Ónagy Zoltán

Vasárnap délután. Északi irányba indulok a kettesen, rég jártam erre. Vácig csupa változás, bevásárlóközpont, tömeg és forgalom, városok, városokkal összenőtt falvak tűnnek fel és tűnnek el. Nehéz felismerni, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik.  A Duna menti élet telített, sűrű és élénk. De amikor nyugatra fordulva lassan átgördülök a hegyen, művelt barna földek   termékeny vidékét találom. Bükkerdők, akácligetek és a  termőföld nehéz, forró illata. Dimitrov-pusztán túl a táj hirtelen kinyílik. Szem elé tárul az Ipolymedence déli bejárata. Jobbra a Cserhát ereszkedő dombjai, balra a völgy, háttérben az  Alacsony-Tátra fekete magaslatai. A lábánál néhány falvacska ül. Alattuk egybemosódó világoszöld fűzfasáv. A határfolyót kíséri.  Eltűnik a távolban. Kitakarják az ártér legelőin elszórt,  a  hajdani csordáknak, kondáknak árnyékot nyújtó akácligetek.

Csend honol, nyugalom. Augusztus végén a kánikulával lefojtott vasárnap délutánokon évszázadok óta nagy nyugalom honol ebben a völgyben.

Az elágazástól üresben, gáz nélkül gurulok a masszív patakhídig, az eddigieknél is lassabban, hogy mindent lássak. Van idő. Két óra a megbeszélt időpontig. Az út kihalt, nem tartok fel senkit. Érzékelem az eltűnt szederés cseresznyefák hiányát, az  egyszerűre cserélt faunát, a patak mentén telente lenyakazott,  tavasszal  újrasarjadó akácerdőt,  a  csontvázszerűvé  vénült  három feketefenyőt a Máriarézsűn, a telő évek tizedelte  almaültetvényt. A vasútállomás utcai frontján új kerítés, festetlen, hófehér akácoszlopok. Az orgonadzsungel évtizedek alatt  emésztette fel a régit. A letarolt orgonatöveket megégette a gazda a gyökérzet fölött, hogy lelassítsa a növekedést. Az orgona nem hagyja magát. Jön, és újra jön.

A kettes villanyoszlopnál fordulok balra, a földútra, a kocsi átzökög a kiszolgált talpfákból ácsolt öreg fahídon. A hídról felismerhető, az élet visszatérőben az elhagyott, pusztuló utcába.

  1. Kilenc unoka vagyunk. Kilenc unokatestvér, fiúk, lányok, vegyesen. Néhányan testvérek, de mind unokatestvér. Hattól tizenkét évesig. A nagyszülőknél, két szobában, amiből az egyik, a tisztaszoba, tiltott terület. És a konyhában, az udvaron, a veteményesben, a baromfiudvaron. Nyári szünetben, téli szünetben, tavaszi szünetben, szénszünetben. Mindig kilenc unoka. Négy család gyerekei, négy családé, akik szinte ugyanabban az időben döntöttek a családgyarapítás mellett. Harmada  még  nem,  de  kétharmada  Ratkógyerek.

Kilenc unoka. Közösen tanulunk mindent, közös feladatokat kapunk a veteményeskert locsolásán, gyomlálásán, a libacsapat, malac legeltetésén át a szél leverte gyümölcs összegyűjtéséig az öreg cefrés fahordóba. Közösen csipkedjük tele a vasúti töltésen a fedeles kosarat zsenge vadsóskával. Együtt menetelünk mezítláb az utcán a forró homokban, lepjük el a vasúti töltésoldalt eső után két  nappal. Annyi növekedési idő kell a vadsóskának, éppen ehető,  fiatal és ízletes. Sóskafőzeléket eszünk mindenhez. Fiatal szervezetnek „kell a vas”. Kánikulai estéken a nagyfiúk húzzák tele a körtefa alatt álló abroncsos fakádat, hajnalonta abból locsolunk,  töltjük újra, a legnagyobb melegekben abban fürödtünk, kicsik,   nagyok  egyszerre,  mint  a majmok.

