Kántor Péter

A szem a legfontosabb. A tekintet, ami a szemből sugároz.

 

De ennek az embernek nem látszik a tekintete. Eltakarja a jobb kezével a

szemét. Nemcsak a szemét, inkább az egész arcát. A hüvelykujja az állán, a

tenyere befedi az arcát, csak a szája széle látszik ki, ahogy a fájdalomtól

vagy gondtól kissé elferdül, az ujjai kinyújtva az összeráncolódó homloka

alatt, a szemöldökénél. Nem, nem sír – az már megkönnyebbülés lenne.

 

Egy lépcsőn ül, a másik tenyerével a jobb térdére támaszkodik, egy rövid

ujjú világos ingben, szürke nadrágban, fekete cipőben. Egy középkorú férfi,

jó ötvenes, a haja fekete. Akárki lehet, akárhol. Körülötte nem látszik

senki, semmi, csak előtte a kövekkel burkolt tér. Mintha nem is létezne

külvilág, olyan egyedül van a bajával. Előre dől, hosszan előre hajlik a

háta, amivel – akár a kezével a szemét – mintegy eltakarja, védi a lágyabb

belső részeit. Amikor majd egy idő múlva feláll, mert fel kell állnia, ki kell

egyenesednie, nem ülhet ilyen görnyedten örökké, és szembe kell néznie a

következő pillanattal, ami ki tudja, mit követel majd tőle, szüksége lesz a

háta minden erejére. A gerincére, hogy megtartsa. De most még nem tart

ott, hogy felálljon. Még vár. Erőt gyűjt. Ül előrehajolva a lépcsőn, szorosan

összezárt szemhéjakkal.



Idén harminc éves a Tekintet folyóirat. Ebből az alkalomból arra kértünk írókat, költőket, hogy írjanak nekünk olyan szöveget, amelyben szerepel a tekintet szó.