Várkonyi Judit
(részlet a készülő könyvből)

Játszani vágytam, sodródni, folytonos zajban és tömegben. Nem aludtam egy évig, csak mentem, minden éjjel mentem és gyűjtögettem. Egyszer elkeveredtem egy vásárba. Ott éltem meg először, milyen, amikor meglátsz valamit a színes kavalkádban, és azonnal kell, megkívánod, akarod. Mindegy, milyen áron. A tömegben ide-oda lökdöstek, s mire felocsúdtam, meglopott egy cigány. A szívemet vitte el.

Sosem láttam azelőtt, de elég volt ránéznem, máris a markomban szorítottam volna koromfekete haját, annyi tincsét, ahányat csak érek, és közben érezni akartam őt. A cigány szeretőt. Fiatal volt, fekete szeme villanó, karja, háta erős. Érezni akartam. Fenekét a tenyeremben, hófehér fogait a húsomban. Ócska gitár lógott a nyakában, színes szoknyás asszonyok gyűrűjében énekelt teli torokból, és élte a zenét. A vérem áradó patakként zúgott az ölembe, szemem elé homályos, mocskos köd szállt, percek múlva nem is láttam már, csak hallottam a fiút. És akartam őt. A cigány szeretőt. Csak dalolt, s közben én a legvadabb szenvedélyt képzeltem el vele. A hullámzó, vidám tömegben aztán lassan elindult felém. Megfogta a karomat, kiemelt a ködből, sétálni vitt a tisztásra. Egy fűzfa lombja alatt aztán hirtelen jobbra hajolt, megmarkolt egy köteg puha ágat, majd balról is, és a két köteget összekötözte. Ezután megfogta a derekamat, és ráültetett a magasból lenyúló fonatra. Ujjaimat az összetekert ágak köré simította, s meghintáztatott. Nem repített a magasba, egészen finoman szálltam csak előre, hátra, előre, aztán hátra. A suhanó levelek ritmusára a szomorú fűzfadal szólalt meg bennem, amit Desdemona énekelt, amikor cselédje életében utoljára fésülte a haját lefekvés előtt, s közben ő készült a halálra. Azt a hálóinget kérte, amit a nászéjszakán viselt, azután meghagyta, hogy a koporsóban a menyasszonyi ruháját adják majd rá. Abban a dalban az anyja cselédjéről mesélt. Elhagyta a szerelme, és azután folyton csak a fűzfáról énekelt zokogva, ami majd a sírjára borul. „Oh, salce, oh, salce.” Sír ez a szó. Kiszálltam a hintából. A fiú magához húzott. Kemény ágyékához, bársony hasfalához. Abban a pillanatban ugyanúgy kész voltam a halálra, mint Desdemona, ott a tisztáson készséggel döglöttem volna bele a szenvedélybe. De ami rám várt vele, egészen más volt. Lassú, sötét gyönyör, amit azelőtt nem ismertem én. Kínzó szerelembe húzott, a szívemet mégis finoman, észrevétlen vette el. Azt hittem, örökké nála marad. Tolvaj, cigány szeretőm… Meglopott, de cserébe magát adta nekem.

   Egy gengszter rabolt el tőle, még aznap este. A tenyerével befogta a számat, úgy vitt haza magához a vásárból. Magas volt, kese hajú, piros szemű kolosszus, és tollastól ette a csirkét. Erőszakkal vett el, vitt a szívem nélkül. Megszerzett és birtokolt, én pedig a megejtő gyengédség után élveztem az erejét, imádtam, hogy fogságban tart és uralkodik rajtam. Hogy úgy és akkor tesz magáévá, amikor ő akar. A bőrömön ismét más nyomokat hordtam. A legszebb szivárványt. Kék foltjaim másnapra mély lilában játszottak, s napok alatt a zöld és a sárga árnyalatait csodálhattam magamon a tükörben. Ha színpadra mentem, nem volt az az alapozó, amely eltűntette volna rólam az éjszakák nyomait, melyeknek a puszta látványa felizgatott. Semmi voltam, magam voltam az élő önfeladás, a test, amivel bármit megtehet: üthet, téphet és haraphat.

