két levél

Késő délután érkeztünk az adriai kikötőbe. Sikerült viszonylag gyorsan átvennem a hajót (egy harminchárom lábas  Jeanneau-t), bepakoltunk, és kimotoroztunk a tengerre. De jó lenne, ha lecsapna ránk egy zaftos zivatar! Apósom még sose ült vitorláson. Beszarna, ha a szél megdöntené a hajót! Végre belátná, hogy lenézett veje a Keleti Medence Királyaként képes uralni az elemeket! Jól ismerem a tengeri térképeket, kiválóan tájékozódom a vízen, mégis izgultam, és kapkodtam kicsit. Feleségem és a lányunk a hajóorrban élvezték a víz lágy hullámázását, apósom a cockpit sarkából engem figyelt. Igyekeztem megfontolt kapitányként viselkedni, de összekevertem a köteleket, tíz percbe is beletelt, mire sikerült felhúznom és beállítanom a vitorlákat. Mire mindennel végeztem, és leállítottam a motort, a szél elállt.

A nap már erősen lefelé hajlott. Másfél óránk lehetett sötétedésig. A hajó egy helyben himbálódzott és dülöngélt. Újra bekapcsoltam a motort és az automata kormányt. Lerohantam a kabinba, a GPS térképén ellenőriztem a menetirányt. A sziget,  ahová tartottunk, a térkép szerint még tizennyolc mérföldre volt. Hajónk hatcsomós sebessége mellett két és fél óra múlva fogunk célhoz érni, teljes sötétben!

Nappal se könnyű benavigálni a zsúfolt adriai  kikötőkben sorakozó hajók közé. Ha elvétek egy  kormánymozdulatot, a legjobb esetben is felakadunk a  kikötőkötelekre. Megeshet, hogy összetöröm a Jeanneau-t. A biztosítás fedezi az esetleges károkat, de mit fog szólni az apósom, ha látja, milyen béna vagyok?

Nem értettem a dolgot. Indulás előtt percíz útitervet készítettem. A terv szerint egy óra alatt el kellene érnünk a kikötőt.

Percről percre sötétebb lett a víz.

Meggondoltam a dolgot, közöltem. Visszafordulunk. A kölcsönzői kikötőben van egy szuper étterem. Ott fogunk vacsorázni. Nagyon éhes vagyok.

Apósom egy szót se szólt.

A következő három napon gond nélkül mutattam be vitorlástudományomat. Friss szélben krajcoltunk szigetről szigetre. Pengére húztam a vásznakat, a szükségesnél jobban  megdöntöttem a hajót. Élveztem, hogy apósom elfehéredő ujjakkal kapaszkodik.

Fel fogunk borulni!

Ne félj, amíg engem látsz! Hát ez az, morogta, Picipú.

Szembe fordultam a hullámokkal, hogy elhányja magát. Zöld volt, mint Chagall rabbija, de nem hányt.

Negyedik nap hatalmas, csöndes öbölben horgonyoztunk. A hajóhoz kapott bocin (kis gumicsónakon) elmotoroztunk az öböl legtávolabbi szegletébe, vacsorázni. Az eldugott kis étterem szakácsa remekül főzött. Nagyot ettünk, ittunk is hozzá,  bőségesen. Vacsora után sötétben botorkáltunk a partra húzott  bocinkhoz. Épphogy elfértünk benne négyen. Ragyogott fölöttünk a csillagokkal vert éjszakai ég. A fekete vízen, körben az öböl partjához közel világítottak a horgonyon álló vagy bójához kötött vitorlások árbocfényei. Vajon melyik a mienk?

Apósom a legtávolabbi fényre mutatott. Az vagyunk mi, ott!

A motor félúton bedöglött. Eveznünk kellett. Apósommal húztuk a lapátokat. Nem könnyű egy ilyen gumicsónakban evezni.

Mi van, Picipú, nem bírod?

Fújtatva húztam a lapátot. Azért se fogok az öreg mellől kidőlni.

