Bárdos Deák Ágnes
„Ez csak egy éjjel és épp most törik ezer darabra szét” (EK)

Soha többé nem megyek veled haza! Érted?! Soha!

Zengett az Andrássy. Mint két sumobajnok, a fiú meg a lány kitárt karral, egymásnak feszülve állt a földalattinál. Az egyik hátrált, a másik lépett utána. Rozsban a fogó? Egy tangó ritmusára, kettőt előre, kettőt hátra, az üldöző és az üldözött tánca. A fiú mantrája a menekülő örök retorikája. Soha többé. Érted? Soha.

Ki gondolt volna másra, mint Ady Héja-nászára, a költő halálának századik évfordulóján, a Három Hollóból hazafele tartva? Ki, ha én nem, aki magam is nemegyszer bokáztam hasonló koreográfiákra?

Futott előlem, el, el a szerelmem, megugrott, én meg néztem utána. Koccolj le! Hallott már valaki ilyen brutálisat, ilyen rondát? Ráadásul mindenki előtt, mindenki füle hallatára? És akkor még a vállfával verésről – engem vertek –, meg a forró étellel leöntésről – engem forráztak – nem is szóltam. Mert biztos megérdemelted, csattant fel, a forrázás nyomait vizslatva, egy régi szerelmem.

Persze, ez még a kilencvenes években volt, jóval a #meetoo évtizede előtt, mikor még híre-hamva nem volt az áldozathibáztatás-elleni lázadásnak.

Ma már nincs, aki fusson előlem, hát kedvem szottyant odaszólni: jössz te még az én utcámba! Hogy senki meg ne hallja, persze, csak a fiú, aki a lánnyal, tudják, a földalatti lejáratánál nyomatta. Nyomatták, ez a legjobb szó rá, jobbat nem találtam. Játszmák ezek, ma már polcnyi szakirodalommal, de vajon tudták-e akkor is, mikor Ady a héja nászos versét írta, hogy a játékos örökké játékos marad. Vagy nem szükségszerű, hogy mindig ugyanő, ugyanén legyek a vesztes, mert nincs senki a sorsába zárva? Ó igen, ő nem? Épp ő lenne a kivétel – amelyik erősíti a szabályt –, a lány, a földalatti lejáratánál? Nem túl nagy átéléssel hazudnék. Hogy vigasztaljon, aki maga is vigasztalan?

Türelem, ez nem csak ének, megtörtént velem és annyi mással, túléled a saját történeted, ezt is mondhattam volna, elmenőben. Áltassam őket, ahogy magamat áltattam? Egyszer, legalább egyszer, hacsak egy kicsit is szeret, visszajön. Vagy dúdoljak egy új dalt, ahogy magamnak dúdoltam: holnap, vagy holnap után, de egyszer majd biztosan, felszállsz a villamosra és érzed, hogy minden újra rendben van.

Ez is csak egy dal, zokogná a lány. De biztató, kontrázna a párja, ja, az exe, a leendő exe.

Vagy üdv, rivalljak rájuk? Előre lányok, előre! Ezt nyomassam egy nőnek, aki épp egy pasival vív csatát? És ha nincs humoránál? Na és, ha éppen ott van...? Majd együtt sétálunk tovább hármasban a szolidaritás vs. megbékélés jegyében? Csujjogatva a mindenkori megalkuvók vs. megfutamodók láttán?

Iszkolnék a látomás elől, hiába: hangfoszlányokat hajít utánam a szél, a fiú mantráját a lány kitartott csöndje bontja szekvenciákra. Szerelem volt első látásra? Honnan tudhatnák, hogy verték vagy kínozták-e valamelyiküket gyerekkorukban? Hogy úgy szerették őket kicsi lányként, fiúként, hogy inkább bántalmazták? A Stockholm-szindrómásoké a héja-nász romantikája? Ne nézz hátra! Nem én vagyok. Hadd menjen az a fiú. Hadd váljék sóbálvánnyá a lány. Add, hogy eltűnjenek egymás életéből. Add, hogy ne kelljen várniuk a hűtlen, hitetlen szerelmesre sírva, a neve köré kört körre mágiázva órákon, napokon, heteken át.

Holnap, vagy holnap után. Most.

 

Most téli nap süt be az ablakon, laposan küldi a sugarakat a legvidámabb égitest ebben az univerzális barakkban.

                                                                              *

 

Álmomban gyerek voltam újra, aki még hiszi a végtelent, nem csak tudja, s az örök körforgás jegyében mosolyogtam a világra.

Aztán felnőttem, szintén álmomban, Ady kétszázadik születésnapján szobrot avattam, emlékművet az egymásnak hátat fordítóknak, a karjukat végső viszlátra emelőknek.

Hungaricum volt, nagyot szólt, világméretűt: le az örökké együtt/egymáshoz láncolva pátoszával, le a lakattal! Végeztünk az önáltatással, a hazugsággal, az álszentséggel, a báránybőrben farkalókkal!

Tömegek vonultak Nem, nem, soha nem megyek veled többé haza! táblákkal.

Szerelmesek a szélrózsa minden irányából ide zarándokoltak, itt mondták ki a boldogító nemet a földalatti lejáratánál.

Voltak, akik tapsoltak hozzá, meg olyanok is, akik könnyet ejtettek.

Uniós zászlókon NEVER MORE! feliratot lengetett a szél.

Sok szerencsét kívántunk egymásnak, s boldog újjászületést.

Új slágerek és szlogenek születtek, jöttek a slammerek és a rapperek, elszavaltunk Adytól is pár örökzöldet. A FB-n őrülten keringtek a költő versei, az Őrizem a szemed kapta a legtöbb lájkot.

Másnap mégis verejtékben fürödve ébredtem, mert rájöttem, hogy nincs a szobornak címe. Gyorsan visszaaludtam, és piros rúzzsal rágraffitiztem az emlékmű előtti járdára egy ideillő verscímet: Elbocsátó, szép üzenet.

Mesélik, hogy utóbb telides-teli lett az Andrássy a Hősök terétől az Oktogonig Ady idézetekkel. A közterületesek nem győzték a tisztogatást, a hatóság vízágyút, majd később könnygázt is bevetett a permanens engedetlenkedőkkel szemben, de hiába. Ady szerelmeseit többé nem lehetett leállítani.

A zavargások ellen bevetett Előretolt Helyőrség megfutamodott, a közszolgálati médiában a „határtalan szövegelés” néven elhíresült megmozdulások végül a kormány bukásához vezettek.  

A történelmi pillanatot a beszédaktus forradalmaként éltették internetszerte, következményeiben a berlini fal leomlásához hasonlították a nemzetközi médiában az eseményt.

Ady Endrét posthumus béke Nobel-díjra jelölték, Trump megszégyenülten lemondott, Erdogan Putyintól a brazil elnökig futott, Putyin Teresa May szoknyája alatt bujkált egy darabig, míg az Unió ki nem toloncolta mindkettejüket a Hold másik oldalára, ahol az észak-koreai elnök épp a szárba szökkent kínai gyapotpalántákat tépkedte ki az örök sötétség leple alatt.