   Egy vadászházban tartott a hegy tetején, otthona rideg volt, mint ő maga. Egyedül nem mehettem sehova, csak vele. Féltem tőle, minden nap úgy vártam haza, hogy remegett a gyomrom, akkor is sírtam, ha nem akartam. Mégis szerettem hazavárni, a szívem úgyis a cigánynál volt, a lelkemet is odaadtam hát a szexért. Azért megérte. Két fegyvere volt. Az egyik egy acélcsövű, amit a halántékomhoz tartott, a másik a combom közé meredt. Legjobban azt szerettem, ha pisztolyt fogott a fejemhez. Miközben lent kemény, meleg húsát éreztem, a fegyver hidege feszült lüktető halántékomnak. Bármikor meghaltam volna ezért az érzésért, úgy tudott meghágni, durván, hogy nem kímélt bennem sem nőt, sem embert. Fájt vele minden pillanat, s közben üvöltöttem a gyönyörtől. Néha pórázon vitt sétálni, és bezárt a kocsiba, ha tárgyalt. Nem nyüszítettem. Ha magamra hagyott, becsuktam a szememet, és a nagyapámmal sétáltam ismét. Lassú, csendes léptekben.

   Ha hazatelefonált és magához rendelt, megmondta, hova kell mennem és mit vegyek magamra. Olykor csadorban kellett taxiba ülnöm, máskor meg bundában, alul mindig meztelen. Odahaza is mindig bugyi nélkül vártam. Néha azért hívott fel, hogy jelezze, már úton van, készítsem ki a kötelet. A lakásban aztán megkötözött, benzinnel locsolta le a mellemet, és kitette az öngyújtót a kisasztalra. A nap huszonnégy órájában a kedvét lelte volna bennem, s én a rabszolgája voltam. Hagytam, hogy hazaérkezve szó nélkül a falhoz vágjon, hagytam, hogy míg hátulról, erővel döfköd, húzza a hajamat. Ha éjjel álmomból ébresztve kirángatott az ágyból, és izomból nyitotta nagyra az étkezőasztalt, én vártam, hogy feszüljön a testem a kemény fán. Nincs olyan porcikám, amit ne adtam volna oda neki. A nyers húsomat is. Bármit megtehetett velem. Rongybaba voltam. A gengszter babája.

 

   Öt év után aztán valahogy felébredtem. Hiányzott a szívem. A megtépázott Boscobel lehajtotta a fejét… A gengszter érezte, hogy távolodom, tudta, hogy már nem a gyönyörtől üvöltök, csak a fájdalomtól. Félt, hogy elszakadok tőle, s ettől gonoszabb arcát mutatta, mint amit valaha is ismertem belőle. Egy éjjel azt ordította: takarodjál haza – erre az utasításra mindig hallgattam. Akkor nem. Ellenszegültem, megittam egy vodkát. Fenyegetett, kinevettem. Megütött, kinevettem. Aztán úgy mellkason rúgott, hogy órákig nem kaptam levegőt. Feküdtem a földön és rúgott. Ököllel ütött. Akkor jöttem rá, hogy egy idő után nem fáj, ha vernek. Másnap reggel sötétlila véraláfutás volt a szemem alatt, s a bőröm – ezúttal fekete.

   Ha csak a testemen hordtam a nyomokat, nem érdekelt. Dagadt arccal, vérben forgó szememmel inkább elbújni volt kedvem a kíváncsi tekintetek elől. Egy tölgyfa szekrényben laktam tizenkét napig, s közben a szökést terveztem. Tudtam, hogy ha azt is mondja, takarodjak, nem fog elengedni soha. Mindent kifundáltam. A résnyire nyitott kocsiablakon fogok kibújni. Ha félek, nagyon kicsi vagyok. Holnap, holnap megteszem, ha kivisz és újra bezár az autóba. Aznap kaptam a hírt, hogy nem jön haza többé. Megfulladt egy pezsgőfürdőben valakivel, a hetedik mennyországban.

   Mi hát a szerelem? Megint más árnyalatot kapott ez a megfoghatatlan, kitapinthatatlan titok. A régen elérhetetlennek hitt csodáról immár azt hittem, maga az őrület. Hogy a szerelem nem más, mint szexuális téboly. Amikor nem elég semmi. A gengszterrel töltött évek alatt minden érzékszervem kinyílt, a vágyakozás úgy járta át a testemet, mint a víz, minden sejtemben ott jajongott, s hajszolt egyik ágyból a másikba. A férfi íze mindig új volt, mindig más, de mindig ugyanolyan jó, mint először, az arany kilinccsel nyíló piros ajtó mögött, ahol a párna alatt hagytam a lelkemet. Bármerre mentem, futott előttem a vágy, utol kellett érnem a férfiakkal és nőkkel szegélyezett úton, amelyet mindig belengett a várakozás és a lehetőség. Vadászni kezdtem.

   A barna szemű nővér óta először ábrándoztam újra nőről. Naponta láttam a színpad körül egy szőke szépséget, bőre áttetsző volt, látni engedte kék ereinek hálóját. Éjszakánként is az eszemben járt, milyen lenne megcsókolni. A csiklómmal játszva is rá gondoltam, elképzeltem, hány és hányféleképpen szeretkeznék vele. Érezhette, mert ha elment mellettem, valahogy mindig hozzám ért. Egy este fogadás volt, pezsgőt ittam kígyóvérrel, s a vér a blúzomra csöppent. Apró, szív alakú foltot ejtett, pont baloldalt a fehér hernyóselymen. A mosdóba siettem, hogy kiszívjam belőle, egy nagy művésztől tanultam fiatalon, hogy legjobb enzim a nyál. Azóta a lelkemet is csak úgy tisztítom, hogy ráköpök. Benyitottam a vécébe, s az apró előtérben ott állt az a kis falat nő, akit éber álmaimban ezerszer is megidéztem, hófehér bőre úgy világított, mint a fényesség a szűzanya festett alakja körül. Beléptem, de nem mozdult a keskeny térben, sőt, úgy állt, hogy csak akkor haladhassak tovább, ha szorosan hozzáérek. Kiszáradt a szám. A nő, miután mellem a karjához ért, eltűnt. Porrá vált. A liftben jelent meg ismét, a padló alól bújt elő, aztán két emelet között megállt velünk az élet. Tudtuk, hogy csak akkor szabadulunk, ha jön valaki. Hosszan néztünk egymás szemébe, mielőtt váratlanul megszólaltam: „Hadd csókoljam meg. Kérem.” Nem én beszéltem, csak a hangom szólt. Az érzékeim szóltak belőlem. S a falatka kis nő azt mondta, nem kell kérni. Úgy estünk egymásnak, mint két éhes vándor. Aztán mégis csak az illatát vittem haza. A negyediken a férje várta.

  Aznap először kóstoltam kígyóvért és nőt, de nem volt még elég a téboly, egyfolytában kerestem az ízeket, akartam a magánytól keserűt, a múltjába savanyodottat, az izzadtságtól sóslót, és akartam az édeset. A legcsodásabb desszert, amit életemben kóstolhattam, két cukor illatú balett-táncos volt. Az erdei ösvényen tartottam haza előadás után, amikor a félhomályban előtűntek. Mint két sudár, karcsú jelenés. Mellém iramodtak, azt mondták, tíz éve kívánnak már. A kosárkámban vittem haza őket. Otthon aztán finoman kicsomagoltam a két fiút a szőnyegen. Sört ittunk és részegen szeretkeztünk. Királynővé tettek, felemeltek, ketten figyeltek rám, én pedig kétfelé adtam minden tudományomat, ügyelve, hogy mindhármunknak ugyanannyi élvezet jusson. Tökéletes aktus volt, a legszebb pas de trois, amit ember elképzelhet. Mégis a szagukra emlékszem legszívesebben. Az volt a legjobb. Mind a kettő édes cukor. Olyan mélyen szívtam magamba, hogy halálomig érezni fogom. Mohón zabáltam meg őket, aztán olyan gyorsan megemésztettem, hogy nem emlékszem, tegnap történt-e vagy tíz éve, vagy soha egyáltalán.  

   Másnap a Mesterrel dolgoztam. Sokat tanultam tőle életemben, minden szava szentség volt nekem. Aznap mégsem tudtam rá figyelni, ellepett a kéj, a fejemet sem tudtam a felszínre dugni belőle, mindent elfedtek bennem az érzéki emlékek, hiába figyeltem, gondolatban itattak és basztak, ketten táncoltattak a halálba. Emeltek és forgattak, „csizmám szárában a vér megaludott”. Próba után a Mester megragadta a vállamat, szigorúan nézett, nem jól van ez így, mondta. Tenyerem a kézfejére tettem, levettem a vállamról, de nem eresztettem el. Igyunk meg egy kávét, kértem. Még aznap este megkapott engem, úgy kívántam az édesre a keserűt. Jólesett könnyűre a testes, simára az érdes, élveztem tapintani a megereszkedett bőrt, csókolni a cserzett arcot, megfogni hetvenkét évet. Napokig hagyta magát ölelni, és én örökké hálás leszek neki az új, okos csodáért. Az agyát spriccelte rám.

 

   Ágyamban egymást követték az idegenek. Úgy hittem, nem is hiányzik a szívem. Kemény fából faragtak. Arcomat rózsaszínre festettem, és pirosra a számat. Egyszer aztán, egészen váratlanul, egy éjjel kezei közé vett egy orosz hajóskapitány. Matrjoskának nevezett, és úgy hámozott ki a ruhámból, hogy egyre kisebb lettem én. Lassan vetkőztetett, és mire minden lekerült, annyira kicsi lettem, hogy elsírtam magamat. Úgy hagytam el az első éjszakán, hogy a könnyeimen úsztam ki az utcára.