Horváth Péter

(Az alább közölt feljegyzések eredetije megtekinthető Amszterdamban, a Holland Tengerészeti Múzeum /Het Scheepvaartmuseum/ földszinti negyedik termében. A kézirat közel két évszázadnyi utazás végén ért partot Hollandiában, 1814-ben, egy faggyúval lezárt, vastag falú kutrolf-palack belsejében. A fordítás a közreadó munkája.)

 

1620. október 23.

 

Kölykökre nincs szükség, mondta a fedélzetmester. Elmúltam tizenöt, hazudtam.

Próbálkozz a Gunáron, mutatott ki a tengerre.

A kikötőszájtól félmérföldnyire rozzant karavella fordult szembe a széllel. Az nem a Gunár, mondtam. Ott a neve a taton, nem látja?

Miért, nevetett. Te talán igen?

Gollannak hívják, bólintottam. Rézbetűkkel írja.

Na, azt mondja erre, ha az csakugyan a Gollan, akkor felveszlek, vacsmennek.

Van holland szavunk a tengerfigyelőre, miért nem azt használja?

 

Ne okoskodj, mert meggondolom magam!

Vártuk, hogy a közeledő hajó bevonja a keresztvitorláit. Csak egy latin vásznat hagyott fenn az előárbocon, azzal lavírozott be a kikötőbe. Tatján kétrőfnyi rézbetűk csillogtak a lebukó nap vöröslő fényében: GOLLAN.

A fedélzetmester elém tolta a nagy lajstromkönyvet. Napi tíz fillér a béred, mondta.

Nem tizenöt járna?

Ha egy hónapig leszünk oda, három holland forintot kapsz!

Nem rossz pénz az egy gyerekembernek!

Nem vagyok már gyerek.

Akkor biggyessz ide két csinos keresztet!

Odarajzoltam a teljes nevemet.

Elhúzta a száját.

Nahát! Írni is tudsz? Igyekszem, feleltem.

Helyes, sercintett. A világot Isten teremtette, de Hollandiát mi

magunk. Hát csak igyekezz.

Indultam, hogy a helyem megkeressem.

Utánam szólt: Megkaphatod a tizenöt fillért, ha útközben mindent feljegyzel.

Eltátottam a szám.

A hajónaplót nem a kapitány vezeti?

Ha valami baj kerülközne az úton, isten mentsen, mondta, jól

jöhet a te macskakaparásod. Ha a tulaj vitatná, hogy a kapitány igazat írt-e. Volt már ilyen eset. Húsz hajó veszett oda tavaly a Norvég-tengeren.

Nem tudtam, mit mondjak.

Vagy csak a nevedet tudod leírni?

Nem, uram. Bármit, ha diktálnak.   

Akkor figyeld a vizet. Az diktál. A tenger.

Nem kérdezte, hová való vagyok, azt sem tudakolta, ki tanított a betűvetésre. Mégis leírom ezeket, hogy aki netán majd tényleg elolvassa, tudja, hogy ki rótta tele a lapokat.

Ake Dahlnak hívnak.

Ötéves voltam, amikor anyám és apám bennégett két öcsémmel és Anne húgommal utheni házukban. Engem a jóságosnak

mondott Fjörtoft tiszteletes vett magához, hogy Istennek tetsző életre neveljen.

Az ő prédikációin nőttem fel.

Minden példabeszédét kétszer kellett meghallgassam. Előbb odahaza, azután a gyülekezetben.  Folyton az igazságról papolt.

Az igazság az ember egyetlen igazi fegyvere a Gonosz ellen. A Megváltó mindig igazat mondott. Átlátott a farizeusokon. Nem engedte nekik megkövezni a parázna asszonyt, mert tudta, hogy igazság szerint mind paráznák vagyunk.

Én nem vagyok parázna, mondtam.

Álmodban se?

Minden héten be kellett számoljak neki az álmaimról.

Legtöbbjében a tenger fölött repültem, ami különös, mivel nem

láttam még a nagy vizet. Uthen erdők közt fekszik, az óceántól

négynapi járásra. Fjörtoft tiszteletes azt mondta, álmom azt jelenti, hogy nagy bennem a megismerés utáni vágy, és hogy ő majd mindenbe beavat, ha elég nagy leszek. Azt már most elárulhatja, közölte, hogy az ember örömre született, nem szenvedésre, ahogy azt a katolikusok  állítják.

Repülni jó, bólintottam.

Aztán minek örülsz még álmodban, kérdezte.

A könyvkötő lányáról nem beszéltem neki. A szülei Anne-nak

szólítják. Csak én hívom álmomban Saraginának. Kint ülök vele a

városfal tetején, nézzük a felhőket. Néha megengedi, hogy a vállához hajoljak és a nyaka hátulját szagoljam.

