Ónagy Zoltán

Két, seggel összefordított lakótelepi négyemeletes. A konyha és a kisszoba ablakai néznek egymásra háromemeletnyi különbséggel. Át az álmos, romos játszótér fölött.

„Látom, nyomod!” – küld egy mélt néha, amikor mindkét ablak világít hajnalban. Azt is, lebben a függöny, szellőztet, mint én is, mielőtt megfulladna a kis szoba légterében. „Nyomom, Sanyikám, nyomom, látom, te is!”

Csak nem ugyanazt. Ezt nem teszem hozzá. Mindenki a saját életével, idejével gazdálkodik. Ilyen bölcs tudok lenni, ha összerántom magam. Az oldalt szerkesztem, minél szebb és gyorsabb legyen.

Sándor cimborám, barátom, nevezhetem így, különféle szisztémákat dolgoz ki és gyakorol be az internet ingyen használható félkarú rablóin, tudományos értekezéseket ír hatásrendszerekről, hogy a szisztémák, módszerek segítségével előbb vagy utóbb kirabolja a kisváros félkarú rablóit. És vakon hisz bennük. Mint egy jehovista. Képtelenség billenteni a hiten. Rátalál a hibákra, amelyeket működés közben elkövet, enyhe nyugtatókkal lassítja szívétlelkét, miközben ráront a  kocsmasarkokba  állított  gépekre,  hogy ne izguljon, tudatos maradjon.

Naponta, télen, nyáron reggel nyolckor indul útnak. Délben zárja a körutat. Éveken át. Aki ismeri, nézi elképedve. Évente lead négy-hat kilót. Az utolsó két évében, miután az asszony lelép, viszi a gyerekeket, megduplázza a súlyvesztést. Halála előtt a szellemvilág esztétikai szintje alá fogy. A farmer, a kabát, az ing indul útra, fölöttük némi szürke szakáll, szürke haj, hajlott karvalyorr, bánatos szemek. A ruhában nincs ember. Csak a lelke, a hite.

 

Sándor közben mindenhez ért. Mindenhez jobban. Nálam feltétlenül. Autót szerel, villanyt, ha úgy alakul. Csillagászati előadást tart, ha úgy. Máskor eszmetörténetit az Osztrák–Magyar Monarchiáról, különös tekintettel a békében feloldódó dualizmusról, annak előnyeiről, hátrányairól a magyar néplélekre vonatkozólag. Zseniális szivarkatöltőt farag, tervez, szerkeszt fából. Elkészíti a gimnazista gyerek matematika-házifeladatát.

Kalandormonográfiát ír Bem Józsefről, a negyvennyolcas lengyel hősről. Szakszótárt szerkeszt a félkarú rablók működési elvéről, a hetvenvalahány általa ismert konstrukcióról. A felsorolt szempontok között nemcsak a beállítás százalékaránya, hanem a szerkezet esetleges meghatározó hibái is szerepelnek, javítva ezzel, netán rontva a tényleges nyerési esélyeket.

Nem eszik. Nem iszik. Kávét sem. Nem szexel. Nem próbálkozik a pultoslányokkal, szinte soha nem jattol, ha nyer, akkor is csak szolidan, mégis szeretik. Nem hangoskodik, nem örül, ha nyer, nem káromkodik, nem csapkod, ha veszít. Figyel, jegyzetel, variál, vár. Kivár. Úgy tartja, az idő neki dolgozik. Nem tudja, ha tudja, nem hiszi el, remélve, ebben is okosabb, ezt is jobban tudja, hogy az idő senkinek se dolgozik. Az idő ellenség. Minden élő molekula ellensége.

Egy-egy kocsmai tartózkodását órákig megtartja a különös keverésű – Shag (angol dohányféle Viktória korából) pipadohány és még valami kesernyés szír – dohány füstje, amely körbelengi és átalakítja a kocsma légterét.

