Benedek Szabolcs

–     Lengyelországban sztrájk van – magyarázta Kristóf. – Azért jönnek egy csomóan ide. Mert ott nem lehet mindent kapni.
–     Mi az a sztrájk? – érdeklődtem, azt gondolván, hogy valami speciális lengyel dolog.
Ám legnagyobb sajnálatomra Kristóf se tudta megmondani. Olyasmit makogott, hogy a boltokban nincs elég ennivaló, nem lehet ruhát és cipőt vásárolni, és hogy az emberek nem dolgoznak, hanem csak beszélgetnek a munkahelyükön.
–     De miért? – kérdeztem némi ingerültséggel, mivel zavart a sok homályos információ.
–     Valamit akarnak – Kristóf zavarba jött: – Azt akarják, hogy valami legyen.

Kristóf anyja – apró termetű, fekete hajú, villogó tekintetű nő – lengyel volt. Egyetemista korában ismerkedett meg Kristóf apjával, hozzáment  és  itt  ragadt.  Jól,  bár  érezhető  akcentussal beszélt magyarul. Valószínűleg ugyanez volt igaz Kristóf lengyeltudására is, amelyet viszont nagyon irigyeltem tőle: roppant klassz dolog- nak tartottam odahaza két különböző nyelven társalogni. Kristófék akkor használták a lengyelt, ha nem akarták, hogy a hozzájuk láto- gató értse, hogy  miről beszélgetnek. Amikor már órák óta náluk csücsültem, és az anyja bejött, majd nagy hévvel valamit magya- rázni kezdett  lengyelül,  bizonyára  azt  vetette  Kristóf  szemére, hogy miért nem tessékel engem már ki. Elvégre itt töltöttem a fél délutánt. Különben is vacsoraidő.

Néha pofátlanul megvártam, amíg asztalhoz ülnek. Miközben az előszobában húztam a cipőmet, láttam, ahogy Kristóf anyja  a konyhában szeli a kenyeret. Fekete kenyeret. Kristóf tízóraira  is rendszeresen azt hozott. Fogalmam se volt, honnét  szerezték, egyik lakótelepi ábécében sem lehetett kapni. Egyszer megkóstol- tam, de olyan keserű volt, alig bírtam lenyelni.  Kristóf viszont a menzán soha nem vett a fehér kenyérből. A rántottát pedig – ezt is láttam cipőhúzás közben – gyakran lágyra, folyékonyra csinálta az anyja. Amikor keményre sütötte, olyankor dzsemet ettek hozzá.

Szerettem Kristóféknál időzni. Olyan játékai voltak,  amiket Magyarországon nem lehetett kapni. Például megvolt  neki apró, ujjnyi méretű műanyag figura formájában a muppet  show összes szereplője. Ezt csak ő nevezte muppet show-nak.  Mi úgy hívtuk: Breki és a többiek. Az apja kartonból csinált hozzá színpadot, el lehe- tett rajta a teljes műsort játszani. Még a két kis öreg fickó is meg- volt hozzá az emeleti páholyból.

Kristóf időnként behozta az iskolába is őket.  Könyörögtem, hogy adja nekem az egyiket. Például Topi macit,  amiből kettő is volt. Csupán a kölcsönbe ment volna bele, az viszont nekem nem felelt meg. Tudtam, hogy csak a szívemet fájdítom azzal, hogy oda- haza játszom egy keveset Brekiékkel, aztán vissza kell adnom őket.

Hanem amikor a lengyelek megérkeztek, föltámadt a remény. Ahogy elkezdődött a sztrájk, sorra jelentek meg a fekete rend- számú,  narancssárga  kis  Polskik  a  városban.  Rajban  érkeztek.

Rendszerint csak az első két üléseken ültek, a hátsók tele  voltak pakolva.

–     Azért jöttek ide – magyarázta Kristóf –, mert náluk nem lehet egy csomó mindent kapni. Eladják itt, ami nekik nem kell, és helyette vesznek olyat, ami ott nincs.

Ezekben a hónapokban Kristófék se jártak Lengyelországba. Pedig azelőtt rendszeresen mentek. Most csak az anyja vágott neki az útnak, leginkább amiatt, hogy lássa, mi a helyzet a rokonokkal.