Csapatban mozgunk télen, nyáron, mint a katonák, és éppen úgy vigyázunk egymásra, mint a katonák, amikor játék, kerékpár-oktatás, bigézés vagy méta, amikor hólapátolás a disznóólig, az orgonabokrok takarásában álló klozetig, fűrészelés vagy széngyűjtés a két vasúti kanyarban minden hétfőn. A 424-es mozdonyról a kanyarban potyog a szén. Két kisebb krumpliskosarat fon nagyapa  a gyűjtött szénhez.

Kilenc unokák. Ahol kilenc gyerek mozog folyamatosan, sosincs csend.  Ezért  a  kötelező  rend,  hogy  a  tyúkokkal  fekszünk.  Öreganyánk  leveszi  a  tűzről  a  nagylavórt  a   meglangyosodott mosdóvízzel, és nagyság szerint, kezdve a legkisebbel, beleállít bennünket, végigcsutakol. Jövünk, mint a kislibák, és megyünk a nagyszoba összetolt, középen deszkákkal betoldott, két finom szénával tömött papzsákkal kiegészített ágyába, a szalmazsákokra. Ha tél, bakancsaink, kiscsizmáink a sparhelt alatt száradnak fejre fordított almásládán, kiöblögetett zoknijaink közös szárítómadzagon lengenek. Ha tél,  akkor  a  dunnák  alá  egy-egy  újságpapírba  csomagolt  forró

„romhányi” csengőtégla. A szobák egyikében sincs fűtés. Soha nem is volt. Ha nyár, se bakancs, se zokni, csak a csutakolás. Nagyapa eztán vesz levegőt, dől hátra a sparhelt és a konyhai ágy közti  suszterszéken. Hallgatja a néprádióból a rövid hadijelentést a távoli Vietnam és Amerika első évéből, fújja a füstöt, iszik egy pohár  bort. Vagy kettőt.

Sanyika a kilencedik unoka. Ő az, aki se nem a legkisebb, se nem a legszebb, nem is szőke, a barnák közt, semmi különlegesség, ebédnél mégis ő kapja a legjavát, ő ülhet fel a tragacsra a szőlőbe menet, ha elfáradt, ha se égen, se földön nincs savanyúcukorka, talál neki mama a szakácska zsebében. Ő Sanyika. A kedvenc, a kiválasztott. Sanyika nem velünk alszik. Sanyikának nagyapa  épített kihajtható dikót a konyhai ágy lába és a fal közé.

Sanyika közülünk a csodálatos unoka, a kitűnő tanuló, az  illedelmes és szófogadó. Úgy is bánunk vele, mint a különlegességgel. Kimarad  a  biciklitanórákból  (váz  alatt)  nagyapa időről időre az udvarról titokban kitolt kerékpárján,  kimarad a dinnyelopásból, a fészekrablásokból, a csúzlikészítés   rejtelmeiből. Amiből  kihagyhatjuk, abból kimarad. Nemcsak mert beárul bennünket, hanem mert soha nem veszi fel a nyolc unokák ritmusát, a „megyünk és jövünk”et, az „úszunk egy gyorsat, és már itthon is vagyunk”-at.

Sanyikát kihagyjuk, mert elfárad és megáll, tűnődik és mást akar, mert leszakad, elvész, kereshetjük, mert másfelé kanyarodik,  mert ötletei volnának, ha meghallgatnánk. Nem hallgatjuk meg. Aki tilosban jár, nem konferenciázhat. A csemetekert locsolásra  épült víztározója hivatalosan és nagyszülőileg is tiltott terület.  Ha gyanúba keveredünk, már azért verés jár, főleg a két  nagyfiúnak jár verés. Mama keze, fakanala, libaterelő ostora gyorsan eljár.