Az öböl közepén sötétlő kis szigetet meg kellett  kerüljük. Amint sötét sziklái mellett újra kibukkantunk az öböl  szélesen sötétlő vizére, felrémlett bennem, hogy a kis sziget csúcsától nem messze horgonyoztunk.

Nem lehet a legtávolabbi fénypont a mienk. Itt kell legyen, nem messze, balra.

Lófütty, mondta az apósom. Velem te ne vitatkozz, Picipú. Felderítő voltam a katonaságnál.

Fél órája csapdostuk már a csillagokkal vert vizet, de a távoli fénypont  alig  közeledett.  Lányom  és  nőm  csöndben  elaludtak. Nem éreztem a karomat.

Vigyázz innen, majd én húzom egyedül!

Egyenletes, erős csapásokkal evezett. Én a csónak orrában dideregtem. Egy jó óra múltán vettük észre, hogy a lámpa, amelyet apósom a mi árbocfényünknek nézett, egy zátonyt jelöl.

Apósom nem jött zavarba.

Ez itt az alfa pont, közölte. Nekünk a bétához kell tartanunk. A bétából hajnalra gamma lett. Fél tucatszor szeltük át a hatalmas öblöt, keresztül-kasul. Kétszer is felajánlottam, hogy segítek evezni. Nem hagyta. Nem tudom, honnan szorult bele annyi erő. Lankadatlanul hajtotta a csónakot, közben egyfolytában  engem szapult.

Miért nem gyújtottál még egy kurva lámpát azon a kurva hajón, hogy kurvára megtaláljuk? Vagy miért nem hoztál egy kurva iránytűt magaddal? Van azon a hajón annyi szar... Térképed is van erről a kurva öbölről. Azt se hoztad el. És tudom, hogy nem töltöttél benzint abba a kurva motorba! Azért kell ennyit eveznem, mint egy gályarabnak!

Egyébként se könnyű elviselni, ha valaki másnak van igaza. De hogy éppen neki?

Többször átfutott a fejemen, hogy belököm a vízbe. Egy csobbanás, és elsüllyedne, mint egy nyeletlen balta. Nem tud úszni. De mit mondanék a nőmnek és a gyereknek? Hova lett a nagyapa?

Épp így tévedsz majd el az élet tengerén is, közölte. És nem lesz benned elég erő, hogy kiverekedd magad a szarból! Ami rendben is van. De ha a lányomat és az unokámat elveszítem miattad...

Végre földerengett köröttünk a part. Áldottam a szerencsémet, amiért a kikötő egyetlen kék hajóját kölcsönöztük ki.

Ott van, mutattam. A kék a mienk.

A hajó farfénye is világított. Megfeledkeztem erről, pedig azért kapcsoltam be, hogy a sötétben könnyen megtaláljuk.

Apósom is észrevette a lámpát.

Direkt  csináltad,  meredt  rám.  Szántszándékkal  eveztettél egész éjszaka!

Dehogy, hebegtem. Csak nem képzeled... Torkaszakadtából nevetni kezdett.

Ez igen! Ezt soha nem hittem volna rólad, Picipú! A lányok felriadtak.

Hol vagyunk? Mi történt? Mi az? Mit nevetsz, apukám?

Megszívatott! A kurva életbe! Az orromnál fogva vezetett egész éjszaka!

Kicsoda?

A férjed, fiam. Ez a kurva Picipú...

Apósom dúsgazdag volt. (Nem tudtam ezt, amikor a lányába belezúgtam.) Géplakatos volt fiatal korában, aztán börtönőr lett. A rabok – állítólag – imádták. Szigorú volt, de igazságos. És  erős. Megyei cselgáncsbajnok volt húszévesen. Minden  bűnözőt két vállra fektetett. A felettesei is kedvelték. Előbb a börtön bútorgyártó üzemének helyettes főnöke lett, onnan a városgazdálkodáshoz került, aztán egy szállítmányozó vállalat  igazgatója lett. A rendszerváltás után kapott néhány magas  helyről jövő telefonhívást, olcsó bankkölcsönhöz jutott,  potom pénzért megvette a céget. Néhány év alatt megtollasodott. Már nemcsak a kamionjai járták az utakat. Vasúti tehervagonok tucatjaira került fel a cége logója, sőt – lássa, Kapitány úr, milyen kicsi a világ! – hajókat vásárolt ez a szárazföldi patkány, hogy beszálljon a tengeri szállítmányozásba. Szerencséje is volt, és – nem tudom, honnan, de – mindenhez értett. Hajnalban kelt, éjfélig jött-ment, tárgyalt, telefonált, hízelgett, szidott, fenyegetett; vett és eladott, sikerrel. Dolgozószobájában lepedőnyi terepasztal állt, rajta a nagyvilág kicsinyített mása. Azon tologatta apró vonatait, gyarapodó   kamionflottájának matchboxait és a tucatnyi tengerjáró hajó makettjeit.

Nézd, Picipú!, mutatta nekem. Vagonjaim viszik a leszerelt gyárak rozsdás vasait az olasz kohókba! Teherautóim Indiából szállítják a számítógép-alkatrészeket. A hajóim nem is tudom, mit visznek éppen, de minden útjuk fél zsák aranyat hoz nekem!

Birtokát   négy   óriás   termetű   moszkvai   őrkutya   vigyázta. Akkora szemük volt, mint a tenyerem. Tojással, sajttal, parizerrel, nyers hússal etette őket.

Gyáva vagy, Picipú?

Belépett  a  vasráccsal  elkerített  kennelbe,  magához  ölelte  a medvényi ebeket.

Harapjátok le a fülét!

A kutyák rám morogtak.

Siketen talán sikerülne neki olyan dallamokat sikoltani, mint Beethovennek, mondta a kutyáknak.

Megőrjített ezzel a Beethovennel.

Beethovennel véget ért a zene, közölte nemegyszer. Ami utána jött, az hangyafing. Töketlen senkiháziak ványadt nyivákolása.

Tudom, Kapitány, hogy ön olvasott ember, bizonyára ismeri az idevágó pszichológiai irodalmat, amely szerint a lányos apák olykor tudat alatt szerelmesek a lányukba, ezért találnak minden udvarlót, kérőt, férjet a “gyerekhez” méltatlannak. Nekem is vannak lányaim, magam is érzek némi féltékenységet, ha  éretlen növendék  kanok  legyeskednek  köröttük,  de  igyekszem  az érzést elnyomni magamban. Az ember legyen fegyelmezett, és tudja, hol a helye. Én a magam ötven évével (ennyi voltam, mikor Sárát megszerettem) nem voltam éretlen kancsikó, inkább élete  delén túli, kissé rozoga mén. (Ha egy ilyen vén farok udvarolná a lányomat, megpróbálnám legalább a nyakát kitekerni.) De Sára sem volt már tapasztalatlan, naiv süldő, amikor összekerültünk. Így nem értettem az apósom irántam érzett ellenszenvét.  Mibe került volna neki, ha örül nekem? (Sokba.)

Amikor először találkoztunk, magához intett.

Amíg boldoggá teszed a lányomat, megtűrlek. De ha a legkisebb panaszt hallok rád, elvágom a torkod, és a kutyáimmal etetlek meg. A család, az szent! Ezt sose felejtsed!

Tányéromat csurig telemerte.

Egy igazi férfi egyen rendesen, igyon istenesen, és mint ezer

ördög, úgy öleljen!
Az első nyáron nyolc kilót híztam miatta. Minden második este az asztal alá ivott. Mi van, Picipú? Kidőlt a fa mandulástól?

Ha egy estét sikerült józanul átvészelnem, és meg akartam ölelni a feleségemet éjszaka, nőm gyengéden eltolt magától.

Most nem lehet, szívem. Apa itthon van.

Akkoriban (három éve házasodtunk össze) ordítva élveztem el. Úgy szakadt ki belőlem az üvöltés, ahogyan a klarinét sikolt fel Gershwin Kék rapszódiájának elején. Üvöltésemre nemcsak az apja riadna fel a szomszéd szobában, de az egész környék.

