Kerékgyártó István

Mikor megszereztem a vállalatot, ahol korábban üzemmérnökként dolgoztam – spéci hitelek, cimbora a vagyonügynökségen –, akkoriban jött divatba, hogy a jobb ügyfeleket a menő cégek az év végi köszöntőre valami galériába hívják. Én is kipróbáltam. Csévingekben marhapörkölt, töltött káposzta, hadd vakuljon a paraszt, hogy egy kiállítás közepén zabálhat.

Vallon Hetti vagyok, lépett hozzám a lány, hallom, te vagy a Merkátor tulajdonosa.

Én vagyok, bólintottam, és vártam, mit akar.

Megmutatnám a kisplasztikáimat, van itt kettő is kiállítva, karolt belém, és már húzott is maga után.

Nagyon finom kis darab volt, mindenestre jobban tetszett, mint a szobrai, melyek állatokat ábrázoltak. Legalább is ő ezt mondta. Hát én nem ismertem föl azokban még egy bolhát sem. Pontosabban, mikor próbálkoztam, hogy ugye ez egy bika, ő megcsóválta a fejét.

Bika? Ez két egymással extázisban viaskodó kakas. De ha akarod, neked akár egy bika is lehet, és a vállamra tette a kezét.

Mondtam, hogy szépek, hát mit mondhattam volna? Ő meg:

Ha tetszenek, akkor megnézheted a műtermemet. Elég kicsi, de azért van ott néhány érdekesebb munkám.

Megnéztem. Dicsértem azokat a kis gnóm állatokat, ő meg a fülembe súgta, ha ennyire tetszenek, akkor eladna nekem néhányat, és a cimpámba harapott. Mit tehettem, vettem mindjárt kettőt, darabját harmincezerért, ami kilencvenháromban nem volt kevés. Aztán hazavittem, de nem mertem az asszonynak megmutatni, a garázs mögötti sufniban rejtettem őket.  

Vettem Hettinek egy mobilt, egy Motorolát, ami akkora volt, mint egy táska és annyiba került, mint egy kisebb autó, mert csak úgy mehettem hozzá, ha előtte fölhívtam. Egyre gyakrabban hívtam és mentem, egyre több bronz vacak került a sufniba, már megtelt a szerszámos szekrény alsó két polca.

Tavasszal megtalálta a feleségem a szobrokat, nem tudom mit matatott a sufniban, de este megkérdezte, hogy mi az a sok szar a szerszámok között.

Szobrok, feleltem zavartan. Egy ügyfelemtől kapom. Nem merem neki mondani, hogy van már elég. A legközelebbi lomtalanításnál kidobhatod őket, zártam le a beszélgetést.

Láttam, nem igen hitt nekem, de nem faggatott tovább.

Mikor legközelebb fölmentem Hettihez, mint rendesen, magamhoz öleltem, benyúltam a blúza alá, és a melltartóját próbáltam kikapcsolni, de ezúttal eltolt magától, és a szemembe nézett.

Várjál, várjál, mondta, miközben lassan megváltozott a tekintete, kemény lett, már-már hideg. A Donáti utcában, a Halászbástya alatt találtam egy műteremlakást, amit kibérelhetnénk.

Ez nyilván azt jelentette, hogy én bérelném ki neki, és néha fölmehetnék megdugni. Hímeztem-hámoztam, igent nem mondtam, mert akkoriban éppen vacakul ment a cég, nemet meg azért nem, mert féltem, szakít velem.

Jó ideig nem jelentkeztem, aztán, úgy három hónap múlva fölhívtam.

Mennék holnap este, mondtam.

Már nem lakom ott, felelte.

Hát hol laksz?

A Donáti utcában, mondta.

A műterem lakásban?

Ott, és kérlek, ne keress többé.

Van valakid?

Van, mondta és letette az én drága Motorolámat.

Júliusban volt a lomtalanítás.

Na, most kibasszuk azt a sok szart, mondtam a feleségemnek, és eszembe jutott, hogy még mindig a cégemhez jönnek a Motorola havi számlái.

Már odaadtam mindet egy fémgyűjtő cigánynak, rántotta meg a vállát. Azt mondta, legalább tíz kiló bronz, nem győzött hálálkodni.

Jól tetted, bólintottam, és eszembe jutott Hetti fagyos tekintete, elővettem a noteszomat, és beleírtam: Lemondani a Motorola előfizetést!



Idén harminc éves a Tekintet folyóirat. Ebből az alkalomból arra kértünk írókat, hogy írjanak nekünk olyan szöveget, amelyben szerepel a tekintet szó.

A szerző portréja: HVG