Csák Gyula

l.

Fiam!

Október 24-e van, és vasárnap. A szállásomon lévő közös ebédlő egyik asztalánál fogalmazom ezt a neked szánt beszámolót.

Tegnapelőtt érkeztem Medugorjébe. Szláv szó, és azt jelenti: hegyek közötti hely.

Bosznia-Hercegovina nyugati részében, Mostartól és az Adriaitengertől egyaránt húsz-húsz kilométerre található.

Csütörtökön  este  hatkor  gyülekeztünk  Pesten,  a  Magyarok Nagyasszonya plébániatemplomban.

Szentmisével kezdődött zarándoklatunk. Utána befészkelődtünk a templom környékén várakozó nyolc autóbuszba és elindultunk éjszakai utunkra.

Tőled nem tudtam búcsúzkodni, mert nem értelek el telefonon.

Jó lett volna pedig. Pontosabban: feltétlenül szükséges lett volna pár szót váltanunk. Jelenleg is mérges vagyok magamra, hogy ezt elodáztam.

Anyád persze lecsapott rám, akár a holló, amely hullát szagol a csatatéren. Már a készülődés legelső napjaiban nekem esett. Szívta-fújta fogai között, hogy adósod vagyok az utóbbi idők legfontosabb  magyarázatával.

Azzal folytatta, hogy nagyot hibázik, aki titkolózik, mert azt mihamar meglopják, majd egészen kifosztják

Védtem magam és bizonykodtam, hogy nem annyira sürgős a neked adandó magyarázatom. Azt is találtam mondani, hogy bolhát fogni sürgősebb.

 

Na, átszakadt a gát, és mindenfélével megvádolt anyád. Még hagyján, hogy őelőtte titkaim vannak, ő elviseli. A gyerekeim iránt azonban bűn, ha gondolataimba zártan élem igazi életemet, s ezt elbújtatom azzal szemben, ami a valóságban történik.

Még azt is hozzám vágta, hogy az igazi ateisták őrülten szerelmesek Istenbe!

Ezt elengedtem a fülem mellett.

Amúgy azonban hamar beláttam, hogy van igazság abban, amit Mama mond. Sőt: immáron sokadszor elgondoltam, hogy vannak szolgálatok, amelyeket nehéz megköszönni. A magasban robbannak Mama igazságai, és időről időre úgy érkezik hozzám dörrenésük és jelzőfényük, mint a legutolsó parancs, amelynek rangja minden előzőnél magasabb.

 

2.

A zarándoklat vezetője papi férfiú, akinek általánosan használt

megszólítása: Atya. Induláskor mindenkinek a tudtára adta:

„Nem társasutazásra, zarándokútra megyünk. Az utazás óráit

jó volna békességes pihenésre és imádságra fordítani, fölösleges

izgalmak nélkül.”

Az így kapott útravaló szellemében utaztunk harminchat órán

át. A többség takarókba burkolózva aludt. Akkor ébredt a társaság,

amikor útlevelet kellett mutatni, továbbá bizonyos szükségletek

okán leszállhatott az előre tervezett három nagy parkolóban, akinek szüksége volt rá.

A negyedik és a cél előtti utolsó megálló Szarajevó egyik benzinkúti pihenőjében következett.

Ott már világosodott.

Én szemhunyás nélkül bírtam az út végéig.

Ablak mellett ültem, a busz jobb oldalán. Az indulás után

hamarosan, talán Székesfehérvár magasságában felfedeztem, hogy kinézve, pontosabban a tiszta égre felnézve, láthatom a teleholdat

s mellette a sarkcsillagot. Délnek mentünk, így ez a pompás égi látvány Szarajevóig elkísért.

Onnan továbbindulva pedig a Neretva völgyvidéke gyönyörködtette a szememet, majdnem egészen Mostarig.

 

Azon túl pedig már a célhoz érkezés izgalmai kötötték le a figyelmemet.

 

3.

Amint jeleztem Neked, utam végső célja Medugorje falu lett.

Ezen a településen a lakosság hagyományosan földet művelt.

Miként máshol, itt is szerény megélhetést kínált ez a tevékenység.

A sivár és ismeretlenségbe fúló létezést azonban hatalmas váratlanság váltotta fel.

  1. június 24-én történt, hogy a Szűzanya megjelent hat helyi gyermeknek a falu melletti dombon, és szólott is hozzájuk. A látnokok egybehangzó kijelentései szerint arra kérte őket, hogy továbbítsák a világnak a békére felhívó üzenetét.

Ezt követően többször is megjelent, majd szabállyá lett, hogy minden pénteken új üzenet érkezik az égi lénytől. Mostanság már a falu közepén magasodó Szent Jakab-templomba jön az üzenet, és egyházi közvetítéssel terjed.

Az üzenetekbe foglalt kérések: béke, hit, megtérés, imádság, böjt.

A Szűzanya jelenéseit sokfajta vélekedés övezte és övezi mindmáig. Egyik illetékes fórum így nyilatkozott: „Mi, püspökök, három évig tartó bizottsági tanulmányozás után elfogadtuk Medugorjét búcsúés kegyhelyként. Ez annyit jelent, hogy semmi ellenvetésünk sincsen, ha valaki az Isten Anyját az egyház tanításával és hitével összhangban tiszteli. Ezért ezt további tanulmányozásra bízzuk. Az egyház nem siet.”

Medugorje a világon mindenfelé ismert imahellyé lett, amely immár összehasonlítható Lourdes-dal, Fatimával és Guadalupéval. Megannyi tanúságtétel bizonyítja, hogy sokan találták meg a hitet és a lelki békét ezen a helyen.

Ez a vágy hozta a velem utazókat is.

Ez akkor bomlott ki egyéni vallomásokban, amikor Szarajevót elhagyva javasolta az Atya, hogy adjuk elő pár szóban, kik vagyunk, és milyen vágyakkal, reményekkel utazunk.

Átláttam, hogy valamilyen nyilatkozattól én sem zárkózhatok el.

 

Gondold meg, mutassam be magamat annak a sok ismeretlennek, hogy én vagyok a néphadsereg nyugdíjas alezredese, egykori matematikatanár a hadiakadémiáról, aki most hozzájuk szegődtem Istent imádni?

Vagy mit mondjak?

Atya a sofőrülések mellett foglalt helyet egy forgószékben,

amelyből előre is láthatott, a terjedő nappali világosságba, meg

hátra, miránk is. Felszólította a névsorban következőket, hogy

menjenek a mellette rögzített mikrofonig, és ott adják elő mondandójukat.

Elsőként kerek arcú, kicsi állú leányka vergődött a mikrofonhoz, s beszéd közben ide-oda himbálta felsőtestét. Olyan kígyóra

emlékeztetett, amely éppen teleette magát, de ezzel együtt bájos

jelenség volt. Egyebek mellett azt mondta:

„Valamennyi létezőt Isten csinálta – a semmin kívül.”

Azután azt:

„Mint festő kijelenthetem, hogy a színek nem egyformán vannak közel az emberhez.”

Felderítettek ezek a szavak, és gyorsan a kinti világra kaptam a szemem, hogy a Neretva mentéről is begyűjtsek éppen kínálkozó, alkalmi szépségeket.

Egy komor férfiú az ellenségeiről szólt: „Vannak, akik azt hiszik, viharban csak nekik dörög az ég”mondta.

Ezután következtem én.

Hajdanvolt katonai meg mai civil minőségemről semmit nem

árultam el, ellenben kifejtettem, hogy noha még nem érkeztünk az

ajándékozóhelyre, máris ajándékot kaptam azzal, hogy ilyen pompás emberi közösségbe meríthettem magam.

Sikerem volt ezzel a rókabeszéddel.

A továbbiakban hajlott koromra irányítottam a figyelmet, egyben ajánlottam hallgatóimnak, hogy számolják meg: hetvenegy esztendőm hány másodperc összesen?

Újabb sikert arattam. Hihettem, hogy jól megágyaztam zarándoklásomnak.

A mikrofontól a helyemre manőverezetem öreg magamat, és elégedetten fogadtam a mellettem ülő hölgy gratulációját is.

 

Ez a hölgy egyébként kezdettől úgy fogta fel szerepét, mint akinek istápolnia kell engem, különben elvesznék. Eleinte furcsállottam, de hamar kitűnt, hogy telekszomszédunk feleségének az ismerősével társalgok.

Másodszor jön Medugorjéba, mondta. Első alkalommal együtt jöttek az említett kedves szomszédasszonnyal, akit persze Te is jól ismersz, de azt csak most és tőlem tudhatod, hogy ő intézte zarándoki utazásomat. „Minden gondod megoldódik, szomszéduram, ha odautazol” – mondta, és nagyon készségesen, meg az ügyben otthonosan intézkedett. Tőle kapott felkérést a mellettem ülő hölgy is, hogy legyen figyelemmel irántam.

Önmagáról annyit árult el még ez az útitársam, hogy nemrégiben talált vissza a Szűzanya kebelébe, és nagy fájdalma, hogy harmincöt évvel ezelőtt elmulasztották férjével az egyházi esküvőt. Tervezik, hogy pótolják.

 

4.

Miért is mentem én igazándiból Medugorjéba?

Egyebek mellett ezt kellett volna elmagyaráznom Neked, még mielőtt útra keltem.

Anyád szerint legalábbis.

Csakhogy utazásom igazi céljával magam sem voltam teljesen tisztában.

Menni akartam, lévén hogy mindig is szerettem utazni. Ez az út ráadásul olcsónak ígérkezett.

Be kellett váltanom harmincöt eurót, amit majd itt kell fizetnem, a szállodáért.

Az utazásért a buszban szedtek be fejenként tizenötezer forintot.

Slussz.

Nem luxusutazás, de mindenképpen megéri!

Ennél drágább külföldi utat nem is engedhetnék meg magamnak, adott körülményeim között.

Menni akartam azért is, mert kíváncsi lettem arra a világra,

amelyet a helyszínén megnézhetek.

Te is tudod, hogy reformátusnak kereszteltek. Gyerekkoromban kötelezően jártam is templomba, konfirmáltam, de azután kevés közöm volt a hitélet gyakorlatához. A katolikus létezés valóságáról meg annyit sem tudtam, hogyan kell keresztet vetni. Odautazáskor a buszon mellettem ülő kedves hölgynek szóló szép ajándék lett a feladat, hogy megmutassa: miképpen kell keresztet vetnem, aztán beavatott a rózsafüzér értelmezésének rejtelmeibe, majd felvilágosított arról, miképpen kell a katolikus templomban viselkedni  egyáltalán.

Na, a hölgy szerepéről véletlenül se tégy említést anyádnak. Ne adjunk okot félreértésre.

Az említetteken túl azonban harmadiknak mondható célja is volt utazási vágyamnak. S ez a legfontosabb.

Nagyapám emlékét kerestem. Tőle tudom, hogy ott bolyongott az első világháború idején. Lelkemre kötötte, hogy hallgassak erről, mert csak nekem árult el titkos részleteket, senki másnak a családban.

Te nem is emlékezhetsz az ő élő valóságára. Abban az évben halt meg, amelyben te születtél. Negyven éve már!

Én hároméves koromtól nevelkedtem az ő testi-lelki-szellemi légkörében. Azért alakult így, mert amint jól tudhatod te is, felbomlott szüleim házassága, és nagyapámék vállalták további nevelésemet. Velük éltem tizenöt éves koromig, a tanyán. Onnan jártam iskolába is.

Ma is látom nagyapámat, amikor elindul kaszálni, és megpengeti ujjával a kasza élét, hogy kihallgassa csengését.

Mentünk vele szénát hordani mi, unokák, és a szekéren, a kétoldalt rászerelt vendégoldalakon ülve, mezítelen lábunkkal harangoztunk a levegőben. Csillogó vetési varjak tátogó csőrrel bámultak ránk, a veszekedő verebek pedig rajokban rebbentek fel időnként a poros szekérútról.

Legidősebb lánya házában, Pesten töltötte utolsó napjait nagypapám. Mentem volna mindenképpen, hogy lássam, de már előzőleg üzent is értem.

Az terjedt, hogy a végét járja. Legyintett, azután azt közölte velem: semmi baja, csak lustálkodik. A lustaság mibenléte pedig, hogy pihen egyet az ember, mielőtt kifáradt volna.

További tréfálkozásként hozzátette, hogy az öregember leg

főbb foglalkozása, amit a fiatal nem ismerhet, az emlékezés. Azért hívott, hogy hallgassam emlékezését.

Beszéde mindinkább valami végtelen kimerültséget, csendes, titkolni próbált szomorúságot fejezett ki. El is hallgatott, s csak másnap tette előbbi szavaihoz, hogy a nap is fázva járt Doberdó felett, amikor az első világháború idején ott szolgált. A következő napon meg negyven fokra hevült a hőség.

És mindehhez társult a háború pokla. Ő is megsebesült. Még csak nem is lövedéktől, hanem a lövedékek által lehasítgatott sziklatörmelékektől. Ez gyötrelmesebb tudott lenni a golyó ütötte sebnél.

Mintha most is fájna, próbálgatta erejét, hogy elmondja nekem, amit fontosnak vélt. Feszülten figyeltem, aztán mindent magamba rejtettem. Elnyelte az idő az ő történetét a háborúról, hadifogságról, élni akarásról.

Azért jöttem ide, hogy újraélesszem. Ez lett jövetelem valódi célja.

 

5.

Pénteken déltájban érkeztünk a helyszínre. Hatalmas parkolóban stoppoltunk, ahová a mi nyolc buszunk mellé még tucatnyi

tolatott. Nem csupán Pestről, más városokból is indultak. Ötszáz

magyar zarándok érkezett aznap Medugorjéba.

Nem volt könnyű dolguk a szervezőknek, amíg mindenkit elhelyeztek. A mellém szegődött hölgy szerint azonban sokkal könynyebb volt ez most, mint évekkel korábban, amikor ő először itt járt. Most emeletes szállodák, magánpanziók bokra emelkedik ott, ahol annak idején alig léteztek vendéglátó házak a művelés alatt

álló földeken, a tanyai jellegű tájékon.

Egy orvossal kerültem közös szállodai szobába. Kórházigazgató volt, mielőtt nyugdíjba ment. Ezt hallva megszűnt az a feltevésem, hogy én vagyok a legrangosabb civil a zarándokok között.

Magasan a feje fölé emelte jobb kezét az orvos, és lassan, ünnepélyesen eresztette az én jobb kezembe. Menten tegeződést ajánlott, azután háromszög alakúra vonta fel bal szemöldökét, a homlokán fonalakban futottak a ráncok. Sűrűn órájára nézett. Valószínűleg rögtön elfelejtette, mennyit mutatott az előbb. Élénken mozgott, járkált, leült, ennivalót kapott be. Tempósan tette mindezt, akárha sürgetnék.

Sietve mosakodtam én is, hogy program szerint a település központjába, a méltóságos Szent Jakab-templom kertjébe idejében odagyülekezzünk.

A templom mögött szabadtéri oltárt állítottak fel a hívőknek 1989-ben, ötezer székkel. Jól szolgál a káprázatos építmény, mert nyáron, valamint nagyobb katolikus ünnepeken több tízezer zarándok érkezik egyszerre.

A magyarok ötszáza itt imádkozott, azután a kálvárián sétáltunk végig, majd esti misére tódultunk a templomba.

Ezernél többen préselődtünk be. A padokon kívül szétnyitható turistaszékekre, vagy csak a padlóra ültek, avagy álltak a távolkeletről s távol-nyugatról érkezettek, japánok, fekete bőrűek, meg persze fehérek soknyelvű fajtái.

Megkaptuk Mária pénteki üzenetét is.

Csak ültem a harmadik sorban, és élveztem, hogy a természet része vagyok.

Közben arra gondoltam kicsikét megnyugodva: nem is vastagszik talán a köd annyira köztem és a látható világ között, mint azt az utóbbi időkben aggódva figyeltem.

Ez azonban csak a gondolat egérfutása volt.

Jobban betöltött és lenyűgözött a templomi színpad, az ott mozgó papok látványa, amelyet behelyettesített időnként az a másik, a templomon kívüli térség, amelyben a Doberdóról érkezett katonák voltak.

Már előzőleg, a végállomásra érve, a buszról lelépve felöleltem szememmel a tájat, és meg is láttam nagyapát, az arcát, testtartását. S a hangját is hallottam. Fiatalkori hangját, amelyet pedig soha nem hallhattam.

Este, a szállodában szóba hoztam ezt az orvosnak. Úgy fogalmaztam, hogy olyasmit érzékeltem, ami részben talán észrevétel, részben emlék.

Ő azt mondta, agybéli dualitás jelentkezett nálam. Azt a kifejezést is használta: emlékezet-hallucináció. A valóság és a képzelet vegyülése hozta létre.

 

Másnap reggel Imre ébresztett. Szobatársamnak, az orvosnak volt ez a keresztneve.

Ugyanarra a templom mögötti térre mentünk, ahol már tegnap is gyülekeztünk, de most a tér mellett lévő, sárgára festett, dísztelen házba óvakodtunk be.

Kitűnt, hogy imaházba léptünk. Ebben is volt oltár, a félhomályból előtűntek szobrok, gyertyák s egyéb díszek, de minden egyszerűbbnek tetszett a feltételezhetőnél.

Azt mondta Imre, ez a zarándokhely azon pontja, ahol a leginkább elmélyülten tud imádkozni. Ő sem először volt itt – korábbi tapasztalatai nyomán beszélt.

Tapintatosan magára hagytam, noha én is bementem és meghúzódtam egy sarokban.

Nemsokára megérkezett szürkülő hajú útitársnőm. Megnyugodott pillantással vette tudomásul, hogy magam is bent vagyok, letérdelt az egyik oltár elé, s hosszú ideig csendben voltunk.

Amikor kimentünk, már összesereglettek a magyarok a székekkel zsúfolt téren.

Az Atya imát mondott , majd ismertette a napi programot, amelynek során felmegyünk a hegyre, ahol először jelent meg Mária.

A falu szélén emelkedett a hegy, a tövéig buszokkal mentünk. Magára a megjelenés helyére kövekbe vájt, meredek hegyi út vezet. Az Atya után tóduló tömeg egy része viszonylag könnyen, még inkább könnyedén, olykor énekelve haladt.

Én a lassabban haladók közé tartoztam.

Talán a megteendő út feléig sem értem, amikor már ziháltam, szívem zakatolt, halántékomba és derekamba mind élesebb fájdalom hasított.

Úgy döntöttem, nem küzdök tovább. Leültem egy sziklára, és időtlenségbe dermedve várakoztam.

Az utánam indultak egyikeként Imre ért be. Hegymászó bottal manőverezett és jó ritmusban jött felfelé, mint aki cseppet sem fáradt el, noha ő is jócskán túlhaladt a nyugdíjkorhatáron.

Elszégyelltem magamat, és felálltam. Könnyed pózt igyekeztem felvenni, és hozzáértő ember módján mutattam a tájékra, mint amelyet kipusztított a zarándoklatra jövők özöne.

