Horváth Péter
(fél-fejezet)

Mondhatni, hajóscsaládból származom. Nagyapám a Monarchia utolsó évében szerzett oklevelet Fiumében, a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémián. Hogyan és miért került oda az Alföld közepéről? Már pendelyes korában elszökdösött hazulról a faluszéli halastavakhoz. Mosóteknőben evezett, lepedőből csinált vitorlával szánkázott a zsebkendőnyi vízen. Rozsdás fazekat nyomott a fejébe, hogy ő mostan páncélos kalóz a tengeren. Honnan hallott az óceánról, rejtély.

Az iskolai tárgyak közül egyedül földrajzból volt kiváló. Kapásból elsorolta a világ valamennyi nagy folyóját és a legtöbb nagy tengeri kikötővárost. Tanítója eldicsekedett a gyerek tudásával a megyei tanfelügyelőnek. No és mi akarnál lenni, kérdezte a tanfelügyelő. Hajóskapitány, közölte szemrebbenés nélkül a nagyapám. Szerencséje volt, a karcagi segédjegyző harmadik fiaként a Magyar Keleti Tengerhajózási Részvénytársaság ösztöndíjával utazhatott Fiumébe, így nemcsak szükséges tanszerei, de ruházata és szállása is biztosítva voltak. Kitüntetéssel végezte el a Nauticát. A magyar tengerhajózás legnagyobb gőzösén, az OCEANA tengerjárón lett kadét, hogy a szükséges tengeri gyakorlat megszerzése után hadnagyi vizsgát tehessen. A háború kitörése az Egyesült Államokban érte a hajót, így ott keresett menedéket, az akkor még semleges államban. Az USA hadba lépésekor a gőzöst lefoglalták hadiszállítások céljára, a személyzetet internálták. Nagyapám megszökött az internálás elől. Hamis papírokkal, Ahab Pequod néven, harmadtisztnek szegődött el egy öreg gőzösre. A hajón tűz ütött ki, a kapitány és az első tiszt a kabinjában égett. A sérült teknő nagyapám vezényletével jutott el Liverpoolba,  ahol  ahelyett,  hogy  kitüntették  volna,  hetekig  tartó vizsgálat alá vonták, mintha ő volna felelős a hajótűzért. Megint nevet kellett változtatnia, ezúttal Edward Jacobként jelentkezett a Brit Királyi Haditengerészethez. Sorhajóhadnagyként szerelt le a háború végén.  Kalandos körülmények között került Hollandiába, ahonnan aztán tíz éven át az Ön hajóin járta az óceánokat, míg végül egy szeszcsempészbárka kapitányaként hajótörést nem szenvedett a téli Öresundon, Helsingör vára alatt. Álmában, mesélte, többször megjelent előtte Hamlet apjának szelleme: „Tudom, ki vagy te, Kádár Ferenc!” Mivel hamis papírjai odavesztek a hajótörésben, a dániai hatóságoknál már az igazi nevén jelentkezett. Így találhatott rá hajdani fiumei iskolatársa, bizonyos Sági Ödön, aki hazahívta, amikor nálunk megszületett a Duna-tengerhajózási Részvénytársaság. Nagyapám akkor rövid időre a Kassa nevű folyami-tengeri áruszállító motorhajó kapitánya lett. És milyen a sors? Éppen abban a fiumei kikötőben fejezte be tengerész-pályafutását, ahol elkezdte harminc évvel azelőtt. A rakodásnál – mindig személyesen ellenőrzött minden munkálatot – a meghibásodott daru a fedélzetre ejtette tonnányi terhét. Nagyapám a lezuhanó bála alá szorult, bal lábát térdből amputálni kellett. Mivel a baleset nem az ő hibájából, hanem a kikötői hatóságok hanyagsága folytán következett be, nagyapám csinos kártérítést kapott. Ebből a pénzből vette rákosligeti házunkat. A hajózással fel kellett hagynia. A házvétel után maradt pénzzel beszállt a halkereskedésbe. Két haltartó uszálya horgonyzott a Ferenc József híd pesti lábánál, a Vásárcsarnok alatt. Sváb lányt vett feleségül. Werli Gizella három fiút szült neki, de csak egy maradt életben, ifjabb Kádár Ferenc – az apám. Ő tizenöt évesen kezdett hajózni, két évvel később már uszálykormányosként járta  a Dunát.  Huszonöt  éves volt,  amikor az első Duna-tengerjáró fedélzetmestereként elhagyta anyámat és engem, féléves fiát, legifjabb Kádár Ferencet. Soha többé nem láttuk viszont. Ötéves voltam, amikor anyám újra férjhez ment, egy Lázi Ádám nevű kalandorhoz. Engem a nagyapáméknál hagyott. Náluk nőttem fel, Rákosligeten.