Apósom – bár voltak szeretői – estére mindig hazajött, hogy a vacsorát (ahogy mondta) békés családi körben költse el. (Békés családi kör? Erről majd később – ha egyáltalán.) Hálószobája  szomszédos volt a mienkkel. Éberen aludt. Éjszakánként háromszor is kiment vizelni a kertbe. Sokszor hajnalig  pasziánszozott, vagy pókert játszott a neten. Reggel mégis  pihenten, tettre készen ébredt.

Szép dolog, hogy te egész nap baszod itt a rezet, Picipú, nézett rám egy reggel, miközben a harminc tojásból készült rántottáját ette, de valami hasznos dologgal is foglalkoznod kéne, nem gondolod?

Éjszaka szántsam fel a földet, vessek és arassak, reggelre hordjam tele a csűrödet?

Úgy tett, mintha nem értené.   Irányíthatnád a hajóimat a világtengereken!

Tudtam,  milyen  szándék  lapul  nagylelkű  ajánlata  mögött. Nemcsak az apósom, de a főnököm lehetne!

Sajnálom, feleltem. Nem értek hozzá.

Akkor rád bízom a városi telepet. Levezényeled a napi munkát, felügyeled a rakodást, nehogy valami elvesszen. Rendes fizetést kapsz tőlem, nem ringy-rongy fellépti díjakat. Akkor nem kell a lányom zsebébe dugdosnom húszezreseket.

Köszönöm, igazán nagylelkű vagy, de nem megy. Én csak zenekart  tudok,  úgy-ahogy,  vezetni.  Ráadásul  napi  négy-öt  órát gyakorolnom kell.

Gyakorolni...!, legyintett.  Ismertem a Pipacs zongoristáját, mondta. Az sose gyakorolt, mégis mindent el tudott játszani!

Kártyán?, kérdeztem. Azon a nyáron a Kék rapszódia zongoraszólamát gyakoroltam délelőttönként a bádogtetejű kis házban.

Nem kell elmászkálnod reggelente, vigyorgott rám az apósom azon a júniusi napon, amikor a feleségemmel és a lányommal kihurcolkodtunk a birtokra, hogy ott töltsünk néhány hetet. Vettem neked egy pianínót, mondta. Páncéltőkés. Azt verheted!

Magas építésű, remek hangszer volt. Hatoktávos klaviatúráján “elfért” a Kék rapszódia.

Szeretem Gershwint. Könnyű nehézzenész, amilyen én szeretnék lenni. Ő a dzsesszdalok felől érkezett a komolymuzsika felé, én onnan csábultam a könnyű műfaj léha múzsájának karjaiba, ha szabad ilyen fellengzősen kifejeznem  magam. (Nem szabad. Ha Sára olvasná ezt, mindjárt rám  förmedne: Hogy hívják azt a múzsát? Hány éves? Kövér és alacsony, ugye?) Filmzenék, dalbetétek, színházi kísérőmuzsikák születtek a kottalapjaimon. Soha nem tudtam nagy lélegzetet venni, és annyit ülni a fenekemen, amenynyi, mondjuk, egy szimfónia megalkotásához kell. Mások is jártak így, komoly  tehetségek, a lenézett operett műfaj olyan nagyjai, mint Jacobi Viktor, Szirmai Albert, Kálmán Imre, vagy jóval korábban a legnagyobb király, a párizsi Conservatoire Jacob Eberst nevű növendéke, aki később Jacques Offenbach néven lett világhírű. Ők zsenik voltak. Én viszont kitartó vagyok. (Hála nagyapámnak, aki hajóskapitány volt.)