Másnak nem örülök, mondtam.

Majd fogsz, ígérte. Úgy csap rád az öröm, mint a mindenség hatalmas fejszéje.

Ő tanított meg olvasni, azután a betűvetésre.

A szó elszáll, az írás megmarad, mondogatta.

Mögém ült a konyhaasztalnál szolgáló lócára, csontos mancsomat püffedt ujjai közé fogva irányított, miképp forgassam a faragott lúdtollat, hogy olyan kerek O betűt formáljak, mint a csecsemők gömbölyded ülepe.

Popsi, kancsalított.

Keszeg, nagy csontú házvezetőnője szándékosan csörömpölt mögöttünk a fazekaival.       Mit  szuszog  a  fülébe  örökké?  Mit nyögdécsel neki?

A tiszteletes átfogta a vállam.

Örömre nevelem, mondta.

Adná be inkább inasnak a kelmefestőhöz vagy a pipafaragóhoz,  zsémbelt  az  asszony.  Jól  megvoltunk  nélküle  kettesben,

morogta.

Most  lássunk  egy  nagy  I-t,  duruzsolta  a  tiszteletes.  Egyenes legyen, mint a vesszőcskéd, ha csont támad benne!

Haját és körmét velem nyíratta. Ha megvágtam a fülét vagy az ujja végét, agyba-főbe vert. Másnap selypegve kérte a bocsánatomat, mintha én volnék az ő nevelőapja, s nem ő az enyém. Szokása volt ebéd után „szundítani cseppet”. Alig győztem kivárni ilyenkor, hogy végre horkolni kezdjen, és én a fejembe húzhassam a füles sapkámat, és kifuthassak a paplakból a friss levegőre. Pajtásaimmal facsigát pörgettünk, medvét botoztunk, karikát hajtottunk. Eleinte ügyetlen voltam, gúnyoltak érte, amíg össze nem szedtem a bátorságomat, és be nem húztam egyet a nagypofájúaknak. Megkergettek akkor, de nem ért utol egy se.

Örültem.

Egyik éjjel aztán, a falépcső alatti kamrámban arra riadtam, hogy valaki a hasam alját csókolgatja. Nem a könyvkötő lánya volt, hanem a pap. Lerúgtam magamról. Az ajtófélfának esett, onnan a döngölt földre, de olyan szerencsétlenül, hogy a nyakát szegte. Nem sajnáltam. Pedig amúgy nem volt rossz ember. Két héttel később már Eric Nilsen csónakkészítő műhelyében fűrészeltem a fát szállás és ellátás fejében. Onnan kerültem egy évvel később a Lowestoft fregattra hajósinasnak, azután ide, a Duivelre, bálnafigyelőnek és papírkaparónak. Tizenöt éves leszek jövő márciusban.

Ez az igazság, Isten engem úgy segéljen.

 

1620. október 24.

 

Nyugati szélben indultunk hajnalban, hogy előbb a norvég, majd a svéd partokat elhagyván, az északi foknál kiforduljunk a Barents-tengerre. Az angolok – nyelje el őket az óceán! – mind lehalászták előlünk a közelebbi vizeket, ezért kell nekünk egyre messzebb vitorlázni. Ha nem változik a szél, négy nap múlva elérjük a Medve-szigetet. Onnantól már figyelnem kell a láthatárt, hogy meglássam, ha fújnak a sima hátúak.

Egyet sem láttam még soha életemben. Úgy értem, elevent. Azt mondják, akadnak köztük olyan hatalmasak, hogy egy hajót is elnyelnek. Ez, persze, nem igaz. Egy csónakot, talán. Azt el tudom gondolni. Valahogy Jónás is bekerült a cet gyomrába!

Az Írás nem hazudik. A matrózok igen.

 

1620. október 25.

 

Jól épített, széles fenekű hajó a Duivel. A régi szabású keresztvitorlák mellett háromszögletű orrés tarcsvitorlát is visel. Hátsó árbocára gaffos hosszvitorlát húzunk, ha úgy fordul az idő, és préselnünk kell a szelet. Erre még nincs szükség, friss oldalszélben vágtatunk a tarajos vízen. Hét ágra süt a nap.

A vitorlák be lettek állítva, a kötelek lekötve, de a kapitány senkit nem enged henyélni. Folyvást takaríttat – pedig nincs mit –, a felkarikázott szigonyköteleket újrabogoztatja, óránként ellenőrizteti a hajófenék tömítéseit – noha tökéletesek –, késeket éleztet, szigonyt köszörültet. A munka boldoggá tesz, mondja, örüljetek! Enni, inni csak napszállta után enged, igaz, akkor bőségesen. Éjjel aztán úgy alszunk, mint akit fejbe csaptak.

