Szakonyi Károly

Ma láttam az öreg cigányt. A vén cigányt. Este volt, szombat este, a Rákóczi úton szállt fel a hetes buszra megkopott krombi télikabátban, szürke kalappal a fején, ami alól a tarkójánál kitüremkedett ősz haja, fekete nadrágja szára rárogyott cipőjére, s amint felém fordult, láttam arcát is, a szürkésbarna, frissen borotvált arcot, benne a szomorú szemeket, a lebiggyedt ajkat, és láttam a hóna alatt a hegedűtokot, amiben féltőn szorította magához a szárazfát, talán mint egyetlen vagyonát. És nekem az a régi nóta jutott eszembe mindjárt, az a szentimentális dal, hogy zöld erdő mélyén, kis patak szélén…

Ez a szegény ember biztosan nem kis patak szélén lakik, hacsak nem a Rákos-patak mellett, valahol Zuglóban. Vén öreg ember, nótája nem kell, nótája nem kell senkinek se már… Mert valóban, kinek kell ma a vén cigány muzsikája?  Vajon muzsikált valahol? Talán éppen onnan jött, ahol mégiscsak játszhatott egy bandában, vagy most ment valahová így este kilenc tájban, de hová? Hol játszanak ma cigányzenét?  A messzi múltba vesztek az örökké nyitva tartó kávéházak, a hangulatos, zenés vendéglők. Évekkel ezelőtt a belvárosban találkoztam egy ehhez hasonló öreggel, hegedűjét árulta a Ferenciek terén, kínálta nekem is, és én döbbentenkérdeztem, hogyan válhat meg tőle? Hát nem abból él? Hát nem a hegedűje az élete? Már nem, mondta, nem kellünk senkinek. Van néhány nagy, híres banda, de a kicsik? Gépzene van, kérem, az szól mindenütt, szakadatlan, amerikai zene, kérem, de nem dzsessz, hanem rikoltó, zajos. A Royalban is muzsikáltam, a Szigeten is, a Nagyszállóban. Régen. Nagyon régen… De nemcsak mi vesztünk ki, már tapőrök sincsenek, kérem! Ahogy azok a kis presszókban játszottak, egy pianínó meg egy dob, finoman, hangulatosan! Az nem volt konkurencia, kérem! A fiam sem olyan muzsikus már mint én, a zeneakadémiára jár, klasszikust tanul… hát eladom a hegedűmet, uram!  Kis, öreg, szomorú emberke volt. Meglehet, büszke a fiára, de a szíve a múltért sajgott. A füstös, ezüst tükrös kávéházakért, a kertvendéglőkért, a bálokért… Vén öreg ember, nótája nem kell… Pedig hogy húzhatta valamikor, jó mulatós társaságoknak, odahajolva a zengő hangú urak füléhez, vagy a hölgyekhez, diszkréten mosolyogva, engedelmesen. Meleg nyáresteken a lugassal benőtt kerthelységben, az óbudai kocsmákban,a nyaralótelepeken, a falusi búcsúkban… nagyságos jó urak, kérem, még egyszer hadd muzsikáljak… Ez jutott eszembe a buszon, ahogy néztem a fáradt emberkét, meg ahogy néztem utána, amikor leszállt, és elindult a körút felé bicegősen, fájós lábbal. Haza? Hová haza?Az Akácfa utcába, a Klauzál térre? Vagy messzebb, a Mátyás tér felé? Ahol várja a párja, várja valami déli maradékkal vacsorára a kövérkés, dagadt lábú asszony, leül vele szótlanul a viaszosvászonnal terített konyhaasztalhoz, nézi szótalanul, ahogy szótlanul eszik az ura, aztán megszámolják a pénzt, kicsi sóhajjal, mert bizony eléggé kevés. Ennyit osztott a prímás, és talán neki se jutott több. Biztosan voltak jobb idők, amikor százast dugtak a vonóba a gazdag duhajok, de akárcsak egy tízest, húszast, az is jó volt, ha mulattak az urak a budai Márványmenyasszonyban… Még egyszer hadd muzsikáljak, mert él még az öreg cigány, a vén cigány, szegény cigány… Ez járt a fejemben, pedig hát Vörösmarty cigánya is eszembe juthatott volna, a vén cigány, hogy húzd rá, ne gondolj a gonddal… Ez is eszembe juthatott volna a fagyos decemberi estében, hogy húzd, ki tudja meddig húzhatod… de folyton csak a nóta járt a fejemben: nagyságos, jó urak, kérem, még egyszer hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán…