A férfi fáradhatatlanul beszélt. Társa, a szemüveges, vörös nő elnézett mellettem a messzeségbe. Szabadultam volna már, de az utcai térítés-próbálkozások alkalmával bennem mindig felébredő kisördög szólni kívánt; a megfelelő pillanat azonban még nem érkezett el. A férfi váratlanul profán témára terelte a szót, a növekvő ózonlyukról kezdett szónokolni, azt állította, Isten büntetése.

– Tudtad? – nézett rám, és felemelte a mutatóujját.

Megakadt a szemem a gyűrűsujján. Hatalmas, ízléstelen pecsétgyűrű éktelenkedett rajta.

– Az ózonlyuk tágulása tehát Isten büntetése – mondtam. – Világos.

Elégedetten mosolygott, úgy érezhette, sínen van. Társa, a vörös nő is megkönnyebbült, visszaemelte a tekintetét a semmiből, megigazította a szemüvegét, és a táskája felé nyúlt.

– Szép nagy ez a gyűrű – mondtam a férfinak. – Arany?

– Nem számít – legyintett –, külsőség. Egyetlen luxusom az életben.

– A szemüvegnek ugye műanyag a kerete? – kérdeztem a nőtől. – Csak az ózonlyuk miatt kérdezem. Tudtátok, hogy a nemesfém- és műanyaggyártás jócskán hozzájárul a táguláshoz?

Álltak tétován, eltűntek a mosolyok.

– Isten büntetése, hidd el – mondta a férfi. – Én már látom a lényeget. Te még nem. Belül vagyok. Én bent, te kint, ettől zavaros még ez neked. Pedig végtelenül egyszerű minden.

– Kiadványainkból megérted az igazi okokat – a nő a táskája felé nyúlt.

Kivette a paksamétát, de nem tudta átadni, mert beszéltem tovább.

– Amikor ma telefonon be akartam diktálni a villanyóra-állást, ezt mondta a géphang: „tájékoztatjuk, hogy diktált mérőállása csak abban az esetben képzi számlázás alapját, ha az éves elszámolás időszakában nem került számlázási rendszerünkbe szolgáltató által történt leolvasásból származó mérőállás.” Erről mit gondoltok?

– Isten tréfája – mondta a nő.

– A bonyolultság?

– A mesterséges fény. Külsőség, nem érdekes.

Kudarcot vallottunk mindhárman. Néztem utánuk. A férfi gyűrűje megcsillant a napsütésben, a nő ismét a szemüvegét igazgatta.