Szeretek hajón hálni, ha barátságos alattunk a tenger. Most széles hátú hullámokkal ringat, mintha anyánk volna, mi pedig kisdedek.

Pedig nem vagyunk azok.

Már én se vagyok gyerek. Tudom az örömöt, aminek jövetelét Fjörtoft tiszteletes megjövendölte. Igaz, csak álmomban érezem a fejszecsapást, amely kihasít magamból és végtelen tágasságba emel. Saragina illata elborít olyankor, és arra riadok, hogy a lány távolodva kacag.

A matrózok zöme jócskán húsz fölött jár. A kapitány, a fedélzetés a szigonymester harminc is elmúlt. A hajóácsunk a legöregebb. Gerrit de Veernek hívják. Őmellette alszom a fölső priccs-sor orr felőli végén. Csak egy könyöknyire van a fejünk fölött a fedélzeti deszka. A legénységi szállást szűkre szabták, hogy több hely jusson a raktérben a bálnazsírnak.

Gerrit de Veer szerint a sima hátúak lassan úsznak. Könnyen beérjük majd őket, mondja, de a kormányosnak vigyáznia kell, nehogy túl közel lavírozzon hozzájuk. Háromkönyöknyi jégtakarót is képesek áttörni, ha befagy a tenger, s nekik levegő kell. Bár a Duivel egy kifejlett bálnánál két és félszer hosszabb, és sokkalta nehezebb, egy farokcsapásuk nagy kárt tehet benne. A kormánylapátot darabokra töri, mint egy faragott gyerekjátékot. Ezért van itt ő – mármint a hajóács –, hogy az efféle sérülést kijavítsa. A csónakokat is ő reparálja, ha bajuk lesz. Baj pedig mindig van, majd meglátom, mondja.

 

1620. október 26.

 

A mai nap reggelén két orka szegődött mellénk. A nagyobbik hosszú, mint a hátsó árboc rúdja. A kisebbik nőstény. Az is kétszer akkora, mint a szigonyosok csónakjai. Könnyen lehagyhatnák a hajót, még a cápáknál is gyorsabbak. Gerrit de Veer szerint rossz előjel, hogy mellettünk úsznak. A szigonyosok azt mondják, szerencsét hoznak. Ha valaki, hát ezek a gyilkos cetek tudják, hogy a sima hátúak merre legelnek.

Kérdeztem Gerrit de Weert, miért nem szigonyozzuk meg őket. Azt mondja, a halott sima hátú fönn marad a vízen, könnyű a hajóhoz vonszolni. Az orkák viszont holtan elsüllyednek. Csak akkor irtjuk őket, ha az általunk elejtett  zsákmányból  lakmároznak. Elsőbben a bálnák nyelvét harapják ki. Az a csemegéjük. Az embert lenyelik egészben.

 

1620. október 26.

 

A szél erősödik, a kapitány mégsem engedi, hogy kurtítsuk a vitorlákat. A hajó eresztékei recsegnek-ropognak. Tizenkét csomónál is gyorsabban repülünk. Az orkák mégis könnyedén körbeúszszák a hajót, fel-felugrálnak a habokból, hogy belenézzenek a szemünkbe.

Ha eltűnnek, vihar lesz, mondja Gerrit de Weer.

Délben megpillantottuk a Medve-sziget hófödte csúcsait. Én voltam őrségen. Hiába fürkésztem a láthatárt, sehol nem tört vízoszlop a magasba. Márpedig a bálnák úgy levegőznek. Nem vizet prüszkölnek az orrnyílásukon, csak meleg párát, de messziről úgy fogod látni, mintha vízoszlop volna, mondta Gerrit de Weer.

Megkedveltem ezt az öregembert. Kívülem mással nemigen áll szóba. Eleinte gyanakodtam, hogy ő is olyanféle, mint a szerencsétlenül járt Förtjoft tiszteletes, de nem. Egy az, hogy nem mosdik. Nyíratlan a haja, körme töredezett. Első éjszakánkon a hajó ringása közelebb dobott hozzá a priccsen, amin osztoznunk kell. Úgy gyomron taszajtott, hogy csillagokat láttam.

Ha még egyszer hozzám érsz, levágom a farkad. Ezt mondta nekem.

Szélesen ring velem a figyelőkosár. A váltótársaim, egy virgonc norvég és egy szótlan ír, telerókázták innen a ferdeket. A matrózok is okádnak odalent. Nekem szerencsém van, nem vagyok tengeribeteg.

Innen a magasból egész kicsinek tűnik a Duivel. Rajta az emberek apró bogaraknak. Két hajóhossznyi, fehéren habzó csíkot húztunk magunk után a tajtékzó vízen. Hanem az orkák eltűntek. A szél nyugatiról északira fordul.

Pedig arra kell tartanunk, folyvást északnak.

Odalent a hajót ellepték az emberbogarak. Előkerültek a hatalmas vitorlazsákok, négy-négy ember cipelte őket az előárbochoz és a tatra. A kapitány bevonatott néhány keresztvitorlát, és kifeszíttette a latin vásznakat. A hajó megdőlt. Lepillantva már nem a fedélzetet látom magam alatt, hanem a haragos vizet.

Gerrit de Weer szerint erre sekély a tenger. Ám ez a sekélység is irdatlan mélységet jelent. Ha száz hajót állítanánk egymásra a fenéktől kezdve, s a tetejükbe minket, a főárbocunk csúcsa akkor se bukkanna fel.

Néha kitárom a karom, mintha szárnyam volna. Álom az élet.

 

1620. október 27.

 

A szótlan ír látta meg a sima hátúakat. Ott vannak, rikoltott. Két vonás, keletre! A kapitány számolta meg őket.

Kilenc, csukta össze a drága messzire látóját.

Nem lett igaza Gerrit de Weernek. Döngve táncol alattunk a hajó, mégse jutunk a bálnákhoz közelebb. A hullámok utunkat állják. Egyre rövidebbek, magasabbak és meredekebbek. Némelyik átcsap a ferdeken. Vinne magával csónakot, szigonyt, kötelet, ha nem volna minden szorosan lekötve. A matrózok az árboc köré tekert kötélbe kapaszkodnak, hogy a tajték el ne sodorja őket. Az egész hajó belereszket, ahogy az orr alázuhan a sistergő vízre, és döndülve rést nyit benne. A latin vitorlák csattogva szorítják a szelet, a kötelek fütyülnek.

Biztos szél alatti állás, mondja Gerrit de Weer, és huhogva nevet.

Órák óta követtük már a kilenc sima hátút, amikor a semmiből ránk tört a veszedelem. A hirtelen szélnyomás megfektette a Duivelt. A főárboc alsó keresztrúdjának vége vizet ért. Reccsenve kettétört. Az elszabadult vászon két matrózt a tengerbe repített. A hajón átcsapó óriás zuhatagban megdagadt kötélcsomókat az erre szolgáló méteres  vaspálcákkal sem  sikerült megbontani. A fedélzetmester karddal vagdosta el a még fent dagadó keresztvitorlák lekötött shottjait, ordítva kergette az árbocokra a matrózokat. Foguk közt késsel kúsztak a magasba, hogy a fölös vásznaktól megszabadítsák a hajót. A levágott vitorlák zúgva repültek a köröttünk örvénylő feketeségbe. A kormányos hiába könyörög, a kapitány most sem engedi szél alá fordítani a hajót. A megmaradt latin vásznakkal préselünk tovább, a semmi közepébe. A vihar magjában majd csillapodik, üvölt a kapitány, ott egymérföldnyi körben teljes lesz a szélcsend.

 

1620. október 28.

 

A kapitánynak igaza lett. A vihar minden maradék vitorlát letépett a keresztrudakról, a puszta árbocokat is sorra kidöntötte. Mint a pálcikák, úgy röpültek a nehéz sudarak a tajtékzó feketeségben. Aztán mintha egy irdatlan boltozat födele csapódott volna ránk, kívül rekesztve a tajtékos hullámfalat és az üvöltő szelet. A megcsonkolt hajó egy utolsó, roppant sóhajjal megült a néma, elsimult vízen, és nem mozdult többet. Azóta valami mély, távoli, tompa moraj visszhangzik köröttünk. Egyikünk se hallott még ehhez fogható hangot. Időnként megmozdul alattunk a feketeség, sisteregve felhabzik köröttünk,  aztán kisimul  megint. Bűzös  köd üli a hajót. A lég mozdulatlan. Olyan sötét van, mondja Gerrit de Weer, mint a szív közepében.

 

1620. október 29.

 

Immár másodszor fordítja meg a homokórát a kapitány, de még mindig nem kelt fel a nap. Vaksin tapogatódzva dolgozunk. A főárboc csonkjára erősített olajlámpás fénye nem ér el idáig, kész csoda, hogy még egyetlen ujjamat se nyestem le a szekercémmel. A tatvitorla öregfa rúdját megleltük az orrban, a szigonykötelek hálójába fonódva. Abból kell szükségárbocot állítanunk, hogy ha majd újra feltámad a szél, valahogy visszaevickélhessünk a partra.

Már ha sikerülhet.

