Bárdos Deák Ágnes

Közeleg a leadás, nyakunkon a határidő. Míg májusi témát kerget a szerző – van miből válogatni, vannak szomorú és még szomorúbb hírek, barátok mennek el és ellenségek kapnak új erőre –, nyakunkon a június.
Akartam írni a május borról, borban pácolt szagosmüge és friss eper a koktél nyitja, a gyógynövénykét egy kedves ismerős szedte a budai hegyekben – de az alkalom, a buli várat még magára. Virrasztásra az ember mégsem állít be koktéllal.

Meghalt Magyar Péter, a zenésztárs és jó barát, s rá egy-két nappal az író, Berkovits György. Idén ő kapta az Artisjus irodalmi Nagydíjat. Még megérte, öröm az ürömben.

Vannak szavak, igen is, hogy vannak, legfeljebb a torok szorul el, s egy rövid nekrológra futja csak.
Temesd el a halottakat.

Finisben a határidő, a kaszáshoz hasonló buzgósággal ügyködik, mondják róla, hogy „ő” az íróember legjobb barátja, de hát kinek kell egy olyan barát, aki szeretteinket se hagyja elgyászolni. Végül csak felgyűlik a monitoron a szükséges karakterszám, már csak az utolsó simítások maradnak, muszáj elszakadni mindentől, ami írás közben, alatt, mellett a nyakadba szakadt, pánikszerűen kitörsz szobád emlékekkel terhes levegőjéből, ahol a könyvek, a lemezek, személyes holmijaid a veszteségeket idézik.

És megtalálod a kávéházat Pest szívében, ahol visszazökken az idő élhető medrébe, nincs rohanás, se szorongás, nincs düh, csak elfogadás van, elengedés, ahol, ki érti ezt, végül minden helyére kerül. Összeáll.

Az utolsó simítás rítus, belefészkelődik az ember, mint elalvás előtt az anyja ölébe. Kell ez a végső pillantás – tekintet –, hogy elcsípjük, hol lóg ki a lóláb, hol hibádzik az önismeret, a tisztánlátás. Hogy nehogy lapot húzzunk tizenkilencre.

Mert hogy is tudná a felebarátját szeretni, mint tenmagát az, aki tenmagát nem hogy nem szereti, de nem is ismeri, s akit nem ismer, azt csak gyűlölni tudja! Itt állunk egy félországnyi ön- és közveszélyes gyűlölővel, aki rákapott a gyűlölet ízére, függők lettek, mint egy durva drogtól, és gyűlölni akarnak tovább, ki tudja, meddig, ki tudja, kit, akárkit, minket, tenmagukat.

Alig két héttel a választások után, az egyik Sparban hazafias felhorgadás tanúja és áldozataként állok megkövülten. 2 in 1, ahogy a reklám hirdeti. Nincs gyomrom a „mieinkkel” egy térfélen játszani? Pedig de elegáns is lenne, hárman egy ellen. Az ellenfél, sőt, ellenség, egy ázsiai kinézetű vásárló, aznap ő az első fogás, kora reggeli óra. A pénztáros egy törzsvásárlóval vállvetve ügyködik a napi gyűlöletbetevőn. Az emberfogás lenne az én reszortom, látom a sunyin felém vetett pillantásukon. Míg ők cselesen beviszik az övön alulit, én gáncsot vetek, biztos, ami biztos? Az áldozat már iszkolna, keze a kilincsen, mikor felzeng a xenofób rigmus: rizs-zabáló, rizs-zabáló! Mint aki kiköp, úgy vetik utána. Rizs-zabáló. Mit értenék belőle, ha külföldi lennék, morfondírozom. Próbálgatom a hangsor akusztikáját: milyen értelmet hoznék ki belőle, ha törném a magyart: rizzabáló, risszapálló. Szisszen a nyelv, első hallásra nekem is kínai. De ő, az ázsiai nő hányszor hallotta már? Hányadszorra esett le neki? Mély levegő. Kimerevedik kép, egy a sok közül, amit az agytekervények archiválnak. A kasszánál nincs sor, a második vagyok – eredetileg csak beugrottam, futás, futás. Odavessek valamit, elmenőben? „Mi ez a hang, fiatalok?!” Aztán bevágni magam mögött az ajtót, legfeljebb még visszaszólni: ide se jövök többé? Olaj a tűzre. Ne is gyere, büdös migráncs-simogató. Vitára nincs idő, marad a passzív rezisztencia, nem vagyok partner a cinkos összekacsintásban. Legalább. Köszönés és ajtócsapkodás nélkül távozom.

A gonosz banalitása. Mire gyúrjunk a gyűlöletkampány után? A verőlegények már a Sparban vannak.

Tíz nappal a választások után egy pesti buszjáraton lemocskosniggerezi tizenéves színes bőrű utastársát egy asszony, majd ugyanő lehazaárulózza a kislány védelmében megszólaló utastársát.

Tizennyolc nappal a választások után a ligetvédőket támadás éri, az őrzővédők egyike brutálisan kiüti a közismert mozgalmárnőt. Másnap egy írónő a Facebook oldalán azt posztolja, hogy fél. Hogy ez lesz. Hiába biztatom – ne féljen, félni bárki tud – köti az ebet a karóhoz. Ő akkor is fél.

Volt a választások után három napra idén is Költészet Napja. Show must go on. „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”

Show must go on. A felejthetetlen All that Jazz című filmben hallottam először. Mindhalálig zene magyar fordításban, kicsit földhözragadtabb, de annál jólesőbb: emberi igen az isteni nemmel szemben, egy játszma erejéig. Ki nevet a végén.

Úgy vagyunk ezzel, mint a népmesehősök, meg a többi irodalmiak a sok jó sztoriban, tessék begooglizni, megannyi történet, mely az ego halál- és életvágyáról üzen. Próbáljuk megérteni egymást, mélylélektanilag legalább. Mert a hétköznapokban nem megy.

Két hónappal a választások után a Facebook üzenetküldő rendszerében egy ismerős – profilképe helyén „huxit” logó – azt írja, hogy „Orbán 2022-ben is győzni fog, és ti, liberálisok bele fogtok hülyülni”. Mondandója ennyi, utána egy szmájli. Viszont-szmájlizok, mire ő: „letiltalak a g...cibe.” Keresetlen szavak. Ölni tudnának.

A Tízparancsolattal riogatott nagyérdeműnek – aki félelmében, vagy csak a liberálisok iránti olthatatlan gyűlölettől vezérelve, szavazatával kikaparta a gesztenyét a politikai karrieristák és rokonaik, barátaik és üzletfeleik számára – azt üzenem a legnagyobb tisztelettel, hogy ne aggódjon.

A jól tejelő beteget nem átkozza ki a rákdoktor, a rokonok, barátok és üzletfelek számára mindig lesz b-terv a bűnhődést illetően, mindig lesz egy vitalitás-osztály, testre szabott szolgáltatásokkal. A klientúra hetvenhat éven felüli rákbetegei megkapják majd tb-alapon az életmentő gyógyszert és ellátást. Show must go on.