Nyápic kölyök voltam, de öregapám belőlem is hajóst akart faragni. Féltem a Dunától, mégis meg kellett tanulnom rajta ladikon evezni, dobókörtét hajigálni, meg kellett becsülnöm a folyó szürke hátán tovaúszó vontatmányok hosszát és súlyát, az uszályok  merülését,  a  vontatógőzösök  géperejét,  bár  őszintén  szólva, mindez kevéssé érdekelt. Kevés szavú, vékony, álmatag kölyök voltam. Szerettem fütyörészni, dudorászni magamban, miközben színes krikszkrakszokat firkáltam nagyapám drága tengeri térképeinek a hátuljára. Mígnem az öreg egy tavasszal elvitt  a Balatonra.

Hajdani cimborája, Kopár Mihály a Csobánc motoros kapitányaként vonult nyugdíjba, Balatonalmádi fölött lakott, a szőlőhegyi présházból átalakított kulipintyóban, de ideje javát a lenti kikötőben horgonyzó,  Hattyú nevű  vitorlásán töltötte.  Tőle  tanultam meg azon a jollén a vitorlázás művészetének alapfogásait. Szél ellen haladni, az tetszett nagyon. Meg hogy csönd van a tó közepén, csak a hullámok locsognak, ahogy Tihany felé repül velünk a Hattyú. Három nyarat töltöttem a tavon a két öreggel. Hallgattam mesés történeteiket, kikötőkről, hajókról, tengerekről, és Önről, Kapitány. Mindkét öreg odavolt magáért, Kapitány. Störr az Isten, mondogatták.

Akkortájt a rákosligeti pártházba jártam televíziót nézni vasárnaponként. A hatvanas évek elején nálunk még csodaszámba ment a tévé. Öregapám megengedhette volna magának ezt a luxust, de ellene volt minden „újdonász marhaságnak”. Mit nézel azon a szürke szaron, dohogott. Hunyd le inkább a szemed, hallgasd, hogyan hullámzik a füledben a vér, és képzeld magad elé a végtelen vizet. Egyetlen csöppje többet ér, mint a világ összes szaros televíziója. Gyerünk!, parancsolt rám. Tizenkét éves voltam, és ahogy a tornatanárom mondta, már rájöttem, hogy nemcsak pisilni lehet a micsodámmal. Veszélyes dolog volt a szememet behunyni. Vagy  az iskolatársaim  által  összelopkodott újságlapok  disznó képei tolakodtak a szemhéjam mögé, vagy trafikból csent vetkőzős toll nőcije, aki a toll ügyes mozdulatára ledobta magáról az estélyi ruháját. Vagy pedig... Na, mondd, hogy mit látsz, mordult rám a nagyapám.

Odavoltam Robin Hoodért. Miatta jártam a pártházba televíziózni. Az adás után a srácokkal rendszerint focizni mentünk a pártház mögötti grundra. – Passzolj, Little John! Szöktesd magad, Robin! – rúgtuk már az utcán a labdát. Góóól! A drága, fűzős bőrfoci berepült a pártház nyitott ablakán a tévéterem mögötti kis szobába, ahol Lux Klárika úttörővezető csépelte a rozzant pianínót.

A srácok engem küldtek be a labdáért.

 Klárika magas, dús keblű nő volt, szőke haját hatalmas kontyba tűzve hordta. Görögdinnyényi ülepe ritmusra izgett-mozgott és ficergett a zongoraszéken, ahogy a klaviatúra fölé hajolva játszott a pianínón.

–     Mit akarsz, kispajtás? – Nem hagyta abba a zongorázást. – Tetszik? – Rekedten nevetett. – Gyere közelebb! – A válla fölé hajolva beláttam az úttörőinge alá. A melle hullámzott, mint a Balaton, déli szél idején. – Dobd ki nekik azt a labdát, és csukd be az ablakot!

Attól fogva hetente háromszor jártam zongorázni hozzá. Dallamok váltott kézzel, dallamok dudaszólammal, tükörjáték.

–     Jól van, kispajtás. Megölelhetsz, mert ügyes voltál. Befúrhattam a fejemet mellének óriáslabdái közé.

–     Csak lassan, lépésről lépésre, kispajtás!