Mert ha a szél délire fordul, mondja Gerrit de Weer, akkor északra sodródunk, ahol befagy köröttünk a tenger. Hamarabb megfagyunk, mint hogy egymást ennénk meg.

Kilencen maradtunk a harminchatból.

Az elöljárók közül csak a fedélzetmester és Niels Vermeer kapitány élte túl a vihart. Tömzsi, vállas ember. Kurta parancsszavakon kívül a száját más hang nem hagyja el. Úgy viselkedik, mintha még mindig egy büszke hajó kapitány volna, nem egy tehetetlen roncsé. A fedélzetmestert, aki szerződtetett, Lars Dekennek hívják. Döngő léptekkel jár fel és alá. Hol káromkodik, hol imát mormol. Megkérdezte, híven jegyeztem-e mindent. Mondtam, hogy igen. A téntát, papírt és a faragott lúdtollat a rongyaimba csavarva tartom az ágydeszkám alatt, így épen maradtak.

Bár a ténta, mondtam, igencsak fogytán van.

Elég lesz, felelte.

Kívülük csak a szigonyos Oliver Johansen, négy matróz (Pietre Nuyts, Jacob Hofdijk, Pieter Hooft és Adrian Helland nevűek), valamint az öreg hajóács meg én vagyunk életben.

 

1620. október 30.

 

A szükségárbocot felállítottuk.

A tartalék tarcsvitorlát a matrózok félbevágták és beszegték, de szellőnek nyoma sincs, így hát nem húzzuk fel. A homokóra szerint harmadik napja várjuk a szelet, de nem jön meg. A fellegekből sem csap le ránk, holott az égnek ugyancsak borúsnak kell lennie, ha egyetlen csillag fénye sem tör át rajta.

A kapitány szerint valahol a Svalbard környékén lehetünk, Hopen közelében. Errefelé október végétől februárig nappal is teljes a sötétség, de a csillagokat azért látnunk kellene. Az is felettébb különös, hogy madárhangokat sem hallunk, holott a szigeteken temérdek madár fészkel...

Vajon csakugyan sötét van a szív belsejében?

 

1620. október 31.

 

Tegnap Saragina hangját hallottam. Nevemen szólított. Kérdeztem Gerrit de Weert, ő is hallotta-e.

Képzelődsz, felelte.

Különös dolgok történnek velem, mióta a sötétség fogságában várjuk  a  szelet.  Időnként  megmozdul  alattunk  a  víz,  világító

planktonok raja úszik alánk, hogy nyomtalanul eltűnjön mögöttünk. Gyönge fényüknél többször úgy tűnt, mintha kétfelől sötéten vöröslő falak határolnák a poshadt szagú vizet. Próbáltam kivenni, hogy szikla, föld, netán jég alkotja a falat – talán egy irdatlan barlang belsejébe sodort a vihar minket –, de bármilyen jó a szemem, bizonyosan megcsal, mert amit látni vélek, az nem létezhet.

Élő húsnak tűnik az a távolban felsejlő valami. Erekkel átszőtt, lüktető anyagnak.

 A szigonyos Oliver Johansen alig kap levegőt, szédeleg. Próbáltam rávenni tegnap, hajítsa el az egyetlen megmaradt szigonyt a feketeségbe, hátha eltalál vele valamit.

Hogyisne, mondta, hogy ez is odalegyen? Egy simahátút csak megdöfünk, pajtás! Zsákmány nélkül térni haza, nagy szégyen volna. Olyat csak az angolok tesznek. Mi, hollandok, soha! Megértetted?

Nem hiszem, hogy sikerülhet akár egyetlen bálnát is ejtenünk a sérült hajóval, de nem mondom neki. Az ember magától is ráébred az igazságra.

 Nem tudom, hol vagyunk. Talán a pokol előszobájában. Ha ez az igazság, akkor a pokol gazdag hely. Fogadóhelyiség csak gazdag házakban van. A tompa, távoli morajlás mellett néha úgy hallani, mintha köröttünk valami csepegne. Mint a tavas barlangban, ahová apám magával vitt egyszer.

Nehéz elképzelnem akkora barlangot, amelyben a hajónk elférne. A sziklától övezett norvég partokon állítólag akadnak ilyenek. Lehet, hogy ismeretlen sziget odvába vetett a vihar? De hogy csusszantunk bele? Fjörtoft tiszteletes szerint a világon minden megtörténhet, ha Isten úgy akarja. De miért zárt volna minket egy fénytelen odúba, ha örömre teremtett?

Beszéltem erről Gerrit de Werrel.

Ostoba vagy, mondta. Errefelé nincs szárazulat.

Akkor hát hol vagyunk?

