Pető Péter

Csak azért rúgtam izomból fejbe a Leves névre hallgató, bolognese típusú szukakutyát, mert az a világtalan idióta gázfröccsöt adott, amikor belekapaszkodtam a hátsó ajtóba, hogy végre beszálljak. Mármint a taxiba, amit azért hívtam, hogy odaérjek az excsajom diplomaosztójára, amelyre azért nem hívott meg, mert beleharaptam az uborkába a vonaton. Az történt, hogy Gödöllőn voltunk kirándulni, és amint elindultunk a Keletiből, elővettem egy kígyóuborkát. Reggelizni kezdtem, haraptam azt a szép szál zöld dorongot önfeledten a nylonzacskóból, még a harmadánál sem tartottam, addigra tán összesen ha kétszer jutott kis cafat zacskó az ubi mellé a gyomromba, de Linda már szakított velem.

Ami azért volt jó, mert meggyőződésemmé vált, hogy egyszer az elhatalmasodó hasam miatt vág ki, ami azért terebélyesedett szaporán, mert két szeretőt tartottam, és minden áldott nap, mielőtt hazamentem, mindkettőnél megvacsoráztam. Linda is imádott főzni, sokszor várt velős rántottával, amit jobban szerettem, mint a szexet meg a Diósgyőrt, így alkalmanként háromszor is megvacsoráztam. Volt, hogy az akkor hódító pacalos pizzát kísértem folyami rákkal készített Cézár salátával, hogy aztán Linda céklás rizottójával zárjam az estét. Ám a csajom végül nem azért ejtett, mert borzasztó méretű gyomrom lett, amit az elválás legitim indokának tekintettem volna, ha már a triplacsavaromra nem jött rá, hanem mert kiábrándult belőlem. Valóban úgy tűnt, mikor viszlátot mondott, hogy egy pillanat alatt fakult ki a szeme, valóban a zacskóból harapott uborka lett a vesztem. Csak hát tényleg szerettem szerintem Lindát, azért igyekeztem a diplomaosztójára. Sőt előtte még életmódot is váltottam, megbeszéltem a szeretőimmel, hogy kúrás után is maximum spárgaturmixot készíthetnek nekem, de vacsoráról többé szó nem lehet, egyikük el is sírta magát, miután ebben megegyeztünk. Azt mondta, a felkarját adná, ha ilyen pasija lenne, aki ennyi áldozatot vállal azért, hogy visszaszerezze a szerelmét. Na, elindultam volna tehát a diplomaosztóra, de ott kellett veszekednem azzal a boszorkánnyal, aki fel akart jelenteni, miután fejbe rúgtam Leves szukakutyát. Mondtam neki, hogy legföljebb csak agyvérzést kapott a kutyuli, rendbe jön majd. Amúgyis látnia kellett, hogy nem tehettem a mozdulatról, kapaszkodtam az ajtóba, amikor gázfröccsöt adott a sofőr, én meg a levegőben úsztam a kocsi után, a tehetetlenül kalimpáló lábam találta el a jelenetet túl közelről követő Leves szukakutyát. Már közel kerültem ahhoz, hogy meggyőzzem, nem feltétlenül kell Hágában felelnem kutyaság elleni bűntettek miatt, hiszen tényleg véletlen volt a tettem, de gyorsítani kellett a béketárgyalásokat az időprés miatt, így jobb ötlet híján megcsókoltam. Belefért, hiszen nem lehetett több nyolcvanhárom évesnél. Gondoltam, ezzel leszerelem, de az a ribanc Katka néni úgy nyalta meg a nyelvem, hogy az agyamig szaladt fel a szemem a meglepetéstől, hogy aztán felugorjon rám, a lábait összekulcsolja a derekamon, a bal kezével meg lenyúljon a farkamhoz. Úgy megszorította, hogy biztos voltam benne, az élet is kiszökik az aszott testéből, mert ennyi erő már nem kószálhatott azon a görbe gerincen megmaradt negyvenvalahány kilóban. Azt mondta, már hét órája nem dugták meg, szóval tegyem a dolgom. Végül úgy tudtam leszerelni, hogy megígértem, visszajövök este lekezelni, csak értse meg, rohannom kell, neki meg úgyis ápolgatnia kell Leves szukakutyát, aki reménytelen állapotban feküdt kiterítve a betonon. Még egyszer beletúrt a ráncos nyelvével a számba, de aztán elengedett, én pedig végre beültem a taxiba, köszöntem, és éppen leteremteni készültem a pilótát a botrány miatt, amikor megfordult. Szomorúan közölte: nem tud azonosítani. Megdermedtem, mert egyetlen ötletem sem volt arról, mit kellene azonosítani, a pofa viszont beszélt tovább. Arról, hogy nem lehet lapozni a tabletje kivetítőjét, így nem tudja, ki az utas és hol a cél. Mondtam, hogy Klivinyi Vendel vagyok, a cél