Mindig ugyanazt a körutat járja, ugyanazokat a gépeket keresi fel, akár kánikula van, akár hófúvás. Ha nyolckor nem lép ki az ajtón – a gépből látom –, arra gondolok, itt a világvége, csak nem értesítettek róla, vagy arra, elfelejtettem átállítani az órát. Mint egy úr a hivatalba, másodpercre pontosan, kiszámíthatóan, rendíthetetlenül. Kitör a forradalom, nem számít. Az árvíz elmossa a fél várost, nem számít. A hadsereg támad a hófúvásra, a kánikula röptében veri le a madarakat a levegőből, nem számít, ő nyolckor csukja a lépcsőház ajtaját.

Nem emlékszem, mekkora volt, kicsi ember vagy nagy, tizenöt éve. De ezen a tavaszon aprócska, vézna. Összement. Aszott. Ki vérzett. Mögötte baktat az átmeneti kabát. Fülét átfújja a tavaszi szél. Még mindig rend van körülötte. Aggodalmas rend és tisztaság. A tiszta elméletek tiszta embere, a tiszta pólók, élre hajtott farmer, gondosan párosított zoknik, az elvágólag vágott szakáll pontos embere kiszárad az életéből.

Amikor második reggel nem lép ki a lépcsőházból, illetve egymást követő második napon nem látom megjelenni, hívom a feleségét. Ismerem. Tudja-e, mi van Sándorral. Nem tudja.

„Feljönnél velem?” – integet a juharfa alól, éppen elfordul a nap, betűz a lomb alá.

Nem szívesen. Nem akarok. Innen elnézegetem, mi a helyzet. Nem folyni bele semmibe, de mindent végigkövetve nem venni részt, ha lehet.

Áll. Nem indul. Kierőszakolja, hogy cipőbe bújjak.

„Félsz?”

„Persze, félek – bólogat, számol. – Hat év, majdnem hét.”

„Atyaég, már hat éve?”

„Négy bizony. Augusztusban költöztünk el a gyerekekkel, nem

kezdhettem vele még egy tanévet, hogy nem keres, lopkodja a

pénzt, kocsmáról kocsmára jár, éjszaka a táblázatait számolgatja.”

Pedig nincs mitől félni. A lakásban csend, béke. Mintha nem

lakná senki.

Sándor harmadik napja halott. Fekszik a laticelen a paplan

alatt, nyakig takarva a kisszobában. Nemigen látszik, a paplan

nem domborodik. Abból derül ki, hogy ott a test. Kilóg alóla a párnára szakállas feje.

A szobában öreg, savanyú pipafüst a falakból, sarkos rend,

zümmögő, bekapcsolva hagyott számítógép.

A nagy asztal fölött a falról A/2-es dipák lógnak. Az utolsó évek

játéknaplói. Plakátszerűen színesek, naplók módján kitöltve. Útvonal, kocsmanév, az adott gép neve. Mellettük a szisztémák száma, kódja, változó nyerési variációi ezernyi, dátum szerint rendezett

kézirata, tacepaója. 2009, 2010, 2011, és így tovább. Napra lebontva

a pénzmozgás, helyszín, gép, gépfajta szerint.

A szekrényeket eladta. A könyveket, televíziót eladta. A szoba

üres. A sarokban a gyereklaticel, az ablak alá tolva az asztal az öreg számítógéppel. A konyhában három öreg hokedli, egyetlen rezsó, néhány beszáradt konzervdoboz. A tűzhelyet is, a beépített szekrényt is eladta.

Az asszony nem sír, nincs megrendülve. Végzi a kötelezőket.

„Mindig mindent én intéztem helyette” – mondja.

„Mégis jobb így, mintha két hét múlva folyékonyra rohadva

találjuk meg, igaz-e” – néz rám.

Azt gondolom, de nem mondom ki: „Kinek hiányozna, szegény?”

„Két örökség” – mondja, körülmutat az összenyitott két szobában.

„Ennyi maradt két örökségből, az anyaiból, a hatalmas apai vagyonból. Egy laticel, rajta paplan, párna, asztalon a számítógép halom értelmetlen papírral, egy halott.”

„Nézd csak!” – mondja aztán.

Leakaszt a falról egy kitöltött, nyomtatott, bekeretezett tesztet.

Hogyan  ismerjük  fel?  Szenvedélybetegek  számára  összeállított kérdéssor, hogy az érintettek felismerjék a határokat, meddig rossz szokás, mettől szenvedély.

Annak idején én írtam, tőlem kapta. Még együtt éltek, család voltak. Segíteni akartam a magam módján, két másik – egy alkoholista,  egy  narkós-gyógyszeres  –  szenvedélybeteg  kapta  ennek mutált változatát. Tőlük se jutott vissza. Arra voltam kíváncsi, mi hiányzik belőlük, miből van több, mitől képesek ennyire függetlenek maradni a napi kötelezőktől. Én ugyan nem vagyok szenvedélybeteg, nincs bennem szenvedély, ha jól látom, ha néha hülye is vagyok (igaz, más területen), rám jó hatással volt a magam kreálta teszt annak idején (igaz, más területen). Nem árt, ha a férfiember tudja, mitől megy el az esze, mennyire megy el, milyen előzetes dörömbölés jelzi. Ha időben megszólal a csengő, van esély, hogy az áldozat  elmozogjon.

„Ezt adod nekem?” – sziszegte, nézett rám szűkre vont szemmel, halkan, de láthatóan megrendülve bennem, a barátban, aki ennyire félreismeri.

„Nem vagyok játékbeteg, ahhoz túl sok az agy a fejemben.

Egyszerűen nyerni akarok.”

„Egy-két hónap, és megalkotom – így fogalmazott:  megalkotom – a tökéletes szisztémát. Jól ismerem a rendszert, száz játékelmélet között válogattam, átlátom a működési elvüket, a mechanizmust. Rövidesen kiürítem az összes elém kerülő játékgépet. Annyi munkám van benne. Nem hagyom veszni, csak mert az asszony rám uszított.”

„Na ja.”

Valami hasonlót mondhattam:

„Na ja, jobban tudod. Ezt is.”

A teszt most itt fekszik előttem. Kitöltve. Nem nehézsúlyú, drámai teszt, ma már aligha érthető, mit, miféle felismerést vártam tőle.

De arra jó – a végeredmény ismeretében –, hogy halljam, milyen pofát vágna válasz közben a barátom ma, ha élne. Mennyit változtatna a fanyar, iróniára mindig kész, dohány marta baritonján.

 

Kérdés: Játszottál már a munkaidőd rovására?

Válasz: A játék a munkám. Hülye kérdés.

Kérdés: Előfordult, hogy a játék miatt volt balhés az otthoni életed?

Válasz: Az otthoni élet, ha a családira gondol a kérdés, mindig balhés. De soha nem tudhatni, miért, mitől, hogy meddig tart.

Kérdés: Érintette a jó híred a játék?

Válasz: Szarok a híremre. Nem érdekel, mit gondol a világ, az érdekel, én mit gondolok a világról. Ha azon agyalnék, mások mit gondolnak rólam, nem volna erőm és energiám tudni, én mit gondolok róluk.

Kérdés: Éreztél valaha lelkifurdalást a játék után?

Válasz: Tehetetlenséget, tehetségtelenséget, dühöt igen. Ami nehezebben kiheverhető, mint egy náthaként múló lelkifurdalás.

Kérdés: Játszottál valaha azért, hogy fizethesd az adósságaidat, megoldd az anyagi nehézségeidet?

Válasz: Nincsenek adósságaim. Azért csinálom, mert kihívás.

Szinte művészi kihívás. Amit ember készített, egy másik kiismerheti, felülírhatja.

Kérdés: Gátolt a játék a törekvéseidben, és abban, hogy hatékony legyél?

Válasz: Nem. Inspirál. Hajt. Hatékonnyá, ötletessé tesz.

Kérdés: Veszítéskor hajt a visszavágás, hogy minél előbb viszszanyerd a pénzed?

Válasz: Nem veszítek soha. Minden eseten tanulok valamit. A tapasztalat többet ér minden kiadott forintnál. A tiszta nyereség, a cél érdekében.

