Benedek Szabolcs

Tudom, hogy sokan furcsállják, és éppenséggel pont ellenkezőleg vannak vele, de én bírom ezeket a régi iparvárosokat. Azon belül is leginkább a kültelki részüket, ahol a vasúti töltések mentén derékig ér a gaz, és az elhagyatott síneket annyira belepte a rozsda, hogy félő, hogy amennyiben valaki hozzájuk ér, azonnal porrá foszlanak. Az egykor ki tudja, mit és milyen  célbóltávol tartani szándékozott, mostanra foghíjassá vált és félig leomlott betonkerítések rései között kutyák bújócskáznak,  miközben az épületek nemcsak hogy betört, ám már régen ki is szerelt (vagy lopott) ablakain ki-be jár a hol erősebben, hol gyengébben, de folyton fújó szél.

Persze, az igazat megvallva, én is csak bizonyos távolságból kedvelem ezeket a helyeket. Leginkább úgy, hogy megállok egyegy elhagyatott gyártelep mellett, és az autóból éppen hogy kiszállva, attól nem eltávolodva – tartok a csordába verődött, kiszámíthatatlanul viselkedő kóbor kutyáktól –, tisztes távolból próbálom kitalálni, hogy az egymástól teleknyi távolságra  sorakozó házak közül (amelyek úgy potyogtatják el az évek múlásával falaikat,  akár  az  öregek  a  fogukat)  hajdan  melyiknek  mi  lehetett  a funkciója. Gyár irodaépülete éppúgy lehetett közöttük, mint vegyeskereskedésnek becézett italbolt. Nézem az életveszély okán elkerített,  omlófélben  lévő  gyárkéményeket,  az  immáron  sehova nem vezető acélhágcsókat, a drótkerítéseket, amelyeket nem tanácsos megközelíteni, mert az ember már pusztán azzal, hogy hozzájuk ér, megkockáztatja a tetanuszt – és ilyenkor egyszeriben megrohannak az érzések.

Hogy pontosan mifélék, azt nem tudnám egyértelműen megfogalmazni. Nem akarom nosztalgiának nevezni, elvégre semmiféle vágyakozással nem tekintek arra a korra, amikor ezek a gyárak még vígan zakatoltak, a síneken nyersanyaggal megrakott szerelvények dübörögtek, a kémények okádták a füstöt, és a környéken messzire vitte a szél a kalapácsok nehéz zaját. Jottányit sem vágyakozom eme időszak után, noha abban a történelmi korban, amelyet szocializmusnak neveznek,  töltöttem a gyerekkoromat. Az ember azonban alapvetően azért érez a gyerekkora iránt nosztalgiát, mert úgy gondolja, azt hiszi, hogy akkor még minden jobb volt. Abban igaza is van, hogy számára legalábbis igen, neki jobb volt, elvégre nem tartozott felelősséggel, nem kellett súlyos döntéseket hoznia, és nem gondolt keserűséggel és rettegéssel a jövőre. Meg talán ez volt a pillanat, amikor még nem dőlt el minden – ahova, ha visszamehetnénk, sok mindent újrakezdhetnénk, avagy éppenséggel másképp csinálnánk. Hát erről, azaz saját magunkról szól a nosztalgia, nem pedig arról a történelmi korról, amelyben ezeket az éveinket töltöttük.

Mindazonáltal ha érzelmeket nem is föltétlenül, de mégis csak érzek  egyfajta  fölfokozott  érdeklődést  iránta,  hiszen  nem  lehet véletlen, hogy a szocializmus korát, és nem mondjuk a lovagkort vagy a napóleoni háborúk idejét kutatom. A szocializmus korának egyik legjellegzetesebb megnyilvánulásai  pedig ezek az elhagyatott, külvárosi gyártelepek. Vas és acél mementók egy megannyi áldozattal járó, tragikus emberkísérlethez. Amikor bámulom őket, egyszeriben megelevenedik előttem mindaz, amiről tanulmányokat és szakkönyveket írok. Olyan, akár egy régi keletnémet vagy csehszlovák tévéfilm. A kép barna, kissé szemcsés, mintha egy korabeli televízió képernyőjén nézném. Látom az embereket, akik egykoron itt jártak-keltek, tettek és vettek. Reggelente lapos gumijú kerékpárral érkeztek, majd miután magukra öltötték a koszos és szagos munkásruhát, újságpapírba csomagolt kenyeret és szalonnát ettek, hatalmas fémpalackokból kinyomható szódavizet ittak, és egész nap olyan körülmények között dolgoztak, amelyeket ma életveszélyesnek nyilvánítanának, és azonnal bezárnák miattuk a gyárat. A telepen működő büfében mindazonáltal  bádogbögrébe kiöntött sört is lehetett kapni – „habos tej”, ez volt a kódneve –, és a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás jegyében  a  maszekmelóra  is  mindig  maradt  idő.  A műszak végén pedig, a bújtatós csattal lezárható,  világosbarna műbőr táska mélyén, az újságpapírban maradt ételmaradék alatt haza lehetett vinni ezt-azt – na, nem nagy dolgokat, egy-két apróságot csupán, pár csavart, drótot, szerszámokat.

Most azonban nem állok meg, csupán lassítok, kikapcsolom a légkondit, és letekerem az ablakot. Hagyom, hogy a löketszerűen beáramló forró levegővel együtt bejöjjenek a kissé émelyítő, milliónyi összetevőbőlálló, mégis mindenefféle  helyenegyformaszagok. Fülelek, a szél rázta száraz bokrok zörgésén túl hallani akarom a tücskök, szöcskék, kabócák és ki tudja még miféle, számomra jobbára ismeretlen nevű rovarok andalító ciripelését, és várom, hogy rám törjenek  azok  a   bizonyos definiálhatatlan érzések. Egyelőre nem törnek, talán azért nem, mert fél szemmel a GPS-t figyelem, amely ezekben a rövid és egymásba kapaszkodó külvárosi utcákban rendre teljesen megbolondul. Elgurulunk a gyártelep mellett, a női  robothang egyre csak arra biztat, hogy az első lehetséges  helyen forduljak meg – mintha nem akarná, hogy itt legyek. Igazából én se vagyok biztos benne, hogy itt akarok lenni. Pedig  alapvetően jobban szeretem az efféle úgymond terepmunkát, mint az intézeti irodában vagy a könyvtárban meg a levéltárban  gubbasztani. Ott nincs légkondi, és nyaranta pillanatok alatt fölforrósodnak a falak. Különben is, azért választottam a vidéki helyszínt, hogy kicsit kiruccanjak a fővárosból.

A munkástanácsok története régóta érdekel. Ki tudja, ha nagyon összeszedem magam, talán egyszer könyv is lesz mindabból, amivel eddig ebben a témában foglalatoskodtam. Ezt a mostani nevet a levéltárban találtam, amikor a vidéki munkástanácsok tagjainak névsorát böngészgettem. Szokványos tucatnevek, a családnév és a keresztnév is külön-külön, meg így, együttesen is: csupán ebben a városban az internetes tudakozó szerint van  belőle négy  (plusz  még  akik  nem  szerepelnek  a   tudakozóban). Mondhatni, mákom volt, amikor a harmadik híváskor bekapcsolt hölgy közölte, hogy igen, az ő  édesapjáról  van szó, sajnos már néhány éve meghalt, ám megvannak még  a személyes tárgyai, megmutatja, ha akarom.

Akartam. Ha nem is egyértelműen fölvillanyozódva, de azért a szakmai előmenetelhez  elengedhetetlen  kötelességtudat  hajtotta örömteli nyugtázással időpontot egyeztettem vele. A vártnál kicsit nehezebben, mert mint kiderült, az unokák a vakáció nagy részét a nagyinál töltik, és a hölgy csak sokadjára értette meg, hogy nem szándékozom hosszasan föltartani, és  mivel nem igénylek koncentrált odafigyelést, ottlétem alatt is  nyugodtan sütheti a palacsintát. A gyártelepről kivezető út  végére pedig végre-valaháraa GPS is föladja a követelőzést: miután csakazért sem vagyok hajlandó engedni megfordulásra biztató unszolásának, a sokadik újratervezést követően összeszedi magát, és mégiscsak elvezet a meganynyi egyforma, kocka alakú, ötven-hatvan éves családi ház között a megadott címhez.