Isten irdatlan tenyerén, morogta. Vagyis a markában. Még gondolkodik, hogy összeroppantson-e. Miért akarna az Úr megbüntetni minket? Egyikünk se Jónás, hogy prófétálni hívatott volna. Szegény ördögök vagyunk valamennyien. Mit számítunk mi az Ő magas terveiben? Talán még a nevünket se tudja. Bár Förtjoft tiszteletes azt mondotta egyszer, hogy Isten az óceánok minden cseppecskéjét számon tartja. Ha így van, igencsak elfoglalt lehet. Az volna az igazi csuda, ha nem kerülné el a figyelmét egynémely dolog. Akkor se figyelt, mikor utheni házunkban a parázzsal játszottam. Egyik tenyeremből a másikba görgettem a zsarátnokot, vajon megéget-e. Semmit nem éreztem, amíg rá nem csuktam a markomat. Akkor megsütött erősen. Elhajítottam, és kifutottam a ház elé, a hóba. Tiszta éjszaka volt, az ég teli csillagokkal. Égett tenyeremre havat simítottam. Sajgott erősen. Hogy ne gondoljak vele, azon tanakodtam, hogy a csillagok vajon miért nem esnek le.

 Niels Vermeer kapitány nem hagy időt nekünk a fölösleges tépelődésre. Ugyanúgy dolgoztat, mintha nyílt tengeren volnánk. A vihar utáni napon be kellett járjuk a hajó minden zugát, hogy a károkat felmérjük. Engem az öreg hajóács mellé rendelt. Át kellett vizsgáljuk a hajófeneket, nincs-e törött palánk, sérült tömítés, ahol a víz beszivároghat. Nem találtunk ilyet. A raktérben lekötözött hordók viszont, kettő kivételével, a viharban mind elszabadultak és összetörtek. Bokáig lábaltunk a kiömlött ivóvíz, világítóolaj és rum bűzös keverékében. A négy matróz a ferdeket kutatta át, összegyűjtve minden megmaradt kötelet, kötélcsigát és más, hasznavehetőnek ítélt holmit. Mindent összehordtak a tatfedélzet lépcsője elé. Hat guriga kötél, három repedt kötélvonó csiga, két törött nyelű fejsze, három épen maradt evezőlapát és négy meggörbült pajszer mellett két leszakadt, csupasz emberi kart és egy tőből kitépett lábat hordtak egybe. A láb az ír őrszemhez tartozott valaha, egyedül neki volt köztünk vörös a szőre. A fedélzetmester a konyhai készletet ellenőrizvén jelentette a kapitánynak, hogy a konyha teteje kétölnyi helyen beszakadt, de sózott halunk és burgonyánk bőven maradt, három teljes hétre elég mind a kilencünknek. Tehát a végtagoktól megszabadulhatunk, mondta. Nekem kellett a vízbe dobnom őket. Nem tudom, elsüllyedtek-e.

 A kapitány kabinja sértetlen maradt, benne minden keményfa dobozban tartott, drága műszer, így a tájoló, szögmérce, körző, vonalzók, a messzire látó és a homokóra. Hanem a térképek és a hajónapló eláztak. Utóbbiról csak hárman tudunk, a kapitány, a fedélzetmester és én.

Azt hittem, a kapitány kajütje nagyobb és kényelmesebb. Hárman alig fértünk benne, amikor Lars Deken a kapitányhoz kísért.

Hallom, irkálsz, pillantott rám a kapitány. Csakis az igazat, mondtam.  Savószemmel vizslatott.

Fáj a fejem, mondta.

Talán a bűz miatt, jegyeztem meg. Milyen bűz?

Vagy a szélcsend, mondtam.

Megrázta a fejét.

Éppen hogy a szél az oka, mondta. A nedves déli szél.

De hiszen...

A fedélzetmester rám mordult: Ne feleselj a kapitány úrral! Csak akkor szólj, ha kérdeznek.

Harmadnapja fúj, mondta a kapitány. Ezt írd. Megértetted?

 

1620. november 1.

 

Nem tudom, olvassa-e valaki eme sorokat valaha. S ha igen, vajon hiszi-e majd, hogy a színtiszta igazat írom.

A kapitány ma felvonatta a szükségvitorlát. Senki nem értette, miért, hiszen az áporodott lég éppoly mozdulatlan köröttünk, mint eddig. Adrien Helland matrózt a kormányhoz parancsolta.

Hat vonás keletre!

Szerencsétlen matróz csak bámult.

Tekerd azt a kormányt, mordult a kapitány, azt mondtam, keletre!

Adrian Helland megforgatta a kormánykereket. A hajó nem moccant. A kapitány mégis úgy tett, mintha a hirtelen fordulattól megtántorult volna. Biztos szél alatti állás, kiáltotta.