Mielőtt  elindult  volna,  félve  megkérdeztem  Kristófot,  nem tudná-e megbeszélni az anyjával, hogy hozzon nekem egy figurát a Brekiék közül. Mindegy melyiket, csak hozzon.

–     Á! – legyintett Kristóf. – Most azt se lehet kapni. Sztrájk van.

Ebben tévedett. A lengyelek ugyanis hoztak magukkal Breki- figurákat. Persze lehet, hogy ezek nem újak voltak, hanem elvették a gyerekeiktől, hogy aztán eladják nekünk.

Először a nyitott autókból árultak. Meg a földre terített plédek- ből. Később valahonnét padok kerültek a temetővel szemközti le- betonozott részre. Utána X lábú vasasztalok. Nem lehetett tudni, ki vitte őket oda. Néha szombat reggel fölbukkant egy rendőrautó is. Megállt a temető bejáratánál, de nem  szálltak ki a kockalámpás Ladából. Apámat megkérdeztem, hogy miért van itt az az autó. Azt felelte, hogy a rendőr bácsik azt  figyelik,  hogy  rendben  megy-e minden.

Nem volt semmi baj. A lengyelek árultak, mi vásároltunk. Mindenki elégedett volt. A lengyelek azért, mert el tudták adni azt, ami nekik nem kell, mi pedig azért, mert olcsón jutottunk hozzá egy csomó dologhoz. Apám rendszerint műszereket, elektronikai és autós dolgokat vásárolt. Anyámnak néhány konyhai edényt. És vett lengyel gyártmányú magnókazettákat is.

A Breki és a többiek szereplőire viszont határozottan nemet mon- dott.

–     Ugyan már! – finnyáskodva visszatette a műanyag Brekit az asztalra. – Mire kell neked ez a hülyeség?

„Hogyhogy mire? – gondoltam megütközve. – Kristófnak is van.”

Igazából nem is tetszett annyira ez a fajta Breki. Egy bőröndön üldögélt, és egyik kezével úgy tett, mintha lendületesen magyaráz- na. Ráadásul rejtélyes okból kékre festették. A Kristófé, túl azon, hogy megtartották eredeti zöld színét,  praktikusabb volt: állt, és ebből eredően bármilyen szerepbe   bele lehetett  gyömöszölni. Ennek ellenére nagyon szerettem volna még ezt a Brekit is. Apám viszont hajthatatlannak bizonyult. Fölösleges kacatnak minősítet- te, majd látván  elkeseredésemet, kiengesztelésképpen arra bizta- tott, hogy válasszak valami mást erről az asztalról. Olyat, ami értel- mesebb egy bőröndről gesztikuláló kék békánál.

A túloldalról a szakállas lengyel fiatalember kedvesen mosoly- gott, és folyamatosan pakolta elém a kis műanyag, illetve gumifi- gurákat.

–     Mit szólsz ezekhez? – érdeklődött apám, és a csoportba ren- dezett dinoszauruszokra mutatott.

Egy szempillantás alatt kiegyeztem ezzel a megoldással. Akkoriban – javarészt a csehszlovák Spinar–Burian páros könyve, az élet az ember előtt hatására – paleontológusnak készültem. Eljövendő   tudományos   pályafutásom   szempontjából   pedig  egy élethűnek titulált, kétujjnyi magas, gumiból öntött Tyrannosaurus rex kétségkívül  kedvezőbb  vételnek  számított  egy  fröccsöntött, arcoskodó Brekinél.

–     Biztos, hogy ez kell?

Még  egyszer  végigpillantottam  a  kínálaton.  A  fiatalember

gyorsan elém tett egy lemezes hátú, zöld Stegosaurust is, ám nem tudta megnehezíteni a döntésemet. Persze az is lehet, hogy ő úgy gondolta, hogy vigyünk egy társat a Tyrannosaurus mellé.

Otthon jöttek elő az  őskori ragadozó negatív  tulajdonságai. Például hiába állt olyan biztosan az x-lábú vasasztalon, nálam foly- ton kibicsaklottak a lábai. Aztán a fejéről eltűnt a fekete festék. A legnagyobb problémát azonban  azt jelentette, hogy nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Íróasztalom díszének szántam, ám min- dig orra bukott. És hát igaza volt a szakállas lengyelnek: csak kel- lett volna melléje az a Stegosaurus, egy magányos Tyrannosaurus nagyon elveszett tud  lenni. Meg is untam hamar, ahogy néma szemrehányásokkal  vicsorgatja rám a fogait, és megkértem apá- mat, hogy hozza el  melléje azt az ott hagyott lemezes hátút. Az öcsém amúgy is  nehezményezte, amiért róla megfeledkeztünk a dinoszauruszok szemrevételezésekor.

