Ross Károly

Megállt a robusztus, sűrű rácsozatú vaskapu előtt.  Látszott, hogy évek óta nem nyitották ki, fű és gaz verte fel a tövét, mögötte úgy összenőttek a fenyőágak, hogy csak  oldalazva lehetett elmenni mellettük. Az ajtót a felső sarka tartotta, himbált az alja, ahogy belökte. A gyalogjáró betonja  fölpúposodott, darabokra töredezett, a vízaknába beszakadt a tető.

A ház ajtaja zárva volt. Elkerült hátulra, felment a nyárikonyhához vezető lépcsőn, végigment a rideg helyiségen, majd erőteljes mozdulattal belökte az üvegajtót, amely a nappaliba nyílt.

Apja félig ült, félig feküdt a díványon, s baseball sapkája alól, melyet még éjjel sem vetett le, egyenesen rámeredt.

–     Tudtam, hogy te vagy – mondta.

Ledobta a hátizsákját a fotel mellé, és leült.

–      Betörő is lehetett volna.

–     Az nem csap ekkora zajt.

–     Eltorlaszoltad az ajtót.

–     Zárat akartam rakatni rá. Nem járkál ott már senki.

–     Hát persze.

–     Akkor legalább a rendes ajtón jössz be.

–     Ha beengedsz.

–     Beengedtelek volna.

Megpróbált felülni a díványon, előbb a könyökével, aztán a teljes karjával próbálta feltolni magát, miközben a lábával összetúrta a szőnyeget. A fiú nézte, de nem segített neki.

–     Maradj csak, ha úgy kényelmesebb.

–     Unom a fekvést.

Tovább próbálkozott, végül sikerült félig fekvő, félig ülő helyzetbe evickélnie. Láthatóan le volt bénulva a bal lába.

–     Nem javul?

–     Mitől javulna? Inkább romlik.

–     Beszeded a gyógyszereket?

–     Be, de szart se érnek. Balta kellene ennek, nem orvosság.

–     Persze. Akkor a klotyóig sem tudnád elvonszolni magad.

–     Mindegy nekem már.

–     Hát, ha mindegy.

Hallgattak.  Két  éve  járt  itt  utoljára,  akkor  kezdődött  a  baja. Egyszer csak elkezdett panaszkodni a csípőjére, aztán a  térdére, aztán az egész lábára. Nem törődtek vele. Ő sem törődött magával. Eljárt dolgozni továbbra is. Aztán egy nap úgy hozták haza a munkatársai. Ráállni sem tudott, nemhogy menni. Vitték orvoshoz, vitték  csontkovácshoz,  vitték  akupunktúrára,  semmi.  Még  azt  sem sikerült megállapítani, mitől van, és hogy egyáltalán hol fáj. Fájt az egész lába, és lassanként ágynak esett. Akkor hagyták itt. Előbb az anyja, azatán ő. Legvégül Zozó, a féltestvére.

–     Jár valaki hozzád? Takarítani, főzni?

–     Mi? Dehogy. Még csak az kellene.

–     Hát mit eszel?

–     Azt hoznak. Ebédet, azt hoznak.

–     Hétvégén is?

–     Akkor nem. Akkor összeütök valamit. Megvagyok, ne izgulj.

–     Nem izgulok.

Botjával betúrt a díszpárna alá, mint aki keres valamit, ide-oda emelgette, majd idegesen fölvágta a levegőbe. Végre előbukkant a cigarettásdoboza. Botjának végével ügyesen odapofozta magához.  A párna valahol a függöny alatt landolt.

–     Hö?

–     Kösz, nem.

–     Leszoktál?

–     Rá se szoktam.

–     Azt hittem, dohányzol.

–     Rosszul hitted. Sose dohányoztam.

Legyintett. Nem volt kedve elmagyarázni.

–     Anyával tartod a kapcsolatot?

–     Ő nem tartja velem.

–     Attól függ, kinek van nagyobb szüksége a másikra.

–     Nekem aztán nincs szükségem rá.

–     És Zozó?

–     Ő is elment.

–     Azt tudom. De felhív néha? Vagy meglátogat?

–     Felhív. De nem jön el. Régen láttam már.

–     Hívod?

–     Persze, hogy hívom. De hiába.

–     Szóval sikerült elüldöznöd mindenkit magad mellől.

–     Úgy látom, mégsem.

–     Nyugi, csak látogatóba jöttem.

–     Gondoltam, hogy nem örökre.

Önmagába csúszott teste, amelyet nem tudott a kanapé hátának dönteni, kezdett szánalmas látványt nyújtani: feje szinte eltűnt vastag kötött pulóverének kitágult nyakrészében, majdhogynem csak kiugró tokája tartotta fenn. Mint a fuldokló, aki utoljára jön föl, hogy még egyszer segítségért kiáltson.

Ha valamit, ezt az egyet becsülte az öregben: nyomorúságában is megőrizte nyakasságát, hogy nem szorul ő senkire, elvan,  ha meg úgyis meg kell döglenie, akkor megdöglik, senki ne bánja, ha ő nem bánja. Anyját is ezzel üldözte el maga mellől, hogy kivert mindent a kezéből, amit adni akart neki, nem evett meg semmit, amit főzött neki, nem feküdt bele a tiszta  ágyneműbe, amelyet kivasalt neki. Nem akart más lenni, mint amilyen világéletében volt. Ha ő maga nem elég a betegség  legyőzéséhez, akkor úgyis megette a rosseb. Akkor inkább forduljon föl.