A tragédia augusztusban ront be. Nyár van, délelőttönként kellemes napsütéssel, nem kánikula, munkára alkalmas. Egy   közeli akácsáv megerősödött, de még nem túl vastag akáchusángjait fűrészeljük tőben, csonk nem maradhat, hogy a  tavasztól őszig itt kikötött kecskék kötele, lánca ne akadjon, ne csavarodjon fel. Az akácliget öt perc, párhuzamosan a vasúti töltéssel a túloldalon. Az egész utca tavasztól őszig ide hordja a kecskéket. Kiköti a megfelelő területre, itt hagyja egész nap, estig a kecske körberágja a lánc  engedte területet, mint a fűnyíró, felágaskodik, letépi az alsó  akácágakat. Innen vágjuk a két év alatt megerősödött, karvastagságú husángokat, lepucoljuk, a maradékot odaadjuk a kecskéknek, a husángot két régi babakocsi keréktengelyére kötözzük, úgy szállítjuk haza.

–     Sanyika, nagyon sápadt vagy, futás a többiekkel, hogy barnulj – mondja mami reggeli után, és Sanyika jön velünk, szótlanul, mint aki áldozatot hoz.

Sanyika nemcsak sápadt, de lassú is, vonszolja magát mellettünk, furcsán biceg, húzza a lábát, nem néz, csak pislog. Nem foglalkozunk vele, amikor nem tetsző dolgot kell végeznie, mindig látványosan kivonja magát. A ligetbe érve a munkától távolabb helyezzük el Sanyikát, hogy se kisbalta, se fűrész ne érinthesse. Dolgozunk. Sok a fiatal akác, sok a kivágandó, sokat akarunk hazahúzni, hogy mami elégedett legyen, nem figyelünk Sanyikára. Csak miután a délelőttönként menetrendszerű zápor az első földrengetőt mennydörgi a Börzsöny lábánál, futunk be a vasúti híd alá, hogy kivárjuk az eső végét, akkor keressük, vesszük észre, hogy az oldalán fekszik összegömbölyödve, mint a sündisznó. Rángatjuk, nem bír felállni.

–     Mi baj? Mi van? Megütötted magad?

–     Bolit, bolit – nyöszörgi.

Sanyika édesanyja lengyel, Lengyelországból keveredtek ide vala-

hogy, Lucia néni megismerkedett Sanyi bácsival, Sanyika apjával, és

itt ragadt.

–     Mid fáj? Mi történt?

Idegesek vagyunk: ha nem figyeltünk, ha megsérült, bennünket

vernek el. De Sanyika a kezét nem emeli, csak hajtogatja: bolit, bolit,

a nagyfiúk a két keréktengelyre kötöznek néhány letisztított, egyenes

akácrudat, arra fektetik Sanyikát, és futva rohanunk át a vasúti

rámpán, a zökögő, talpfákból épített hídon a vízelvezető árok fölött.

Rohanunk a zivatarban, a feltámadó szélben.

Mami felkarolja Sanyikát, becipeli a házba, a konyhaágyra teríti,

a mellét nyomkodja, végigtapogatja a testet, cipőbe ugrik. Nagyapát

megbízza, itasson a beteggel két korty borzang pálinkát, ránk üvölt,

nem léphetünk a konyhába, rá se nézhetünk a betegre, és rohan a vasútállomásra. Nincs másutt telefon. Mami felismeri a bajt. A kórházat eléri, de mentőt csak másnapra ígérnek. A határőrlaktanyát, ahol Sanyika apja a parancsnok, a vasutas csak hosszú ordibálás után hajlandó kapcsolni, miután mami beígéri neki, ha Sanyika meghal, rágyújtja az egész tetves kócerájt. A zápor még zuhog, sietünk haza a földút pocsolyái közt, amikor utolér  Sanyi bácsival, az orvossal a határőrök ponyvás dzsipje. Nincs dél, amikor a járásközpontban, a város egyik sötét rendelőjének fehér padján ülünk mi, nyolc unokák, fiúk, lányok vegyesen, egyesével szólítanak be a vizsgálóba. Sanyika nincs velünk. Mami sincs.

