Baráthy György
(levélnovella)

Kedves Balázs!

 

Balázs, ne haragudjon, gondoltam, inkább levélben keresem meg, a telefonban talán túlságosan is elragadnának minket az indulatok, azt pedig megértettem, hogy nem óhajt velem személyesen találkozni. Balázs, nézze, én most nem a feljelentés miatt írok, illetve a feljelentés miatt írok, de nem azért, hogy lebeszéljem róla, hanem mert...

Én nem is értem, hogy mi tört rám, én általában nem vagyok ilyen, engem szeretnek az emberek, én egész életemben a jóra törekedtem, ezt a kollégáim is bizonyíthatják a postán, és tényleg, mindenki a körzetemben, nálam sok éve, hogy nem tűnt el levél, sőt, tovább megyek, nem fogadtam el soha borravalót se, egy szelet linzertet néha vagy pogácsát, de azt is csak, hogy meg ne sértsem valamelyik aranyos hölgyet.

Balázs, maga egy tanult ember, ez a képeiből is kiderül, fallabdázik, utazik, világot jár, láttam, hogy volt Nyugaton meg Keleten, – én sajnos a bolgár tengerpartnál messzebb nem jutottam –, de mint világlátott, intelligens ember, legyen rám tekintettel. Amikor a bíróságon valakit megvádolnak, ott is meghallgatják mind a két oldalt, ugye?  Bevallom,  nekem  tíz  napja  nincs  egy  rendes  éjszakám, és hangsúlyozom, nem is a felelősségrevonástól félek, nemcsak attól, sőt, sokkal inkább attól, hogy nem leszek képes a tükörbe nézni.

Az én úgynevezett apám meg se várta a születésemet, elhagyta anyámat, kettesben maradtunk, és kettesben töltöttük el az elkövetkezendő 28 évet. Egy nap aztán anyámat halálra gázolta a százötvenkilences  busz  a  Tanácsház  tér  sarkán.  Ezután  fogytam negyven kilót, és talán ennek is betudható, hogy megismerkedtem Szarka Ágnessel, aki a feleségem lett. Áginak hat nővére volt, és ezek a nők a szájukra vettek engem, miután Ági nem esett teherbe az esküvőt követő harmadik évben sem. Való igaz, hogy vannak fizikai gyengeségeim, fél év határőrködés után például haza is küldtek idegi alapon Óvárról. Bár nem volt kézzelfogható bizonyítéka, mégis azzal vádolt az Ági, hogy ez az én hibám, hogy kettőnk közül én vagyok a meddő, el is váltunk, így anyai örökségem, a halászeteleki ház el is veszett, egy egyszobás garzonba költöztem a Csikó sétányon.

Szerelmi értelemben az én életem véget ért, és nekem az internet a szerelem élményét hozta vissza.

Jaj, jaj, emlékszem, amikor utoljára láttam a halászteleki házunkat, a válás után, Ági károgó varjú nővérei meszeltek, meszeltek utánam, mint valami kór után, anyukám mosógépe az utcán, mint valami szemét, nem is láttak, nevetgéltek, majd amikor megláttak, elhallgattak. Ezt csak azért mondom, hogy nekem ilyen élmény volt a szerelem, rissz-rossz elárultságérzés leginkább.

Én nem tudtam, hogy vannak mások is olyanok, mint én. És most már, hogy tudom, tudom azt is, hogy nem olyanok, mint én. Én rákerestem ezekre a „trollokra”, na de kérem, ez ég és föld, ezek rossz, gonosz emberek, ezek manók, egy napon nem lehet velük említeni, mert én, tudja, nem akartam bántani senkit. Persze fájdalmat okoztam, akaratlanul is, az Emőnek, más nőknek-embereknek, magának is, Balázs – bár az inkább kellemetlenség, mint fájdalom, kibírja szerintem, stramm ember maga, irigylem.

Az Emőkével való „kapcsolatomról” azt kell tudni, hogy ennek voltak előzményei. A badoo-n, tudja, ismerkedtem én a saját képemmel is. Megkértem Ferit, a kollégámat, hogy jöjjön át egy délután, kattogtasson egy párat a digitális fényképezőjével, hogy legyenek rólam fotók, a kertben meg a konyhában, meg Zsömivel, aki egy kis keverék kutya, hogy jobb benyomást tegyek, ő a Ferié, nem az enyém, ahogy a kert is. Még át is öltöztem minden fotóra, és végül jó kis délután lett, és vártam, hogy nekivághassak ennek a nagy kalandnak, amit úgy hívnak, internetes ismerkedés. Csak aztán jött a bökkenő, hogy nekem nem nagyon válaszoltak. Vagy csak immegve-ámmogva. Az egyszavas válaszok mögött nincs mit keresni. És akkor fogant meg a fejemben az ötlet, hogy esetleg a fotóimmal van a baj. Nem a kerttel meg a konyhával meg a Zsömivel, hanem velem.