Miután kiszállok az autóból, konstatálom, hogy bár vagy egy kilométert eljöttem a gyárteleptől, ám a levegő itt is  ugyanolyan: nem csupán forróságát, hanem a benne úszó szagokat tekintve is. Sőt a betonalapokon nyugvó vaskerítés rácsai is ugyanúgy rozsdállanak, mint az évtizedek óta nem használt vasúti sínek, a ház oldalán pedig a vakolat hiányai mögül itt-ott téglák türemkednek elő.

A porlepte udvaron két kisgyerek játszik, olyan szutykosak, hirtelenjében nem is tudom, melyikük milyen nemű. Mielőtt  a tornácra lépnék, egy pillanatra megszédülök: ekkor törnek  rám

–     váratlanul – az addig hiányolt érzések. Akár Proustnál a madeleine-sütemény – nézem az épületet, amely elhanyagoltságától eltekintve pontosan úgy fest, mint a néhai nagyszüleimé, és ahogy látom a két kölyköt az udvaron, eszembe jut, hogy harmincegynéhány  évvel  ezelőtt  én  is  így  játszadoztam  nagyszüleim  falusi házának  udvarán.  Hosszas  merengésre  mindazonáltal  nem jut idő, a tornácon ott áll vendéglátóm, és vastag  szemüveglencséje mögül észlelhető gyanakvással figyeli közeledtemet.

Bemutatkozom – kezet nem nyújtok, valahogy nem érzem helyénvalónak –, elhadarom, hogy telefonon beszéltünk, azt viszont már nem kell elmondanom, hogy miért is jöttem, az asszony türelmetlenül int, tudja, miről van szó, majd a verandán keresztül bevezet a legbelső szobába, ahol a hőség  miatt le van húzva a redőny. Várnám, hogy pupillám kellően  kitáguljon, ám erre nincs szükség, az asszony hamarabb fölkattintja a villanyt (a kapcsoló régi típusú, az, amit ujjal kell fölpattintani, a lámpabúra a  fejem  fölött  kissé  repedt,  műanyag), aztán a csipkeutánzattal fedett asztalra mutat, ahol egy általam jól ismert formátumú, szürkéskék tányérsapka  fekszik, elején a simléderre jócskán rálógó, jókora, ennyi évtized távlatából is fényesen csillogó vörös csillaggal.

–     Az édesapámé volt.

Gyanakodva összehúzom a szemem, mintha bántana a szobá-

ban hirtelen támadt fény. Visszakérdezek, holott nagyon jól értet-

tem elsőre is:

–     Az édesapjáé?

–     Mondom, hogy az övé.

Megvakarom   a   halántékomat,   azután   a   fejem   búbját.

Vendéglátóm ugyanazzal, a vastag lencsék mögül is  érezhetően szúrós szemmel figyel.

Kérdő hangsúllyal megismétlem a levéltári listán talált nevet, az asszony kissé ingerülten közli, hogy természetesen róla van szó. Egyedül azt teszi hozzá, hogy „néhai” – majd ő is megismétli édesapja nevét.

Bólintva nyugtázom a helyesbítést.

–     A munkástanács tagja?

–     Mondtam már magának, hogy igen.

A világért se akarom elveszíteni vendéglátóm – igaz, egyelőre nyomokban is alig föllelhető, de azért remélt –  jóindulatát, ezért mosolyt erőltetek magamra:

–     És övé volt ez a sapka?

–     Persze hogy az övé. Volt egy teljes egyenruhája is. De  azt

kidobtam, mert bepenészedett, és megette a moly. Édesapám jól elrakta az egyik láda mélyére. Én meg csak a sapkát hagytam meg. Emlékbe tőle.