Mindenre ő tanított, amit érdemes tudni a zenéről és a testi szerelemről. Ő intézte később, hogy felvegyenek a szegedi konzervatóriumba, ahol a testvéröccse volt az igazgató. Így kerültem internátusba, kiszabadulva a nagyszüleim védőszárnyai alól. Volt egy rozzant kajakom a Tiszán, azzal hordtam a lányokat föl a Marosra vasárnaponként, hogy megöleljem őket a gyors folyású, sekély víz homokos partján.

Nagyapám  nagy  kujon  volt,  ahogy  mondani  szokás.  Még nyolcvanévesen  is  megfordult  a  vitorlaként  lebbenő  szoknyák után. Azt is tudom, hogy sokszor lehullottak előtte azok a szoknyák. Lehet, hogy a falába izgatta a Nagycsarnok kofáit és a haltartó bárkák előtti rakpart lépcsőin búsongó, elhagyott asszonyokat és lányokat, vagy arra voltak kíváncsiak, mit tudhat egy hajdani tengerész a szerelemről. Ő meg talán az ölükben találta meg az elveszített tenger illatát.

–     A tengert tisztelni kell, és akkor nem akar megölni, hanem befogad, és dajkál! – mondogatta nekem, amikor már tudta, hogy értem, miről beszél. – Nem véletlenül van olyan illata, mint az asszonyi ölnek. – Ködös tekintettel bámult a semmibe, ahol ilyenkor rendszerint felbukkant a nagyanyám.

–     Mi a pék faszával tömöd már megint annak a szerencsétlen kölyöknek a fejét? – Tudta, hogy ez különösen fáj a nagyapámnak, mivel a nagyanyámnak lánykorában éppen egy pék udvarolt. Az ő lapátkezéről csapta le nagyanyámat a nagyapám, akinek a szájában két  aranyfog  csillogott, ezüstfejű  botjára  támaszkodva járt, hosszúra növesztett, torzonborz, veresszőke hajával úgy nézett ki, mint egy lesántult hím oroszlán. Az ép lábán negyvenhatos cipőt viselt, és akkora gigája volt, mint egy jojó. És mellesleg akkor vásárolta meg, zsírfoltos mellényzsebéből fizetve, a Kőris utca legnagyobb házát. – Hagyd azt a gyereket, el fog késni a zongoraórájáról!

Nagyanyám – lássa, Kapitány, ez milyen fintora a sorsnak! – operaénekes szeretett volna lenni. A tüdeje megvolt hozzá. Nem akkora, mint a Klárikáé, de azért ő is bátran nyithatott volna egy kisebb tejcsárdát. Hangja süvöltött, mint az orkán. Mivel a nagyapámat ezzel soha nem tudta megregulázni, ahogyan a fiát se, rajtam élte ki minden nevelői hajlamát.

–     Egy igazi férfi mindig snájdig és jó szagú, nem pedig tohonya és büdös. Gombold be az ingedet rendesen, és mossál kezet minden vécézés után. Megvert tiveletek az isten engemet! – Templomba hurcolt minden vasárnap délelőtt. – Hallod? – bökött oldalba, amint megszólalt az orgona. – Hallod az angyalok muzsikáját? – Tokája remegett, tehénszeméből krokodilkönnyek potyogtak. – Ígérd meg! – suttogta. – Esküdj meg a Mi urunk színe előtt, hogy nem leszel tengerész!

–     Úttörő-becsületszavamra! – vigyorogtam.

–     Eh! – legyintett. – Éppolyan csirkefogó leszel, mint a nagyapád meg az apád...

Határtalanul büszke volt rám, amikor tíz évvel később felvettek a Zeneakadémiára. Minden vizsgámon ott ült a közönség első sorában, csipke zsebkendőjébe trombitált, ha éppen nem dúdolta, hamisan, az általam játszott darab dallamát.

–     Ő az én onokám! – dicsekedett a szünetben mindenkinek. Nagyapám soha nem tette be a lábát a Zeneakadémiára.

–     Leveszem rólad a kezem! – közölte, amikor elújságoltam neki, hogy felvételt nyertem a zongora szakra.

Kilencvenegy éves volt, amikor az ebédlőasztalnál belefejelt a húslevesbe. Nagyanyám egy évvel élte túl az öreg halálát. Azt hittem, megöröklöm tőlük a házat, de akkor előkerült az anyám, és közölte, hogy minden az övé, ez a legkevesebb, ami jár neki, amiért annak idején elhagyta őt az apám.