Nagyapám a sramlizenéért bolondult. schneider Fáni azt mondta, nem kell néki piros szoknya... Azt szerette volna, hogy én is hajós legyek. Aztán fölvettek a Zeneakadémia zongora szakára, ahol másodévben Liszt Ferenc Paganini dallamaira írt transzcendens etűdjeit  kellett  eljátszanom.  A  harmadik  etűdbe  (gisz-moll  La Campanella) beletörött a bicskám. Bármilyen ujjrenddel próbálkoztam, képtelen voltam az előírt tempóban lejátszani a darabot. Az élettől is elment a kedvem, nemhogy a  zongorától. És akkor a nagyapám, ez a pecsétes mellényű, aranyfogú, sánta halkereskedő (az lett vénkorára), rám emelte az ezüstfejű sétabotját. Tedd az asztalra a mancsod! Minek? Hogy  eltörhessem! Miért törnéd? Mert nem  lesz  szükséged  az  ujjaidra. Sárga szakálla csimbókokba ragadt a lecsöpögő  rumtól. Szeme kidülledt, szőrös mancsával közelebb intett magához. Idefigyelj, krákogta. Huszonhét évesen kormányoztam Störr egyik rozsdás bárkáját, a Salammbót. Ír gyapjút  vittünk  Szingapúrba. Az  Üvöltő  Negyvenesekig eseménytelen utunk volt. Störr ki se dugta az orrát a kabinból. Akkor írhatta a felesége történetének első vázlatait, már nős volt. Ritkán szállt tengerre. Nyolcan vittük a Salammbót. A géptiszten és rajtam kívül hat  írástudatlan  maláj  tengerészből  állt a legénység. Az egyik közülük konyított a navigációhoz.  Négyóránként váltottuk egymást a kormányállásban. Afrika délnyugati csücskén, Durbanban vételeztünk élelmet és vizet,  onnan indultunk tovább az Indiaióceánra. Kemény nyugati szelet kaptunk a hátunkba, északról meg a  Mozambiki-csatorna  felől érkező hírhedett Agulhas-áramlat szögletes, meredek  hullámait. Az öreglány (tudod, hogy a hajó mindig nőstény) vergődött a viharos vízen. Biztos voltam benne, hogy nem éri meg a reggelt. A mienknél jóval tengerállóbb hajókat is eltemetett már itt az óceán. Hajnalban a két öreg gépünk egyike bedöglött.  A gépésztiszt úgy röpdösött a motortérben, mint egy berúgott  dongó. Képtelenség volt a gépet abban az istentelen hánykolódásban megjavítani. A maradék dízel is köhögött, alig volt ereje. Nem tudtam a hajót irányban tartani. Maláj váltótársam eltűnt. Kilenc órája álltam a vártán. Maradék erőm is elszállt, elengedtem a kormánykereket. Störr meglátott. Mit művel, tengerész? (A nevem soha nem tudta megjegyezni.) Mondtam, imádkozom, mert csak  perceink vannak  hátra,  hacsak vissza  nem fordulunk. Lehet, hogy maga meg fog halni, üvöltött, de  addig el ne merje engedni a kormányt! A hajó megdőlt, egy oldalhullám csapott át rajta. A víz kisodort a kormányállásból, végigsikálta velem a ferdeket. Az utolsó pillanatban sikerült  megkapaszkodnom a lezárt szellőzőnyílás peremében. Nem tudom, percekig vagy órákig lógtam ott. Mire sikerült  visszavergődnöm a kormányállásba, Störr fogta a kormányt,  szemét a hajóorr elmerülő és újra felbukkanó csúcsára  szegezte. Takarodjon, szólt rám. A legénységi kabinban (tiszti  szállás nem  volt  a  hajón,  csak  a  kapitánynak  volt  külön odúja) a malájok a priccsükhöz kötözték magukat. Én is kikötöttem magam. Másnap éjfélre ült el a vihar. Störr még mindig ott állt a kormány mögött, szálfaegyenesen, mintha vasból volna.

Vasból nincsen szálfa, jegyeztem meg.

Eh, legyintett a nagyapám, semmit se értesz a világból.

A családban senki se tudta, hogy a nagyapám mikor mond igazat.  (Talán  ő  maga  se.)  Én  mégis  ennek  a  romantikus  mesének köszönhetem, hogy visszaültem a zongorához akkor,  és a félévi vizsgakoncertemen úgy játszottam el a Campanellát, mint egy igazi virtuóz. Más kérdés, hogy aztán mégiscsak az lettem, aki vagyok. Bár ami hátravan, az csak most kezdődik. (Ezt is a nagyapám mondogatta.) Meglehet, hogy ötvenkét évesen  száll meg az ihlet, és olyan zongoraversenyt komponálok, amelyet én magam nem volnék képes lejátszani.