A következő szombaton, korán reggel, apám megint kiment a lengyel  piacra.  Még  pizsamában  voltunk,  nem  tartottunk  vele  – mielőtt elindult volna, utána szóltam, hogy esetleg fontolja meg azt a bőröndön ülő Brekit. Nagy izgalommal vártuk a hazatértét. Sajnos csalódnunk kellett. A szakállas fiatalember valahol másutt ütötte föl székhelyét.  Az  is  lehet,  hogy  sikerült  összevásárolnia  az otthon beszerezhetetlen árucikkeket, és hazament Lengyelországba.

Hogy ne jöjjön üres kézzel haza, apám hozott az öcsémnek egy afféle mesebeli lényt. Egy világoszöld, gumiból öntött átmenetet a tengeri kígyó és a sárkány között. Ilyen állatot nem lehetett látni Spinar és Burian könyvében. Az öcsém néhány napig játszogatott vele, aztán a lény a kopott fejű Tyrannosaurus rex  társaságában bekerült a kacatos fiókba.

Kristófék nem sokára elköltöztek: elcserélték a panellakásukat egy kertvárosira, onnantól fogva egy ottani iskolába járt. Többet nem  találkoztam  se  vele,  se  a  műanyag   Muppet-bábukkal. Kevéssel ezután elszállították az x-lábú  asztalokat a temetővel szemközti lebetonozott placcról. A piac nem szűnt meg, csak átte- lepült a városba bevezető út mellé, egy nagyobb és rendezettebb helyre, ahol az illetékes szervek szemmel tudták tartani. Hivatalos nevet is kapott: néha KGST-,  néha használtcikk-piac, de mi még évekkel később is lengyel piacként emlegettük. Akkor is, amikor Lengyelországban már régen véget ért a sztrájk, és a fekete szem- üveget viselő, kopaszodó tábornokot sem mutatták minden este a tv-híradóban.

 

*

 

A tenkes kapitányát adták a tévében. Ki tudja, hányadszor. Én se először láttam, mégis nagyon ügyeltem arra, nehogy elmulasszak egyetlen epizódot is. Azokon a délutánokon, amikor a bátor kuruc kapitány kalandjait vetítették, korábban jöttünk föl az öcsémmel a játszótérről.

Apám szólt, hogy benne lesz a rádióban, mármint a Kossuth rádió körzeti stúdiója csinált vele egy riportot abból az alkalomból, hogy a megyei tanács fiatal munkatársaiból úgynevezett árcsoport alakult a folyamatos áremelkedések nyomon követésére és okai- nak föltárására. Az adást csak a városban és környékén lehetett fogni, apám azonban nagyon várta. A lelkünkre kötötte, hogy jöj- jünk föl a játszótérről fél hatkor, mert szeretné, ha mi, vagy  leg- alábbis én, a fia is hallaná debütálását a közéletben.

Fél hatkor már az ötödik emeleten voltunk – ám nem apám miatt. Hanem mert A tenkes kapitánya ment. Nem hagyhattam ki, kötelező darab. Amint fölértünk, apám várakozásai ellenére nem mentünk ki hozzá, a konyhába hallgatni a körzeti stúdió esti hír- műsorát, és türelmesen kivárni, hogy mikor hangzik el a három- perces riport, hanem letelepedtünk a tévé elé. Apám  az aktuális epizód vége felé jött be, éppen akkor, amikor a gonosz labanc ezre- des iszappal borítottan emelkedik ki a vízből, és zilált hajjal, eltor- zult arccal ordít valamit. Rábökött a képernyőre, és azt kérdezte:

–     Ezt a hülyeséget választottátok helyettem? Hangjában inkább szomorúság csengett, mint harag.

Így maradtunk le apám közéleti debütálásáról.

