Darvasi László

 

Áronnak a napokban megvolt a bar-micvo. Eszter és Mária a parancsolat lányai voltak már régen, ő csak most lépte át a nagykorúság félelmetes küszöbét.

Zajlott a ceremónia, az apja kurta, gyorsan elhadart imát mondott rá, amitől Stein rabbi igencsak borúsan nézett, de nem szólt, máskülönben olyan kavalkád, és nagy, nyugtalanító összevisszaság lett az egész történés, hogy táncoltak és énekeltek is, Áron elveszetten pislogott ide és oda, a nővérei sehol sem voltak, mert persze nem lehettek jelen, ő pedig most érezte meg, hogy kellemetlen pillanatokban az ő csúfolódásuk és nevetgélésük a legnagyobb segítség neki. Nem kell mással törődni. Elzárja őt a testvéri gúny, mint valami nagy, fehér lepedő, a nyüzsgő, végtelen világtól. Most tehát felnőtt lesz, ki kell menni a szabadba, a veszélyes vizekre, a vadonba. És a felnőttség az is, hogy most már ő maga vigyáz a testére, a kalimpáló, szabálytalan tagjaira, a szívére, a nyugtalan lelkére. A törvényekre! Olyan lesz, mint az apja, olyan lesz, mint a kántor úr, Kahn bácsi, vagy mint Frici, aki egyszer odahajolt hozzá és azt kérdezte, akar-e kommunista lenni.

– Miért akarjak az lenni, Frici bácsi? – kérdezte vissza ártatlanul, pedig hallott már a kommunistákról, tudta, hogy vörösre festik a csillagot, és elveszik a gyárat.

– Mert a kommunisták számolnak a legjobban, kicsi Gold – nevetett a másik, és dehogyis volt ő még bácsi.

Mennyi parancsolat igazgatja most majd az életet!

Milyen nehéz, milyen bonyolult a Tóra!

Emlékezhetne az ünnepség meghittségére, vagy arra, milyen neheztelő volt a rabbi arca, és nem csak az ő apja különcsége miatt, de talán megint haragba keveredett a lázadó fiával, a Fricivel, mert mindig összevesznek, ezt a viszonyt már mindenki elég részletesen ismeri a közösségben. nem erre gondol. Miért nem arra gondol, hogyan ölelte az anyja induláskor, közel húzta magához, ellágyult egészen, megérezte a teste puhaságát és otthonosságát, az milyen jó volt. Vagy Noé, akiről beszéltek neki, aki mennyi ideig, nagyon sokáig semmit sem látott, míg szállította a menekülőket, csak vizet, vizet, vizet látott, az egybefüggő szörnyűséges tengeriséget, amit nem lehetett megszámolni se, és aztán egyszerre lett neki földje, de mennyi földje, az egész világ lett az övé, mert kitartó volt, nem adta föl. Rokonok beszéltek hozzá. Gratuláltak. Mondtak mindenfélét. Tánc is volt, keringtek kézen fogva, szemébe folyt az izzadság, hunyorgott. Ivott édes, nehéz bort, aztán égetett a gyomrában, kicsit megszédült, nevettek, ő is nevetett. Hanem az apja! Akit sokan kalandornak tartottak a városban, aki halat hordott a szíve fölött vagy a titokzatos szivarzsebében, aki csokival etette egy titkos éjjelen, és aki olyan gúnyosan tudott mosolyogni, hogy kipattant attól a legszelídebb magyar bicska is. A nővérei tőle örökölték a gúnyt! És aki kertet épített a Holdon meg Egyiptomban, meg itt, Kollowitz gróf úr kastélyánál, aminek születésénél maga is ott téblábolt, és nem is hiba. Átadott egyszer egy cetlit az építő munkások vezetőjének, Lackó úrnak, valami fontos üzenetet.

De még az is eszébe jutott, kileste a szép szolgáló lányt, ahogy az mosta a melleit. Beóvakodott a kastélyba, meglepődött, hogy mit csinál, de lépett tovább, még tovább, lopakodott a tágas folyosókon, nyitva voltak az ablakok, táncoltak neki a függönyök, el akartak szabadulni, nem akartak. Hogy talált a konyhához, maga sem értette. Mintha a lábai tudták volna az utat, merre kell tartania, hol várja a csoda. Igen, csoda várta. Ott mosakodott a szolgálólány, derékig mezítelenül és éppen öblítette a hóna alját, aminek árkában most összetapadt a fekete szőr, a tenyerével locsolgatta a melleit.

