Szakonyi Károly

A kerthelyiség még nyitva volt, de az asztalokról hiányzott a terítő, és a székeket felbillentve az asztalszéleknek támasztották. Platánok álltak a kertben, az október végi hideg reggelek megfonynyasztották a tenyérnyi leveleket, ráhullottak az asztalokra, beborították a földet. De sütött a nap, és az avart aranyba vonta az ősz.

–     A kerthelyiség? – nézett kérdően az ajtóban álló pincérre az öregúr. Nagy kalap takarta a homlokát, az alól tekintett szét, fehér szakálla gyapjasan körbefogta az arcát. Színes vászon dzseki viselt, s ebben nem látszott öregnek, de ahogy elindult a kertbe vezető lépcsőkön, megkapaszkodott a korlátban. Onnan várta a választ.

–     Ha óhajtja, tessék. Kihozom, amit kér.

–     Akkor letelepszem itt. Jó a levegő.

–     Nálunk, a hegyoldalban mindig jó a levegő – mondta a pincér. Harminc éves lehetett, jó vágású,  bajszos,  divatos  frizurás férfi. A napon sütkérezett, mert a vászon kabátkájában kívánta a meleget. – Mit parancsol? Vagy hozzak étlapot?

–     Nem, köszönöm. Snapszot kérek meg egy korsó világost.

Leért a lépcsőkön, elindult az egyik asztal felé. Lesöpörte róla a leveleket, a széket is helyre állította, megnézte a tenyerével, nem vizes-e. Aztán leült.

 –     Vodkát? Vilmos körtét, barackot? – ment utána a pincért.

–     Snapszot – mondta a vendég.

–     Snapszot – bólintott a pincér. – Ez így tág fogalom.

–     Jól van, hozzon vilmos körtét.

–     És egy korsó sört?

–     A Polgári Serfőzde söréből.

–     Dreher van vagy pilseni.

–     Akkor  Drehert.  De  jobban  szeretem  a  polgárit.  – A pincér elindult, utána szólt. – És egyúttal hozzon kvárglit.

–     Mit, kérem? – torpant meg a pincér.

–     Kvárglit. Meg ropogós sós kiflit.

–     Kvárglit – mondta a pincér, és nem mozdult.

–     Vagy nincs? Jó, akkor hozzon egy adag ruszlit.

–     Ruszlit – mondta ugyanúgy a pincér.

–     Tegyen hozzá  elég  sokat  a  hagymából.  De  ha  kvárglit  tud hozni, akkor hagyja a halat.

Kis csend támadt. A pincér még mindig ott állt helyben.

–     Nos? – nézett rá a férfi.

–     Nálunk ilyen nincs.

–     Ó! – sajnálkozott az öregember. – Hát ez nem egy kertvendéglő?

–     Kertvendéglő, de kvárgli meg ruszli nincs. Hozhatok pizzát, de burgert is, sajtosat vagy csirkéset…

A lépcső tetején megjelent egy másik pincér. Ő is a korlátba kapaszkodva jött lefelé, mert bizonytalanul lépdelt, a háta hajlott volt, szemüvege az orra hegyéig csúszott. Leért, megállt mellettük.

–     Minden rendben?

–     Jó, hogy jött – nézett rá a vendég. – A kollégája azt mondja, nincs kvárgli, nincs ruszli…

–     Az úr ilyesmit kért – szabadkozott a fiatal.

–     Á, uram – mosolyodott el az öreg pincér, – hol van már az a kvárgli, aminek a szeletkéit egyenként fogpiszkálóra szúrva falatozta a vendég, meg amikor ropogós kifli volt kis kosárkákban az asztalokon, és ruszlit tartottunk nagy, hasas üvegekben…

–     Ajánlottam burgert meg pizzát…

–     Na, ja! – mondta az öregebbik. – Most ezek vannak.

–     Ebben a kertvendéglőben?

–     Sajnos, uram!

–     De maga legalább emlékszik a kvárglira!

–     Hajaj! Hoztam a vendégnek, a fogpiszkáló ott volt minden asztalon, a só meg a paprika is. Fenséges sörkorcsolya volt. És persze a ruszli is.

–     Mi a fene az a ruszli? – fakadt ki a fiatal.

–     Pácolt hal, hagymás olajban – mondta bosszúsan az öregember.

–     Csak le kellett tépni a gerincéről azt a vékony, ezüstösen csillanó halat, és máris ehetted – magyarázta az öreg.

–     Piros salakkal volt felszórva… mondta a vendég.

–     Piros salakkal? Micsoda? – kérdezte a fiatal.

–     A kerthelyiség. Az üzlet, a söntés nem volt valami tágas, de nyáron, meg ilyenkor ősszel úgyis inkább a kertben ültünk… Télen behúzódtunk, beszívta a bagószagot a ruhánk… Kockás abroszok voltak mindenütt… A Schlosser ház. Csak így… megyek a Schlosser házba.

–     Ó, igen – mondta felderülve az idős pincér. – A közeli téglagyárból ide jártak a munkások. Házmestert ittak. A legtöbben házmestert. Vagy söröket. A Polgári Serfőzde söreit. És snapszot mellé. A szódás sokszor a ház előtt itatta a lovát. Amíg behozta a ládákat, a tarisznyát a ló nyakába akasztotta, hadd egye a zabot. Aztán hozta a vedret, vizet vitt ki, itatta. A jegesnek bőr vállvédője volt, azon hozta  a  táblákat.  Vaskapoccsal  verte  apró  darabokra  a  jégszekrény  aknájába…

–     Akkor pizzát? – A vendég felkapta a fejét, mi ez a türelmetlen hang. Hunyorgott, mert ahogy elnézett a pincérek mellett, mintha elúsztak volna a szeme elől a lombjukat hullató fák. Piros sapkát látott. Piros sapkás lány derengett elő a káprázatból.

–     Pizzát vagy burgert? Tessék felnézni, ki van írva. Hamburger, sajtburger… hallotta. – Sült krumplit? Kis adagot? Nagy adagot?...

–     Ja, tessék? Az öregúr hátra fordult, a Vörösvári útra látott a MacDonald’sból. A magas házakra. A lakótelepiekre. A kicsik sehol sem voltak már. Mind eltűntek. Buldózer végzett velük. A földszintes, kis házakkal, a leanderes udvarokkal. A Schlosser házzal is.

–     Akkor hát? Mert ott áll maga mögött a sor! – türelmetlenkedett a piros sapkás lány. – Na, hova megy? Tessék, a következő! Mit kérsz? Dupla burger… oké, és te?...

Az öreg lassan elindult. Elindult a kerti asztaltól, lépkedett a rőt avarban a lépcsőig, elment némán a fiatal meg az öreg pincér mellett, átment a söntésen, megcsapta orrát a dohányfüst meg a sörszag, kiért az utcára. A szódás ott abrakolta a lovát. Nagyokat rántott busa fejével a ló a tarisznyán. A Bécsi út sarkán befordult a trolibusz szögletes kocsija. Talán arra – gondolta.

De nem tudta, merre menjen.