Bárdos Deák Ágnes

 

A kávé híg, nem tartasz erőset otthon, aki napi négy-öt csészével kezdi, jobb, ha nem kísérti a sorsot. Neszkávét szopogatsz, hosszút, azzal is eléggé felhúzod magad. Vannak persze csodás elemek. Egyet mondj! Mondok kettőt is, volt egyszer két rendőr… Kettő a több ezerből, akiket az utcára zavartak a zavargások miatt? A zavargás nem felkelés. De mintha ébrednénk. Elfoglaljuk a metrót. Juj, de megijednek. A sztrájknak sok formája van, a flash mobnak még több. Hallottál a fehér sztrájkról? Mikor minden írott szabályt betartanak a munkamenetben, pontról pontra, papírforma szerint? Bénítsuk meg az államot, hadd dőljön rá a közpénzből potyázó politikusokra a Vár. Övék a vár, miénk a lekvár. Dzsemes kenyérre egy darabig még futja.

Miért tüntetünk? Miben bízunk? Ezzel ébredsz, ezzel fekszel. Gondoltad volna? Kikászálódsz az ágyból, nem hagy nyugodni az ébredés utáni első kérdés. Te hogy tüntetsz, magadat bíztató? A kávédat kavargatva? Mi az alternatíva? Ha megdöntitek (sic!) a kormányt, utána mi lesz? Érted döntjük meg, nem ellened. A tüntetésnek oka van, nem célja. Ja, az elégedetlenség meg nőttön-nő, mi? Bla-bla. Aki nem érez késztetést a cselekvésre, azt minek győzködni? Nem vagy egyedül! Te meg nem vagy forradalmár, még ha a hátad mögött így hívnak is, szamárfület mutatva. Egyszerűen csak eleged van. Elegen vagyunk, akiknek elegük van.

Na és a két rendőr?

Ők a FIDESZ-székház előtt toporogtak az év végi zimankóban, mikor az utolsó buszodhoz loholtál. Karnyújtásnyira tőlük csusszantál át piroson, fél szemed rajtuk tartva, biztos, ami biztos. Biztos úr, a maga szíve sose fáj, dünnyögted, miközben bemutattál nekik.  Szép szál legények, mégsem tudtad szeretni őket, talán a társaságukban pózoló, hájba-szakadt biztonságiak miatt? Á, dehogy. 2018 decemberében, a könnygázzal felturbózott pesti tüntetések után, ha rendőrt láttál, nem kellett melléjük egy kopasz se, hogy felhúzd magad.  

A biztonságiak röfögve pantomimeztek, valakit lecsaptak valahol, valamikor. Az MTVA Kunigundai épületében történt „intézkedés” után mindenki tudja, hogy megy ez.  A két rendőr unottan bólogat: semmi extra. Neked meg eszedbe jut, a buszra várakozva, ezerkilencszáz-valahány, a robbantás a FIDESZ-székháznál, aminek a hangja elhallatszott a Földtani Intézetig, ahol akkoriban laktál.  Másnap – pedig akkor még katasztrófaturizmus se volt – ott tolongtunk a leomlott kőbalkonnál, szemlézni a rendőrségi szalaggal elkerített romokat. A látványt azóta hozzácsaptuk a rendszerváltás utáni képek sorához: Aranykéz utca, Fenyő gyilkosság, és ki tudja, mennyi minden volt még, amiről nem tudunk. Egy hang, a rádióból, felolvassa a híreket/ egy hang a rádióból elhallgatja a lényeget/ véget ért az élet, kezdődnek a hírek…

Ne nosztalgiázz. Nem nosztalgiázom, most is ez van.  

A régi rossz időkből egy csattanás zökkentett vissza: ember zuhant a közelgő busz elé. Az úttest közepére. A józanész ilyenkor megadja magát: jöjjön, aminek jönnie kell. De a pillanat mégis kitágul, mintha valaki egy utolsó esélyt adna a cselekvésre valaki másnak, aki nem mi vagyunk. A két rendőr se gondolt addig úgy magára, mint aki csodás röppályán, kábé húsz métert vetődve érkezik majd a túloldalról, egy autók elé zuhant testet a saját testével védeni. A megkönnyebbült sóhaj, mely csodás kórusként szakadt fel belőlünk, elnyomta a fékcsikorgás zaját. A kopaszok néztek bután, a kigyúrt izmokat nem mozdította semmiféle reflex. Maradtak, amik lényegük szerint voltak: dupla adag szánalmas hústömeg, milicista csomagolásban.

Egy darabig még, ha arra jársz, először angyalszárny suhogását hallasz, s csak utána gondolsz a rohamosztagosok sorfalára, a könnygázra, az internetadó elleni tüntetés mártír aktivistájára, a félévszázad előtti robbanásra meg az egész eltapsolt rendszerváltásra.

A magasztos élmény, mint valami őssejt, úgy regenerálja a lélek sérüléseit.   

Régen, még annál is régebben, a hetvenes-nyolcvanas években volt egy önkiszolgáló étterem a Körtéren. Nem egy Gundel, sőt, tán neve sem volt, csak úgy becézték, hogy lordok háza. Sok csóró fazon járt oda, ujjaik közt elhullott morzsákat gyúrogatva vártak, türelmesen, az otthagyott falatra. Valami maradékra. Akkor még szív is járt a józan paraszti ész mellé, hogy az a pár forintnyi étel ne menjen kárba, hogy bárki csillapíthassa az éhségét „a más kontójára”.

Ma irigy rendpártiak őrködnek a hátrahagyott tálcák felett. Pedig moslék sincs, mint volt egykor, megy egyenesen a szemétbe, ami megmarad, hogy ne járhasson jól, még véletlen se, aki amúgy is vesztese a létezésnek. Aki beérné azzal is, amit más meghagy.

Jönnek a rendpártiak, menetlépésben, jönnek, egyenruhájuk Gucci vagy mente, aprókockás ing és Tiborc-mellény, jönnek demizsonnal a hónuk alatt, ezüstnyakörvvel a tokájukon, hetedhét határon innenről és túlról, homlokukon az üzenettel: nyalj, ki tudja, meddig nyalhatsz Gundel-minőségben.

A csimbókos bajszok alól felböfög az álszentség és gonoszság, a telhetetlen bírvágy. Magánvagyonok gyűlnek közpénzekből a barátok, üzletfelek, uram-bátyámék bankszámláján. Bort isznak és vizet prédikálnak, zabálnak akkor is, ha nem éhesek. Kívánjuk, hogy akadjon a torkukon a falat, némuljon el végre „a magyar élet építők” hangja.

Nekem is van évértékelőm, nem csak Orbán Viktornak, bár az enyém nem sok jóval kecsegtet 2018 tanulságai felől nézve. De szikrányi fény mindig vetül. Lábdobogás, mely angyalszárnysuhogásra hajaz, legyen az két rendőré – vagy a tömegé, mely megindult, dacolva az őket gúnyolókkal, a hitetlenkedőkkel és a könnygázzal.