 Nézem a fejfedőt. Kétség nem fér hozzá:  munkásőrsapka. Láttam már ilyet. Nem csak fényképeken  vagy múzeumban – úgymond élőben is. Az egyik általános iskolai osztálytársam apja munkásőr volt. Persze nem a forradalom után közvetlenül, hanem évtizedekkel később.Annak idején Zoli, az osztálytársam mindig érezhető büszkeséggel  emlegette ezt. Nyilvánvalóan azért, mert odahaza ők is  büszkék voltak rá. Vagy legalábbis a faterja úgy kommunikálta, hogy annak kell lenniük. Zoliék is a város szélén laktak, mármint nem ennek a hajdani iparvárosnak, hanem a mi városunknak a szélén, viszont egy, az ittenihez rettenetesen hasonló Kádár-kockában. Furcsa is, hogy Zoli pont a mi iskolánkba járt, a lakótelepre, mindennap negyvenöt percet buszozott emiatt. Láttam a faterját munkásőr-egyenruhában. Egyszer lefékezett egy dzsip a házuk előtt, és ő szállt ki belőle,  helyesebben inkább csak vonszolta magát, a derekát tapogatta, és alig tudott lépni. Nagy nehezen bevergődött a szobába, ahol leheveredett az ágyra, és Zoli faggatózására odamordult, hogy  gyakorlaton voltak, toltak egy terepjárót, a dereka becsípődött, és most baromira fáj, de hagyjuk most már őt békén,   menjünk a dolgunkra. Fogalmam se volt, mit jelent az, hogy „becsípődött”, de sejtettem, hogy nem jó dolgot, mert Zoli apjának az arca egészen eltorzult a fájdalomtól, és Zoli még heteken keresztül arról számolt be, hogy a faterja egész nap odahaza fekszik, dolgozni se mehet, nemhogy a munkásőrökhöz.

Egyik alkalommal meg, talán már a fölépülése után, amikor ugyancsak náluk múlattam az időt, Zoli faterja egy másik gyakorlatról kezdett el mindenféle előzmény és bevezető nélkül mesélni. Arról,  amely  során  azt  játszották,  hogy  ellenséges  deszantosokat kell  kiiktatniuk.  Viszont  a deszantosokat (akiket szintén munkásőrök alakítottak) szállító járművek közé az éjszaka sötétjében valahogy beszorult egy, az egészről mit sem sejtő civil Zsiguli, amelynek a sofőrje,ahogy meghallotta a vaktölténnyel leadott lövéseket, úgy megijedt, hogy rálépett a gázra, kivágott a sorból. Így aztán a deszantosok kiiktatása helyett az lett a gyakorlat tárgya, hogy egy személygépkocsit kell a sárból és az árokból kirángatni. Én személy szerint nem igazán tudtam, mi az a deszant, de nem akartam hülyének tűnni és rákérdezni. Igaz, módom se volt rá, mert Zoli apja a nagy hahotázással elbeszélt történetet követően elővett  a szekrényből egy füstbombát, amelyet a   munkásőrlaktanyából hozott haza, odavitte az udvar végére, meghúzott rajta egy zsinórt, és kisvártatva az egész házat meg udvart sűrű füst borította be. A fater azt mondta, ez álcázásra  szolgál. Kicsit megköhögtetett, de azt gondoltam, alapvetően jó buli lehet ez a munkásőrség.

Ma persze már pontosan tudom, hogy nem volt az olyan jó buli. Sőt semmiféle buli nem volt benne. Az átlagember számára legalábbis nem. A Munkásőrséget a kommunista párt  félkatonai szerveként alapították az 1956-os forradalom leverése után – azért, hogy egy esetleges hasonló esemény során a rendszer szempontjából megbízhatatlannak bizonyult hadsereg helyett megvédje úgymond a munkás-paraszt hatalmat. Első tagjai közé azokat sorozták be, akik a forradalom alatt is hűnek bizonyultak a pártállamhoz. Amit pedig most itt látok magam előtt, az egy klasszikus munkásőrsapka. Igaz, későbbi kiadás, nem a korai, vörösgárdistás fazonú, így azonban könnyebb volt beazonosítanom, elvégre Zoli apjának is ilyenje volt. Zoli egyszer, amikor a faterja nem volt otthon, elővette a szekrényből  (igazából füstbombát kerestünk, de azt nem találtunk), föl is vettük mind a ketten, egymás után, a zubbonyt is. Zoli váltig állította, hogy a géppisztoly is itt van valahol, azt ellenben nem leltük sehol, sokáig meg nem kutakodhattunk, mert közben a muterja hazaérkezett.

A sapka mellett meg ott van a sötétkék fedelű munkásőr-igazolvány is, rajta  a  szervezet  címerével,   amely a Magyar Népköztársaság Kádár-kori címerére  emlékeztet, csak  éppen  a címerpajzsot  és  a  búzakalászt   durván keresztbe vágja egy Kalasnyikov. Bónuszként pedig  vendéglátóm egy munkásőr  újságot is odakészített az enteriőrbe: a címlapfotó fekete-fehér, a címfelirat már színes, az évszám kibetűzéséhez közelebb kellene hajolnom. Úgy saccolom, talán a hetvenes évek végéről való.

Nagy levegőt veszek:

–     Ezek munkásőrkellékek.

–     Munkástanács – mondja a szúrós szemű hölgy.

–     Munkásőr – ismétlem.

–     Munkástanács – ismétli ő is. Nem erőltetem.

 –    Az édesapjáé volt?

–     Mondtam már, hogy igen. Nyelek egyet:

–     Az édesapja… munkásőr volt?

Amaz, mint a hülyéknek, szótagolva elismétli:

–     Mun-kás-ta-nács. Kitüntetést is kapott.

–     Miféle kitüntetést?

–     Forradalmi kitüntetést. A várostól.

–     Mikor kapta?

–     Vagy tizenöt évvel ezelőtt.

–     Hol van az a kitüntetés?

A fejét rázza:

–     Kerestem én, most hogy tetszett hívni, kerestem nagyon, de sajnos nem találtam sehol. Lehet, hogy a papa azt is elrakta valahová. Az egyenruhát is fölvitte a padlásra,és egy nagy ládába tette. Nem csoda, hogy bepenészedett, más részét meg megették a molyok.

–     Maga emlékszik még a forradalomra? Mióta itt vagyok, először mosolyodik el:

–     Alig. Gyerek voltam én még akkor. Csak annyi rémlik, hogy a papa állandóan átment a szomszéd utcába hallgatni a rádiót. És amúgy is alig volt idehaza. Egész hetek teltek el úgy, hogy nem is láttuk.

–     Szomszéd utcába? Melyikbe? – Jobb karommal önkéntelenül is kifelé, a leengedett redőnyön túli világra mutatok.

–     Nem itt. Akkor még nem itt laktunk.

–     Hát hol?

–     Két megyével arrébb – megmondja a település nevét. – Akkor költöztünk ide, amikor ez a gyár fölépült.

Egyetlen szempillantás alatt megvilágosodok.

Tétován egyik lábamról a másikra állok, toporgok. Az izzó kicsit zümmög fölöttem, a fénye olykor egy-egy pillanatra kimarad – vagy hamarosan kiég, vagy a hálózattal van baj. A szemközti falat nézem, ahol egy régi, a nagyítástól kissé elmosódottá vált, fekete-fehér (vagy inkább fekete-sárga) fotó lóg, azon egy bajszos, morcos férfi, összeszorított szájjal, kemény tekintettel, fehér ingben, sötét zakóban, nyakkendő nélkül. A kép föltehetően  a papát ábrázolja. Mellette a polcokon A Világirodalom Remekei sorozat pár kötete, néhány, ipari úton előállított porcelánfigura társaságában.

–     Köszönöm szépen. Elnézést kérek, de nekem most mennem kell.