A lány fölpillantott, és meglátta őt. Nézték egymást, és mintha kívül kerültek volna a világon. Az nem lehet a világ, ami így vész el. Mert elvész minden ha egy ilyesmi történik. A lány görbülő tenyere lágyan, többször körbeforgott a mellek húsán, az ujjbegyek a bimbókra tévedtek, és a lány nézte őt, nem sikoltott, nem is mondott semmit, nem zavartatta magát, úgy nézte őt, mint látta is volna, meg nem is. A lány két ujja közt elpukkant a szappanhab, mintha az egyik bimbó tüsszentett volna kicsi. Már törölte magát, és még mindig rá-rápillantott. Semmi mosoly, nem volt gúny, nem volt több, se kevesebb annál, ami kettőjük között történhetett. Ezt érezte. De különben mi történik a tekintetben, az ember nézésében? Az a mese, amit hiába keres?  

Ez a titok, ez a mese?

Énekek éneke, jó.

Mint két, fehér galamb, jó.

Két mell, ezek is számok, mennyiségek, de mi ez az őrület galambos mellek mögött, hogy nincsen világ, meg van is.

Mi fáj.

Mi mondja azt, hogy nem számolható, nem mérhető, hogy nem mennyiség, és mégis.

Történt még valami súlyos. Szörnyűség, ha úgy tetszik. Ez járt a fejében aztán sokáig, nem csak napokig, mert hetek múlva is fölidézte a dolgot az apjával, amikor a felnőtt-avató ünnepsége után sétáltak a téli városban, ami olyan volt, mint máskor, nem változott, szűk is volt, meg nagy is, buta is meg ravasz is. Bepiszkolódott már a hó.

– Volt már magömlésed, fiam? – ezt kérdezte az apja a piac sarkánál, miközben varjúraj kavargott fölöttük, lehallatszott az éles hangjuk. Lassan állatpárát is húzva közlekedtek a szekerek, néha egy autó durrogott el köztük, csúszkáltak a havon az emberek. De mintha csak mellékesen élne, lélegezne minden. Mintha azt kérdezte volna az apja, na, ma hogy vannak a testvéreid, hoztál-e anyádnak kenyeret.

Nem meglepő, hogy Áron zihálni kezdett, de megveregették a vállát, nyugodjon meg, nem kell ettől beszarni. Mondja csak nyugodtan.

– Hát… volt – suttogta a fiú.

Kalandor apja bólogatott, igen, volt, ajvé. Hát persze. Miért is ne lett volna. Hát azért tartották a tegnapi eseményt, nem?

– És hogyan is volt, akartad, kisfiam?

– Nem akartam, édesapám. Jött magától. Égetett, fájt először, aztán… kiömlött. Kérlek szépen, bocsáss meg – és Áron azt hitte, azon menten elnyeli a pokol.

Lett egy kis csönd, csak a város zümmögte az ócska, nyikorgó dalait, harag kondult, kiáltottak, recsegett a régi a hó, különben Zalatnai fotós boltja felé tartottak. Most már mindegy volt, Áron kérdezett.

– Apa, magömlése a lányoknak is van?

– Van, csak az nem ömlik.

– Hanem mit csinál?

És az ő apja, az ő kalandor, sokat utazó apja, ez a félisten, széttárta a kezeit, mint aki nem tudja, mint akinek fogalma sincsen, ingatta tanácstalanul a fejét.

– Igazából nem tudom, mit csinál, Áron. Egyszer sokat ráztam egy szultán lány köldöke fölött egy kiscsengőt. Csak ráztam, ráztam. Addig ráztam, míg a csengő a saját csilingelésétől el nem fogyott. Kérlek, a lányok magömlése olyan, mint egy kert. Virágok, különös növények között jársz, ismerős is, meg nem is, égig érő fa, giz-gazok sokasága, gyomszőnyeg, rózsakert, átfúj a zöld között egy nagy, láthatatlan lélegzet. Úgy tudom, még Jahve sem mer ilyenkor belépni a kertbe, pedig semmi kétség, az ő teremtményei lélegzenek ott, de Ő csak leselkedik, mint egy kisinas. A szél, a szellő, a fúvás az ő spionja. Ettél már mandarint, kisfiam?

