fehér bőröm és sármos mosolyom pedig meg is győzte őket arról, hogy nem lehetek terrorista, így nem is volt semmi akadálya annak, hogy Lukácsunk jól szórakozzon a fedélzeten. Kellemes utat kívánva visszaadták az útlevelem, majd mosolyogva átengedtek.
A palack miatt két ülést foglaltam le az első sorban, de sajnos a palacké lett az ablak melletti, így nem igazán láttam kifele semmit. Összekötöttem az oxigénmaszkkal, azt ráhelyeztem az arcomra, aztán elkezdtem szívni. Csak szívtam és szívtam a jó finom gázt, mosolyogtam, boldog voltam, halkan fel-felkuncogtam magamban.
Nem sokkal később odajött az egyik légi utaskísérő, és sajnálattal közölte, hogy az egyik idős hölgynek fáj a lába, ezért az első sorba át kell ülnie, ahol kényelmesen ki tudja nyújtani a lábait. Rettenetesen sajnálják, de ha volnék olyan szíves, hogy a palackot a földre tegyem…
– Semmi akadálya, kisasszony – bólintottam kedvesen, és már vettem is ki az ülésből a palackot. Egy idős spanyol hölgy ült mellém, időnként nyöszörögve a fájdalomtól.
– Szív egy kicsit, mama? – nyújtottam a maszkot, mire elvette azt és mohón az arcába nyomta. – Huhú, de még hogy szívja! Maga se tegnap kezdett el gázzal főzni, eh? – kacagtam fel.
– Papa, te vagy az? – fordította fejét felém remegő ajkakkal.
– Én vagyok, aranykám. Szívjál még egy kicsit, ho-ho-ho-hoosszú út vár reánk!
A másik oldalon, szintén az első sorban, két öltönyös férfi foglalt helyet. Láthatóan jól ismerték egymást, halkan disputáltak, majd a folyosóhoz közelebb ülő férfi átnyújtott egy vastag borítékot a másik férfinak. Barátságosan mosolyogva kezet szorítottak, majd kényelmesen hátradőltek az üléseikben. Az, amelyik átvette a borítékot, levett egy újságot azokból, amelyeket a repülőgépen tartottak, és gyorsan átlapozta. Az újság összes oldala teljesen fekete volt – így jött ki a nyomdából. Miután végigpörgette az oldalakat, visszacsúsztatta az újságot a helyére, és egy elégedett mosollyal ismét hátradőlt. Zene be – pórnép ki.
– Uraim – kezdtem ünnepélyesen mondanivalómat –, szívjunk egy slukkot az üzletkötés méltó megünneplésére – azzal átnyújtottam a maszkot, és mind a ketten szippantottak egy jó isteneset, majd visszavettem tőlük. – Az uraknak mára ennyi jutott, landolás után még irányítaniuk kell az országot – mondtam csibészesen, majd kacsintva odébbálltam.
A mögöttük lévő sorban egy reményvesztett pár ült, akik éveken át odaadóan szerették egymást. Minden álmuk az volt, hogy közös gyerekük szülessen, de a nőnek sehogy sem sikerült teherbe esnie, és a hiábavaló próbálkozások kudarcának pöfögő gyárkéménye az évek alatt beszennyezte a rózsaszín fellegeket.
A nő minden nap elismételte párjának, hogy egy nap teherbe fog esni, hogy ezzel az utolsó kapoccsal egybetartsa koszos kapcsolatukat, minthogy más mondanivalójuk már nem maradt egymás számára.
– Ne legyenek olyan szigorúak egymással – léptem melléjük. – Egy kis kedvcsináló az útra – és már nyújtottam is a maszkot, amibe némi habozás után mindketten beleszívtak. A nő kétszer annyit szívott, mint párja, valósággal rátapasztotta arcára a maszkot, majd könnybe lábadt szemekkel lecsuklott a feje, és tovább szőtte álmainak gubancos hálóit.
Mögöttük egy vágyakkal teli, de gondoktól feszélyezett felnőtt férfi ült, akinek szemében a változtatásra való képtelenség és a reményvesztettség elgurult üveggolyója fénylett. Közel léptem hozzá, és szó nélkül rámutattam a palackra.
– A gáz nem ítélkezik, csak szeret és elfogad. Csak egy sluki, és jóra fordul minden. Mert ez az égi sluki szeret téged, nem úgy, mint a földi emberek – gyengéden tenyerébe kulcsoltam a maszkot, és hagytam, hogy gondolkozzon. Egy perc múlva beleszívott, és hirtelen átváltozott nővé. Hosszú haja, sima bőre, karcsú dereka és szép női blúza lett. A boldogságtól elakadt a lélegzete is, én pedig hagytam, hogy gyönyörködjön magában az oly régóta vágyott, új testében.
Ekkor körbeadtam a népi maszkomat, had járjon szájról-szájra, magam pedig szóltam a nyájhoz:
– Itt fent az égben nincsenek gazdag és szegény kerületek, városok, országok. Nincsenek terhek, panaszok, gondok – csak slukkok és örömök! Szívjon mindenki, szihihihíívjatok bátran!
