A kerthelyiség még nyitva volt, de az asztalokról hiányzott a terítő, és a székeket felbillentve az asztalszéleknek támasztották. Platánok álltak a kertben, az október végi hideg reggelek megfonynyasztották a tenyérnyi leveleket, ráhullottak az asztalokra, beborították a földet. De sütött a nap, és az avart aranyba vonta az ősz.
– A kerthelyiség? – nézett kérdően az ajtóban álló pincérre az öregúr. Nagy kalap takarta a homlokát, az alól tekintett szét, fehér szakálla gyapjasan körbefogta az arcát. Színes vászon dzseki viselt, s ebben nem látszott öregnek, de ahogy elindult a kertbe vezető lépcsőkön, megkapaszkodott a korlátban. Onnan várta a választ.
– Ha óhajtja, tessék. Kihozom, amit kér.
– Akkor letelepszem itt. Jó a levegő.
– Nálunk, a hegyoldalban mindig jó a levegő – mondta a pincér. Harminc éves lehetett, jó vágású, bajszos, divatos frizurás férfi. A napon sütkérezett, mert a vászon kabátkájában kívánta a meleget. – Mit parancsol? Vagy hozzak étlapot?
– Nem, köszönöm. Snapszot kérek meg egy korsó világost.
Leért a lépcsőkön, elindult az egyik asztal felé. Lesöpörte róla a leveleket, a széket is helyre állította, megnézte a tenyerével, nem vizes-e. Aztán leült.
– Vodkát? Vilmos körtét, barackot? – ment utána a pincért.
– Snapszot – mondta a vendég.
– Snapszot – bólintott a pincér. – Ez így tág fogalom.
– Jól van, hozzon vilmos körtét.
– És egy korsó sört?
– A Polgári Serfőzde söréből.
– Dreher van vagy pilseni.
– Akkor Drehert. De jobban szeretem a polgárit. – A pincér elindult, utána szólt. – És egyúttal hozzon kvárglit.
– Mit, kérem? – torpant meg a pincér.
– Kvárglit. Meg ropogós sós kiflit.
– Kvárglit – mondta a pincér, és nem mozdult.
– Vagy nincs? Jó, akkor hozzon egy adag ruszlit.
– Ruszlit – mondta ugyanúgy a pincér.
– Tegyen hozzá elég sokat a hagymából. De ha kvárglit tud hozni, akkor hagyja a halat.
Kis csend támadt. A pincér még mindig ott állt helyben.
– Nos? – nézett rá a férfi.
– Nálunk ilyen nincs.
– Ó! – sajnálkozott az öregember. – Hát ez nem egy kertvendéglő?
– Kertvendéglő, de kvárgli meg ruszli nincs. Hozhatok pizzát, de burgert is, sajtosat vagy csirkéset…
A lépcső tetején megjelent egy másik pincér. Ő is a korlátba kapaszkodva jött lefelé, mert bizonytalanul lépdelt, a háta hajlott volt, szemüvege az orra hegyéig csúszott. Leért, megállt mellettük.
– Minden rendben?
– Jó, hogy jött – nézett rá a vendég. – A kollégája azt mondja, nincs kvárgli, nincs ruszli…
– Az úr ilyesmit kért – szabadkozott a fiatal.
– Á, uram – mosolyodott el az öreg pincér, – hol van már az a kvárgli, aminek a szeletkéit egyenként fogpiszkálóra szúrva falatozta a vendég, meg amikor ropogós kifli volt kis kosárkákban az asztalokon, és ruszlit tartottunk nagy, hasas üvegekben…
– Ajánlottam burgert meg pizzát…
– Na, ja! – mondta az öregebbik. – Most ezek vannak.
– Ebben a kertvendéglőben?
– Sajnos, uram!
– De maga legalább emlékszik a kvárglira!
– Hajaj! Hoztam a vendégnek, a fogpiszkáló ott volt minden asztalon, a só meg a paprika is. Fenséges sörkorcsolya volt. És persze a ruszli is.
– Mi a fene az a ruszli? – fakadt ki a fiatal.
– Pácolt hal, hagymás olajban – mondta bosszúsan az öregember.
– Csak le kellett tépni a gerincéről azt a vékony, ezüstösen csillanó halat, és máris ehetted – magyarázta az öreg.
– Piros salakkal volt felszórva… mondta a vendég.
– Piros salakkal? Micsoda? – kérdezte a fiatal.
– A kerthelyiség. Az üzlet, a söntés nem volt valami tágas, de nyáron, meg ilyenkor ősszel úgyis inkább a kertben ültünk… Télen behúzódtunk, beszívta a bagószagot a ruhánk… Kockás abroszok voltak mindenütt… A Schlosser ház. Csak így… megyek a Schlosser házba.
– Ó, igen – mondta felderülve az idős pincér. – A közeli téglagyárból ide jártak a munkások. Házmestert ittak. A legtöbben házmestert. Vagy söröket. A Polgári Serfőzde söreit. És snapszot mellé. A szódás sokszor a ház előtt itatta a lovát. Amíg behozta a ládákat, a tarisznyát a ló nyakába akasztotta, hadd egye a zabot. Aztán hozta a vedret, vizet vitt ki, itatta. A jegesnek bőr vállvédője volt, azon hozta a táblákat. Vaskapoccsal verte apró darabokra a jégszekrény aknájába…
– Akkor pizzát? – A vendég felkapta a fejét, mi ez a türelmetlen hang. Hunyorgott, mert ahogy elnézett a pincérek mellett, mintha elúsztak volna a szeme elől a lombjukat hullató fák. Piros sapkát látott. Piros sapkás lány derengett elő a káprázatból.
– Pizzát vagy burgert? Tessék felnézni, ki van írva. Hamburger, sajtburger… hallotta. – Sült krumplit? Kis adagot? Nagy adagot?...
– Ja, tessék? Az öregúr hátra fordult, a Vörösvári útra látott a MacDonald’sból. A magas házakra. A lakótelepiekre. A kicsik sehol sem voltak már. Mind eltűntek. Buldózer végzett velük. A földszintes, kis házakkal, a leanderes udvarokkal. A Schlosser házzal is.
– Akkor hát? Mert ott áll maga mögött a sor! – türelmetlenkedett a piros sapkás lány. – Na, hova megy? Tessék, a következő! Mit kérsz? Dupla burger… oké, és te?...
Az öreg lassan elindult. Elindult a kerti asztaltól, lépkedett a rőt avarban a lépcsőig, elment némán a fiatal meg az öreg pincér mellett, átment a söntésen, megcsapta orrát a dohányfüst meg a sörszag, kiért az utcára. A szódás ott abrakolta a lovát. Nagyokat rántott busa fejével a ló a tarisznyán. A Bécsi út sarkán befordult a trolibusz szögletes kocsija. Talán arra – gondolta.
De nem tudta, merre menjen.