 Imre felvilágosított, hogy nyoma van persze az emberi sokadalomnak, de a növényzet eleve is gyér ezen a tájon. Som, kőris, tölgyfa is van, de mind csenevész. Általában alacsony mediterrán növények élnek itt – s mutatta a mezei zsályát, szalmarózsát meg szederés egyéb tüskés bokrokat.

Otthon volt a tájban. Indult felfelé, és nyomultam utána. Pár lépés után lemaradtam, s ő nem várt meg.  Utolsónak érkeztem az Első Megjelenés helyére.

Ez több száz méter átmérőjű, igazán kopár térség. A 2001-es esztendőben, Kisasszony napján állították a helyszín közepébe a Béke Királynőjének 1.60 méter magas fehérmárvány szobrát. Délkoreai zarándokok rendelték, és olasz művész készítette el.

Alkalmas szikladarabot kerestem, ráültem, s együgyű boldogságtól eltelten élveztem, hogy fényesen süt a nap, miközben kellemesen hűsíti bőrömet az esőt hozó hegyi szél, a bóra.

A szobor körül gyülekezők felett magyar zászló lengett, de hamarosan más országból érkezettek is vegyültek a mi nációnkba és másfajta zászlók is lengtek.

Különféle nyelveken énekeltek, imádkoztak a népek.

Útitársnőm felfedezett, és a közelembe telepedett egy alkalmas kődarabra. Egyszer csak azt mondta, hogy az emberiség édesanyja nem ismer megkülönböztetést, és a szeretet isteni egyetemességében minden találkozik Őbenne.

Azt gondoltam, hogy az ilyen erős hitűekhez képest én a hit fogyatékosa vagyok.

Arra is felhívta a figyelmemet a hölgy, hogy nézzem csak a falut, milyen sohasem látott a formája. Észrevettem-e például, hogy nincsenek  utcái,  legalábbis  nincsenek  utcanevek,  következésképpen utcatáblák sincsenek. Csak házszámok vannak.

Néztem én persze a falut, s nem árultam el, hogy száz évvel korábbi változatát is látom.

Megint eluralkodott rajtam az orvos által emlékezet-hallucinációnak nevezett jelenség, és hol Máriát láttam, hol nagyapámat és két bajtársát szemléltem, amint a távolból közelednek a falu felé.

 Az Isonzó folyó közelében létesített olasz hadifogolytáborból szökött a három katona. Arctűzben vívott csata után kerültek oda, ahonnan azután hamar kiszöktek.

Mindhárman sebesültek voltak. Nagypapa gerincsérülést szenvedett, s azt jósolta a szanitéc, hogy azzal nem lehet tovább katonáskodni. Egyazon kötözőhelyen volt korábbi parancsnokával, egy hadnaggyal, és velük tartott a szökésben egy bosnyák fiatalember, aki jól beszélt magyarul.

Az első világháború idején alig zajlott harci cselekmény Bosznia-Hercegovina területén. Sok onnan való fiatal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében, s részt vettek az Isonzónál és a Doberdón vívott csatákban is.

A nagyapáékkal társult bosnyák hadfi éppen Medugorjéból vonult be, és oda igyekezett most vissza, odáig vezette katonatársait.

Ősz volt akkor is, mint most, amikor a jelenés hegyéről figyeltem érkezésüket. Engem sütött a nap, amikorra azonban leérkezett szemsugaram a határba, ahol ősöm és társai jöttek, azon a tájékon deresen gőzölgött a föld. Éppen úgy, ahogyan azt nagyapám felidézte nekem az utolsó találkozásunkon.

Másik úton indultunk le a jelenés hegyéről, mint amelyiken felfelé törekedtünk. Ki hitte volna, hogy lefelé még nehezebb lesz, mint felfelé volt?

Bármennyire fékeztem, elkapott a lendület, és elbuktam a sziklák között.

Többen hozzám ugrottak, felsegítettek, és egy kőből faragott asztalhoz  támasztottak.

Az úgynevezett Kék kereszt elnevezésű szabadtéri helynek egyik bútorzata volt ez az asztal. A másik bútor maga a kereszt, amelyet egy olaszországi fafaragó zarándok állított, és a hegy fölé boruló kék ég színére festette.

A hegyről távozók mindig megállnak imádkozni a tövében.

A mi magyar csoportunk is a kereszt köré gyülekezett, és meghallgatta az Atya imáját. Elég hosszú volt. Ezalatt én lehunyt szemmel állottam az idegen sokaságban, miáltal úgy tűnhetett, mintha akaratlagosan ájtatoskodnék mindenki által látva, holott csak arra törekedtem, hogy magamat ne lássam.

Inkább vágytam már látni a közeledő katonákat.

Ki is téptem magamat a Kék kereszt körül állók gyűrűjéből, s a sebesültek elé siettem.

Nagyapámat ámultam legelébb. Gyönyörű volt fiatalon, még

ha elrongyolt katonaruhában is.