Ezért gyakoroltam délelőttönként a Gershwint.

Aznap reggel is ott dülöngtem az ajándékba kapott pianínómnál, amikor az apósom rám nyitotta az ajtót.

Holnap elutazom két hétre, Sanghajba. Etesd a kutyáimat, amíg nem vagyok itt.

A dögöktől mindenki tartott, mióta megették az anyósom ölebét. (Azóta lettek a kennelbe zárva.)

Ne szarj be, nem kell közéjük bemenned. A rács alatt betolod a kajástáljukat, slaggal teletöltöd az ivóedényüket. A vitaminjukat keverjed tejfölbe. Imádják a tejfölt. De csak a húszszázalékosat. Azt is adjál nekik, minden második nap. Közben énekelhetsz  nekik, vagy fütyörészhetsz, ha mersz.

Nem tudom, hogy vette rá őket, de ha énekszót hallottak, úgy rontottak a vasrácsnak, mint egy-egy buldózer. Hetente  kétszer oktatta őket. Egy moszkvai őrkutyának, mondta, mindent tudnia kell. Ha valaki betörne hozzánk, ezek széttépnék.

Már ha a betörő olyan marha lenne, hogy bemászna közéjük, merthogy a kennelből ki nem jöhetnek.

Mulatni akarsz?, mosolygott. Na, gyere, Picipú, mutatok valami érdekeset!

A kennel végében állt a szerszámoskamra. Benne egy kis traktor, amellyel a feleségem imádta lenyírni a füvet, mini-hókotrógép, gyalupad, három egyforma fűkasza, két kis aggregátor, öt teli gázpalack, három talicska. Körben, a polcokon, drága barkácsgépek. Mindenből kettő, mert az apósom legszívesebben mindenből egy tucattal vásárolt volna. A sarokban egy vasból készült, rozsdás, görbe ruhafogas állt. Azt hozta ki.

Látod, mi ez?

Látom, de mit akarsz vele? Figyelj, Picipú, csak figyelj!

Kinyitotta  a  kennel  rácsajtaját.  A kutyák  pislogtak.  Apósom beállította a fogast a ketrec közepére. Rámutatott.

Betörő! kiáltott.

A kutyák nem mozdultak. A kan felhúzta fekete ajkát, mintha vigyorogna.

Add ide a sapkád!

Bedobtam a rácson. Apósom fölvette, a fogasra akasztotta.

Az ebek vicsorogtak.

Betörő! kiáltott újra.

A kutyák a fogasnak rontottak. Földöntötték, rángatták, harapták a vasat. A sapkámat miszlikre tépték.

Elég,  szólt  rájuk  az  apósom  elégedetten.  Na,  virtuóz,  mit szólsz?

Nem tudom, mit mondjak.

Mert még a kutyáim is okosabbak, mint te. Másnap elutazott.

A feleségem mégse engedett magához.

Tudom, hogy nincs itt, mondta, mégis úgy érzem, mintha örökké figyelne. Így nem tudom elengedni magam...

Jól van, gondoltam, véget vetek ennek. A szennyesből elemeltem az apósom egyik átizzadt ingét, felakasztottam a vasfogasra, aztán a rács fölött behajítottam a kutyákhoz.

Betörő! mondtam.

A kutyák engem néztek.

Gyerünk! Mi lesz? Fogjátok meg!

A  kan lustán a rácshoz ballagott, két lábra állt és levizelt. A szukák vinnyogva röhögtek. Legalábbis úgy tűnt, mintha kinevetnének. Jól van, gondoltam, meglesz még a böjtje a nagy nevetésnek. Nem hogy tojást és tejfölt nem kaptak aznap, de három napig feléjük se néztem. Egész éjszaka vonítottak.

Mi bajuk ezeknek? kérdezte a feleségem. Hiányzik nekik apád szeretete, feleltem.