pedig a kongresszusi központ, ám ő elismételte, nem biztos abban, hogy rám várt, így nem indulhat el, amíg nem szerzünk erről bizonyságot. Szegény Leves szukakutyára már nem is emlékeztem, annyira felbőszített az ember. Éppen kitörni készültem, amikor felkiáltott: hoppá! Kérdeztem, mi történt, örömmel mondta, hogy a felbontáson állított valamit, így felvillant a Klivinyi Vendel név, indulhatunk. Merre menjünk, kérdezte, miközben a száztagú autózenekar dudaversenyt rendezett mögöttünk, mivel a kolléga konkrétan keresztbe állt a Visegrádi meg a Radnóti utca kereszteződésében. Nem tudtam irányba állítani, mert nincs fogalmam az utcákról. Ennek ő nagyon megörült, önfeledten szólt hátra, hallod, akkor tesók vagyunk, én sem vágom, mi, merre van. Tán érdeklődhettem volna arról, hogy az egzisztencializmus radikális irányzatát képviseli-e vagy simán csak van annyira hülye, hogy taxisként büszkélkedik a nemtudásával, amelyet aztán GPS-szel sikerül orvosolni. Aztán végre beütötte a címet, picit tán megnyugodtam, koncentráltam volna arra, mit is mondok Lindának, ha a közelébe férek, de a fószer váratlanul felkiáltott, hogy bassza meg. Ezúttal is érdeklődtem a problémáról, kiderült, az villant az agyába, hogy letegezett, noha a szabályok szerint magázni kell az utast. Elnézést akart kérni, nyökögött valamit, de annyi magát és önt tett a mondatba, hogy nem maradt hely állítmánynak. Mikor már végre ezen is túl voltunk, akkor benyögte, azért az ügyetlen gázfröccs, a GPS, a tegezés, minden baj, mert ez élete első fuvarja, rettenetesen izgul, hogy minden rendben menjen. Addigra elővettem az Extrema Ratio Fulcrum Bayonet nevű katonai késemet, amelyet 137 990 forintért vettem, egyéves garancia volt rá, és elhatároztam, hogy levágom a jobb kezét, ledugom a torkán, hogy ne tudjon beszélni, és megmondom neki, hogy megmaradt balját a kormányon tartva, váltás nélkül, kettesben hajtson most már el a célig, nem kell többet szerepelnie. Ám amikor bemondta, hogy ez az első fuvarja, annyira megsajnáltam a lelkiismeretességét, hogy eltettem a fegyvert, és kérdezgetni kezdtem, hogy-hogy taxira váltott. Belekezdett, hogy tudniillik két kisgyermeke van, az egyik négy-, a másik hatéves, továbbá egy Melinda nevű felesége, akit mindennél jobban szeret. Azért ment taxizni, mert nem akarja, hogy senkik legyenek a főnökei, minőségi időt akar, nem vagyonokat, csak napokat, órákat, perceket a gyerekekre, nem is menne többet 40-45 óránál hetente. Korábban egy tésztaüzemben dolgozott, 140 ezret kapott, három ember munkáját végezte, most jött csak el, hogy meghalt a Tibi bácsi. A Tibi bácsi nem volt olyan öreg, éppen csak 54, munkahelyi baleset miatt ment el.  Bekapta a dagasztómasina a kezét, aztán ledarálta, a pilótám úgy mesélte, ő állt vele szemben, még nyelt is az egykor volt karból, mert tátva maradt a szája, a cafatok meg repültek a levegőben. Tibi bácsinak az életét akkor megmentették, de dolgozni nem tudott többé, 23 ezer forintot kapott az államtól. A munkaadó tagadta, hogy köze lenne a balhéhoz, miközben mind tudták, hogy ügyeskedtek a dagasztókkal, a sofőröm azt mondta, éjszaka becsempészett egy szakértőt, az megállapította, kiszedték a mechanikát, ami megakadályozta volna a bajt. Fel is jelentette a céget a miskolci rendőrségen, nem telt egy hétbe, behívták a főnökei, mondták, hogy eltekintenek a balhétól amiatt, hogy két gramm kokaint találtak a munkaruhájában, ha visszavonja a feljelentést, és havi 20 ezer forinttal kevesebbért dolgozik napi két órával többet. Mondta nekik, hogy nemhogy kokaint nem látott még a munkaruhája, de porcukrot sem, erre mutattak neki fényképeket, bizonyítékokat, és közölték, majd a bíróságon mesélheti, hogy nincs köze a porhoz. A sofőröm úgy mondta, leköpni sem tudta akkor őket, mert a nyál is kiszáradt a szájából. Azon járt a feje, miként mondja el Melindának, hogy havi húszezerrel kevesebbet keres, de többet dolgozik. A górék megjegyezték azt is, ha még egyszer ugrálni mer, megrohad a