–     Máris? – láthatóan erősen csodálkozik. – Hiszen még nem is tetszett megnézni rendesen. Ha meg tetszik akarni fogni, csak tessék. – Hogy világos legyen, mire gondol, a sapkára bök. – De csak óvatosan. Nehogy baja essék. Tetszik tudni, kevés tárgy  maradt vissza a papától. Még életében sok mindent kidobált. Könyveket, jelvényeket is. Egyszer pedig volt nála a tévé. Forgatott is vele egy interjút. A papa akkor mesélt a munkástanácsról.

–     Melyik munkástanácsról?

–     Hát amelyikben benne volt. Odahaza – megint a szülőfaluja nevét mondja.

–     Munkástanácsot emlegetett?

–     Azt hát!Tetszik tudni, a papa mindig is az én hősöm volt. Már

kislányként is büszke voltam rá nagyon.

Közben lassú, de határozott léptekkel elindulok kifelé. A nő árnyékként jön utánam.

–     Egy kávét nem tetszik kérni legalább?

–     Köszönöm, de ilyen melegben inkább nem… Az édesapját gyakran látta viselni ezt a sapkát?

–     Nem. Igazából nem is emlékeztem rá, hogy volt neki ilyen. A halála után találtam rá a férjemmel arra a ládára a padláson. Az egyik sarokban volt elrejtve, régi kabátok és takarmányzsákok alatt. Mintha valami szégyellenivaló lenne. Persze, tetszik tudni, én miután férjhez mentem, és elköltöztem hazulról,egy idő után jöttek a gyerekek, meg a többi teendő. Úgyhogy nem tudtam én mindenre odafigyelni, hogy a papának mijei vannak.  Sajnos…Aztán meg, gondolom, ezeket a dolgokat egy időben  jobb volt inkább eldugdosni és nem beszélni róluk. Az ember meg már utólag hiába sajnálja, hogy mi mindenre nem figyelt oda.

Az utolsó mondatnál megbicsaklik a hangja. A verandára érve hirtelen megállok. Nem tudom megállni, hogy ne csússzon ki belőlem a kérdés:

–     Tudja, hogy mi az a munkástanács?

 Ijedten pislog a vastag lencsék mögött, akár egy diák, amikor attól tart, hogy rosszul felel:

–     Hogyne tudnám, kérem. A papa is benne volt.

–     Erről mesélt magának?

–     Nekem nem. De hallottam, amikor a tévések fölvették. És utána meg is néztük a televízióban. Föl is vettük videóra. Tetszik akarni, hogy megkeressem? Amíg megissza a kávét…

Megrázom a fejem.

Nem akarom elmagyarázni az asszonynak, hogy a munkástanácsok a forradalom idején a munkások önszerveződése nyomán jöttek létre, és a szovjet intervenciót követően még hónapokon át őrizték a forradalom lángját a kádári hatalommal szemben. Leírva hiába csupán pár betű a különbség, a munkásőrség és a munkástanács valójában ég és föld. Tűz és víz. Egyik a másik ellenében. Fölösleges lenne ezt most fölhánytorgatnom. Nem biztos, hogy a nő megértené. És talán jobb is így. Nem akarom lerombolni az illúziókat. Nem az én feladatom.

Távozás előtt még egy pillantást vetek az elhanyagolt udvarra. A két gyereket nem látom. Talán a melléképület mögé  mentek. Vagy menedéket kerestek valahol az árnyékban a tűző nap elől.

Megint nem fogunk kezet. Elköszönök, az asszony hangja hivatalosan cseng: „A viszontlátásra.” Nem érti viselkedésemet. Talán  meg  is  van  sértődve.  Nem  baj.  Egyszer  meg  fogja  érteni. Egyszer biztosan kiderül. Nem nézek hátra, amíg az autóhoz gyalogolok. Beindítom a motort, azonnal a légkondi kapcsológombja felé nyúlok. Nem megyek messzire. A szomszéd utcában, ahol a vendéglátóm már nem láthat, leparkolok.  Előveszem a telefont. Várom, hogy rácsatlakozzon a mobilinternetre. Van még egy telefonszám az itteni négyből, amelyet nem hívtam föl. Nem tekerem le az ablakot, nem engedem, hogy bejöjjön a forró, száraz, fojtogató, elviselhetetlen levegő.