Ne légy gonosz, szívem!

Másnap egy hosszú, kampós végű rúddal kiügyeskedtem a vasfogast a kennel rácsa mögül. Csíkokra téptem az apósom ingét, és belekevertem az ebek ételébe. Kidobott bakancsában érlelt sajtot adtam nekik uzsonnára. Este megöntöztem a húsadagjukat az apósom kölnijével. Az arcvizét beleöntöttem a nyers tojásba. Negyednap újra felöltöztettem a fogast, ezúttal az apósom fürdőköpenyébe.

Betörő!

Úgy rontottak neki, jobban nem is kell. Egy teljes héten át tanítottam őket. Végül már se a fogas, se a jelszó nem kellett.  Ha bedobtam nekik az apósom szvetterét, zokniját, papucsát, akármijét, pillanatok alatt darabokra tépték. Véres  húsadagokkal  jutalmaztam őket. Még három nap hátravolt az  apósom távollétéből, amikor esemesezett a feleségének, hogy másnap  hajnalban érkezik. Nem kell ébren várjuk, mondta az  anyósom, de farkaséhes lesz, hagyjunk az asztalon neki egy tál pörköltet reggelire.

Telihold volt azon az éjjel.

Maga is tudja, Kapitány, hogy a hold nemcsak az óceánt mozgatja.

A kutyák vonítottak.

Semmi baj, hergeltem őket. Hajnalban jóllaktok!

A rácsajtó zárjának nyelvét csak egy milliméterre toltam be. Ha a hajnalban érkező apósom szagát megérezik, seperc alatt kijutnak a kertbe. Visszanyargaltam a házba, lezuhanyoztam és lefeküdtem.

Feleségemre is hatott a hold.

Ne aludj! suttogta. Nem bírom tovább nélküled! Kimegyünk a kertbe, ott megölelhetsz!

Ugrottam azonnal.

Várj, intett. Én megyek előre! Öt perc múlva gyere utánam!

Lábujjhegyen osont ki a szobánkból, egy szál hálóingben.

Mintha az egész birtok a mi titkos nászunkra készülne, zengett odakint a tücsökzenekar. Baglyok huhogtak ellenszólamot a holdfényes éjjeli zenébe. Micsoda csillaghullás lesz! Ötheti önmegtartóztatás után akkorát kefélünk, hogy még a hold is beleremeg! Holnap lekottázom ezt az édeni hangversenyt. A tücskök hétnyol ciripelnek, a békaszólamot viszont ötnegyedbe teszem, aztán... Aztán valami furcsa basszus keveredett az éteri hangzásba.

Mintha medvék brummognának. Magasságos Isten!

Kirohantam a házból.

A négy kutya morogva marcangolt valamit az erdő  szélén. Mire odaértem, csak az apósom nyári dzsekijének véres foszlányai hevertek előttük a füvön. A négy kutya  farkcsóválva, hálásan nézett. Nem tetszett a dolog. Nem  lakhattak jól egy vászonlemberdzsekkel! Ráadásul azt az apósom ritkán veszi fel. Hogy került most ide? És már tudtam. A feleségem a legkeményebb fagyban képes egy szál ingben korcsolyázni a halastó jegén. Nyáron viszont gyakran didereg. Mielőtt kiosont a kertbe, felkapta volna az első keze ügyébe kerülő ruhadarabot?

Sára...!

Mintha új jelszót hallottak volna, a kutyák libasorban visszaindultak a kennelbe. A kan félúton hátra fordult.

Kösz, Picipú! mondta.

A lemberdzsek maradék rongyai közt megtaláltam a feleségem hálóingének véres foszlányait. A fügebokrok holdfényes ágain arany hajszálak lengedeztek. Az ő szőke fürtjei!