Legutoljára egy gin-tonikot szorongató férfihez mentem oda, aki egy irodalmi folyóiratot olvasott. Mikor újratöltötte poharát, ábrándos tekintettel nézte az üveget, és minden egyes kortynál az látszott, hogy győzködi magát, hogy ez jár neki. Miután ivott, szomorúan az újság első oldalán feltüntetett bankszámlaszámra meresztette a szemét, de tekintetében a toniknál is keserűbb gondolatok bugyborékoltak.
– Azon gondolkozol – kezdtem tárgyilagosan –, hogy a folyóiratnak utalj-e inkább, vagy az apádnak küldjél pénzt névtelenül.
A férfi összerezzent, de nem emelte rám a tekintetét.
– Nem az itt a kérdés, hogy kinek van rá nagyobb szüksége, hanem hogy melyikük érdemli meg jobban. Pedig te őrzöd őt a leginkább a gesztusaiddal és az önzőségeiddel.
A férfi még mindig nem nézett rám, csak, mint aki beletörődve várja a halált, a kezét nyújtotta a maszkért.
– O-ó, nem-nem barátocskám, ebből itt nem kapsz, ittál ma már eleget.
A fedélzet felhőtlen jókedvének egy roppant kellemetlen eset vetett véget. Egy fiatal, tizenhét év körüli cigánylány rontott ki a mosdóból, kezében tartva újszülött gyermekét, akinek a repülő mosdójában adott életet. Mögötte felbukkant – mint óriási, fekete kísértetek – három szociális munkás, akik nyomban utána eredtek. A leány rohant egyenest a folyosón, a pilótafülke felé, de sietségében megbotlott, és előre esett, karjával mindvégig óvva gyermekét. Pont elém estek le. A szociális munkások a földre tepertők a földre esett nőt, és lefogták. Gyermeke a folyosó szőnyegén maradt egy kis kendőben, miközben anyja teli torokból üvöltött és nyúlt érte. Tekintetemet ráfordítottam arra a párra, amelyik oly nagyon szeretett volna gyermeket magának. A férfi buzgón kicsatolta övét és a helyszínre sietett. Gépre csempészett bicskájával elvágta a köldökzsinórt, és a kisbabát ragyogva odavitte élete értelme elé. A nő félszemmel rájuk nézett, majd ennyit mondott:
– Ilyen nem kell.
A férfi csüggedten tipegett vissza ezzel a kékszemű csöppséggel a karjában, és némán, szomorúan elém rakta. Ekkor a levegő megfagyott, az összes utas tekintete rám szegeződött, és mind ugyanarra vártak. Ahogy pillantásom találkozott a politikuséval, kínosan megköszörülte torkát, majd visszafordult előre. Felsóhajtottam, majd a helyzetet elfogadván ráhelyeztem a maszkot erre az apró teremtményre, aki még alig néhány perce lett utasa eme kétszínű világunknak.
– Ég veled – suttogtam behunyt szemekkel, és lehajoltam, hogy homlokon csókoljam, de mire újból kinyitottam a szemem, már ismét a malagai reptéren álltam, és odalentről néztem a gépet fent szállni, amelyen az előbb ültem.
Hátrafordultam, és a bejárat előtti járdán egy állványra helyezett kamerába néztem. Csak néztem és néztem, mindvégig azt érezve, hogy a kamera egyre jobban ráközelít az arcomra, míg végül a képernyőt teljesen beteríti az arcom, és aztán már a fotelből ülve nézem az arcom a tévében, ahogy nézek a kamerába, amíg hosszú másodpercek múlva meg nem szakadt a kép. Körbenézek, és egy ismerős nő van rajtam kívül a szobában, mindvégig figyelve arra, amit mondok.
– De… árulja el – kezdtem ijedten, összezavarodva –, akkor kicsoda vagyok én?
– Ezt már biztosan jól tudod – felelte melegséggel a hangjában. – Nem az a szörnyű fantazma a gázpalackkal, aki megszólított a gépen. Tedd fel magadnak hangosan a kérdést, hogy mi nem akarsz lenni?
Erre elakadt a szavam, pedig a gondolatok zavaros univerzumában azonnal megtaláltam a legfényesebben ragyogó csillagot. Oldalra fordítottam a fejem, és félve a kimondott szavak súlyától, remegve ezt feleltem:
– Nem akarok olyan lenni, mint az apám...?
– Ühüm – bólintott a nő mélyen, a szemét erőteljesen lehunyva közben, várva, hogy folytassam.
– Nem akarok olyan önző lenni a nőkkel, mint amilyen ő volt…
– Nagyszerű – folytatta segítő meglepetést színlelve, várva a végső felismerésemre. Többet nem szólt.
Magam elé meredtem, az arcizmaim elernyedtek, én magam pedig súlytalanná váltam.
– Nem akarok ugyanolyan alkoholistává válni, mint amilyen az apám volt.