Kálmán Gábor

Három évig tartott.

Nem lettem közben okosabb. Nem kamatoztattam a felgyűlt tapasztalatokat a következő kapcsolatomban, gondoltam, van, aki nem változik.

A három év nem is a hivatalos ügymenet volt. Az gyorsan ment. Kaptunk időpontot, egy taláros nő kattintgatott érdektelenül egy 1970-ből ottragadt, lapos kazettásmagnót. Azt a fakóbarna típust. Széles gombjai voltak a legelején, aztán következett a fektetett kazetta, amin valaha, ki hinné ma, a kilencvenes években, sztárok publikáltak.  

Eszembe is jutott róla a gimnázium, ahol Emmát megismertem. Konzervatív iskola, azért szerencsére koedukált, nem úgy mint egy szervezetileg amúgy velünk nagyon rokon másik egyházi iskola a közelben, ahol a hegyen összezárt fiúknak, ahogy ezt egy iskolalátogatás során nekünk elmesélték, már nem tudtak elég csúnya konyhásnéniket keríteni, hogy ne legyen belőle baj.  

De konzervtívabbak voltunk az egyik testvériskolánknál az ország másik végéből, még annak ellenére is, hogy ott a kollégiumban este kilenckor egyszerűen csak lekapcsolták az áramot. Az ember talányos: náluk mindenkinek volt minimum egy akkumulátor az ágya alatt.

A miénkben volt áram éjszaka, cserébe a nevelőtanár hajnalig ébren volt, járta a szobákat, készen, hogy a nemalvókat, szabályszegőket éjszakai szilenciumra vigye, majd hajnali tornára, amiken ő is mindig részt is vett, hogy élrevasalt arccal másnap reggel ellenőrizze, mindannyian megjelentünk-e a kötelező reggeli áhítaton, amit kár volt kötelezővé tenni, hiszen a középkori kolostorok mintájára, akkor tudtunk csak reggelizni.

Ez járt a fejemben, míg bő tíz évvel később Emmával szemben ülve hallgattam, ahogy kattintgatta a taláros csaj a magnót és kérdezgetett, biztosak vagyunk-e a válásban. Nembazmeg, nem vagyunk benne biztosak, te idióta, járt a fejemben.

– Házasságuk dátuma? – szegezte nekem a kérdést.

Kérőn néztem Emmára, akinek tagoltan, artikuláltan kezdett el mozogni a szája, hogy le tudjam olvasni a dátumot. Én, tipikus férfi, nem emlékeztem rá.

A három év, míg idejutottunk rosszabb volt. Megcsalás, viszont-megcsalás. Árulás, megalázás, szekrény- és pohártörés. Forróra állított kazánok, hogy leégesse a kezét a másik. Lelkizsarolás kórházzal gyógyszerszedés után. Nemistudszírni megsemmisítés és bosszú-félredugás.

Értettük a dolgunkat, tudtuk, hova kell szúrni, ismertük egymást. Nincs rosszabb ellenség annál, akivel az életedet osztottad meg tizenkét évig.

Ezeken persze túljutottunk.

Egyvalamit bánok úgy istenigazán.

Egy hónapig éltem egyedül a közös lakásunkban, mielőtt kiköltöztem. Emma hazautazott a családjához, miután kórházba került, ahova érte mentem, lélekszakadva rohanva át Budapesten, taxisokkal, járókelőkkel veszve össze. Mire megérkeztem, már a bosszúbarát volt mellette.

Szóval egy hónapja voltam egyedül a lakásban, ezzel a tudattal, tele indulattal.

Mikor végre megjött, új kabát volt rajta.

Nem volt ennél több a dolog.

Csak egy nyamvadt, jelentéktelen, új kabát.

Állt benne az előszobában, szép volt és törékeny, mint 1997-ben.

A tekintetem azonnal lesiklott róla a lakás parkettájára, éreztem, hogy az egész szar, sokévnyi közös aljasság után, csak azt várja, hogy megdícsérjem az új kabátját.

Csak meg kellett volna dícsérnem, gondolom azóta is, de ez a kicsi aljasság már rég eltörpült a többi mellett. Nem mondtam semmit. Elköltöztem, elváltunk, lett férje, gyerekei. Tíz év után beszéltünk először.

Említettem a kabát dolgot, mert azóta mardosott a lelkiismeret.

– Jaj, ugyanmár, nem is emlékeztem erre – írta, bár nem hiszem, hogy felejthető lett volna az a tíz évvel ezelőtti, lakásparkettára lecsúszó tekintet.

 

Idén harminc éves a Tekintet folyóirat. Ebből az alkalomból arra kértünk írókat, hogy írjanak nekünk olyan szöveget, amelyben szerepel a tekintet szó.