A fedélzetmester rekedten rikoltott.

Mindenki a szél felőli oldalra!

Mozdulj már, bökött oldalba Gerrit de Weer, és karon ragadva

magával vonszolt.

Nóta, kiáltott a kapitány.

Visszhangosan zendült a fedélzetmester rekedt hangja. Abba a dalba kezdett, amelyet horgonyfelvonáskor szokás énekelni. Az

angolok capstain shantynek mondják. Nálunk macskadal a neve.

A test előre dől, a társad hátát nézed!   Nézed, rikkantotta Gerrit de Weer mellettem. Erős vitézek mind a holland tengerészek!

Részek, ismételte Gerrit de Weer, bár lehet, hogy azt kiáltotta: részeg.

Nem igaz, suttogtam, egy korty rumunk sem maradt, maga is látta!

Énekelj, ne beszélj, morogta.

A harmadik sortól már mind teli torokból fújtuk, mintha a horgonydob kerekét hajtottuk volna. Pedig a hajtórudak is mind odalettek.

A dal végeztével új parancs érkezett. Imához kellett térdepeljünk a szükségárboc mögött. A szigonyos mellé kerültem a sorban.

A kapitány megőrült, súgtam a fülébe. Tartsd a szád, mondta.

Elhadartuk a Miatyánkot, aztán a kapitány megköszönte Szent Miklósnak a friss szelet, amellyel rövidesen hazaérünk majd. Hatalmas ámen zengett utána, noha a hajó továbbra se moccant, a szükségvitorla petyhüdten lógott fölöttünk. A fedélzetmester engem kivéve mindenkinek pihenőt rendelt.

Tartsd nyitva a szemed, Ake Dahl, mondta.

 Mindenki alszik, vagy úgy tesz, mintha aludna. Én kint ülök a hajóorrban, szemem a fekete semmibe meresztve. Nem tudom, hogy a sötétség szívdobbanása visszhangzik-e tompán köröttem, vagy a saját vérem zúgását hallom a fülemben.

Valaki halkan a nevemen szólít a hátam mögött. Megfordulok.

Saragina áll az elülső rakodónyílás fedelén.

Tudom, hogy káprázat, mégis elindulok felé. Hátrálva távolodik tőlem. Kinyújtott karral követem, nehogy a sötétben nekiüt-

közzek a főárboc csonkjának. Mert azt sehol nem látom, mint ahogy mást se, csak a könyvkötő lányának kövérkés alakját, mintha fény csakis a kötényéből jönne. Kék kötényt visel, fehér főkötőt

és sötét fapapucsot. Léptei koppannak.

Örülj, Ake, mondja.

Azután eltűnik, mintha itt se lett volna.

Kiáltás szakad ki belőlem: Saragina!

A víz loccsanva mozdul alattunk. Derengő, zöld fény támad. Planktonok, gondolom. A látomást feledve futok a hajókorláthoz, áthajolok rajta. Lent, hat öllel alattam izzik a víztükör. Visszfénye átvilágítja a ködöt. Tisztán látom a falat. Tízkönyöknyire lehet. Biztos, hogy élő hús. Magasságos Isten!

Rémülten rohanok, közben kétszer is elesem. Előbb a bal könyökömet, aztán a fejemet ütöm meg. Szédelegve imbolygok tovább, le a lépcsőn. Társaim hortyognak. Tapogatózva jutok az utolsó fekhelyig. Felrázom Gerrit de Weert.

Tudom, hogy hol vagyunk, lihegek. Egy hal belsejében! Lapátkezével betapasztja a szám.

Halkabban!

Melléhúzódok, elhadarok mindent.

Figyelmesen hallgat, nem szól, nem kérdez.

El ne mozdulj innen, magamra hagy.

Felmászom a priccsre, kinyújtózom. Mélyeket lélegzem. Próbálok átgondolni mindent. A sima hátúak nyilván nem kilencen, hanem tízen voltak. A tizedik az óriás, amely elnyelt minket. Azért van sötétség, azért a bűz, a ritka loccsanások. Az ő szívdobbanásai  dübörögnek.  Ha  vizet  nyel,  planktonok  ezrei  áramlanak

irdatlan bendőjébe. Nem lehet másként.

És Saragina?

Erre már nem tudok magamnak felelni, futó léptek koppannak fölöttem, a bejáratnál felködlik egy imbolygó olajlámpás fénye,

mögötte három alak árnya. A kapitány, a fedélzetmester és Gerrit de Werr közelednek. Jöttükben mindenkit felráznak. Mind itt görbednek már a priccsem előtt.