Nem tudjuk, mi van, amennyit tudunk, annyiból nem értjük, mi történik.

A hír azonnal körbefut a családban, már másnap megjelenik a nyolc unokák apja, anyja, hazavisznek mindenkit, keresik a felelőst, ki miatt betegedett meg Sanyika. Az öregeket hibáztatják. Bűnösnek kell lennie. Bűnösnek akkor is, ha később csodájára  járnak, hogy kilenc gyerekből csak egy fertőződött, miközben  van olyan család, ahol tízből tíz, közülük hat meghal, mert eléri a tüdőt a betegség.

Az augusztusi délelőtt megváltoztat mindent. Elsősorban Sanyika, Sanyi bácsi és Lucia néni élete változik. De az öregeké is. Átalakul minden, de még nem tudjuk. Csak a következő – nem távoli – iskolai szünet hoz látható eredményeket. Az nyilvánvaló,  hogy alapjaiban forgatja fel a napi rutint. Felforgatja az eget, a földet, a viszonyokat, az étkezési és tisztálkodási szabályokat, az  iskolai feladatokhoz kapcsolódó figyelmet. A délelőtt úgy korlátozza a tanyalét végtelen szabadságát, hogy a személyes szabadságot több ágra bontva megerősíti.

Mami, mialatt kórházba, speciális intézetbe megy és érkezik a következő négy hónapban, levelet ír a nyolc unokák szüleinek, hogy a téli szünetre utaztunkban senki ne hagyja otthon az iskolai ellenőrző könyvét. Csodálkozunk. Nem értjük. A nagyszülők  kis háza, baromfiudvara, nagy kertje és a patakig lenyúló Kisrét  nem arról híres, hogy sokat forgatnánk a tankönyvet.

Sanyika szeptemberben harmadik osztályba lépne. Az intézetben tartanak ugyan nagyvonalú, összevont tanórákat a betegséget túlélt, lebénult iskolásoknak, de mami alacsonynak tartja a színvonalat, döntést hoz. A döntés úgy szól, ne hagyjon ki tanévet, mert majd hiányzik később az esztendő. Az ember későn ismeri fel a kihagyott lehetőségek súlyát, hiányát, amikor már nem tehet sokat.

A téli szünet első vacsorája. A távolság és a közlekedési lehetőségek miatt szórtan érkezünk mi, nyolc unokák a hó alatt fuldokló utcába, mami nem akarja nyolcszor külön-külön  ismertetni a határozatát, várja az estét. Ülünk a konyha közepére húzott konyhaasztal körül – hogy elférjünk –, már ez rangot ad az első vacsorának, soha nem húzzuk ki, úgy ügyeskedünk, hogy az ételhez férjünk, mint a szopós malacok. Végül mami elrámolja a maradékot, letörli az asztalt, és kéri, hogy a nyolc unokák  hozzák elébe az ellenőrző könyveiket.

Sanyikát kiengedik a kórházból, ekkor az ágy közepén ül párnákkal kitámasztva, teli szájjal vigyorog, az öléből eszik nagy, fehér alumíniumtálcáról. Deréktól lefelé lebénult. A lábai lógnak.  Helyváltoztatáskor  előrehajol,  lábai  alá  nyalábol,  odébb  pakolja őket. Amikor halad, két tenyerére támaszkodva, furcsa kígyózó mozgással lendíti csípőjét, előbbre dobja húsz centivel, akkor újra támaszt, újra lendül. Rémülten nézzük.

Előadjuk a kékbe csomagolt füzetkéket, a féléves  osztályzatok szerepelnek bennük, mami leszed a polcról egy spirálfüzetet, megfordítja. A két, egymással szembe néző oldalon lista a nevekkel, az unokák nevei, és egy vonalzóval rajzolt táblázat. Sanyika a harmadik osztályt kezdte szeptemberben. Két Sanyika-korú unokatestvér van a maradék nyolc unokák közt, akik ugyancsak a harmadik évet kezdték, de negyedikes, ötödikes is. És a nagyfiúk.