 

KETTŐS GYILKOSSÁG A HOLDFÉNYES KERTBEN

 

A városunk bőkezű jótevőjeként ismert nagyvállalkozót és színművésznő lányát eszüket vesztett ebek falták fel a sárszenti tanyavilág mélyén meghúzódó mesés birtokon. Az ügyben eljáró megyei rendőrkapitányság szóvivője szerint erősen gyanítható, hogy idegenkezűség esete forog fenn. A macskákat tartó szomszéd tanúvallomása szerint a gyalázatos tettet végrehajtó négy moszkvai őrkutya nemcsak akkora, mint egyegy borjú, de éppolyan szelíd is. “A macskáim rendszeresen vendégeskedtek náluk a kennelben – nyilatkozta lapunknak sz. nándor. – Azok a kutyák megengedték a macskáimnak, hogy szőrén lovagolják őket. megosztották velük a tojást és a tejfölt. Lehetetlen, hogy a jólelkű ebek külső biztatás nélkül vetemedtek volna olyan szörnyűségre, amivel vádolják őket. Bár az is igaz, hogy mióta a birtokon időzik a művésznő új férje, a kutyák viselkedése megváltozott, ami nem is csoda, mert a zongorista délelőttönként úgy veri az apósától ajándékba kapott drága pianínót, hogy attól a feleségem kis híján megháborodott, hetek óta tartó idegösszeroppanással kezelik szegényt a városi kórházban.” szerettük volna a tragikus esettel kapcsolatban megkeresni az elözvegyült karnagyot is, de a telefonja ki van kapcsolva, őt magát a rendőri szervek sem találják, és...

Lebotorkáltam a garázsba, ahol az apósom tizenhatféle pálinkát tartott. Egy hajtásra lehúztam egy fél üveggel. Zörögve nyílt a garázs önműködő, redőnyös ajtaja. A garázsbejáró lejtőjén  zümmögő motorral álló autó fényszórói a szemembe vágtak.

Mi van, Picipú? Pálinkámat lopod? Ember lettél végre? A reflektorok ellenfényében az apósom közeledett.

Megálltam  a  kennelnél  az  előbb,  mondta. A kutyák  rendben vannak. Fényes a szőrük. Csak nem kefélgetted őket? Igyál csak, ne szarj be! Adjál nekem is egy kortyot! Két hete nem  ittam rendes birspálinkát!

Rémületemben az egész üveggel kiittam. Megbillent köröttem a garázs.

A Kék rapszódia klarinétsikolya ébresztett magamra. A kis ház pamlagán feküdtem. A feleségem hajolt fölém.

Apu a karjában hozott ide, mert olyan pálinkaszagod volt, hogy még anyu is elszédült tőle a fönti hálóban. Tíz órája fekszel itt, dobálod magadat, a kutyák nevét mormolva... Egyébként rendesek. Nem tudom, hogy szökhettek ki a  kennelből az éjjel. Tizenhét akkora vakondokot fogtak, mint a  szomszéd  macskái. Kifektették  őket  a  medence  peremére.  Csak apu nyári dzsekijét tépték szét, talán örömükben, mert  megérezték, hogy hamarabb hazajön. Megtalálták az én  hálóingemet is, mert levetettem, úgy vártalak a kertben. Jobban  vagy? Mit gondolsz, ha bezárom az ajtót, és feltekerem kicsit a lemezjátszó hangját, apu meghallaná, ha felordítasz?

Nem tudom, Kapitány. Némely tudósok azt állítják, hogy több permanens valóság létezik, amelyek eseményhorizontjai közt csakis a fekete lyukakon át lehet közlekedni a csillagközi térben. Igazság szerint én már a földi ortodroma és a loxodroma közti különbséget se értettem soha, pedig a nagyapám többször megpróbálta elmagyarázni, hogy a nyílt tengeri navigáció ezek ismerete nélkül  elképzelhetetlen.  Őszintén  szólva,  már  a  dátumválasztó délkör varázslatát sem tudtam felfogni. Hogy  szerdából hogy a fenébe lehet keddre visszatérni. A fekete  lyukról pedig csak és kizárólag az én gyönyörűséges, szőke feleségem jut az eszembe. Ő az, aki szőröstül-bőröstül elnyel, hogy újra megszüljön, így ébredünk egyik napról a másikra, miközben sikoltva zeng köröttünk a Kék rapszódia.