Ake Dahl!

A kapitány szólít.

Lecsusszanok elé, hátam nekivetem a tartógerendának. Fölemeli a lámpást, arcomba világít.

Mit mondtál a hajóácsnak?

Az igazat, uram. A tiszta igazságot.

Karok nyúlnak felém, megragadnak, szitkozódva vonszolnak fel a lépcsőn. A főárboc csonkjához kötöznek. Ölelem, mintha Saragina volna. A fedélzetmester rekedt hangja harsog. Nagy hiba volt a részéről, hogy felvett a hajóra, mondja. Egy olyan istentelen vihar, ami lecsapott ránk, és a súlyos veszteség, ami hősies harcunk közt ért minket, még egy olyan edzett embert is megviselt valamelyest, mint ő, vagy amilyen a kapitány. Hogyne zavarna meg egy olyan éretlen gyereket, mint én vagyok. Nem csoda, hogy megbolondultam, s olyasmiket mondok, amiért minden igaz szívű holland bálnavadász máskor áthúzna a hajó alatt.

Miért, szólalt meg Oliver Johansen, mit mondott a gyerek?

Feleltem volna, de ekkor Gerrit de Weer összegyűrt rongyot tömött a számba.

Hogy nincs Isten, mondta a kapitány. Hogy Krisztus urunk nem élt soha!

Mindenki felhörrent.

Ördög, ördög, hangzott innen is onnan is.

Úgy van, mondta a kapitány, de kiűzzük belőle.

Bontott végű kötéllel vertek. Előbb az ingem szakadt ketté, azután  a  bőröm  hasadt  fel.  Egymásnak  adták  a  kötelet.

Mindegyikük hármat ütött. A fájdalom egészen betöltött. Aztán mintha a csontjaim megolvadtak volna, forróság lepett el. Minden gondolat ellobbant belőlem, éppúgy, mint amikor az öröm fejszéje csap rám.

Az árboccsonk tövében heverve ocsúdtam. Beszélj, szólt a kapitány.

Gerrit De Weer kivette a számba gyömöszölt rongyot. Mit mondjak, hörögtem.

Semmit, súgta a fülembe Gerrit de Weer. Örülj, hogy megmentettem az életedet!

Hogy hívnak, kérdezte a fedélzetmester.

Ekkor mögöttük feltűnt Saragina. Ők nem vették észre, mert hangtalanul  közeledett  a  világító  kék  kötényében.  Az  engem

bámulók mögött felszökkent a szemközti fekvőhely fölső priccsé Mosolyogva lóbálta a lábát.

Ake Dahl a nevem.

Nincs már benned ördög?

Saragina megrázta a fejét, mutatóujját a szája elé vonta.

Nincs, uram, mondtam.

Kit látsz magad előtt? Önt, uram, mondtam. És még?

Derék holland bálnavadászokat.

Helyes. Van még egyéb mondanivalód, Ake? Igen, uram, engedelmével.

Ennyi éppen elég, próbált közbelépni Gerrit de Weer, de a kapitány leintette.

Halljuk!

Van isten, mondtam. Krisztus az ő szent fia, és én hiszek az ő igazságában. Ezért ki kell mondanom... uram... Minket megevett egy bálna.

 

1620. november 4.

 

Nem tudom, mióta kuporogtam étlen-szomjan a horgonykamrában, mire Gerrit de Weer fölnyitotta a csapóajtót.

Élsz, kölyök, kérdezte. Nem tudtam, mit mondjak.

Vitorlavászonba burkolt csomagot nyújtott le.

Sózott hal, palack víz, gyertyacsonk, meg a holmid az ágydeszka alól.

Ölembe ejtette a pakkot, visszahúzódott a nyílásból, és visszaengedte a kamrafedelet. Hallottam, ahogy a vaspöcköt a helyére

csúsztatja.

Megettem a halat, kiittam a vizet.

Ezen sorokat vakon rovom a papírra. Ha a teleírt lapokat

összesodrom, éppen átférnek majd a vizespalack nyakán. Gerrit de Weer nem azért adta a gyertyavéget, hogy világítsak vele. Tudta,

hogy tűzszerszámom nincsen. Megrágom a faggyút, bedugaszolom vele az üveget. A horgonylánc nyílásán át dobom majd a

vízbe. A sima hátú is felfordul egyszer. Talán gyilkos cetek támadják majd meg. Előbb a nyelvét rágják ki, aztán a hasának esnek. Így kikerülvén a bálna gyomrából, a Duivel biztosan elsüllyed mind a kilencünkkel, akár élünk, akár halunk akkor. De a palack talán nem süllyed el.

A szó elszáll, az írás megmarad. Akár igaz, akár nem.