Mami felrakja a szemüvegét, a tanév utolsó bejegyzéséhez lapoz az ellenőrzőkben, végig, sorban. A féléves eredményeket  olvassa, csak év végén kapunk bizonyítványt. Amikor egy-egy tantárgy mellett négyest, ötöst talál, a listán szereplő név mellé írja a tantárgyat, az osztályzatot, azután maga elé fordítja a táblázatot,  átjegyzi oda is. Magyar irodalom, magyar nyelv, történelem,   számtan, földrajz. Ellenőrzi, egyezteti a listát a táblázattal. Amint végez, orrára csúsztatja a szemüveget, körbenéz az asztal körül, és azt mondja:

–     Na tehát, kisasszonyok és fiatalurak! A feladat a  következő. Sanyika a kórházban elmaradt a tananyaggal. Az előttünk lévő két hétben pótoljuk, amit lehet. Olvasom, ki mit ismétel át Sanyikával.

Mami azt még nem tudja, hogy a két hét tanítási szünetet két hét szénszünet követi a mindent beborító hótenger közepén. Azt se, hogy elsősorban Sanyika lázad fel a feszes órarend és a szigorú  követelmények miatt, és ha lázad, szó nélkül eldől és alszik,  vagy ami rosszabb,  csapkod  a  mankójával.  Az  oktatás  szerkezetét háromnaponta változtatjuk, hol két óra ismétlés, egy tanóra, hol fordítva, hol három egymást követő szánkódomb-óra, és csak egy magyar nyelvtan, mert a tanuló szeme lecsukódik, ő maga billen, mint a medve. Azt se, hogy a zavartalan tanórák miatt  nagyapa a tiltott tisztaszobába beállít egy  kis  fatüzelésű  vaskályhát,  egy  heverőt,  hogy  Sanyika kényelmesen fogadhassa be a tudást.

Semmit nem tudunk ezen az estén. Azt se, hogy Sanyikára tizenhét műtét vár, hogy az orvosok rajta kísérletezik ki az első  szovjet paralízises járógépet, hogy hol ide, hol oda szerelnek a csípőcsontjába vasakat, hol innen, hol onnan szerelik ki. Azt se,  hogy kórházi osztályokkal a tanmenetről levelezünk majd   gyerekként, hogy központosító szándékkal ülünk bele egy-egy tantárgyba, az óhajjal, az anyag miként alakítható a legpragmatikusabban, legtömörebben, hogy Sanyika fejében   gyorsan és sikeresen kötésbe álljon, így készülünk a következő közös szünetre. Semmit nem tudunk. Azt se, hogy Sanyika sikeres   villamosmérnök-feltaláló,  boldog  családfő, büszke apa és nagyapa lesz majd.

Azt se tudjuk, hogy a kilenc unokák egyikének eszébe jut, körbetrombitálja facebookon a további nyolc unokát, találkozzunk a tragikus augusztusi napon nagyszüleink hajdani háza előtt. Azt  se tudjuk, hogy senki vissza nem kérdez, miért, hiszen évforduló, hó és napforduló. Eltelt ötvenöt év, atyavilág. Csak annyit, hány  órakor? Hogy mindenkinek jó legyen az időpont.

Elsőként érkezem. Az udvart, a házat eltakarja a sűrű, vállal egymás mellé ültetett bukszussor. A régen eladott öreg ház nyaralóként funkcionál, ránézni sincs kedvem. Majd meglátjuk,  beengednek-e bennünket, kilenc unokákat.

Fel az erdősarokig, nézegetek keveset föntről, az öreg  bükkös koronái alól, hogy hátulról lássam a két utcácskát, ne legyen benne, lassan gurulok lefelé a homokos földúton, hogy szemből lássam az érkező konvojt az unokatestvéreimmel. Tizenkét perc hátra.