Egy másik alkalommal viszont A tenkes kapitányáról marad- tunk le. Nagyon siettünk, még mérges is voltam az öcsémre, ami-

ért valamit elpiszmogott a fölmenetel előtt, így aztán késve estünk be az ajtón. Le se vettem a cipőmet és a kabátomat, máris trappol- tam be a nagyszobába, mivel a készülék bemelegedéséhez is kellett némi idő. Mire ez megtörtént, és a képernyő kivilágosodott, már ott ültünk a piros műszőrme huzattal borított modern kanapén.

A tévé azonban nem a kurucok és a labancok harcát mutatta, hanem egy frakkos férfit, aki komor arccal ült egy felnyitott tetejű zongora mögött, és valami szomorú melódiát játszott.

–     Ez meg micsoda? – kérdeztem megrökönyödve.  Megnéztem   előbb   a   műsorújságot,   azután   a   fali   órát.

Mindkettő szerint A tenkes kapitányának kellett volna a képernyőn lennie a bánatos zongorista helyett. Végigmentem a  másik négy tévéadón (a magyar kettesen, a csehszlovák kettesen, az újvidékin és a moszkvain), hátha valami elkeveredett. Tekergetni kezdtem a keresőgombot is, mondván, esetleg  elmászott a beállítás, és mi most egy ismeretlen adót nézünk a miénk helyett. Egyik se veze- tett sikerre. Tanácstalanul  visszatelepedtünk a kanapéra, és vár- tunk, hátha csúszás van a programban, ez még az előző műsor, és a sorozat hamarosan kezdődik. A bánatos zongorista azonban nem volt hajlandó eltűnni, úgyhogy egy idő után meguntuk a várako- zást, és  átmentünk a szobánkba. A tévét bekapcsolva hagytuk, hogy halljuk, ha lesz valami változás.

Nem lett. Anyám ügyeletes volt, és amikor apám hazajött a bevásárlásból, a zongorista rendületlenül ontotta a mélabús meló- diákat. Apám még le se tette a szatyrokat, máris bepanaszoltam neki, hogy rettenetes dolog történt, eltűnt a Tenkes kapitánya,  a labancokkal együtt.

–     Meghalt Brezsnyev – mondta apám, majd bevonult a kony- hába.

Másnap az Alföldi Népújság gyászkeretben jelent meg, cím- lapján öles betűkkel, megrendülten tudatta a hírt: elhunyt Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, a szocialista tábor vezéralakja, a fasizmus elleni  küzdelem hőse, a nagy békeharcos.

A bozontos szemöldökű.

A temetést az iskolában néztük. Aznap nem tanítottak, és nem is volt számonkérés. Minden tanteremben ment a tévé, ültünk, bámultuk, hallgattuk az elcsukló hangú riportert, aztán egy  idő után beszélgetni kezdtünk. A tanárok pisszegtek, csöndre intettek, majd ők is elunták, és halkan sugdolóztak a hátsó padokban.

Alig másfél évvel később ismétlődött meg a dolog. Akkor  is egy nekünk szóló műsort vártunk a tévében, és gyászzenét  kap- tunk helyette.

–     Meghalt Andropov – közölte magyarázatképpen apám.

És másnap az Alföldi Népújság gyászkeretben jelent meg, cím- lapján öles betűkkel, megrendülten tudatta a hírt: elhunyt  Jurij Vlagyimirovics Andropov, a Szovjetunió Kommunista  Pártjának főtitkára, a szocialista tábor vezéralakja, a fasizmus elleni küzde- lem hőse, a nagy békeharcos.

Aztán amikor rá egy évvel ismét csak elmaradt a várt tévémű- sorunk, azt kérdeztem cinikus ingerültséggel:

–     Csak nem meghalt Csernyenko?

–     De igen – válaszolta apám.

Másnap az Alföldi Népújság gyászkeretben jelent meg, cím-

lapján  öles  betűkkel,  megrendülten   tudatta  a  hírt:  elhunyt

Konszantyin Usztinovics Csernyenko, a Szovjetunió Kommunista

Pártjának főtitkára, a szocialista tábor vezéralakja, a fasizmus elle- ni küzdelem hőse, a nagy békeharcos.

–     Most már valami fiatalt kéne választani – javasoltam. Nem apámnak, hanem az SZKP Politikai Bizottságának.

Meghallgatták a  javaslatomat. Csernyenkót  azon a tavaszon, 1985 tavaszán Mihail Szergejevics Gorbacsov követte a trónon. Hat évet ült rajta. Uralkodásának végére megszűnt a Szovjetunió.