– Nem ettem.

Előbb a harmonikás Zalatnai fotográfus boltjába fordultak be, fölcsilingelt a csengő az ajtó fölött, az apja csak bólintott. A lóarcú fotográfus kicsit babrált az asztal alatt, aztán kihelyezett a pultra egy vaskos mappát. Ketté hajtotta, lesimította, közel hajolt hozzá, magába szívta a fotográfiákból áradó illatot. Az apja könnyedén odadobott a mappa mellé egy zsebkendőt. Aztán egy pohár bor került még a pultra, sötét volt a színe, feketevörös, mint a ribizli bogyójának. A férfiak már ki is mentek, álltak a bolt előtt, néha a református templomra mutattak, beszélgettek, és persze háttal fordultak.

Jaj, jaj, jaj.

Áron közelebb lépett, a pult mögé került, a fotók fölé hajolt, a szemébe folytaz izgalom izzadsága, miközben hunyorgott, vakoskodott.

Mi ez itt?!

Mik kerültek a szeme elé, miféle szörnyűségek?!

Vörös pillangók a combok között!

Eleven húsok, mutogatják magukat, gomolyog a szipkafüst, nyálas bimbók merednek, mint egy kis százló, olyan az a bugyi a székkarfán! Olyan a szája, úgy tátja ki az a tollboás vadság, hogy bekapna, ha előtte lenne. Megeszi őt mindjárt!

Jaj, jaj, jaj.

Úgy fertály óra múlva az apja bekopogott, visszajönnek. Úgy is tettek, bevonultak méltósággal, némán, Zalatnai úr szó nélkül a helyére rakta a mappát, odapillantott a szemetes kasra, benne van-e a zsebkendő, aztán pult felé nyúlt, és a farkánál fogva fölemelte a halacskát. Élt. Üveget kerített, vízzel töltötte, a halat beledobta, úszkálhatsz, kicsi.

Miért kérdezte az apja a mandarint, ez járt Áron fejében.

Mandarin!

Mentek Kahn bácsi boltjába, a szomszédban volt, és amit már elég jól ismert Áron. Meg tudta volna most is mondani, hogy a lisztből, a darából, a mákból, a prézliből, a mazsolából, az aszalt áfonyából mennyi van, csak végigfuttatta tekintetét a polcokon, és azt is érezte, miből mennyi fogyott. Kahn bácsi szabadkozott, papírzacskót kerített elő, öreg, remegő ujjaival bontogatta.

Csak egy darabot tudott szerezni.

Kigurult a zacskóból a kicsi narancs a pultra, nem, egy mandarin volt az.

Az apja azt mondta Áronnak, egye csak meg, le kell a héját hántani, akár a narancsnak, de lassan, nagyon lassan, tartogassa a szájában, szopogassa a gerezdet, soká harapjon rá.

Nahát, felnőtt, nagyfiam, milyen volt?

Finom volt.

– Nem mindegyik mandarin finom.

– Van rossz mandarin? Kellemetlen ízű?

– Mérgező is van, Áron.

És tudsz-e még valamit mondani, az apja veregette a hátát, ne legyen piruljon már annyira.

– Tíz gerezd volt – nyögte Áron, nem érette, miért nevet az apja.

– Nem akarsz még valamit mondani, Áron?

– De akarok – a fiú rugdosta a kavicsokat, mindjárt a zsinagógánál lesznek. Tíz kavics. Húsz kavics, huszonkettő.

– Tudom, hogy behajtottad a mappát, nem is nézted. Nem baj, Áron. Ha akarod, elmondhatod, miért hajtottad be.

Az egyik kavics megperdült, az útra esett. Ott forgott, mint egy apró, elhagyott kőmenyasszony.

– Mert a szolgáló lányra gondoltam, apám. Arra az Ernára – suttogta a fiú, és érezte, hogy az ölében újra keménység támad.

 

(Részlet a készülő regényből)