Várkonyi Judit

Idén harminc éves a Tekintet folyóirat. Ebből az alkalomból arra kértünk írókat, hogy írjanak nekünk olyan szöveget, amelyben szerepel a tekintet szó.

Néha felrémlik előttem és borzongat az a tekintet. Amikor hozzád vágtam a zakódat és rád csaptam az ajtót. Csak két pillanat, mégis érzékeltem, mennyire meglepett, nem hitted el, hogy ez a vége. Mert szép volt. Jó volt velem. Azt hitted, ha utánam jössz és halkan bekopogsz, megölelhetsz majd a küszöbön. Hozzád bújok, ahogy szoktam, megnyugszom, és minden megy a régiben. Pedig onnan nincs tovább, ahova te elvezettél.  

Másnap leutaztam vidékre. Csendre vágytam, távoli éjszakákra, a nappalt meg a szabadban tölteni és térdig gázolni a tóba. Feküdtem a homokon, nem beszéltem senkivel. Magamba fordultam, újra és újra elolvastam az utolsó üzeneteket, a saját soraimat, mintha mindannyiszor megerősödhetnék benne: jól döntöttem. Mérges voltam rád. Erre az egészre. Hogy nem becsülted.

Tegnap először jöttem haza nélküled. Egész úton féloldalasan sütött be a nap a kocsiablakon, mintha mindig csak arra nézne, amerre én megyek. Nem fordult, csak felém. Az autópályán nem hallottam a rádiót a széltől, csak néha egy-egy magas hangot, de nem kapcsoltam ki, a lényeg, hogy tudjam, szól a zene. Iszonyú hőség volt, tikkasztó, az ablakon könyököltem ki.

Pesten, ahogy csitult a motorzaj, valami filmzene bújt alóla elő, nagyzenekarral, hárfával, pikolókkal. Széles, nagy muzsika. Nem ismertem fel, de tudni lehet, hogy az ilyesmit filmek alá írják. Felhangosítottam, olyan volt, mint egy áradó folyam, kis triangulum szórta rá a fényt. 

Jólesett minden hangja, először tartottam haza nélküled, és a szabadságom járt az eszemben. Hogy féltettem tőled… Titkon arra vágytam, hogy legalább nyomokban maradjon meg melletted. Most meg hogy fáj ez a szabadság. 

Nincs nálam semmid, csak az a zakó, ott hagytad az előtérben, hiába vágtam hozzád. Gondoltad, talán majd megenyhülök és érte jössz. Aztán itt maradsz. Ha azt írtad volna, bánod, vagy megpróbálod másképp, úgy lett volna. De te csak megijedtél a haragomtól. Elküldtelek, elmentél.

Az ágyneműt még nem húzom át. Benne vagy. De kidobom a fogkefét.