Öregemberként mesélte fiatalkori gerinc-sebesülését, aminek

következtében megroggyant volna a tartása. Most, miután megcsodáltam, azt mondtam neki: egyenes maradt, akár a fa, amelyik

kibírta a villámcsapást.

Megcsillant mogyoró szeme, s mahagónihangon azt mondta:

„Köszönöm és köszöntelek”.

Megölelt és megcsókolt.

Még olyasmit mondott, hogy úgy érzi, mintha a föld rugalmassága is segítené a lépéseit. Mintha könnyebb volna emelgetni a lábát, amióta a falu határába ért.

Hozzáértőn simogatta tekintetével a tájat, a szőlősorokat, a

dohányültetvényeket.

„Mi jobb, mint egy apai csók és egy anyai mosoly?” – szólalt

meg egykori tisztje.

Hegedűs volt a tiszt vezetékneve, hadnagy a rangja. Nagy állkapocs határozta meg feje formáját. Lapos és széles orrcimpája alatt a fogságban nőtt bajuszt és gyér szakállt viselt. A falut övező hatalmas pusztaság közepette is a ketrecbe zárt medve ingamozgásával csinált magának helyet a helybeli térben, minduntalan.

„Híve vagyok a testvéri szeretetnek – folytatta –, de tudja meg minden ellenségem, hogy bajonettemmel húzom meg a választékot a hajában!”

Kicsit düllesztette a mellét, mintha mutatni akarná a Károly csapatkeresztet, a kitüntetést, amelyet odaakasztottak feljebbvalói, azonban letéptek ellenségei.

Négyszögletes  arcú,  sovány,  szőke,  hosszú  nyakú,  csapott vállú, magas legény volt a harmadik katona, aki bosnyák volt és helybéli.

Levette sapkáját és egyszerre két kezével hosszasan kefélte a haját, azután arccal előredőlt, mint egy zsák, mintha lábhoz borulva készülne üdvözölni faluját.

Hanyatt fordult, és a föléje hajló másik két bajtársa láthatta, hogy meg-megszakadó lélegzetvételekkel hűtötte a száját. Úgy nyíltak szét ajkai, mintha szomjúság epesztette volna.

És meghalt.

„Nem mindegy, hogy egy csésze teát elszürcsölgetünk, vagy ugyanazt injekcióban kapjuk – jegyezte meg a hadnagy, nem tudhatni, mire akarván célozni. Majd hozzátette: – Ez a katona mindig

szerette volna elkerülni a valósággal való találkozást. Titkon legalább így akarta. Mondogattam pedig neki: gyakran halj meg a lövészárokban, hogy jól felkészülj a végsőre. – Gyászbeszédhez

illően ünnepélyessé emelte a hangját: – Most végképpen megtudhattad, hogy a jelenvalóság tolakodón hozzád megy, és nem menekülhetsz előle.”

Keservesek voltak a pillanatok, nyúlni látszottak az árnyékok, mint amikor haldoklik a Nap is.

 

8.

Buszokkal vittek bennünket a Kék kereszttől vissza, a templom mögötti térre.

Itt ismét az Atya imádkozott, azután szétszéledt a sereg, mert gyónáshoz gyülekezett, aki akart.

Katolikus nevelődés híján a gyónás szentségében sem részesültem soha. Olvasmányaimból, filmekből tudhattam, hogy miképpen zajlik az.

Természetesen most sem akarhattam gyónni, de az engem gardírozó hölgy kíséretében maradtam, rá várakozván. Sétálgattam,

nézelődtem,  elmélkedtem.

Hat pár szék állott a templom fala mellé tett szabad  téren. Egyik széken a pap várakozott, a másikra a gyónás szentségében részesülni akaró hívő érkezet,t s az adott téma befejezéséig a nyílt színen suttogtak egymással.

Nem a papnak kellett persze várakoznia, hanem a hívők várakoztak hosszú sorokban, hogy a gyóntatószékekbe kerülhessenek. A székek mellett kis táblák adtak tájékoztatást, hogy milyen nyelveken részesülhetnek a hívők a szolgáltatásban.

 

Szükséges volt, hogy még öt pár széket helyezzenek el, noha a templom oldalfalával szemben, a térség másik szélén is volt nyolc gyóntatókabin. Az ajtók fölött itt is feliratok a használt nyelvekről, ha jól számoltam, összesen hétről.

Ihlető látvány volt.

Tizennégy kígyózó sorban állottak sok százan a népek, talán félezren is!

Ennyi bűnmegvallás – hét nyelven, és nyílt színen?

Később felvilágosított útitársnőm, hogy nem feltétlenül vétkek megvallására kerül sor a gyónás folyamán, hanem feltárulkozó beszélgetésekre, akár örömök megvallására is.

A hívőkre s a papokra bízom titkaikat. Mindenesetre: akár bűnöket, akár örömöket vallottak meg a vallásos népek, felszabadulást kellett érezniük utána, mert szinte eksztatikus hangulatú volt a szabad téri oltárnál tartott esti mise.

 

9.