–     Tudsz valamit anyádról?

–     Tudok.

–     Mit?

–     Mire vagy kíváncsi?

–     Hogy mire? Hát, hogy hol él, mi van vele.

–     Elvan. Veszprémben talált munkát. Albérletben lakik.

–     Mit dolgozik?

–     Nem tudom pontosan.

–     Mégis.

–     Valami irodai munka. Talán egy biztosítási társaság, ilyesmi.

–     Az lehet. Biztosítás. Ahhoz értett. Itt is azt csinálta, másodállásban.

–     Akkor azt. Szereti. A várost is.

–     Mikor beszéltél vele?

–     Tegnap. A névnapja volt. Felhívtam.

–     A névnapja?

–     Igen. Rozália. Tegnap volt.

–     Nekem kiesett.

–     Nem baj. Azelőtt sem csináltatok belőle nagy cécót.

–     Hát nem.

–     Még nem késő, felhívhatod.

–     Hívja a rosseb. Nem telefonálok én már senkinek.

–     Te tudod. Szoktál szellőztetni? Állott szag van itt.

–     Néha.

–     Kinyitom az ablakot, takard be magad.

–     Dehogy takarom. Nem fázok.

Mosdatlan test szagát érezte, mióta csak belépett, de csak most kezdte fojtogatni. Kitárta az ablakokat, az ajtót is ki akarta, de zárva volt. A zárban nem volt benn a kulcs.

–     Elveszett a kulcsod?

–     Nem. Ott van valahol.

–     Hol?

–     A franc tudja. Akkor valamelyik ruhám zsebében.

Nem firtatta, nehogy félreértse. Elég lesz a három ablak is. Valószínű, hogy az ebédet is azon adják be neki. A lábára hivatkozik, de a bizalmatlanság az oka. Ami persze érthető, ha figyelembeveszi, hogy évek óta jószerivel ki sem mozdult a házból.

–     És Zozóról mit tudsz? Ő mit csinál? – kérdezte az apa.

–     Nem mondta el?

–     Nem. Nem emlékszem.

–     Rákérdeztél?

–     Biztosan. De nem emlékszem, mit mondott.

–     Megkereste az igazi apját.

–     Hiszen nem is ismerte.

–     Nem ismerte, de tudta, hol keresse.

–     Hol?

–     Az alvilágban.

–     Te hülyéskedsz.

–     Nem hülyéskedek. Együtt árulják a drogot a Balaton partján.

–     Ezt most csak kitaláltad.

–     Tőle tudom.

–     És miért mondod el nekem?

–     Miért? Nem te kérdezted?

–     De én. Ötéves kora óta neveltem.

–     Meg az anyja.

–     Igaz.

Kaparni kezdett maga körül, arca kivörösödött az igyekezettől, fújtatott,  kapkodta  a  levegőt,  mire  megtalálta  újra  a  cigarettás dobozt. Rágyújtott, gyufájának lángja majdnem megperzselte fölgyűrődött pulóverét.

–     Egyszer magadra gyújtod a házat.

–     Na és! Az enyém! Azt csinálok vele, amit akarok.

–     Tévedsz. A miénk. Négyünké.

–     Négyünké? Csukd már be azokat a kurva ablakokat, megfagyok.

–     Melegebb van odakint, mint idebent.

–     Nem érdekel. Akkor is csukd be. Becsukta.

–     Mikor hozzák az ebédedet?

–     Össze-vissza. Mikor hogy.

–     Nem vagy éhes? Dél van.

–     Azt hittem, hoztál valamit.

–     Nem hoztam semmit.

–     Cigarettát sem?

–     Nem tudtam, hogy ilyen erős bagós lettél.

–     Valamit csak kell csinálnom. Jobb híján.

–     Akkor én megyek, nem zavarlak. Üss össze valamit.

–     Egy rántottát összeüthetnék. Maradsz?

–     Nem. Mennem kell.

Fölvette a hátizsákját, és elindult a nyárikonyha felé.

–     Amit Zozóról mondtál, az nem igaz, ugye? – hallotta még az apja hangját.

–     De igaz. Viszont kurva gazdag lett, ha ez vigasztal.

–     Nem vigasztal. A hülyegyerek.

Már a nyárikonyhában járt, mikor utána üvöltötte:

–     El sem búcsúzol tőlem?

–     Minek?

–     Minek! Mert ha megint két év múlva jössz, engem már nem találsz itt.

–     Nem a lófaszt! Itt döglesz akkor is.

–     Én aztán nem. Abban biztos lehetsz.

–     Akkor isten áldjon.

–     Hülyegyerek!   Te   is   csak   egy   hülyegyerek   vagy,   hallod? Tisztára, mint a Zozó! Jól bevásároltam veletek!

Bevágta az ajtót, végigment a nyárikonyhán, elment a ház előtt. Félszemmel még látta, hogy ott erőlködik a kanapén, hogy megforduljon és utánaküldjön egy gyilkos pillantást. De nem ment neki,  oldalára  dőlt,  talán  le  is  zuhant,  mindenesetre  többé nem bukkant föl. Meg a fenyőktől már amúgy sem látta volna.