Bárdos Deák Ágnes

 

Vége a nyárnak, ami jöhet még, na mi jöhet még, kis napsütés, vénasszonyok nyara, indián nyár, hosszú a lista a nyárutó, az ősz változatait feltérképezendő, a hideg napokat elodázandó: gyümölcsérlelő. Kapaszkodunk a tapasztalásba, várnak ránk még jobb napok, langy idők, még felpattanhatunk a vonatra, buszra, ki merre lát, ki mit tud magáénak, tájat, természetet, lehetőleg Pest-közelit. Itt a Duna, nekem Horány, csak kifutok Rákosrendezőre, ha tényleg futok, nyolc perc. A telómban, mert az okos, ott a menetrend. Olvastam valahol, hogy a háború előszele a menetrendek felborulásával érkezik.

Megnyugtató, ha pontosan jön a vonat – kivéve mikor a hőségben nyáron lepukkannak a rendszerek, néhány órát késik a járatod –, mégis béke van, számítani lehet a menetrendre.

Amire vágyom, néha csak annyi, hallgatni a zakatolást, ha csak az én fülembe zakatol is. Az újféle vonatok inkább suhannak hangtalan, mintsem zakatolnak, bár míg talpfa van, meg emlékezet, gyerekkori hangok amíg kísérnek, kisértenek, addig nekem a vonatozás akusztikai élmény, atavisztikus.

Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok. Horány tényleg egy karnyújtásnyira van, lett, mióta angyalföldi vagyok, mondanám, de ez így nem igaz. 1987 óta lakom Rákosrendezőtől egy köpésre, de csak néhány éve kaptam rá, hogy nyaranta ingázóként szinte, napra nap, vonatra szálljak: irány Horány. Húsz perc alatt alsó-Gödön vagyok, és aztán, futólépésben vagy andalogva, egy újabb menetrendhez igazodva letrappolok a Dunához, le a kikötőbe, ha lehet egy helyi, ezeréves kompjárat mólóját kikötőnek hívni.

Révbe érek, ha Horányba. A kis hajó vízi szörnyként prüszköl, köpköd, a motorja is ezerévesnek tűnik, nem csak a fémkaszni. Fa és fém, olaj és füst, kötél és horog, vasmacska. Szagok, anyagok, hangok.

Viharban főleg félelmetes egy járgány. Idén a rettentő apadásban, a sekély vízben szinte tolni kellett, lélekben úgy is volt, tolta-húzta az összes utas: tessenek a hajó végébe menni, mert így nem tudunk indulni, megfeneklünk, sokan vagyunk. Mi meg, mintha játszanánk, azt játsszuk, hogy hátrazúdulunk vagy épp előre - hajónál mindig zavarban vagyok: orra, fara, melyik-melyik –, és préselődünk, bringások, babakocsisok, turisták, nyaralók, szigetmonostori lakosok. Mintha egy traktoron zötyögnénk, csak épp vízen.

Ez az anakronisztikus traktor-élmény a Budapest – Krakkó légi járaton ütött be nálam először, 1973-ban Wroclaw volt a végcél, egy nemzetközi független színházi fesztivál, de ki nem hagytuk volna a poént, hogy Krakkóig repülővel menjünk. Egy Il-tizenvalahányas volt életem első repülőútján a gépmadár, de meglepett, hogy ennyire zötyögős a légi út, a felhők ennyire göröngyösek, egek...! Egy kisebb légörvény-csapáson vergődtünk keresztül, a rutinos repkedők már vágták, míg rutinosan hánytak, vagy markolászták a karfákat, vagy épp rágyújtottak idegesen egy blázra. Akkor még dohányozni is szabadott az égen. Néztem kifelé a fejemből, hogy nahát, ilyen a repülés, mintha traktoron ülnék - vagy egy vidéki buszjáraton, amivel gyerekkoromban zötyögtünk apám faluja felé az utolsó vonatállomásról.

Csokvaomááááány!

Szikrák a szélben, szikrák szállnak, és korom zúdul be az ablakon az alagútban. Szarvaskőtől már száguldott lefelé a fapados, a csikosra festett tényleg faüléses csihuhu, kettesével szelte a talpfákat, öcsémmel akkorra már – két átszállás, Füzesabony, Eger – fékezhetetlenek voltunk, tomboltunk, mint bennünk az öröm, hogy mindjárt megérkezünk az egy-két hétnyi szabadságba.