Megfáradtan érkeztünk a szálláshelyre. A nagy ebédlőben terítettek vacsorára. Korábbi alkalmakkor is ott szoktunk étkezni, de a magunkkal hozott csomagokból. Eleve úgy kellett számolnunk, hogy mindössze kétszer kapunk meleg ennivalót, és akinek egészségi állapota engedi, az próbálkozzon kenyéren és vízen böjtölni, legalább pénteken.

Mindenki ösztönösen ünnepként fogta fel a vacsorázóalkalmat, és amennyire tudott, kiöltözött.

Imre is, én is nyakkendőt kötöttünk, útitársnőm a haját is kibodorította, úgy ültünk a többiek közé a három hosszú asztalnál.

Pompás levest, sültet, tésztát, pár pohárnyi bort, kávét kaptunk, és kedélyesen beszélgettünk, ismerkedtünk. Talán te is észrevetted már, vagy anyádtól felhánytorgatva sokszor hallottad, hogy vonzanak a fecsegési lehetőségek meg a csevegő figurák, és hamarosan átveszem a stílusukat, hasonulok hozzájuk, mihamar bizalmaskodóvá leszek velük, és kölcsönösen kinyílunk egymás számára.

Diskurzusba kezdtem a velem szemben ülő házaspárral, és a vége felé elkövettem azt a könnyelműséget, hogy elárultam nekik igazi egzisztenciámat. Bízom benne, hogy nem lesz ebből sem a közeljövőben,   sem   később   kellemetlenségem.   Annyi   hasznom

 

viszont ott helyben lett belőle, hogy tudomásomra hozták, miszerint ők sem hívők, legalábbis nem mélyen vallásosak. Egyszerűen kevés pénzzel is hozzáférhetőnek látták ezt a zarándoklást, amelyet voltaképpen illegális nászútjukként fognak fel. Férjüket és feleségüket otthon hagyták, hogy szabadabb levegőt szippantsanak.

Na, nem ragozom tovább, pálcát sem török felettük, csak megemlítettem neked, hogy lássad, milyen sokszínű lehet a világ.

Nem azt mondom, hogy kerülöm a társaságukat, mindenesetre a későbbiekben elhárítottam közeledésüket.

Annál inkább mellőztem őket, mert mindjobban eluralkodott rajtam a doktor által említett kettős látás, a képzelet meg a valóság keverésének hajlandósága. Látni, követni, a tegnapinál ma jobban érteni akartam nagyapámat és korát.

A közös vacsora után elindultam az enyéimhez a falu határába, ahol előzőleg hagytam őket.

 

10.

Már nem ott voltak.

Helybeliek felismerték a halott katonában kedves rokonukat, és intézkedtek a temetésről meg az életben maradott két másik vitéz befogadásáról, elhelyezéséről.

A halotti toron három libát meg egy sült kacsát evett meg nagyapám és volt hadnagya.

Nem gyötörték sok kérdéssel a helybeliek őket, mert jó ösztönnel tudták, hogy a bajban lévő ember nem társalgásra, hanem támaszra szorul.

Sokáig könnyezett egy lány a toron. Az elhalt katona menyaszszonya volt. Nem törülte le könnyeit, mert enyhülést érzett általuk.

A világon mindenütt a szükség és tehetetlenség kínja sír így. A

könnyeken át mosolygott az őt vigasztalókra.

Jó szót mondott neki nagyapám, és őrá is rámosolygott a lány.

Egyszeriben mintha száraz, forró füst gomolygott volna nagyapám

fejében.

A jelenetre figyelő hadnagy azt mondta neki: „Ha életed nehéz perceiben csak futólag újra láthatnád ezt a mosolyt, örökre elfelejtenéd, mi a bánat.”

Beóvakodtam az általam elképzelt halotti tor emberei közé, és

 

végighallgattam, amit elbeszélt hallgatóinak a hadnagy – a háború okairól. Aranyból volt a szájpadlása, és némelykor, ha nevetett vagy kiáltott, be lehetett látni a gégéjéig.

Azt is kijelentette: vacsora végeztével ő azonnal indul Szarajevóba, hogy meggyilkolja a gyilkost, aki merényletet követett el a trónörökös ellen, aki miatt vérben gázol most a világ.

Homokszínű arca olyan volt, mint egy ökölbe szorított kéz.

„Velem jössz-e, Ferenc? – kérdezte nagyapámat, de rögtön így folytatta: – Ne válaszolj, mert nem tudsz olyat mondani, amit elfogadhatnék. Ellenben teljesítsd az én parancsomat, vagy inkább

erős ajánlásomat. Nősülj meg. Szerintem ugyan a házasember olyan agglegény, aki gyönge ahhoz, hogy a saját lábán álljon, de azért az a rend. Belefáradtunk abba, hogy csak hősök legyünk.

Nyugalomban élő emberek akarunk lenni. Én kivétel vagyok, de én nem számítok. Arra ügyelj, hogy tanulj meg aludni, mert ahhoz nem kell pénz.”