És ekkor keresgéltem a férfiak között, és így találtam a maga fotóira, mert maga egy vonzó férfi, de azért nem túl jóképű, ha érti, hogy értem, hogy maga inkább kínál megnyugvást és biztonságot a hölgyeknek – mondhatni –, mintsem kalandot, és ezzel én valahogy jobban tudtam azonosulni. És az az igazság, hogy én is szerettem volna fallabdázni meg utazgatni meg főzőtanfolyamra menni, mint maga a képeken. És hát, ugye, maga jóval fiatalabb nálam, az apja lehetnék.

Így ismerkedtem össze huszonhét nővel, köztük Szetey Emőkével, aki közönségszervező egy jegyirodában, szintén sportol, jógázik, és főz és utazik is, ha teheti. Emővel egyre intenzívebb lett a levelezésünk, alig vártam, hogy hazaérjek a munkából, reggel az első dolgom az volt, hogy bekapcsoljam a gépet. Egyre többet tudtunk meg egymásról, illetve valójában csak én Emőről, mert amit Emő megtudott rólam, az mese, részben a fantáziám tüneménye, részben az ön személyiségének – hát hogy is mondjam – olyan továbbszövése. Mindenesetre biztosíthatom, hogy Emő egy nagyszerű nő és egy nagyszerű parti. Csak, persze, nem értette, hogy miért nem találkozunk. És akkor ultimátumot adott, én meg azt írtam, áthelyeztek egy müncheni leányvállalathoz. Emő azt mondta, várni fog rám, és hogy azt hiszi, szeret. Időt nyertem.

Ne akarjon meghurcolni, nekem csak egy szórakozásom van, az internet, de most még a gépemet is lefoglalták, ki tudja, visszakapom-e, de a szolgáltató, persze, küldi a számlát. Nézze, én egy számlát se fizettem még be késve. Soha. Egy nappal se. Gázszámla, villanyszámla, közös költség, mobilszámla, internetszámla, küldik, fizetek, mint a katonatiszt! Én egy ilyen ember vagyok. Ne hagyja, hogy elsüllyedjek!

Sokszor elképzelem azt, hogy maguk ketten vajon hogyan is találkoztak. Maga meg az Emő. Maga ment az utcán, mit sem sejtve, és akkor maga elé pattant Emő, számonkérően? Kiabált? Sírt? Vagy örült? Milyen a hangja? Én bársonyosan rekedtnek képzeltem.

Balázs, én a maga bőrébe bújtam, bújjon hát maga is az enyimébe, csak egy percre. És gondoljon bele, milyen lehet így egyedül. Én ezeket a nőket szerettem. Kicsit mindet. Amiért olyanok, amilyenek. És ha volt is valami – hát hogy mondjam – arcpirító, az csak azért, mert akarták. Kicsi trágárságokat akartak olvasni, amit –       lássuk be – nem engednének egy olyan öreg embernek, mint én. Még fotón se.

Balázs, elmondok most magának valamit, amit ha tovább ad, letagadom, de mégis elmondom: két napja azt álmodtam, hogy maga meg az Emő elutaznak a bolgár tengerpartra, és hogy maga vagyok én, és nyár van. Én a feleségemmel voltam nászútra kiutalva Neszebárban, nyilván ezt kombináltam össze álmomban. És most arra gondolok, hogy esetleg nem lenne-e jó, ha randevúzna az Emővel? Szerintem egy próbát megérne. Szerintem passzol az egyéniségük. Elmehetnének együtt jógázni, vagy elutazhatnának valahova, akár Neszebárba – és akkor én lehetnék a maguk kupidója, és akkor minden olyan lenne, mintha meg sem történt volna.

Neszebár – jaj! Nem vagyok jó alvó, és otthagytam Ágit az üdülőben hajnalban, kisétáltam a partra, csak egyedül voltam, leültem a homokba, néztem a tengert, és közben óriási legyek keringtek köröttem, de sebaj, a hullámok hullámoztak, és én éreztem, hogy kicsi vagyok, kisebb, mint valaha, de ez most jólesett, jó volt, hogy nem kell nagyobbnak lenni egy légynél. És hogy egy  nő alszik bent a hotelszobában, és hogy hirtelen minden a helyén, és valahol itt van a boldogság elásva.

Balázs, még egy dolog. Nekem, szegény öregembernek, csak az a gép maradt az utolsó kapocs a világgal. Ha nem kapom viszsza, ki tudja, mi történik. Tudja, ha akarom, elintézhetem, hogy mostantól kezdve egy levelet se kapjon meg. Ezt akarja? Szerintem jobb, ha visszavonja a feljelentést, és inkább keres magának valakit. Amúgy meg: bármikor lemehetek egy internetkávézóba, és mást is tudok ám kezdeni azokkal a képekkel. Sokkal kellemetlenebb dolgokat, és sose kapnak el. Magyarul: a maga helyében én meggondolnám ezt a dolgot az Emővel.

Derűs szép napot kívánok.