Már a vonaton ledobtam a cipőmet: apám falujában a többi gyerekkel és felnőttel együtt, nyáridőben, én is meztélláb jártam. Meztélláb. Nekézseny, Csokvaomány. Csimpaszkodtunk, mint a majmok a kupé csomagtartójába, lengtünk és dőltünk, átadtuk magunkat a tehetetlenségi erőnek, szívünk szerint bömbölve sírtunk volna, a megkönnyebbüléstől, hogy tényleg, és mindjárt, és megint megérkezünk a földi paradicsomba. De szégyeltünk sírni, inkább vad nyerítéssel kántáltuk, a hangosbeszélőt mímelve, az utolsó állomásneveket: Szarvaskő, Nekézseny, Csokvaomány. Két kemény közt egy puha, mi az? Szar-vas-kő, hát nem érted, buta?! Buksikák, buksikák, apám csitított így minket, könnyeit nyelve, hát hogyne, ő tényleg hazaért, egy kis időre, néhány napra, kis nyári munkára, aratásra, vagy csak míg minket leadtak, aztán irány vissza, a nagy büdös városba – amit apu a szíve mélyéig megszeretett. Lénárddaróc Csokvától háromnegyed óra csomagokkal megrakodva, gyaloglunk legtöbbször, mert busz csatlakozás nem minden járathoz van, vagy ha van is, nem mindig várja be a vonatot. Csokva és Omány már összeolvadt a hatvanas évekre, Darócról  a Nemeckén át, egy dűlő ez a szép nevű, a „beta-had”, az unokatesók gyakran megjártuk az utat oda-vissza, búcsúba menve vagy rokonlátogatóba.

Dikó – ez volt a sezlony –, bádog – ez meg a fémbögre, amit a fémveder, a rocska mellett tartottak a padon –, s egy másik pad, ami maga a padlás volt. Hamvas, amit kézzel szőttek, egy nagy négyzet kötőpántokkal, amibe mindenféle növényi dolgokat gyüjtöttek. És a dűlőnevek: Dobogó, Nemecke, Bikk-alja, Likó... Összefut a számban a nyál ma is, ha kimondom. Ezek az én Madeleine sütijeim.

Nem nagy út az állomástól a falu, csak a csomagjaink húznak vissza, mert amúgy repülnénk, így is a föld felett járunk egy centivel. Egy zöld vulkánfíber bőröndöt azóta is őrzök, ahhoz jött még egy-két pakk, hátizsák a tesómon és rajtam, anyám a retiküljével szambázik, a gerince máig fáj, megcsúszott 1958-ban, itt, apám falujában, ráesett a gang lépcsőfokára. Ózdra került kórházba, öcsémet egy falubeli rokon asszony szoptatta hat hétig. Irigyeltem érte, neki lett tejtestvére, nekem nem. Anyám így hát nem jött szóba, mint kuli, de apám akkor se hagyta volna, hogy cipeljen, ha sport lédiként feszít anyu. Mert apu anyut a tenyerén hordja, mióta világ a világ, máig, a kilencedik x-ben is, isten éltesse őket és áldja.

Ballagtunk hát, apámék a négyórás vonat úttól elcsigázva, öcsém meg én indián szökdécseléssel, de többnyire valaki a rokonságból bicajjal kijött elénk az állomásra, és ott aztán tényleg volt sírás is a nevetésben. Apám testvérei, az a csodás alom, hat testvér, várta nagyanyámmal, s míg meg nem halt, 58-ig nagyapámmal, évre év, a messzire szakadt fiút és családját: minket.

Bélám, hát megjöttetek, Ágika..., nézd már mekkorát nőtt ez a lyány, Péter, Erzsike... – ez volt anyám –, rikkantások és ölelések, szorongatások, itt mindennek, sőt, mindenkinek más szaga volt, mint Pesten, nyáron napfény és szalma, télen a csikorgó, csillogó hó, a jeges levegő mámorító illata, csillagfényes téli estéken az ózoné.

Ebben a Bikk-háta megetti faluban felmenőim évszázadokon át húzták az igát, a magukét, az urakét, szerettek, éltek, haltak. A temető összes fejfáján, vagy majdnem minden, Bárdos a név. Már többen vagyunk halottak, mint élők, mondogatja apám Mindenszentekkor, kezét a szülei, testvérei fejfáján nyugtatva.

Ha a rokonok kerékpárral jöttek elénk – a falusiak már akkor bringások voltak, fejkendős nénik is pedáloztak, közértbe, alvégről felvégre, egyik rokon a másikához –, ha a csomagokat felpakolták és tolták komoly beszélgetésbe merülve a nagyok, s ha maradt egy csomagtalan bringa, én rögtön felpattantam rá, bár az indulás és a leszállás nehezebben ment mint az unokatesóknak, akik a bringájukkal szinte egyek voltak, ló és lovas. Csak én bénáztam, bár ott tanultam meg hajtani a gépet, Lénárddarócon, de Pesten sosem gyakoroltam. Anyám nyugalma szent volt apámnak, úgyhogy városon nem kerekezhettem azóta, hogy a háromkerekűm kinőttem – az meg már a hatvanas évek elején is de rég volt...!

Kismező: ha ezt elhagytuk, már csak a kanyar volt hátra, egy apró híd a kis Csernely patak felett, ami apám gyerekkorában még látványosan megáradt. Jó időben, mi, gyerekek, a kertaljának vettük az utat, hogy meglepjük mamát, nagyanyánkat, meg a nenéket, ángyikat, bátyákat, a fél falunyi rokonságot, akik ilyenkor hoppon maradtak, mert már szájukban forgatták a szót, hogy: e, te, Béla, hát itt vagytok, megjöttetek la. Kis csalódás volt, de nagy meglepi azoknak, akik a kerítést támasztva várták, a vonat menetrendjéhez igazodva, hogy felbukkanjunk az országúton az alvég felől, mert terjedt a hír, hogy jönnek, hogy megjöttek a pestiek.