Drága barátom, Imre, akivel néhány nap különbséggel, ugyanegy évben és hónapban születtünk, testvérem az időben, az orosz klasszikusokkal szólva: lelkecském.

Befejezted  életművedet,  és most befejezted életedet is. Azt az életet, mely a megsemmisítő táborral az elképzelhető legnagyobb megpróbáltatást mérte rád serdülőkorodban, és 72 évesen az élők világirodalmának legmagasabb csúcsára emelt. A dantei pokoljárást korán abszolváltad, de a vergiliusi dicsőség késett, amíg csak késhetett. Az utolsó előtti életpillanatig. De legalább nem késett el végleg, ahogy általában lenni szokott.

A sorstalanságból remekmű formájában sorsot alkottál. Nekem pedig megadta a sors, hogy az ország képviseletében ott lehettem Stockholmban a fiestán, amikor a svéd király téged koronázott a Nobel-díjjal. Szívdobogtató koronázás volt.

Olvasott, megismert, ünnepelt az egész  civilizált világ. Mi is ujjongtunk és ünnepeltünk itthon. Legalább is a fél ország. A másik fele fintorgott és átkozódott. Ezt már megszoktuk. Kettészakított országban élünk, de a történelem során elődeink éltek már háromfelé szakított országban is. Pedig jó volna egyszer örülni, együtt.

Életműved „ércnél maradandóbb”, és nem csak nekünk, de a világ számtalan nyelvén olvasóknak is. Ez a legfontosabb. És a magyar irodalom köztársasága nem felejti, a napi politika tipródásain túl a mindenkori  „haza  a  magasban”  örökre  számon  tartja, hogy a régóta áhított első magyar irodalmi Nobel-díjat te hoztad és te ajándékoztad nekünk.

Egyik regényem német kiadásához gyönyörű előszót írtál. Ebből idézek. „Görgey mondja a legszebb mesét a halálról, amit valaha olvastam. A halál nála esztétikai élmény, amelyet a gyönyör érzése kísér. Hőse beleúszik a végtelen kékjébe.”

Remélem, ez történt veled is. Már átúsztad, súlytalanul lebegve, az élet és a halál óceánját. Megérkeztél minden földi sarat feledtető nyughelyedre, amit a Teremtő készített neked. Drága Imre barátom, lelkecském.