Kérdés: Nyerés után éreztél-e erős vágyat arra, hogy minél előbb visszatérj, s még többet nyerj?

Válasz: Nem. Ezek, mondom, nem pénzek. A pénzek később következnek.

Kérdés: Előfordul, hogy eljátszod az utolsó filléred?

Válasz: Nem jellemző. Naponta hat gépen játszom háromnapi váltással, tehát tizennyolc gépen háromnaponként, mindig, mindegyiken ezer forinttal. Ezer forint, akár nyerek, akár nem, arra kell, hogy kipróbáljak valamit. Néha eljátszom a hatezer forintot az utolsó fillérig. Befektetés, azért viszem magammal.

Kérdés: Kértél valaha kölcsön azért, hogy játszhass?

Válasz: Nem jellemző.

Kérdés: Adtál már el bármit is azért, hogy legyen pénzed játszani?

Válasz: Nem jellemző.

Kérdés: Előfordult, hogy a mindennapi kiadások rovására szerettél volna „félretenni a játékra”?

Válasz: Más kasszán működik a család, máson a játék.

Kérdés:  Megtörtént  veled,  hogy  a  játék  miatt  nem  törődtél megfelelően önmagaddal vagy a családoddal?

Válasz: Azt remélem, nem.

Kérdés: Játszottál tovább annál, mint tervezted?

Válasz: Előfordul, de csak ha beesik valami azonnal megoldandó részprobléma.

Kérdés: Játszottál azért, hogy így menekülj el az aggodalmaid és a gondjaid elől?

Válasz: Nincsenek gondjaim, aggodalmaim.

Kérdés: Sértettél már törvényt, hogy pénzt szerezz a játékra?

Válasz: Nem jellemző.

Kérdés: Zavarta a játék az alvásodat?

Válasz: Hogyan ne? Csakis. Álmomban tovább gondolkodom.

Kérdés: A veszekedések, csalódások vagy feszültségek késztetnek arra, hogy játssz?

Válasz: Nem jellemző.

Kérdés: Érezted-e már azt, hogy bármi jót, ami ért, játékkal kellene megünnepelned?

Válasz: Marhaság. Munka. Mi köze egymáshoz a munkának és az ünnepnek?

Kérdés: Gondoltál-e arra, hogy tönkremehetsz a játék következtében?

Válasz:  Nem.  Amint  először  erre  gondolok,  elköszönök  a gépektől.

 Itt tartunk. Nem ment tönkre a játéktól, csak belehalt. Nincsenek kifizetetlen számlái, viszont hagyatékozott egy tehermentes lakótelepi kétszobást. Igaz, nem maradt a két örökségből, nem tudni, mennyiből, de úgy élt és halt meg, hogy egy pillanatig nem volt kétsége, jó úton jár. Igaz, egyedül élt, nem volt étvágya, nem főzött rá senki, az is igaz, maga mosta a gatyáit, maga hordta le a szemetet az emeletről. Na és?

Jól van így? Volt munkája, feladata, álmai, részmegoldásai, elszántsága, tehetsége? Igen. Van életműve, eredménye, világos dokumentációja, áttekinthető érvei és évei, benne a küzdelem részletes térképe? Igen. Volt egyetlen nap, amikor megbicsaklott benne a hit, amikor ne tudta volna, mire született? Hogy ne kelt volna hatkor, mert a kétely ágyban marasztotta a bánatban? Nemigen.

És meghalt? Meghalt munka, hegymászás közben? Igen. Tele reménnyel? Igen. Teljes élet? Nevezzük annak.

Nem jutok majd ki a temetésére. Nem járok temetőbe. Így nem látom: a „teljes élet” azzal ér véget, hogy kötelekkel leengedik egy zápor verte júliusi gödör sarába. Megtartom az illúziót, hogy létezik, ha nekem már nem sikerülhet.

Hajnal négykor felnézek a sötét ablakra, nem ég a villany, nem arra gondolok, meghalt, hanem arra, na, Sanyi időben megoldotta a mai napra kirótt szisztémaváltozatot. Pihen, alszik.

Egy reménnyel, egy holnappal több.