Várkonyi Judit

 

Azt mondják, volt egy különös óra valamikor a világon. Egyesek szerint egy Észak-Angliai kastélyban, mások úgy tudják, Párizsban, a szerelem városában. Acél monstrum volt, hatalmas számlappal, sugara két méter. A nagymutató hegyén egy férfi, a kicsin egy nő lakott. Egész életükben tudták, hogy összetartoznak, de mindig máshol tartottak. Minden órában csak egyszer, egy röpke percre találkozhattak. Szinte meg sem érinthették egymást. A nő ilyenkor mindig szomorúan nézett a férfi után, de fél óra elteltével megfordította a fejét és már nem siratta, várni kezdte. 

Legjobban az éjfélt szerették, amikor sötét volt a hallban. Akkor szorosan egymáshoz simultak, a férfi titokban az egyeshez támasztotta cipője orrát, és megállt az idő. Olykor egy egész órán át ölelte így a nőt, akinek tenyere az óralapra feszült, a számok közé pára szállt, s a kismutatón harmatos izzadságcseppek görögtek lefelé.

Másnap rendre kihívták az órásmestert, aki visszaállította a rendes időt a hatalmas szerkezeten. A nő addigra megfésülködött, cseresznyepiros rúzst viselt a száján, a férfi meg brillantinnal kente be a haját. Rendezetten festettek, némán rótták köreiket. Kinek lett volna gyanús, hogy ők állítják meg az időt?

Ahányszor csak találkoztak, a férfi sosem tudta, hogy a nő szemében végtelen fájdalom vagy mélységes boldogság ül. Csak azt tudta, de azt egészen pontosan, hogy egyszer véget ér minden kör. Sosem érik utol egymást, s a fogaskerekek lassan beleketyegnek a halálba.