sátoraljaújhelyi börtönben, ahol Rómeónak hívják majd a kan cigányok, kettő már reggeli előtt felhúzza őt a kardéles farkára. Akkor már Prágában jártunk, ha jól láttam az ablakból, az arany tigrishez címzett fogadó mellett suhantunk el, de nem szóltam, csak hallgattam az embert, aki mondta tovább a történetét. Mesélte, hogy akkor csak nyelt végül egyet, mert tudta, hogy ha hatalmasok állnak szemben, neki csak nyelnie szabad. Valahogy beadta Melindának, hogy rosszabb most a cégnél a helyzet, de maradni kell, mert aztán, ha jóra fordul a biznisz, a górék busásan visszafizetik az extra munkát. Közben Tibi bácsi hiába ment munkaügyi bíróságra, elutasították, nem talált a kirendelt szakértő rendellenességet. A pilótám azt mondta, az ítélet napján telesírta a tésztadagasztót, belefájdult a gyomra a nyomorult igazságtalanságba, de megfogadta, Tibi bácsi akkor is minden hónapban megkapja a fizetését. Összegyűjtött 117 munkást, mind adott a kevésből egy ezrest havonta, hogy meglegyen a félkezű embernek a betevőre. Mert a munkások emberek, és amikor ezt rögzítette, ha jól láttam, Párizsban jártunk, a Montmartre környékén, és majdnem mondtam, hogy talán álljunk meg, mert majd a francia kultúra, a mélysége és a végtelensége elkönnyít, felsietünk a Sacré Coeur-bazilikához, onnan, a domb tetejéről lenézünk Párizsra, és akkor Louis-Ferdinand Céline segít, hiszen tőle idézem majd, hogy a bölcsesség ugyan belőlem hiányzott, de volt már annyi érzékem, hogy végérvényesen a gyávaság útját válasszam. De végül hallgattam, mert kíváncsi voltam, mit is választott még a sofőröm, aki élete első taxis útján mesélte nekem, miként került az autóba, és még azt is, hogy jobban gyűlölte már magát, mint a főnökeit, mert az apja nem arra nevelte, hogy megalkudjon. Inkább arra, hogy a gerince akkor is törhetetlen legyen, amikor tankkal mennek át rajta. Mindig mondogatta neki, hogy az öreg Csurka Pista bácsi is megírta a tárcájában az embert, aki sorozatos kompromisszumok után éhen halt. A pilótám úgy volt vele, amíg Tibi bácsi él, addig a pénzt összeszedi neki minden hónapban, hogy az ő lelkiismerete tiszta legyen, ha a nyomorultak részvétlenek és aljasok maradtak. Akkoriban szokásává vált, hogy lefekvés után még nézte a két gyermekét, imádkozott a jóságos Istenhez, hogy ne ott kelljen felnőniük, ahol a tisztességgel csak szolga lehet valaki, nem baszakodott válogatással, volt, hogy egyszerre mondta Allahnak, a Megváltónak, Zeusznak meg a lottósorsoláson segédkező Marika néninek. Aztán meghalt Tibi bácsi, fogta a családját és feljött Pestre. Akkor már nagyon halkan beszélt, amikor Milánón siettünk át, úgy oda voltunk, hogy még a beteg robogósokat sem vettem észre, föl sem tűnt, hogyan kerülgetjük a kézfejüket veszettül rázó Giannikat és Giuseppéket. Az órámra viszont nemsokára már idegesen néztem rá, mert úgy tűnt, lekéshetjük a diplomaosztót. Fel nem fogtam, mit üthetett be az ember a GPS-be, hogy még úton voltunk, de aztán hirtelen ott teremtünk a sarkon, pár száz méter maradt a célig. És én még ki sem gondoltam, mit mondok, ha elém keveredik a lány, aki elhagyott, mert nylonzacskóból ettem az uborkát a vonaton. Feszített hirtelen minden, mert ahogy a sofőrt hallgattam, kicsit gyanús lett, hogy nem olyan fontos odaérnem a diplomaosztóra, mert lehet, hogy nem is szeretett igazán a lány, aki elhagyott az uborkába harapás miatt, és lehet, hogy nem is szerettem igazán a lányt, aki mellett háromszor vacsoráztam minden nap. Tán hetven méter maradt összesen hátra, amikor viszont már csak az járt a fejemben, Leves szukakutya azóta alighanem megdöglött. A sírfeliratát kezdtem fogalmazni, amikor a sofőr, aki végtelen izgalomba merült élete első fuvarjának a hajrájában, újra felordított. Azt kiáltotta: bassza meg. Kérdeztem hirtelen, mi baj van, halkan válaszolt megint, nem tudtam eldönteni, sírva vagy nevetve, továbbgondolhatatlanul üresen vagy reménygazdagon, de legvégülis azt súgta hátra: elfelejtette elindítani a kurva taxiórát.