Pislogott a lány, mintha nem bírná a napot, holott nem volt napfény. Szép kezével elsimította arcából hosszú, omlatag fürtjeit, amikor a hadnagy által vezényelt kézfogót tartották nagyapámmal.

Eljutott a százados Szarajevóba, de nem csinált ott semmit, mert csak a regényekben állnak bosszút. Hazament, felkereste nagyapám szüleit, gyalogszékre ült, két kezét szétterpesztett lábára tette, és azt mondta, fogságban van a fiuk, de él.

 

11.

Igazat mondott.

A fogolytáborból menekülés után, a leánykérést követő éjjelen

úgy aludt nagyapám itt, Medugorjéban, az új asszony  ágyában, mint a meggyógyult csecsemő, akinek bölcsője mellett anyja ül és lesi lélegzetét. Ezt mondta neki másnap az ifjú feleség a boldogság gyönyörű  perceiben.

Három év múltán pedig, a búcsú keserves idején is erre emlékeztette nagyapámat, de nem tudta meglágyítani a szívét, mert az már hazavágyott.

Amikor egy ország képviseletében állott nagyapám a lövész árok latyakká olvadó havában, a doberdói tüzes pokolban, akkor olyan roppant erőt érzett, akárha a sziklák között zuhanó vízesés ereje lenne benne. A hazavágyás érzése ellenében semmivé lett minden ereje.

Nagyapámra, az elhagyott asszonyra és kicsi gyermekükre rászakadt a fájdalom égboltja, de nem lehetett az elhatározáson változtatni.

Vannak helyzetek, amikor azt érzi az ember, hogy rajta keresztül valami más szól, valami, ami erősebb, mint hétköznapi önmaga.

Az idők során persze a háborúnak szolgáló erő, elszántság és lelkesedés is megfogyatkozott nagyapámban és bajtársaiban. Elkoptatta mindezt az állandó rettenet, a kegyetlenség tomboló törvénye, amely ráadásul érvényes volt az ellenoldalra is, hiszen mindkét oldalon ugyannak az Istennek a nevében ölték egymást.

És gondold meg, fiam, a harcoló katonák többsége aligha tudhatott valamit a keményszívű üzletemberek, a világot uraló hatalmaskodók egymás elleni viszálykodásáról, amelynek következtében menetrendszerűen és minden másfajta ok híján is lángba borul időnként a világ.

 

12.

Reggel még zavarban voltam, ugyanis utolsó percre hagytam a döntésemet, hogy vállalkozom-e újabb hegymászásra, vagy kihagyom. A Krizsevac nevű csúcsra szólt a program.

Légvonalban a templomtól két és fél kilométer távolságra, és ötszáz méter magasan áll a kereszt, amelynek az elérése volt a cél.

Krisztus megkínoztatásának és halálának ezerkilencszázadik évfordulója alkalmából állították a tizennégy méter magas keresztet a harmincas évek elején. Belsejébe szent ereklyét, az eredetinek mondott és Rómában őrzött keresztből való szilánkot helyeztek el.

Méltó helyszín tehát ahhoz, hogy zarándokok hódoljanak neki.

Óvatossá lettem azonban, amikor megtudtam, hogy a jelenés helyére vezető sziklás lépcsőnél is meredekebb úton kellene felkapaszkodnom. Tegnapi bukdácsolásom után senki nem is vonta kétségbe, hogy jogosan maradok a templomkertben.

 

13.

Késő délután lett, mire megjöttek a zarándokok a Krizsevacról.

A kertben csatlakozott hozzám szobatársam.

Be voltam burkolózva nagyapám világába, elmondtam hát Imrének, hogy amikor családos emberként élt nagyapám néhány évig itt, Medugorje társadalmában, akkor úgy tekintett önmagára, mint akinek a párnáját a vadludak hordják. A párnája tollát ugyanis még magukon vitték a ludak.

„Szép”– mondta Imre, és javasolta, hogy menjünk át a templomkert mellett elkerített udvarba, az egyetlen helyre, ahol engedélyezett a gyertyagyújtás.

Itt viszont – ha nem is tiltott–, nem ildomos a beszéd.   Egyszer csak azt mondta Imre, hogy önmagát pusztítja a gyertya, amíg másoknak világít.

Ezért a nyilatkozatáért meg én mondtam dicséretet.

Arra gondolok egyébként, hogy cibakot kérek Mamától, ha hazamegyek. Nagyapa emlegette a cibakot, másképpen katonakenyeret. Lehet, hogy különösnek tetszem ezzel a kívánságommal, de ismerek olyan ínyencet, aki kalácson él, mégis megkívánja hirtelen a korpakenyeret.

Ne aggódj, ki fog engesztelődni Mama, mikorra hazaérek.

Írok neki egy lapot innen, ámbár lehetséges, hogy én hamarabb hazaérek.